Alexandra szemszöge
Ezúttal úgy döntöttem a két fiúra hagyom a harcot. Útközben Robert elmondta, hogy felvitte a könyvet a szobámba miután elájultam. Ezt találta a legjobb ürügynek, hogy meglátogasson, viszont nem járt sikerrel, de a könyvet azért a szobámban hagyta.
Én a díszpáholyban foglaltam helyet. Elegem volt egy napra a harcból, meg minden másból is. Megértettem Kate viselkedését. Ha igazán szeretsz valakit, akkor foggal körömmel harcolsz érte. Felhasználod minden fegyvered és nem adod fel egy könnyen.
De volt valami ami igazán meglepett és az, nem Kate volt, hanem Arrow. Azt hittem ismerem, de most kiderült, hogy nem így van. Viselkedését megítélve, nem gondoltam volna, hogy van barátnője, hisz olyan fesztelenül flörtölt velem. Én meg azt hittem, hogy érez irántam valamit. Azt hittem fontos vagyok neki, hisz folyton azt bizonygatta. Most pedig kiderült, hogy színjáték volt az egész, egy hazugság.
Hogy nem jöttem rá rögtön, mikor megláttam Kate képét az ágya mellett? Hogy lehettem ennyire naiv? Ez egyáltalán nem vall rám… Én nem vagyok ilyen. Hamar felismerem, hogy ki hazudik nekem, de most mégsem vettem észre. Pedig annyi jel utalt rá. Vakon hittem neki. Na de ennek itt és most vége. Nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Soha többé.
Sokáig merengtem, a gondolataimba temetkezve, mikor megéreztem valaki jelenlétét. Csendben állt mögöttem, mintha nem merne megszólalni, vagy éppen a megfelelő szavakat keresi, hogy megszólaljon. Először azt hittem, Arrow jött magyarázkodni, de aztán megereztem az illatát, Flavius volt az.
–Alexandra!... Figyelj én… tudom, hibáztam… és…–kezdett magyarázkodni, viszont nem igazán találta a szavakat.
–Nem kell magyarázkodnod.–kezdtem leverten, de nem néztem rá, tekintetem a végtelenbe vándorolt.–Mindenki téved, hisz senki sem tökéletes.
–Tessék?–értetlenkedett, miközben leült mellém–Nem hordasz le amiért nem teljesítettem a parancsod? Mert ellenszegültem?–nem válaszoltam. Kis ideig csend telepedett ránk, gondolom jobban szemügyre vett–Mi történt veled?–kérdezte végül aggódva.
–Semmi!–még mindig nem néztem rá.
–Ezt nem adod be nekem, ismerlek!–miközben a kezét az enyémre helyezte.–Mi a baj?
–Semmi… csak… Arrow.–nyögtem ki végül.
–Nem értem, miért foglalkozol vele annyit. Hisz folyton szenvedést okoz neked.–Ebben igazat kell adnom neki. Arrow volt az egyetlen eddig, akinek sikerült valamilyen módon, mindig megbántania.
–Talán igazad van.–sóhajtottam–Amúgy pedig beszélni akartam veled!–váltottam témát. Nem akartam tovább ezen rágódni.
–Tényleg?–lepődött meg annyira, hogy szemöldökei a magasba futottak. Nem is csoda, mert pár perce még azt hitte, haragszom rá.
–Igen, gondolom hallottad, hogy Ben és Kate visszatért az expedícióról.
–Hallottam. Meg azt is, hogy ősszéfűzésbe kerültél Kate-tel.
–Hát látom hamar terjednek a hírek.
–Csodálkozol? Azok után, hogy milyen harcot vívtatok.–mondta elismerően–És? Miről akartál beszelni velem?
–Ha Kate és Ben visszatért, akkor hamarosan a többiek is megérkeznek…
–Ez igaz. Akkor viszont a titkod veszélyben van.
–Ettől félek én is.
–Mi a terved?
–Eddig csak te, Kate és az őrök tudjak–töprengtem kicsit–Egyelőre tartsd nyitva a szemed és azonnal szólj, ha megérkeznek a többiek az expedícióról.–Egyetértően bólintott, de látszólag nagyon gondolkozott valamin. Már rá akartam kérdezni, mikor megszakította a csendet.
–Eszembe jutott valami! Tudod, van itt egy különös szokás az új jövevényekre.
–Igazán? És mi az?
–Be kell mutatni őket a kastély összes lakója előtt. Olyankor gyűlést rendeznek ahol mindenki jelen van, még az őrök is. A szabály kötelez mindenkit a jelenlétre. Akkor elárulhatod a titkod.
–Remek ötlet!–Tényleg az volt és most pont erre volt szükségem, egy megnyugtató dologra ennyi rossz hír után.
–Majd én bemutatlak.–ajánlotta fel lelkesen–Viszont,mikor megérkeznek, akkor ha a szobádban maradsz, hogy elkerüld őket a beavatásig. Heidyt pedig majd én elintézem.
–Miért is kell elintézned őt?–néztem rá meglepetten. Nem értettem az okát.
–Öhm… ő a grófkisasszony akinek jelenleg is a helyén ülsz és a szobáját is magadénak mondhatod. –az állam a padlóról próbáltam felszedni mikor megértettem a hallottakat. Szóval Arrow ezt is elhallgatta előlem? Mi jöhet még?–Ő az egyik nemes vérű vámpír a kastélyban és az apja, a gróf pedig a másik.
–Tessék? A grófkisasszony szobáját kaptam? Ki fog akadni, igaz? Ahogy Kate.
–Nem épp úgy! Ő nem harcos. Viszont sokban hasonlítottok egymásra. Talán épp ezért kaptad a szobáját. –Hát azon kívül, hogy mindketten nemesek vagyunk, nem tudom még miben hasonlíthatunk. Viszont nem szeretnék senkit előre megítélni, még mielőtt megismerném.–Még a kepéssége is védelemre szolgál. Pajzzsal rendelkezik, melyet másokra is kiterjeszthet. Én majd beszélek vele. Meg fogja érteni. Amúgy van egy ennél sokkal fényűzőbb szobája is, szóval nem lesz gond.–próbált megnyugtatni. Sajnos volt egy olyan sejtésem, hogy lesz ebből meg félreértés, méghozzá nem is kicsi, viszont próbáltam nem erre gondolni.
–Köszönöm!–mondtam, miközben rá pillantottam.
–Ugyan nincs mit! Ennyivel tartozom neked!–még beszélt, amikor tekintetem a szemeiről a válla fölött a kertre vándorolt, hol valami megragadta a figyelmem. A telihold fényében megláttam ugyanazt az árnyat bolyongani, mint legutóbb.
–Ott van!–szólaltam meg halkan. Flavius először nem értette, majd követte a tekintetem. Biztos vagyok benne, hogy ő is lattá. Ezúttal viszont meg akartam tudni, hogy mi az valójában. Felálltam a helyemről, majd gyors léptekkel indultam a kert felé. Már félúton voltam, mikor Flavius megállított.
–Alexandra, nem mehetsz oda!
–Miért nem?–fontam össze karjaim mellem előtt, felemelve egyik szemöldököm, vártam a válaszára. Láttam rajta, hogy hezitál ezert úgy döntöttem kikerülöm. Viszont hiába volt minden próbálkozás. Miért is lenne valaha egyszerű?–Flavius! Állj félre! Ez parancs!–emeltem fel a hangom. Gondoltam ez beválik, hisz nem akar újra magára haragítani. Kezdett nagyon idegesíteni.
–Nem! Ez veszélyes!–próbált lefogni. Rossz döntés. Úgy tűnik ideje a hatalmam használatára.
–Te akartad!–becsuktam a szemem és koncentrálni kezdtem. Éreztem, ahogy szorítása lazulni kezd, és a szél is mintha feltámadt volna, játékosan kócolni kezdte a hajam.
–Alexandra!–kezdte rémülten–Fejezd be, túl messzire mész!–nem tudtam mire érti, de hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekelt. Tovább koncentráltam még végül teljesen eleresztett. Ekkor kinyitottam a szemem és kivetélés látvány tárult elém. A szél alakot öltött és fogva tartotta Flaviust. Keményen tartotta így esélye sem volt a szabadulásra. Mikor észrevette, hogy őt figyelem tisztelettudóan meghajolt és suttogott valamit a szél hangján.
„Parancsára Hercegnő!” Elképedtem mikor meghallottam. Szóval ezt is én tettem? A szelet is képes vagyok uralni? Flaviusra pillantottam, ki meg mindig szabadulni próbált. Tekintetünk találkozott és egymáséba fonódott, ekkor egy enyhe sóhaj hagyta el ajkait.
–Győztél!–adta fel a harcot végül. Intettem a szélharcosnak, hogy feladata ezúttal véget ért. Meghajolt elengedve a foglyát majd köddé vált és néhány pillanat múlva teljesen eltűnt.–De ez nagyon veszelyes.
–Flavius, ha nem vetted volna észre, képes vagyok vigyázni magamra. Amúgy pedig te is ott leszel mellettem, hogy megvédj.–vígasztaltam. Aztán újra elindultam a kert felé, remélve, hogy ezúttal megtalálom az árnyat.
–Ellene nem tud senki megvédeni!–sóhajtotta, szinte csak magának. Nem szenteltem nagyobb figyelmet a megjegyzésére. Inkább tovább haladtam a célom felé. Flavius persze szótlanul jött a nyomomban. Éreztem, hogy legyőzöttnek tartja magát és nagyon zavarja, hogy nem hallgattam rá.
Sikerült. Belépve a kertbe megpillantottam az árnyat, mely még mindig fel-alá bolyongott a rózsák között. Még mindig itt volt, és nem szívódott fel csak úgy nyomtalanul, mint legutóbb. Közelíteni akartam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, mert hiába volt telihold, nem világította meg olyannyira, hogy tökéletes lássam. Flavius ezúttal is elállta az utam.
–Ne!–kezdte halkan.
–Már megint kezded?–tettem karba a kezem felemelve az egyik szemöldököm.
–Túl veszélyes, kérlek értsd meg!–nem figyeltem rá, inkább az árnyra koncentráltam, nem akartam ezúttal is szem elöl veszíteni.
Egy magas lány volt, kinek tértet egyfajta fekete füst szerű árny burkolta, tökéletes kontrasztot alkotva a bőrével és a hajával. Sétált a kert ösvényein, valami fülbemászó dallamot dúdolva. Nem tudom, hogyan lehetséges, de valahonnan nagyon ismerős volt. Nem vett észre minket. Olyan volt mintha valamiféle rituálét járna. Teste enyhén ringatózott a dallam ritmusára. Néha-néha megállt, a telihold felé pillantva suttogott valamit, mintha az égnek, majd folyatta a táncot.
Megbabonázva néztem minden egyes mozdulatát és ezzel nem voltam egyedül. Láttam ahogy Flavius először hezitál, mintha félne odanézni aztán képtelen levenni a szemét a lányról. Ez számomra kapóra jött. Kihasználtam figyelmetlenségét és közeledni kezdtem az árnyhoz. Mintha megerezte volna a jelenlétem.
–Már vártalak hercegnő!–mondta az égre nézve –És velem együtt sokan mások is! Nagyon vártak már az érkezésed.–ekkor már Flavius is feleszmélt.
–Ki vagy te?–kérdeztem tőle. Ekkor végre rám nézett.
–A nevem Aisha, hercegnő.–ekkor már csak rám koncentrált, semmi másra. Közelíteni akartam hozzá, mikor újra megszólalt lágy hangján.–A barátodnak igaza van, veszélyes vagyok.
–Azt hadd döntsem el én, hogy mi veszelyes rám!–lassú léptekkel közelítettem hozzá, semmi meggondolatlanság.
–Nagy a hatalmad, érzem. Viszont biztos vagy benne, hogy képes vagy felhasználni a védelmedre? Teljes önkontrollod van felette?
–Nem és nem! Nem tudom irányítani teljes mértékben, hiszen még nem tudom milyen hatalommal rendelkezek. Sok meglepetést okozott már.
–Igaz, hatalmad nagy részét nem ismered. Értékelem az őszinteséged, hercegnő.
–Köszönöm. Látom neked is nagy a hatalmad, de miért tartanak veszélyesnek?
–A nagy hatalommal óriási felelősség is jár. Gondolom ezt már tapasztaltad, vagy ha nem, hát fogod idővel. Veszélyesnek tartanak, az vagyok, mindenkire veszélyes.–mondta miközben tekintetét az enyémbe fúrta.
–Badarság! Amiért mindenki annak tart attól meg nem kell azzá is válnod.
–Ezt, hogy érted?
–Sokszor a körülvevők szava nem tükrözi a valóságot. Te tudod legjobban, hogy milyen is vagy valójában.
–Hatalmam a sötétségben, az árnyakban rejlik, ami nagyon kiszámíthatatlan erő. Soha nem tudhatod, mikor vesztem el az irányítást felette. Olykor semmilyen testőr nem védhet meg ellenem.
–Én viszont igen. –álltam a tekintetet, kétkedve nézett végig rajtam, majd valamire koncentrálni kezdett.
–Igen, képes vagy rá!–hogy lehet ennyire biztos ilyen hirtelen ebben a dologban?
Ekkor a holdra nézett elmormolva egy ima féle szöveget és a köd mely eddig testét burkolta, hirtelen eltűnt. Helyeben csak egy furcsa lány maradt, feltűnő öltözékben. Tipikus lázadó lehetett emberként. Arcát néhány piercing ékesítette. Szőke hajából egy-két fonott tincs tűnt ki. Szája feketére volt rúzsozva. Sok ékszerrel rendelkezett, fején pedig cilinder díszelgett. Fura, mégis valahogy illett hozzá. Csak ruháját nevezhettem úgymond elfogadhatónak. Fekete egyszerű földig erő pános ruha.
Aisha lassan és megfontoltan közelített hozzam Flavius újra közénk akart állni.
–Nyugi! Aisha nem fog bántani. Bízz bennem.–Nehezére esett, láttam de végül engedelmeskedett nekem.
–Köszönöm, Alexandra, hogy ennyire megértő vagy velem. Már évtizedek óta senki sem próbált megérteni.–éreztem az őszinteséget és a szomorúságot a hangjában.–Nem is értem, hogy vagy képes rá, hisz akkora teher van vállaidon. Csoda, hogy nem roskadsz össze alatta.–megfogta a kezem. Hihetetlen! Mintha teljes mértékben átlátna rajtam.
–Néha, szinte feladom a reményt! -vallottam be neki. Olyan volt számomra, mintha már évezredek óta a barátnőm lenne. Ugyanolyan megértő és őszinte volt velem akárcsak én vele. Feltétel nélkül bíztam benne, pedig csak most ismertem meg, mégis egy olyan érzésem volt, hogy számíthatok rá.
–De az angyalod nem engedi, hogy megtedd!–szakította meg a gondolatmenetem, biztató megjegyzése.
–Tessék?
–Szóval nem tudtad? A nemeseknek van egy őrző angyala. Minél magasabb rangot képviselsz, annál nagyobb az angyalod ereje.
–De azt hittem, lélektelen démonok vagyunk. Akkor, hogy lehet angyalunk?
–Egyszerű. Ezek Madya angyalai. Nem azok akikben az emberek hisznek. A legenda szerint Madya megajándékozta azokat a vezéreket akik a békéért harcoltak egy őrzővel, ki védelmezi létüket. Azóta minden nemes születésű vámpír rendelkezik egy angyallal.
Elgondolkodtam azon amit mondott, aztán beugrott a folyamatosan ismétlődő álmom. Talán van köze ehhez az egészhez és úgy tűnik Aisha segíthet a megfejtésében. Olyan dolgokat mondott el nekem amiket Flavius meg sem említett.
–Szóval ezt jelenti az álmom? Folyton egy angyalról és egy vámpírról álmodok akik együtt játszanak és a vámpír kísértetiesen hasonlít rám.
–Igen, nagy valószínűséggel ezt jelenti. Úgy tűnik az istennő álmodban bíztat, hogy nem vagy egyedül. Ha mindenki ellened fordul vagy elhagy és már elvesztesz minden reményt, hívd az angyalod s ő majd segít kilábalni ebből az időszakból.
–De, hogyan tegyem meg?
–Gondolom álmodban a nevét is hallottad. Nincs más dolgod csak hangosan említsd. Miután már hozzászoksz a jelenlétéhez, elég lesz ha rá koncentrálsz és meg fog jelenni neked.
–Azt hiszem itt az ideje megpróbálnom…
