Holdfény: VI. fejezet- A vadászat

Alexandra szemszög 

-->

–Miért? Miért ilyen önfejűek? Minek a vérontás? És ez az eszeveszett harc? Miért?–sírtam a kérdéseket magamnak.

Nem szaladtam tovább, képtelen voltam. A fájdalom uralkodott rajtam és a szomorúság. Egy vastag törzsű fa tövébe telepedtem fejem a térdemére hajtva, folytattam a zokogást. Ki kellett adnom a gőzt, ami eddig felgyülemlett bennem. Tudtam, hogy a sírás nem old meg semmit, mégsem tudtam megállni.

Hirtelen zajt hallottam a közelből. Léptek zaját.

–Alexandra? Kérlek válaszolj!–Jaj ne! Arrow.

Most arra van legkevésbé szükségem, hogy rám találjon. Viszont szerencsém volt. Hamar feladta és tovább ment. Egyelőre nem akartam találkozni egyikőjükkel sem. Ha nem hallgatnak rám, akkor nincs miről beszélnünk! Nagyot sóhajtottam. Úgy tűnik mindkettőjüket félreismertem. Mi jöhet még?

–Alexandra?–hallottam vékony hangját, aztán megpillantottam ahogy felém közelít.

–Démon? Mit keresel te itt?–néztem szemeibe.

–Vadászok! Az a kérdés, hogy te miért vagy itt?–majd jobban szemügyre vett, miközben mellém jött.–Te sírtál? Mi történt?–kérdezett tovább aggódva.

–Te ennyit nőttel, amióta megmentettelek? Hisz még csak egy kölyök voltál néhány nappal ezelőtt és most szinte rád sem ismerek!–mondtam miközben ámuldozva méregettem. Próbáltam elterelni a témát, nehéz volt még erről beszelni. De Démon nem hagyta magát.

–Hamar felnövünk, viszont életünk hosszú.–Mellém telepedett, fejét az ölembe hajtotta.–Szóval?

–A fiuk összekaptak!–vallottam végül, már éreztem, ahogy szemeim újra könnyel telnek.

–És miért bánt ez annyira téged?

–Mert fontosak nekem. Nem tudod, milyen nehéz számomra látni, ahogyan ölik egymást, egy értelmetlen harcot vívva.

–Harcok mindig is lesznek.

–Tudom! Mégis nehéz elfogadnom ezt a tényt.

Kis ideig csak bámultunk magunk elé szótlanul. A csend már kezdett nyomasztóvá válni.

–Figyelj, én éhes vagyok. Nem akarsz velem tartani egy vadászat erejéig? Legalább elterelné a figyelmed–váltott témát.

–Nem kösz, nem vagyok éhes! Azt hiszem vissza megyek a kastélyba.–ekkor a szemembe nézett.

–Nekem nem kell beadnod ezt a mesét! Mi a baj?

–Nem akarok gyilkos lenni.

–Inkább te halnál éhen? Ez nem helyes Alexandra!–igaza volt. Helyes vagy nem, engem nem érdekelt.–Gyere! Mutatok valamit!

Viszont ez már érdekelt, ezért követtem, vigyázva, hogy hangtalanul közeledjek. Hamarosan megpillantottam egy rénszarvas csordát és rögtön megértettem mit akar.

–Démon! Én erre képtelen vagyok!–próbáltam meggyőzni, de hajthatatlan volt. Szemei a prédára koncentráltak, figyelte minden egyes mozdulatukat.

–Előbb hallgass végig, majd utána ellenkezhetsz.

–Rendben!–sóhajtottam.

–Először is maradj csendben!–kezdte, miközben a csordát pásztázta tovább–Még megijeszted őket és akkor lőttek a vacsorának. Másodszor, itt a tervem. Én elkapom a zsákmányt te pedig kiszívod a vérét. Gondolkozz úgy, hogy megszabadítod a fájdalmaktól mielőtt én felfalnám. Így segítesz rajta és te is jól laksz!–ezzel nem tudtam vitatkozni. Jó megközelítést mutatott be.

–Rendben!–sóhajtottam ismét.

–Akkor én előre megyek. Mikor jelzek, te is gyere!–meg sem várta a válaszom, már támadásba lendült.

Könnyedén rávetette magát egy szép példányra, majd jelzett, hogy menjek oda. Már csak pár lépés volt hátra mikor inamba szállt a bátorságom. Nem mintha azelőtt sok lett volna.

Ahogy végignéztem a zsákmányon, ahogy tehetetlenül vergődik Démon mancsai alatt, kezdtem újra gondolni az egészet. Úgy ereztem, hogy hamarosan én leszek annak a szerencsétlen vadnak a gyilkosa. Hiába próbálkoztam emlékeztetni magam arra amit új barátom mondott, nem ment.

–Én… nem tudom megtenni!–Szó nélkül cselekedett, beleeresztve éles karmait az áldozat nyakába.

Vérének illata elhomályosította a gondolkodásom. Rávetettem magam, mint egy vadállat és szívni kezdtem a vérét. Nem volt olyan  édes és csábító, mint amilyet Arrow ajkairól kóstolhattam, mégis jól esett. Jaj ne! Már megint rá gondolok. Miután teljesen kiittam a vérét többet kívántam

–Ha éhes vagy még, akkor nyugodtan kapj el egy újabbat!–mondta lakmározás közben. Látta, hogy tétovázom.–Gyerünk!–uszított.

 Nem is kellett több. Kicsit megkergettem a csordát, közben kiszemeltem a zsákmányom, a legszebbik hímet. Nem volt hova menekülnie, gyorsan véget vetettem az életének. De valahogy az összes vére sem ért fel azzal amit… nem! Nem gondolok rá!

Azért jöttem vadászni, hogy megfeledkezzek mindenről, főképp róla. Miután befejeztem visszamentem Démonhoz, ki jóllakottan nyújtózott egy kicsit.

–Szép munka!–dicsért–Máris jobban festesz.

–Kösz, hogy segítettel. Nélküled még mindig az egereket itatnám.

–Ugyan nincs mit! Én mindig melletted állok, ezt ne felejtsd el!

–Észbe vésem!–aztán előtűnt az első gondolat ami nyugtalanítani kezdett.–A vezetőd tudja, hogy velem vagy?

–Nem! És nem is kell megtudnia. Azt hiszi vadaszaton vagyok és azt is teszem.  Az pedig nem tartozik rá, hogy milyen társaságban.

–Nem szeretném, ha bajba kerülnél

–Engem nem kell félts! Tudok vigyázni magamra!–rosszallóan tekintettem rá, mire megértette–Na jó! Vannak kivételek!

–Azt hiszem, most már visszamegyek a kastélyba! Örülök, hogy újra láttalak Démon!–ő egyszerűen bólintott, majd eltűnt az erdő sűrűjében.

Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra lehet, de éreztem, hamarosan felkel a nap, akkor pedig szabad utam lesz. Arrow utálja a nap sugarait, de Flavius? Róla nem mondhattam ugyanezt. Csak reménykedhetek, hogy nem futok össze vele.

Hamar a kastélyhoz értem, elővigyázatosságból egy fa mögé rejtőztem, még sikerült megbizonyosodnom afelől, hogy szabad a terep. Tévedtem. Egyik bejárati őr észrevett és majdnem el is árult. Aztán Arrowt, pillantottam meg, vele beszélgetni. Jaj ne! Csak neki ne!

„Kérem, ne árulja el, hogy itt vagyok!”–küldtem felé a gondolatot, abban bízva, hogy nem tévesztek célt. Sikerrel jártam. Miután Arrow eltűnt az ajtó mögött, oda mentem hozzá.

–Köszönöm!

–Szívesen! Kívánsága számomra parancs, felség!–megdermedtem mikor meghallottam.

–Szóval te…

–Minden őr tudja, hogy ön a hercegnő és bármikor áll a rendelkezésére.

–Köszönöm!–De honnan, tudják? Flavius? Nem! A z nem lehet, hisz az érkezésemkor is meghajoltak és akkor még nem ismertem Flaviust. De akkor? Sokat álmélkodtam ezen, mire egy újabb kérdés jutott eszembe.

–Elnézést, de nem tudnád megmondani, hogy hol találom a könyvtárat?–Ha egyáltalán van ilyen.

–Persze! A földszinten a folyosó utolsó ajtaja. A vasrózsákkal díszített fa ajtó. De jelenleg nincs ott senki, aki eligazítgatna. Ms Rosen elment a többiekkel az expedícióra.

–Azt hiszem, egyedül is boldogulok! Még egyszer nagyon köszönöm.

–Bármikor, hercegnő!–mondta, miközben meghajolt.

Hm! Ez még jól jöhet később! Belépve a kastély ajtaján, fáradtnak éreztem magam, ezért a szobám fele vettem az irányt. Ez az éjszaka, hosszú és fárasztó volt. Legalább is számomra! Pihenésre volt szükségem. Azon töprengtem, miközben másztam a lépcsőket, hogy talán őröket állíttatok az ajtóm elé, akkor biztosan pihenhetek, viszont hamar rájöttem, hogy mekkora hülyeség.

Pillanatok alatt a szobámhoz értem, pedig nem is siettem. De mielőtt beléphettem volna Arrow jelent meg az ajtója előtt. Biztosan meghallotta lépteim ahogy visszhangzottak a folyóson. Aggódva méregettet majd megszólalt.

–Alexandra! Én …

–Nem érdekel!–vágtam a fejéhez, de nem néztem a szemébe. Beléptem és hamar bezártam magam után az ajtót, majd neki dőltem. Ezt a beszélgetést halogatni akartam ameddig csak lehet.

–A francba!–még hallottam a fiú szitkozódását, majd ahogy az öklét erőteljesen a falba vágja.

Az ágy hívogatott, mint mindig! De ezúttal bűntudatom volt, Arrow miatt. Tudtam, hogy szenved ez az egész miatt és hogy nem a sebei fajnak a legjobban, de meg kell értenie, hogy nekem időre van szükségem, meg megemésztem ezt az egészet.

Végül sikerült elaludnom. Ugyanaz az almom volt, mint előző alkalommal. Angyal és vámpír együtt játszik. Ezúttal viszont közelebb voltam hozzájuk, de csak kívülállóként voltam jelen. Szavaim elvesztek a semmibe. Ugyanúgy játszottak és beszélgettek, viszont mind hiába volt érzékeny a hallásom, szavaikat képtelen voltam megérteni.

Mi ez az egész? És miért álmodom, folyton ugyanazt?

Biztos van valami jelentősége, ha ennyiszer ismétlődik, de hogy mi, arról nekem fogalmam sincs…