Holdfény: II. fejezet- Egy különleges lány~ 3. rész

Arrow szemszöge

Végül, csak magára hagytam. Igaza volt fáradt voltam, mert ahogy lefeküdtem, rögtön el is szenderedtem.

Álmomban pedig őt láttam, ahogy a folyó partján sétál, a holdfényben csillog a bőre, mint milliónyi gyémánt. Fekete selyem ruha volt rajta, melyben tökéletesen kihangsúlyozódott teste. Felém pillantott magához hívogatva. Túlságosan csábító volt ahhoz, hogy ellenálljak neki, így hát beugrottam a vízbe és teljes erőmmel felé úsztam.

 De a víz ellenem fordult  és keményen küzdve, távol tartva tőle. Hiábavaló volt minden erőfeszítés, erősebb volt nálam. Kiáltozni kezdtem: „Alexandra! Alexandra!” mire ő a kezét nyújtotta felém. Szembe úsztam az árral csakhogy elérhessem. Ujjaink már majdnem összeértek, mikor megláttam ki áll mögötte.

A király gonosz boszorkánya tette vállára a kezét. Ekkor már elveszett minden reményt, az ár messze sodort tőle…

Felébredtem. Csak egy álom volt. Egy rémalom. Ránéztem az órámra, még csak egy órája pihentem, de képtelen voltam visszaaludni. Úgy döntöttem átmegyek Alexandrához, megnézzem mit csinál, meg akkor is ha a napsugár perzselését kell kibírnom érte.

Mielőtt kelletlenül benyitottam volna, bekopogtam.

–Tessek!–selymes hangja kedvesen fogadott.

Beleptem a szobába és talán a szám is tátva maradt mikor megláttam. Csak egy mélyvörös hálóing volt rajta, amely tökéletesen rá volt szabva. Kisse bánatosnak tűnt, viszont nem látszott meglepettnek, hogy én látogatom meg. Igaz az mondtam neki, hogy senki sem fogja zavarni.

A szoba sötét volt, az ablakok mind elsötétítve, zárva álltak. Az egyetlen fennyaláb az erkély ajtajától jött, mely tárva volt és boltíve alatt ott állt ő. Bőre tükörként verte vissza a nap sugarait, így ragyogott akár egy angyal. Fejét kicsit oldalra billentette, smaragd zöld szemei az enyémbe fúródtak. Kíváncsian figyelt.

 Oda akartam menni hozzá, de az azzal járt, hogy ki kellett lépnem a szoba árnyékából. Azon töprengtem, vajon, hogy nézhettem ki ha egy ilyen angyal kíváncsi rám. Pillantásom a szoba sarkában álló tükörre siklott, hol megtekinthettem magam. 

Csak akkor jöttem rá, hogy csak egy farmer volt rajtam, szemeim izzottak, vörös tűz lángolt bennük, szemfogaim pedig ki voltak engedve. Éheztem. Vadászat közben találtam rá Alexandrára és nem maradt idom tovább vadászni. Úgy festettem, mint egy kiéhezett farkas, aki hetek óta nem evett és most talált valami ehetőt.

Kételkedni kezdtem magamban. Csak aztán vettem észre, hogy ösztöneim vettek át felettem az irányítást, vadász ösztöneim. Mire rájöttem mire készülök, teljesen elvesztettem az önkontrollt. Képtelen voltam ellenszegülni.

Hirtelen kívülállóvá váltam, aki csak figyeli az eseményeket, de nem tud beleavatkozni. Mintha kiléptem volna a testemből és fentről látnám magam, ahogy szörnyeteggé változom, kiengedett szemfogakkal, meggörnyedve, támadásra készen. Mintha nem is én lettem volna.

Aztán láttam Alexandrát, ugyanolyan gyönyörű volt és kívánatos. Próbálta leplezni szemeben lángoló félelmet. Az események gyorsan pörögtek. Láttam, ahogy megtámadom őt, a fájdalmat az arcán meg felhasítom a bőrét éles karmaimmal, ahogy feltépem a torkát…

„Nem! Hagyd abba!”ordítottam torkom szakadtából, de szavaim elvesztek a semmibe. Iszonyú volt látni, ahogy ezt teszem vele, egy olyan lánnyal akit különlegesnek tartottam és azt gondoltam, hogy soha nem lennék képes bántani. Óriási fájdalmat okozott látni ahogy ott fekszik élettelen, egy vértócsában a szoba közepén. Ezt mind én tettem vele.

„Nem! Elég!” teljesen kiborultam, már az őrület határán álltam, mikor egy gyenge hang és egy enyhe érintés visszahozott a valóságba.

„Arrow!”szólított a nevemen, de ez nem volt hangosabb egy suttogásnál. Szemeim kipattantak és lihegve felugrottam  az ágyban. De abban a pillanatban, a kéz amely az előbb megérintett, eltűnt. Körülnéztem és megpillantottam Alexandrát aki az ágyam mellett térdelt, majd hátrahőkölt ijedtségében mikor felpattantam. Óriási megkönnyebbülést jelentett számomra látni őt épségben. Már azt hittem, hogy valóban bántottam.

–Arrow? Minden rendben?–kérdezte aggódva, hangja bizonytalan volt. Kezét ökölbe szorítva a szíven tartotta közben a földet bámulta.

–Igen, azt hiszem.– még nem gondoltam végig, de az ő épsége jobban érdekelt, mint a sajátom.–Jól vagy?

–Azt leszámítva, hogy majdnem szívrohamot kaptam miattad, igen, jól!– mondta bosszúsan miközben felállt és megigazította a ruháját. Aztán vettem észre, hogy ugyanaz a ruha volt rajta, mint amit álmomban viselt. Ugyanaz a mélyvörös hálóing amely kiemelte idomait. Aggódni kezdtem, talán nem is álom volt?

–Mi történt?–mire ő vállat vont.

–Miután elmentél, kimentem, hogy kiélvezzem a nap sugarainak meleget, majd fáradtnak éreztem magam. Gondoltam pihenek egy kicsit, de előbb körülnéztem a wardrobe-ban, kerestem valami kényelmesebb ruhadarabot. Elkepesztő, hogy minden ruha az én méretem!–Szóval méretben is egyezik Heidivel? Érdekes. Olyanok mintha tervesek lennének,vagy csak én latom így?  Viszont viselkedésük teljesen különböző.–Mikor végre lefeküdtem , nem tudtam elaludni, miattad.–Szúrós szemekkel nézett rám, majd folytatta–Úgy ordibáltál, mintha ölnének. Ezért gondoltam átjövök megnézni, hogy jól vagy. Rémálmod volt?

–Igen, azt hiszem!–Még mindig bizonytalan voltam efelől.

–Rendben, akkor pihenj.–És mar indult az ajtó fele.

–Várj! Jobban éreznem magam, ha itt maradnál… velem.

–Kihasználnád a helyzetet, mi? Ne is álmodj!–és már a kilincset fogta. Én visszafeküdtem, felé fordulva es felkönyököltem.

–Rólad álmodtam…–kezdtem bele, olyan komolysággal ahogy tőlem telt–…Azt, ahogyan meghalsz.–Erre megdermedt, de nem fordult felém.

–Talán ez a különleges kepésséged? Hogy álmokat látsz a jövőről? Vagy talán jós vagy?–mondta szinte suttogva, hangja remegett, azt jól éreztem. Még mindig nem fordult vissza, csak fejét hajtotta kicsit előre. Talán sírt? Nem tudtam biztosan.

–Nem!– határozottnak kell lennem –A kepésségem az, hogy ha célba veszek valamit, azt pontosan eltalálom nyilammal. Soha nem tévesztem el. Bármilyen körülmények között el tudom találni.–kis szünetet tartottam, mikor észrevettem, hogy engem néz– Ezért szeretném, ha mellettem maradnál. Nyugodtabban tudnék pihenni. Ígérem nem élek vissza a helyzettel!

Tétovázott. Felemeltem a jobb kezem, a balt pedig ökölbe szorítottam, majd a szívemre tettem, mintha meg is esküdnék szavamra. Ezzel mosolyt csaltam az arcára,  végül megadta magát.

–Rendben!– majd odajött és lefeküdt mellém távolságtartóan.

Ezt nem bírtam, így megragadtam a derekát, még mielőtt ellenkezni tudott volna magamhoz húztam. Testünk egymáséhoz simult, fejét a mellkasomra helyeztem. Tekintetünk találkozott, szúrósan nézett rám, de nem szólt semmit. Ez egy elégedett mosolyt csalt az arcomra.

Karjait a vállamon pihentette és most már tudtam, hogy ellenállása végére ért. Nem tartott sokáig mire elaludt. Lefoglaltam magam, játszadozva egyik hullámos fürtjével, aztán követtem őt az álomvilágba. 

Ezúttal azonban a rémálmok messze elkerültek, még mellettem volt. Álmaim édesek voltak, melyek minden perceben ott volt ő, a különleges lány akit annyira áhítottam…

Holdfény: II. fejezet ~Egy különleges lány~ 2. rész

Arrow Szemszöge

Kis szünet után folytatta:–És, hol van az a hely?–Nem tudtam, hogy mit tervezett, de azért elárultam az útvonalat.

–Nos…egy hatalmas temetőt kell átszelnünk. Onnan néhány mérföldre van egy sötét kastély, az a célunk.–meg magyaráztam, ő megborzongott.

–Egy kastély? Te egy kastélyban laksz? Szóval te valami királyfi vagy?

–Nem! Nem vagyok királyfi vagy valami nemes vámpír.–Nem próbáltam rejtegetni az undorom, amit a nemesek iránt érzek–Azok néhány évszázada kihaltak. Én…–ekkor szavamba vágott.

–Várj! Azt mondtad kihaltak? És mi van a jelenlegi királlyal?–Nem értettem, miért érdekli annyira ez a téma, de azért elmagyaráztam neki.

–Ő nem vér szerinti nemes, ő egyfajta hódító. Tudod, ő saját kézzel ölte meg a királynét, aki a királyát védte a háború csatamezején. Megnyerte a harcot a lázadókból és gyilkosokból álló csapatával, majd elfoglalta a trónt.

–De mi történt a királlyal? Hogy hagyhatta, hogy ez történjen?

–Nem tudni pontosan. Néhányan azt állítják, hogy harcolt , de kicselezték és vesztett. Mások szerint megfutamodott és elmenekült. Viszont létezik egy legenda, miszerint a királyné megeskette halála előtt, hogy mentse meg egyetlen lányukat nehogy baja essen.

–Sikerült neki?

–Igen! A lányt nem láttak azután soha többé. Azt mondják, hogy angyal őrködik élete felett és egy nap visszatér, hogy helyreállítsa a rendet és béket hozzon az örök háborúra.  A királyt  sem láttak többe, róla pedig csak találgatnak.–Míg meséltem, ő fontolóra vette minden egyes szavamat, közben csendben figyelt.–Most már lassan indulnunk kéne–erre felcsillant a szeme és huncut mosoly terült el az arcán. Majd szempillantás alatt eltűnt, mintha köddé vált volna.

Nem tudtam mit tegyek. Induljak a keresésére vagy menjek haza. Fogalmam sem volt, miért tűnt el csak úgy, de már késő volt, kezdett hajnalodni,  én pedig utaltam a napfényt, annak meleget. Nem tétováztam tovább, indultam és próbáltam elfelejteni Alexandrát. Nem akartam arra gondolni, hogy talán kém volt. De minden próbálkozásom sikertelennek bizonyult. Folyton ő járt a fejemben.

A temető ma kísértetiesen hatott, pedig már ezerszer átvágtam rajta most mégis más volt. Már majdnem elértem a déli kaput, mikor valaki megszólalt a közelemben:

–Na végre! Már azt hittem, soha nem érsz ide!–megismertem selymes hangját. Alexandra volt az. Egy kőszobornak volt nekidőlve, egy angyal mely támadó helyzetben nézett a semmibe, két kardot maga előtt keresztbe tartva. Olyan benyomást keltett mintha védelmezné a lányt, aki karba tett kézzel várt, közben engem fürkészett. Csak bámultam rá kifejezéstelenül, nem értettem viselkedését. Felemelte egyik szemöldökét, majd megtörte a csendet.

–Valami baj van?–kérdezte aggódva.

–Miért tűntél el csak úgy?–még mindig kifejezéstelenül. Ő erre feloldódott, mintha megkönnyebbült volna, hogy csak ennyi az egész.

–Meg akartam tudni, mire vagyok kepés. Tudod, mikor találkoztunk…–közelebb lépett hozzám–olyan gyorsan és nesztelenül mozogtál, hogy kíváncsivá tettél, vajon én is képes lennék erre? És hát, fogtam az alkalmon.–a mosoly enyhült az arcán. Elképzeltem milyen arcot vághattam, ha ez volt a reakciója.–De ugye nem haragszol?

–Nem, dehogy!–Hogyan is tudnék haragudni rád, valaha is?–De legközelebb, kérlek figyelmeztess!–egyetértően bólintott–Sietnünk kell, hamarosan felkel a nap!

–Az ártalmas?–érdeklődött.

–Nem minden esetben. Vannak olyanok akik kifejezetten szeretik a napsutest, de én utálom, ahogy a nap első sugarai, perzselik a bőrömet. Szóval mennem kell.

–Rendben!– mellém szegődött és elindult, én pedig földbe cövekelve néztem kecses lépteit, csak bámultam utána. Sétált egy kis ideig, mikor elérte a kaput, válla fölött visszanézett– Te nem jössz?–szavai mintha mély álomból ébresztettek volna fel és már rohantam is utána akár a kutyája, akivel azt tehet, amit éppen kíván.

Jó ideig sétáltunk egymás mellett, szótlanul. Néha úgy éreztem, hogy meg kell kérdezzek tőle egy-két dolgot, viszont elhesegettem a gondolatot. Végül ő törte meg a csendet, mikor láthatóvá vált a kastély.

–Szóval, mi ez a hely?–mutatott rá és már tudtam, hogy érti.

–Egyfajta menedék a hozzám hasonló vámpíroknak, akik nem fogadtak el a királyukat, inkább hűek maradtak őseikhez. Egyfajta lázadók vagyunk.–a lány lesulytotta tekintetét, nagyon elgondolkodtatta valami.–A kastély pedig, egy elöljáró grófé, aki szintén megtagadta az uralkodó zsarnokot. Ő a vezérünk…–gondterheltnek tűnt– Valami baj van?

–Nem!–vágta rá azonnal–Csak, ez váratlanul ért.–sóhajtotta.

–Meggondoltad magad?–kérdeztem finoman. Ekkor, felnézett rám, egyenesen a szemembe. Határozott volt, afelől semmi kétség.

–Nem!

Beleptünk a kastély udvarára, Alexandra csodálva pásztázta végig a terepet. Mikor a főbejárathoz értünk, a szokásos őrök, most furcsán viselkedtek. Először tágra nyílt szemekkel néztek végig rajtunk, majd alázatosan meghajoltak. Alexandrára pillantottam, aki ugyanúgy meglepődött akárcsak én, talán jobban is. Mielőtt beleptünk az épületbe, intettem nekik, hogy senki sem tudhat a lány jelenlétéről. Egyelőre. Látszólag megértették. Elővigyázatosságból tettem, mivel még nem voltam felkészülve, hogy magyarázkodjak bárki előtt is. Legalább is addig nem, amíg én nem ismerem őt.

Felvezettem az emeletre, egy olyan szobába amelyről biztos voltam, hogy tetszeni fog neki és a legközelebb volt az enyémhez. Ha Heidi visszajön, biztos kitekeri a nyakam, de nem érdekel, ez úgysem lesz túl hamar. A felderítést elég hosszúra tervezték, ha nem jön közbe semmi akkor csak egy hónap múlva térnek vissza. Legalább ezt a kis időt nem kell edzéssel töltenem, mások kritikáját hallgatva és parancsokat teljesítve. Egy kis szabadság nekem is járhat néha, nem igaz? És ezúttal kellemes társaságot is találtam magamnak.

–Ez fantasztikus!–ámuldozása szakította meg gondolatmenetem.

–Reméltem, hogy tetszeni fog! Itt nyugodtan pihenhetsz, mert nem fog zavarni senki. Jelenleg a kastély nagy része- a grófot is beleértve –felderítő úton van. Kémkednek az ellenség után. De nem kell félned, a kastélyt őrök veszik körül éjjel-nappal és én majd szólok nekik, hogy vendég vagy itt nem pedig betolakodó. Ha pedig szükséged van valamire, akkor szólj nekem, a melletted levő szobában leszek. Remélem jól fogod érezni itt magad.– hezitáltam, nem akartam még elmenni, hiába voltam fáradt. Vele akartam maradni.

–Menj csak pihenni, látom, hogy fáradt vagy. Miattam ne aggódj, én majd boldogulok–mondta egy mosollyal az arcán, kis szünet után folytatta– Amúgy is mindjárt felkel a nap. Nem szeretném, ha bajod esne.

–Érted kibírnám!– tört ki belőlem, mire ő szélesebbre húzta elbűvölő mosolyát, kivillantva hófehér fogait. Szemfogai nem voltak kiengedve. Ha nem tudnám, biztos nem néznem őt vámpírnak. Túlságosan emberi volt, szépséget leszámítva. Az emberfeletti volt.

–Tudom!–mondta gyengéden miközben közelebb lépett–De nem kell feláldoznod magad, ha nem szükséges!–finoman végigsimította az arcom. Oly rég vártam már egy kis kényésztétesre és ezt ő pontosan tudta.–Szeretném, ha pihennél egy kicsit. Rendben?

–Rendben!–egyeztem bele nehézkesen. Szemeim nem tudtak elszakadni az övéitől, valahogy elvarázsoltak.–Akkor hamarosan találkozunk.–Bólintott, majd magamra hagyott a szoba közepén és kiment az erkélyre, hogy megnézhesse a napfelkeltét. Cseppet sem félt attól, hogy talán meg is sérülhet, vagy hasonlók. Belevaló lány az biztos. Bátor és szépséges, én mégis féltettem, nehogy baja essen.

Holdfény: II. fejezet- Egy különleges lány 1.rész

Arrow szemszöge

Végre elmentek és egyedül lehetek. Na jó, nem teljesen egyedül, mert az őrök mindig itt vannak és mindig ébren, hisz az ellenség kiszámíthatatlan. Nem hagyhatták a kastélyt őrség nélkül. De legalább a társaság nagy része elment. Csak olyanok maradtak akikről jól tudom, hogy biztos nem fognak zavarni.

–Itt az ideje vadászni! Már jó ideje nem volt időm erre. Nagyon hiányzott az erdő illata. De most valami más volt. Nyugtalanságot éreztem a levegőben. Valami nincs rendben. Vajon mi az oka?–Hamar megkaptam a választ!– Oh! Ez a fülsüketítő hang, amit oly jól ismerek. Az a vén boszorkány! De ezúttal mit keres?–merengtem–Ha harcra kerülne sor mégsem örülnék ennyire, hogy egyedül vagyok.–Mégis elindultam a megszokott úton be az erdő mélyére. Megtaláltam a kedvenc megfigyelő helyem, az öreg tölgy egyik magas ágán, honnan jól látható az erdő ezen része.

–Most már csak várnom kell.–gondoltam. –Ha a boszorkány a kastélyt akarja megtámadni, én itt leszek és megállítom. Ha kell az életem árán is, hisz ez a kötelességem. –Több vámpír is feltűnt, mintha kerestek volna valamit. De nem fordítottam több figyelmet rájuk. Aztán hirtelen csend lett.

Nem kellett sokáig várnom, még megjelent. Csak nagy meglepetésemre, nem az, akire számítottam, mégis felkeltette a figyelmem. Egy gyönyörű lány, fekete selyem ruhában megállt a közeli tisztáson. Szemei smaragd zöldek voltak, hosszú barna haja, hullámokba esett vállára. Nem tudtam eldönteni, hogy vámpír-e vagy sem. Elveszettnek tűnt, fáradtnak, rémület uralkodott mozdulatain. Talán őt üldözték.

Képtelen voltam levenni róla a szemem…elgyengültem. Le akartam menni hozzá, megmenteni a veszélytől, ami leselkedik rá…de egy gondolat megállított. Mi van ha ez egy újabb csapda és a király boszorkánya megint álarcot öltött?

 Ezúttal nem dőlök be neki. Kifeszítettem az íjam és célba vettem a lány szívet, végezni akartam vele, egyszer s mindenkorra. Szerencsére nem vett észre, így esélyt sem adtam a menekülésre. De mielőtt megadtam volna neki a kegyelemdöfést, valami megzavarta az őszpontosításom.

 Egy vámpír harcos, a zsarnok király egyik katonája támadott a védtelen lányra. Ezt nem engedhettem, így célpontot váltva, megöltem a támadót. Ezzel viszont magamra vontam a lány figyelmét.

De mintha nem rémült volna meg a fegyveremtől, pedig kifeszített íjjal álltam vele szemben. Valójában nem tudtam mit tegyek. Ahogy szemebe néztem kétségbeesést, beletörődést láttam, de félelmet nem. Ez meglepett.

Nem maradt időm a gondolkodásra, hisz újra támadásba lendültek ellene. Fegyverem újabb áldozatot ejtett. Ekkor hálát adtam az istennőnek, hogy megáldott ezzel a különleges kepésséggel, miszerint nyilam bármilyen körülmények között célba talál.

Miután a vámpír harcos porrá vált, leugrottam a lányhoz. Döntöttem! Megmentem, az életem árán is.

–El kell tűnnöd innen, veszélyben vagy! Gyere!–magammal ragadtam és elvittem egy valamivel biztonságosabb helyre. Az erdő egyik legsötétebb részére. Itt a fák jóval magasabbak voltak, nagyobb biztonságot nyújtva.

Mikor karjaimba vettem és felugrottam vele az egyik ágra, találkozott tekintetünk. Szemei rabul ejtették az enyémeket, csak nagy nehezen bontakoztam ki belőlük.

De boldoggá tett az a gondolat, hogy már nem fél, hisz szemében csak meglepettséget találtam. Miután felértünk talpra állítottam, majd kicsit magára hagytam, még feltérképeztem a terepet.  A helyzet rosszabb volt, mint amire számítottam. Odalenn hemzsegtek az ellenséges vámpírok. Fél szemmel a lányra pillantottam, épp időben, hogy el is kaphassam, mielőtt a mélybe zuhan. Kimondhatatlanul rám ijesztett.

–Ne kelts feltűnést! Ez nagyon veszélyes!– mondtam halkan, miközben megszorítottam a karját, talán kicsit túl keményen.

–Bocsánat!–motyogta rémületében, szinte hangtalanul. Hangja remegett.

Ezt elszúrtam! Azt hiszem jobb ha visszamegyek az őrhelyemre. De képtelen voltam figyelni. Csak arra tudtam gondolni, amit az előbb tettem. Igazságtalan voltam vele szemben, hisz nem az ő hibája, hogy megcsúszott. Túl kemény voltam vele.

Lopva vetettem rá egy pillantást.  A fa törzséhez húzódott, minél messzebb tőlem. Hát, ez várható volt. Fázott! Itt az alkalom, hogy jóvátegyem vétkem. Lassan odamentem hozzá.

–Tessék, ez megvéd a hidegtől! Vedd csak fel!–megpróbáltam olyan kedvesen beszélni hozzá, amennyire csak tőlem telik.

–Kösz, de nem!–határozott válasszal pattintott le. Ez meglepett. Hangja édes volt akár a méz …elcsábított, nekem pedig a bizalmába kellett férkőznöm. Jól tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, viszont nem adtam fel egy könnyen. Leültem mellé, nem néztem rá, inkább az újjaimmal babráltam. De azt éreztem, hogy ő engem figyel.

–Nem bízol bennem, igaz? Látom rajtad!–Tudtam, hogy így van ezért nem vártam a válaszára– Nem ítéllek meg emiatt! Kérlek bocsáss meg az előbbi eset miatt. Tudod, én nem vagyok ilyen. Csak annyira megijesztettél, hogy elveszítettem a fejem… Nem szeretném ha bajod esne. Meg tudnál bocsájtani?–kérdeztem lassan, most már felnézve rá. Kis gondolkozás után, megint rám pillantott.

–Azt hiszem, igen!–válaszolta kicsit felszabadultabban. Ekkor vettem észre, hogy még mindig vacog, ezért ráterítettem a kápám.–Köszönöm! Azt hiszem én is tartozom egy bocsánatkéréssel. A modorom miatt. Csak tudod, az utolsó aki azt mondta, hogy bízhatok benne megpróbált megölni!–sóhajtotta gondterhelten. Szóval ezért volt olyan feszült. Én pedig, még rátettem egy lapáttal! Hogy lehetek ekkora barom? Nos, mentsük, a menthetőt.

–Megértelek!–próbáltam együttérző lenni. Úgy tűnik sikerült felkeltenem a figyelmét, így folytattam–Tudom milyen érzés, sokszor volt részem benne.–aztán eszembe jutott valami–Oh, még be sem mutatkoztam! A nevem Arrow. És te?–levettem kesztyűmet és kezet nyújtottam.

–Az én nevem Alexandra. –félénken viszonozta mozdulatom. De ahogy bőrünk összeért, mintha áramütés ért volna. Sosem éreztem hasonlót. De nem tartott sokaig mivel rögtön visszahúzta karját. Biztos ő is érezte.–Örülök, hogy megismerlek  Arrow!–folytatta egy félénk mosollyal az arcán . Gyönyörü volt és különleges, még sosem láttam hozzá foghatót pedig sokan voltak a táborunkban. Olyan szépséges volt, mint Heidi és stílusuk is hasonlított, de viselkedése olyan kecses és nőies, mint egy úri hölgyé. Nehezen jutottam szóhoz.

–Ez különös volt, de én is örülök Alexandra. Az erdő ilyenkor nagyon veszélyes! Haza kéne menned!–mondtam neki bár, szívem mélyén arra vágytam, hogy maradjon.

–Nekem… nincs otthonom!–hangja reszketett. Lesújtotta tekintetet–Csak pár órája változtam át és máris, üldözőbe vettek. Miattam van ez az egész felhajtás, miattam!–a könnyek is kiszaladtak a szeméből.

–Nem értem! Miért akarnak téged megölni? Mit tettel?–igazán kiváncsivá tett.

–Nem tudom!–tekintetem találkozott az ő könnyes pillantásával.–Mennem kell!–majd leugrott  a faágról, könnyedén érve földet.

–Várj!–rögtön utána mentem–Hova mész? Azt mondtad nincs otthonod.–kis szünet után folytattam–Én ismerek egy helyet ami biztonságos, ott pihenhetsz.–Láttam mennyire fáradt, az üldözés kimerítette. Kis ideig tétovázott, mintha mástól várná a választ aztán megtörte a csendet.

–Elfogadom a segítséged…–megkönnyebbültem mikor ezt mondta, hisz titokzatossága valahogy vonzott magához.

Holdfény: I. fejezet -Bevezetés 3.rész

Alexandra szemszög

 

 

Iszonyú megkönnyebbülést jelentett számomra mikor a nyíl, arcom mellett néhány centire folytatta útját. Szóval nem én voltam a célpont. De akkor ki? Hamar megkaptam a választ! Egy újabb vámpír ordított fel a hátam mögött. Megfordultam és láttam azt kínt és fájdalmat mivel eltávozott örökre az elő-halottak köréből porrá és hamuvá válva. Borzalmas volt! Kirázott a hideg a látványtól és gondolattól, hogy én is lehettem volna a helyébe.

Akkor eszembe jutott, hogy a titokzatos fiú már másodszor mentette meg az életem. Vajon miért tette? Hisz nem is ismer! Visszafordultam, hogy megköszönjem tettét, de eltűnt! Pillanatok alatt köddé vált! Nem maradt időm megkeresni őt. Veszélyben voltam! Menekülnöm kellett. Már indulni akartam, de előbb egy utolsó pillantást vetettem a fekete nyílra mely bűvösen fénylett, ahogy a hold sugarai táncot jártak ezüstös betűin. Mikor felpillantottam ott termett előttem. Káprázatosan gyors volt.

–El kell tűnnöd innen! Veszélyben vagy! Gyere!–elkapta a karom és maga után vonszolt az erdő mélyébe.

Egyre sötétebb lett a fák dús lombjai eltakarták az eget. Ahogy haladtunk a hely egyre kísértetiesebbé vált . A következő pillanatban megállt, nagy meglepetésemre karjaiba vett, de olyan gyorsan, hogy nem maradt időm tiltakozni és könnyeden felszökkent a fa egyik magas ágára.

Csak egy pillanatra találkozott tekintetünk, viszont az elég volt arra, hogy lássam, valamin nagyon jól szórakozott. Felérve letett és miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogok leesni, felmérte a terepet. Valahogy rutinosan tette. Mintha már jó ideje gyakorolta volna.

Gondosan figyeltem minden mozdulatát. Guggolva markolta a faágat, oly erősen, hogy az repedezni kezdett. Feszültnek tűnt és teljes mértékben átadta magát a táj megfigyelésének. Mit láthatott?  Elfelejtve, hogy hol vagyok, én is lepillantottam. Rossz ötlet volt! Elvesztettem az egyensúlyom és megcsúsztam az ágon.

Szerencsére időben elkapta a karom másik kezét pedig a számra helyezte mielőtt egy kétségbeesett kiáltás elhagyhatta volna a torkom. Magával szembe fordított, kezét az állam alá helyezte, hogy a szemembe nézhessen. Érintése rideg volt, érzéstelen.

–Ne kelts feltűnést! Ez nagyon veszélyes!– halkan beszelt szavait mégis keményen intézte hozzám. Tekintetünk találkozott, szemei szinte villámokat szórtak. A düh elvakította. Éreztem ahogy megszorítja a karom egyre erősebben. Félelmetessé vált!

–Bocsánat!–motyogtam rémületemben szinte hangtalanul.

Erre elengedett és visszament figyelni. Megragadtam az alkalmat és a lehető legmesszebb húzódtam tőle, teljesen hozzá lapulva a fa törzséhez. Igazán hideg volt, de nem érdekelt! Nem akartam a közelébe lenni.

 Újra letekintettem, de ezúttal találtam egy biztos pontot ahova kapaszkodhatok. Sötét volt de mégis jól láttam a sebesen mozgó alakokat, az izzó vörös szemeket az éjben. Valami mégis zavart. A megmentőm. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne. Főleg az előbbi viselkedése után.

 Lehet, hogy csak azért mentett meg, mert saját kezüleg akar megölni.Vagy talán ő is Josephin egyik harcosa, bár, ha jobban szemügyre veszem, nem hasonlít a többiekre. Ő más volt, mégis kétségeim voltak vele kapcsolatosan.

Olyan volt, mint valami támadásra kész vad, aki zsákmányát figyeli mielőtt lecsap. A fatörzsnek dőlve próbáltam gondolkodni, reménykedve, hogy Madya segít. A szél felerősödött, mire én vacogni kezdtem. A fiú tekintete újra felem fordult, majd odajött hozzám.

–Tessek! Ez megvéd a hidegtől!–nyújtotta át éjsötét kápáját–Vedd csak fel!–hangja ezúttal lágyabb volt. De ez mégsem feledtette el velem az előbb történteket.

–Kösz, de nem!–hangom határozott volt, ami kicsit meglepte. Közelebb lepett, majd leült mellem.

–Nem bízol bennem,  igaz? Látom rajtad!–Próbált a szemembe nézni, de én elkerültem a tekintetét. Persze, hogy nem bíztam benne az előbb történtek után! És különben, nem is ismerem. Kis szünet után folyatta–Nem ítéllek meg emiatt!–Küzdött maga ellen, mintha nehezére esne erről beszelni.–Kérlek bocsáss meg az előbbi eset miatt. Tudod, én nem vagyok ilyen. Csak annyira megijesztéttel, hogy elveszítettem a fejem.–vallotta. Huh! ez megkönnyebbülés számomra.–Nem szeretném ha bajod esne!–Na, ez nagy változás. Fél órával ezelőtt még meg akart ölni a nyilával, most meg félti az életem?–Meg tudnál bocsájtani?–kérdezte lassan. Hát, ez nehéz kérdés.

–Azt hiszem, igen!–válaszom csalt egy csipetnyi boldogságot az arcara, mitől egész barátságosnak tűnt. Észrevette, hogy továbbra is vacogok ezert kérdés nélkül rám terítette a kápáját. Kellemes érzés volt ahogy a bársony végigsimul a bőrömön.

–Köszönöm! Azt hiszem én is tartozom egy bocsánatkéréssel!–láttam, hogy félbe akar szakítani ezert gyorsan folytattam mielőtt megtehette volna.–A modorom miatt. Csak tudod, az utolsó aki azt mondta, hogy bízhatok benne megpróbált megölni!–sóhajtottam.

–Megértelek!–Nos egy újabb meglepetés.–Tudom milyen érzés, sokszor volt részem benne.–aztán eszébe jutott valami–Oh, még be sem mutatkoztam! A nevem Arrow!–mint nyílvessző? Nos, ez érdekes.– És te?–levette bőrkesztyűjét és felém nyújtotta a kezét.

–Az én nevem Alexandra. Örülök, hogy megismerlek Arrow!–félénken viszonoztam gesztusát. De ahogy bőrünk összeért ugyanazt az áraműtés szerű érzés ért utol, mint mikor Jozephin bőre érintett meg. Nem volt valami kellemes ezért visszarántottam a karom. Ezt ő is észrevette aztán megszólalt:

–Ez különös volt, de én is örülök Alexandra– Szóval ő is érezte?–Az erdő ilyenkor nagyon veszelyes! Haza kéne menned!–mondta nyomatékosan miközben segített felállni. Ez szíven talált. Most, hogy átalakultam, nem mehetek haza. Mit mondanának a szüleim. Talán vasvillával kergetnének el otthonról, attól félve, hogy talán bántom őket. Pedig én soha nem lennek képes hasonló dologra! Bármivé is változnék!

–Nekem… –nagy nehezen tartottam vissza könnyeimet–… nincs otthonom!–hangom reszketett. Lesúlytottam a tekintetem–Csak pár órája változtam át és máris, üldözőbe vettek. Miattam van ez az egész felhajtás, miattam–fakadt ki belőlem a szó könnyek kíséretében.

–Nem értem! Miért akarnak téged megölni? Mit tettel?–Már el akartam árulni a kilétem mikor…

–Mennyire bízol meg benne?–Madya hangja megállított.

–Nem tudom!–mondtam ki hangosan és Arrow ezt válaszként vette. Nem akartam tovább hazudozni,vagy magyarázkodni.–Mennem kell!–majd ösztönösen leugrottam a faágról az új erőimbe bízva, remélve, hogy nem lesz túl fájdalmas a landolás. Könnyeden értem földet, akár egy tollpihe. Ez szokatlan volt számomra. Vajon mennyire vagyok gyors?

–Várj!–rögtön mellettem termett a kezét a vállamra téve folytatta–Hova mész? Azt mondtad nincs otthonod.–Most elkapott.–Én ismerek egy helyet ami biztonságos, ott pihenhetsz.–Ennyire látszott, hogy fáradt voltam? Nem tudtam mit tegyek!

–A döntés a tied, én nem léphetek helyetted–szólalt meg Madya újra–Meg tudod védeni magad különleges kepésségeid segítségével. Nem én mentettelek meg hanem te magad.–Ez megkönnyítette döntésem.

–Elfogadom a segítséged…

Holdfény: I. fejezet - Bevezetés 2.rész

Alexandra

Még mindig korom sötét volt, de ezúttal tökéletesen láttam át rajta de ez a dolog rettentöen megrémitett. Ugyanaz a hely volt. Kezdtem elhinni, hogy a találkozás Madya-val valóság volt, pedig annyira reménykedtem benne, hogy csak egy rémálom. Felkeltem. Körültekintve rájöttem, hogy valami raktár szerű épületben voltam, ami már jó ideje elhagyatott volt. Olyan erőt éreztem magamban, amit azelőtt soha, de mégsem éreztem magam hercegnőnek. Azt leszámítva, hogy egy XVI. századi, sötétkék, fűzős ruha volt rajtam.

Mikor felkeltem, azt hittem, hogy összerogyok a súlya alatt. Sosem értettem, hogy tudtak járkálni akkoriban, hasonló ruhákban. Kijáratot kerestem, mert valami azt súgta, hogy nem valami biztonságos ez a hely. Valójában nem is tűnt annak. Tele volt pókhálóval melyen vastagon állt a por és valahogy a korhadt fa szagát is éreztem.

Találtam egy nagy rozsdás vasajtót abban reménykedtem, hogy ez a kijárat, mert már kezdett borsózni a hátam ettől a helytől. Folyton olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Az ajtó nehezen, fülsértő csikorgassál nyílt meg. Megkönnyebbültem mikor kiléptem a holdfénybe. Ma éjjel telihold volt, mintha mágikus erőt árasztott volna. Megtöltött nyugalommal és erővel  amire ez esetben igazan szükségem volt. Valami régi gyártelepen lehettem, az omladozó épületeket megítélve.

–Szóval felébredt? Remélem jól pihent, felség!–szólított meg egy női hang. Hasonlított  Madya-éhoz, de mégis, mintha valami gonoszság, valami hátsó szándék vibrált benne. Egy közeli épület tetején állt sötét szürke ruhát viselve. Úgy tűnik a vámpírok kedvelik a sötét színeket. Sápadt bőre ragyogott a hold fényében. Úgy ereztem nem bízhatok benne. De, hogy szabadulhatnék meg tőle?

–Játszd a szerepet! – Madya hangja visszhangzott a fejemben. Ő sem bízott benne.– Hát! Nem nevezhetem valami kellemesnek . De maga kicsoda?–Kérésdemre  leugrott a tetőről. Azt hittem nem éli túl, hisz az épület nem volt alacsony és őt kb. 50 év körülinek néztem. Nesztelenül ért földet akar egy macska. Kisse közelített  hozzam.

–A nevem Josephin, felség! A király jósnője és egyben küldöttje vagyok.–meghajolt előttem, de mozdulata valahogy szórakozottnak tűnt, gúnyolódónak- Jöjjön, a király alig varja, hogy személyesen is megismerje.– Hazudott! Nem tudom honnan, de tudtam. Valahogy éreztem, hogy nem mond igazat.

–Ne játszd a szerepet! Tudom, hogy azért vagy itt, hogy megszabadulj tőlem! Ez a legfőbb kívánságod. Már pedig én nem vagyok hajlandó átallni a zsarnokság oldalára!–Felhúzta a szemöldökét, majd hirtelen mosoly terült szét az arcán.

–Ez csak egy félreértés felség! Biztosan csak öszezavarodott az átváltozas után, ez teljesen normális reakció .- nyugtatott - Én az ön pártján állok. –Közben folyamatosan közelített majd elkapta a karomat. Érintése olyan volt számomra akar az áramütés és gyorsan elrántottam a karom.

–Hazudsz! Nem hiszek neked!

–Nos, én megpróbáltam!–jelentette ki nem-törődöm módon– Legalább nem kell az angyali teremtést játszanom. Már kezdett zavaró lenni. Nem hittem volna, hogy ennyire egyszerű lesz.–ekkor már elég messze került tőlem–Akkor hát, au revoir !–és támadott. Égszínkék lánggömböket küldött ellenem.

Az arcom előtt automatikusan keresztbe tettem a kezem, bár tudtam, hogy ez nem sokat segít. Kis idő múlva kinyitottam a szemem és nagyon meglepődtem azon amit láttam. Valami átlátszó pajzs-szerűség védelmezett. Nem értettem kinek volt érdeke, hogy megvédjen.

–Én mindig melletted leszek és nem engedem, hogy bántson. Ezt soha ne feledd!

–Köszönöm Madya!-a jósnőnek már dülledtek a szemei az idegességtől.

–Ebből elég!–kiáltotta, majd egy emberfeletti hangot adott ki mire egy egész sereg harcos jelent meg a láthatáron–Kapjátok el és hozzatok elém élve vagy holtan. - Menekülni kezdtem, bár nehezemre esett a ruha miatt, de az emberfeletti erő ezúttal jól fogott. Josephin parancsára az egész sereg a nyomomban volt. Szerencse, hogy a közelben volt egy erdő, hol könnyű elrelytőzni.

 Egyik bozótba bújtam s figyeltem akár egy róka a zsákmányát mielőtt lecsap, csakhogy ezúttal én voltam az áldozat. Körülöttem hemzsegtek a vámpírok, mint hangyák a bolyban. Tudtam, hogy ha nem teszek valamit hamarosan rám találnak. De ez a ruha folyamatosan hátrált. Majd eszembe jutott valami, a kezemre pillantva megtaláltam a megoldást. Körmeim, hosszuk voltak és élesek. Használva elszakítottam még csak egy fekete selyem alsóruha maradt, mely combközépig fel volt vágva. Rohantam az erdő sűrűjébe, megállva egy tisztáson, ahonnan nem tudtam merre menjek tovább. Mindenhonnan közeledtek! Nem volt hova menekülnöm! Körülvettek!

Aztán szemben találtam magam az elsővel. Izmos Harcos volt, szemei vörösen izzottak. Félelmetes volt. Pár gyors lépést tett felém majd megállt és megdermedt. Először nem értettem, miért? De megpillantottam a fekete nyílvesszőt amely a mellkasába fúródott.

Ez volt az ok, amiért megállt és nem vetette rám magát. Hirtelen hamuvá vált, még az erős szél szétszórta maradványait. Csak a nyíl maradt belőle, beleállva a földbe. Volt valami különleges benne. Valami volt írva az oldalara ezüstös betűkkel mellyek felcsillantak mikor rájuk vetődött a telihold sugara. Nem volt időm elolvasni, veszély közeledett felém sebes léptekkel!

Megfordultam és megláttam! A nyíl tulajdonosát. Nem gondoltam volva, hogy a mesebeli Robin Hood létezik. Valahogy mindig igy képzeltem el őt. Fekete ujjnélküli fölső, fekete bör nadrág, sötet bársony kápa és egy bör sáv mely rejtélyesen kiemelte észinkék szemeit. Egy fiatal srác volt, talán velem egykorú. Egy faágon állt, kifeszített íjjal engem bámult. Izmos volt de, mégsem olyan ilyesztő, mint előző támadóm, bár barátságosnak sem mondhatnám. Arckifejezése kemény volt, egyetlen érzelemfoszványt sem mutatott. Szemében enyhe bizonytalanságot láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy barát vagy talán ellenség.

Csak álltunk mozdulatlan egymás szemébe nézve. Majd hirtelen valami megváltozott. Elengedte a nyilat, mely sebesen szelte át a köztünk levő teret. Tudtam ha célba talál, én is ugyanarra a sorsra jutok, mint az a vámpírharcos aki pár perce rám támadott mégsem tudtam elmenekülni. Talán mindvégig én voltam a célpont csak eddig nem sikerült eltalálnia! De ez már mit sem számít. Ezúttal nem lesz olyan szerencsém…

Holdfény: I. fejezet - Bevezetés 1.rész

Alexandra

… Fucsrán éreztem magam és nem tudtam eldönteni, hogy ez a valóság, vagy pedig csak álmodom az egészet. Korom sötét volt! Még az orrom hegyéig sem voltam képes ellátni. Valami masszív tárgyon feküdtem. Probáltam felkelni, de mozdulni sem tudtam. Nem éreztem a végtagjaim. Uh, ez rossz jel! Mi történik velem? Aztán hirtelen érzés áradt szét a testemen, iszonyú fájdalom hasított belém! Mintha mágján égettek  volna.

Tűzben égtem, de a lángok sehol sem voltak, mégis éreztem forróságukat, ahogy égetik ereimet, sebesen haladva végig az egész testemen. Ordítani akartam fájdalmamban, de torkomat egyetlen hang sem hagyta el. Nem volt mit tennem. Tehetetlenül feküdtem, reménykedve, hogy elmúljon. Ebben a pillanatban öngyilkosságra is kepés lettem volna a fájdalom megszüntetéséért, ha végtagjaim engedelmeskedtek volna. De nem így volt .

Hirtelen vakító fény világította meg a teret, elmulasztva fájdalmamat.

–Kelj fel Alexandra!– szólított meg egy bársonyos női hang, én pedig ellenvetés nélkül engedelmeskedtem neki. Késztetést éreztem, hogy megtegyem, akkor is ha egy idegen. A fény lassan gyengült felfedve azt, ki benne rejtőzött. Gyönyörű volt, akárcsak egy angyal, hosszú földig érő hófehér ruhája ezer színben pompázott  a fényben. Csak a szárnya és a glóriája hiányzott. Kicsit körülnéztem, de nem ismertem fel a helyet. Képtelen voltam megfejteni, hogy hol vagyok. –Nem kell félned, biztonságban vagy!–szólalt meg újra, ahogy közel került hozzám aztán megállt velem szemben.

–Hol vagyok és mi történt velem?–tört ki belőlem a kérdések  sorozata. Hirtelen újra hasogatni kezdett a fejem, visszatért az iszonyú fájdalom. Mintha a rejtélyes nő olvasott volna a gondolataimban. Vagy talán az arcomon látta?

–Újra fájdalmaid vannak, nem igaz? Gyere, majd én segítek rajtad és válaszolok a kérdéseidre is. Gondolom van belőle bőven.– azzal felém nyújtotta a kezét. Nem haboztam sokáig, megérintettem hófehér borét, a fájdalmam a múlté lett.

–Wow! Ezt meg, hogy csinálta?– kérdésemre ő csak elmosolyodott.

–Hamarosan magadtól is rájössz, de előbb mutatok valamit. Gyere!–azzal maga után rángatott egy csillogó kövekből kirakott ösvényen. Jobban szemügyre vettem, amikor megláttam ... Te jó ég! Hisz ezek gyémántok! Még hozzá nem is kevés! Hova kerültem? Körülnéztem jobban megfigyelve a helyet. Az egész táj ragyogott. Tökéletes volt. Még legszebb álmaimban sem fantáziáltam hasonlóról. Talán ez a mennyország?

–Bocsáss meg, de mi ez a hely és miért vagyok én itt?–nyeltem egyet–Talán meghaltam?–A rejtélyes nő nevetni kezdett, hangja messzire visszhangzott, akar egy mennyei dallam.

–Nem. Nem haltál meg Alexandra! Ez csak egy átmeneti állapot. Hamarosan visszatérhetsz a saját világodba, saját életedbe! – ekkor elkomolyodott –De annyit el kell még mondanom neked, hogy életed soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt! Teljesen meg fog változni,  ahogy te magad is! – hangja visszhangzott a fejemben. Nem értettem mire gondol, vagy azt, hogy mi történik velem.

–Ezt, hogy érted?

–Hamarosan magad fogsz rájönni !– Ez a szövege kezdett az idegeimre menni, de próbáltam türköztetni magam, úgy követtem az ösvényen. Egy óriási szökőkúthoz vezetett. A minták alapján ókori lehetett, de mégis töktéletes állapotban volt. A víz minden egyes cseppje gyöngyként ragyogott a holdfényben. De volt valami  furcsa, benne. A vízfüggöny mögött , szellemek táncoltak. Először azt hittem képzelődöm, de a kísérőmre tekintettem, aki mélyen meghajolt, szemét a földre szegezte, majd alázatos hangon megszólalt.

–Megérkeztünk Úrnőm!– a szellemek abbahagytak a táncot és mind engem figyeltek, még az egyik előlépett, vakító fényben emberi testet öltött, majd kilepett a vízből. Oly tökéletes volt, mint amilyet soha nem láttam. Még kísérőmnél is gyönyörűbb. Már inkább isteni, idillikus volt, mintsem emberi.

–Légy üdvözölve, Alexandra!– hangja mennyei angyalének volt. –A nevem Madya, a vámpírok istennője és ősanyja. Biztos tudni szeretnéd, hogy mi történik veled. Nos, a tested épp vámpírrá alakul és csak a lelked van itt, velünk.– minden egyes szót lassan és nyomatékosan mondott, közben folyton a szemembe nézett. Biztos akart lenni afelől, hogy megértem amit mond. – Azért vagy itt, mert te vagy a kiválasztott, a vámpírhercegnő, aki elhozza majd a mágikus világ örök békéjét! – Na ne! Ez már túlzás!

– Én … vámpír és meghozzá nem is akármilyen hanem … hercegnő! – nem tudtam elhinni! Ez képtelenség! Biztos valami tréfa, nem lehet igaz! Vagy mégis?–Az nem lehet! Ez biztos valami tévedés. Hisz én nem vagyok hercegnő és a harchoz sem igazán értek. Hogy tudnék én győzni, mikor meg azt sem tudom: kikkel és kik ellen kell harcolnom? Nem hinnem, hogy én lennek a legjobb választás.

–Ne hitetlenkedj, az istennő sosem téved!– dorgált a kísérőm kegyetlenül, mintha akkorát vétkeztem volna.

–Ne hibáztasd, meg csak most változik át, nem ismeri azt, ami rá vár!–védelmezett Madya.

–Elnézést úrnőm! – esedezett a kísérőm, de mintha nem az istennőhöz, hanem hozzám. Nem értettem miért, hisz semmi értelme nem volt!

–Nos elfogadod a bocsánatkérését?

–Hogy… hogy én ?

–Igen kedvesem, nem is én. Hozzád esedezik, téged sértett meg !– magyarázta mosolyogva.

–Igen, megbocsájtok, csak számomra ez olyan… – kesestem a megfelelő szót erre a helyzetre – fura! – Hát! Nem mondhatnám, hogy ez a legmegfelelőbb.

–Fura?

–Igen! Tudjak, az én életemben, ha azzal fenyegettem valakit, hogy megfojtom, talán...  még akkor sem tudtam volna, kicsikarni belőle egy bocsánatkérést. És itt egyetlen rossz szó elejtése után, a bocsánatomért esedeznek. Nos, számomra ez… szokatlan.

–Emiatt ne aggódj, hamarosan megszokod, de most vissza kell térned a testedbe. Mielőtt elmész egy jó tanács: jól fontold meg, hogy kibe fekteted a bizalmadat! Az ellenség nagyon ravasz!

–És hogy fogok rájönni, hogy kibe bízhatok?

–Magad kell rájönnöd, hogy ki a barát és ki az ellenség!- nem pont ezt a választ vártam és még sok kérdésem volt ezzel kapcsolatban, de nem adott alkalmat, hogy feltegyem őket. Vallámra tette a kezét, majd mormolt valamit, aztán hirtelen felébredtem. De sajnos az igazi rémálom,  még csak most kezdődött…