Sziasztok!
Hosszú kihagyás után ismét itt vagyok és, hoztam a várva várt fejezetet. Remélem ezúttal is elnyeri a tetszésetek ahogy az eddig is volt. Nem utolsó sorban pedig szeretnek köszönetet mondani Linának a segítségért, ő vállalta el a történet bétázását.
Jó olvasást és várom a komikat.
Pusy Dark Angel
*Alexandra szemszöge*
- Mi folyik itt? - ismételtem kérdésemet. Mindenki meglepetten tekintett vissza rám, mintha szellemet látnának, de nem szólt senki semmit. Kezdett nagyon idegesíteni ez a helyzet. Mi lelt mindenkit, hogy így viselkednek.
- Ezek azt hiszik bántottalak! - válaszolta végül Aisha.
- Fogd be a szád! – ordított rá Arrow. Ezt nem tűröm tovább! Mégis mit képzel magáról? Hogy emelheti fel a hangját egy olyas valakire, akit lényegében nem is ismer? Egy olyan személyre, akit én a barátomnak tartok.
- Elég! Azonnal hagyjátok abba! Le a fegyverekkel! Most! – adtam ki a parancsot automatikusan, mintha már évezredek óta a vezérük lennék, bár nem éreztem magam soha annak. Csodák csodájára az őrök habozás nélkül engedelmeskedtek és egy mosoly tűnt fel az arcukon, mely mintha azt sugározta volna: „Üdv ismét köztünk Hercegnő!” Flavius először hezitált, majd ő is követte az őrök példáját. Egyedül Arrow maradt fegyverrel a kezében. Miért is nem csodálkoztam... Olyan önfejű és gyerekes. Szúrós pillantást küldtem felé, ezzel jelezve, hogy jobban jár, ha nem szegül ellen. Hamar megértette és engedelmeskedett. Ez meglepő volt mivel ő nem tudta, hogy valójában ki vagyok. Vagy mégis? A francba rá kellett jönnöm, mit tud.
- Mondjátok, ez mire volt jó?
-Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt, ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál. – Tényleg ilyen komoly lehetett a helyzet, míg én az angyalommal beszéltem? Ha nem ébredek fel időben, meg is ölhették volna a barátaimat miattam, az én felelőtlenségem miatt. Hogy nem voltam képes erre is gondolni? Ha pedig megtörtént volna, az mind az én lelkemen száradt volna. Mind miattam.
- „Hagyd abba ezt az ostobaságot, Alexandra!” – azonnal felismertem a hangját. Akkor is, ha csak egy gondolat volt. Rögtön Aisha felé vetettem a tekintetem. Ő is engem figyelt.
- „A gondolataim között turkálsz?”
- „Nem, egyáltalán! A gondolataid ordítva találnak rám. Jobban kéne figyelned az ilyesmire. Sok bajt okozhat.”
- „Nem nagyobbat mint ez. Miért ostobaság? Valljuk be őszintén Aisha, ez így van. Ezért a döntésemért te és Démon az életeteket is veszthettétek volna. Ez az igazság, ezt te sem tagadhatod!”
- „Alexandra könyörgöm, hagyd ezt abba! Ne nézz már gyereknek. Meg tudom védeni magam. Mit gondolsz miért tartanak veszélyesnek? – Ebben igazat adtam neki. Mikor először láttam meg Aisha-t, Flavius semmiféleképpen nem akart a közelébe engedni. – Szerintem a macskád is tud veszedelmes lenni, ebben nem kéne kételkedned!”
- „De...”
- „Nincs de! Kérlek ne rágódj ezen, jó? Így is van elég gondod!”
- „Rendben!”
- Elmehettek! – mondtam végül az őröknek, majd Flaviusnak, akik szó nélkül engedelmeskedtek. Majd Aisha felé pillantottam, ki szintén hamar vette az adást.
- „Hát... most nem szívesen lennék a helyedben.” – küldte felém a gondolatait miközben visszavette emberi alakját és elsétált. Ez csak mosolyt csalt az arcomra. Jelenleg magam sem lettem volna szívesen a helyemben, de nem volt mit tennem.
- „Ne aggódj Démon! Minden rendben!" – rosszalló tekintetet vetett rám, mikor rájött mit tervezek. Vonakodva, de végül mégis csak magamra hagyott Arrow-val. Tudtam, hogy valami komoly oka lehet, ha eljött, de erre nem volt időm. Elhatároztam, hogy később majd megkeresem és megtudakolom tőle.
- Mit keresel itt? – váltottam hangnemet, próbáltam rejtegetni a csalódottságom fájdalmát. – Kate-tel kéne lenned.
- Igen, tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
- Bocsánatot? Mégis miért? – lepődtem meg a szándékán.
- Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak és sajnálom a mostani kis incidenst is. Nem voltam önmagam.
Olyan volt, mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkozásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Kate-t. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékom játszadozni az érzéseiddel. Tudom, hogy ez nem mentség, de azért remélem, hogy egyszer képes leszel megbocsájtani nekem. – öntötte ki nekem a lelkét.
Nagyon meglepett, hogy ilyesmit is megtesz, megakaszkodik, hogy bocsánatot kérjen. De nem tudtam tovább hallgatni. Túlságosan fájtak az emlékek az együtt töltött pillanatok, melyek oly valóságosnak tűntek. De én is hibáztam, hisz túlságosan bele éltem magam ebbe a helyzetbe, akkor is, ha valójában nem ismertem eléggé Arrowt. Nehezemre esett visszatartani a könnyeket melyek előkívánkoztak, de nem mutathattam magam gyengének senki előtt.
- Megbocsájtok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre – hadartam monotonon, bár nekem nehéz volt ezt tennem, de nem is akartam tovább hallgatni a bocsánatkérését. – Mondd, miért vállaltad most magadra a felelősséget? – tértem egy olyan témára, ami igazán érdekelt.
- Mert az én hibám volt – válaszolta bűntudatosan. Éreztem a hangján az őszinteséget. – Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány fogta a kezed azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az örök figyelmét is, másképp senkinek sem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád, ahogy a többiek tették. Egyszerűen nem értettem mi történik.
Valósággal szó nélkül maradtam. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen képes volt bevallani a hibáját, tévedését. Bárcsak nekem is ilyen könnyen ment volna. Bárcsak egyszerűen elé állhattam és bevallhattam volna, hogy én vagyok a hercegnő. Viszont számomra ez nem volt olyan könnyű. Bárcsak az lett volna. Bárcsak megtehettem volna, de sajnos képtelen voltam rá. Valami azt súgta, hogy Arrow azonnal hátat fordított volna nekem, amint megtudja. Vagy talán még rosszabb. Képzeletemben lejátszódott a jelenet, miszerint megtámad, vagy örök ellenségekké válunk, esetleg faképnél hagy, amiért eltitkoltam előle egy hasonló dolgot. – Valami baj van? – nézett rám gyanakvóan. A francba, ha most rajtakap, nekem végem. Hirtelen az ajkamba haraptam a földet fixírozva. Gondolkozz Alexandra! Gondolkozz!
- Nem! Semmi! – viszont a gyanakvás nem tűnt el az arcáról. – Arrow? – kérdeztem végül.
- Igen? – hangja gyengéd volt és kíváncsi.
- Miért utálod annyira a nemes vámpírokat? Tettek valamit ellened? Vagy... – nem folytattam, inkább a szemébe néztem várva a válaszát. Arca megkeményedett, elsötétült szemei a messzeségbe barangoltak. Néhány percig merengett. Jól esett a csend, de kis idő múlva kezdett kínossá válni, mégsem voltam képes megtörni.
- Nem tettek semmit – kezdte lassan. – Illetve nem azzal van gondom, hanem inkább... – látszólag a megfelelő szavakat kereste – inkább a létezésük.
Na most már végképp nem értettem.
- Ezt nem értem! – vallottam be neki.
- Utálom őket, mert léteznek és léteztek! – borult ki végül, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. – Tudod, az aranyvérűeknek minden megadatott. Ok olyanok akar a kaméleonok. Képesek elrejtőzni az emberek között, nem ragyognak, testhőmérsékletük kedvük szerint változtatják. Olyanokká válnak, mint az emberek és képesek évszázadokat köztük élni anélkül, hogy bárkinek feltűnjön. De mi... minket azonnal kiszúrnak. Számunkra nagyon nehéz az emberek közelébe jutnunk és veszélyes egyben, főleg a tapasztalatlanoknak.
Itt jelentőségteljes pillantást vetett rám. Szóval tapasztalatlannak képzel. Nem is tudja, mennyire téved!
- Neked is nagy szerencséd volt, hogy megmentettelek – folytatta.
Tessék? Most viccel? Először le akart lőni, nem megmenteni! Nem kértem a segítségét, boldogultam nélküle is.
- Csodálkozom, neked hogyan sikerült megmenekülnöd, hisz a város közelében lehettél.
Ha így folytatod ne csodálkozz, ha lekeverek neked egyet Mr. Beképzelt Kaszanova! Szinte a fogaimat csikorgattam már dühömben. Mégis mit képzel? Hogy ő a tökéletesség?
- De ez most lényegtelen! – kezdett rá újból.
Persze, most már lényegtelen, ha sértegetsz, ha nem!
- Az aranyvérűek csak természetfeletti szépségük és vonzerejük miatt felismerhetőek. Viszont kevesen vannak azok akik valaha is lebuktak, hisz képesek manipulálni az emberek agyát. Vonzerejük és hatalmuk is sokkal nagyobb, mint egy átlagos vámpírnak. Az elismert vezérek mind nemesek, az átlagos vámpírok és a félvérűek alacsonyabb rendűek és legtöbb nemes lenézi őket. Egyszóval nekik minden megadatott, nekünk pedig fele annyi sem – beszélt róluk utálattal.
Akkor a megérzésem mégsem tévedett. Ha Arrow rájött volna, hogy ki vagyok valójában, biztosan megutált volna, amit nem engedhettem meg magamnak. Nem engedhettem, hogy még több ellenségem legyen, így is elég volt tudnom, hogy ott van Josephin a vámpírseregével, aki rám vadászott és arra várt, hogy félrelépjek. Egyelőre titokban kellett tartanom előtte, hisz amíg nem tudott róla, addig nem fájt neki. Viszont ott volt a nyomasztó gondoltat, miszerint egy nap az igazság elkerülhetetlen lesz, és akkor muszáj lesz szembe néznem vele. Addig viszont eszem ágában sem volt megtenni. Jobb a béke. Attól kezdve azt tervezem, hogy távol tartom magam tőle, nem akartam több szenvedést. Flaviusnak igaza volt, csak fájdalmat okozott nekem. Nem is tudom miért foglalkoztam vele annyi ideig. De igen, tudom! Hiú ábrándokban éltem, de ennek véget vetettem!
- Jól vagy?
- Igen, azt hiszem, csak kicsit fáradt vagyok. Ha nem haragszol most megyek és visszavonulok a szobámba. – Nem vártam meg, míg észbe kap, már indultam is. Nem akartam magyarázkodni, hogy gyanút keltsek, viszont tényleg fáradtnak éreztem magam.
Felsiettem a lépcsőn majd kicsit lustán sétáltam végig a folyosón. Az ajtóhoz érve valaki megszólított.
- Üdvöz légy hercegnő! – a szomszédos szoba felé tekintettem. Nem is vettem észre, hogy Kate ott állt. Úgy tűnt tényleg pihenésre volt szükségem. – Még egyszer bocsánatot akartam kérni, nem kellett volna ész nélkül megtámadnom téged. Sajnálom, felelőtlenül viselkedtem.
Még ő beszél felelőtlenségről? Mellettem ez semmiség.
- Üdvöz légy Kate! Nincs harag ne aggódj. Hogy van Arrow?
- Igazad volt. Nem tudom, hogy rémalmai vannak vagy sem, viszont látom rajta, hogy valami nincs rendben.
- Ezt, hogy érted?
- Régóta ismerem. Tudom, mikor nincs valami rendben.
- Őszintén nem tudom mi tévő legyek.
- Talán kérd ki a sötétség lányának tanácsát. Amint tudom, kedvel téged, biztosan segítene.
- Aishara gondolsz? De honnan tudod, hogy jóban vagyok vele?
- Igen rá. Tudod erre gyorsan terjednek a hírek.
- Rendben holnap beszélek vele. Most ha nem haragszol, lepihennék. Viszont ha valami baj van, kérlek szólj azonnal.
- Ez természetes. Jó pihenést hercegnő. – Már túl fáradt voltam ahhoz, hogy figyelmeztessem, vigyázzon a titkomra.
Beléptem a szobámba az ágy már csábítóan hívogatott. Mikor közelebb léptem, megpillantottam a fekete borítós könyvet az ágyam szélén, amiről eszembe jutott a levél, mely már jó ideje a felsőm alatt lapult. Leültem az ágy szélére kezemben tartva a levelet. Hezitáltam és töprengtem mi tevő legyek. „Alexandrámnak” – ez állt a hófehér borítékon, de mi van akkor, ha nem nekem címezték?
- Ó istennőm! Mi tévő legyek?
- „Hallgass az ösztöneidre, megmutatják a helyes utat.”
Becsuktam a szemem, mélyet lélegeztem és döntöttem. Kinyitom. Felbontottam óvatosan a borítékot, melyben egy szinten fehér papír volt. Csak ennyi állt rajta:
„Nyisd ki!”
Tessék?! Most viccel? Hogy nyissak, ki egy papírdarabot? Aztán észbe kaptam. Valójában ez egy rejtvény volt.
- „Valami baj van? Hallom nagyon zaklatott vagy.”
- „Fantasy! Szükségem van rád! Jöjj hozzám!”
Alig foglaltam gondolatba a mondanivalóm Fantasy vakító fény kíséretében megjelent a szobában.
- Jó újra látni téged Alexandra! Mondd csak, mi a baj?
- Nézd! – mutattam a papírra a kezemben – Egy rejtvény és nem tudom megoldani.
- Egyszerű! Kövesd az utasítást!
- Tessék?
- Ez egy Croudom, Alexandra! Így nevezik a vámpírok levelét. Látszólag semmi különös nincs benne, viszont sokkal több, mint egy egyszerű levél. – Ekkor a levélre pillantott. – Parancsolom, hogy nyílj ki! – de a levél ekkor összehajtódott, színét éj feketére váltotta és egy villám alakú pecsét zárta le. – Francba, egy biztonsági zár. Nagyon fontos egy levél lehet, ha így lezártak.
- Megpróbálhatom én is?
- Persze, de vigyázz, az ilyen zárak veszélyes sebeket tudnak ejteni. – Ez valahogy mégsem rettentett vissza. Bíztam az ösztöneimben, amik azt súgták, nem kell félnem.
- Parancsolom, hogy nyílj ki! – Erre a levél engedelmeskedett, színe ismét hófehér lett és kinyílt a kezemben. Ezúttal viszont láthatóvá váltak rajta az igazi sorok. Végre sikerült!
- Neked címezték! – nem kérdés volt mégis válaszoltam.
- Igen tudom. A hangom bontotta fel a zárat. Anyám tudta, hogy visszatérek.
- Mit írt?
Kedves Alexandrám!
Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudok melletted lenni és nem láthatsz viszont, ahogy én sem. Nem tudom, hogy emlékezni fogsz-e még rám miután visszatérsz, de talán jobb is így. Az emlékek csak fájdalmat okoznának számodra, amitől óvni szeretnélek. Sajnos a gonosz erősebb volt nálam és ravaszabb. Tudod mindig is abban reménykedtem, hogy meg tudlak védeni a harc elől, de úgy tűnik a sors ellen nekem nem volt esélyem. Azért harcoltam, hogy egy szebb jövőt teremtsek neked, egyetlen gyermekemnek és egy olyan birodalmat, ahol a béke uralkodik. De a harc a vesztembe vezetett, így csak rontottam a helyzeteden. Sajnálom, remélem egyszer meg tudsz bocsájtani nekem emiatt és azért, hogy most nem lehetek nagyobb segítségedre ebben a helyzetben.
A vérháború előtt megkértem apádat, hogy vigyázzon rád. Valahogy már akkor éreztem a halál közelségét, viszont abban nem lehettem teljes mértékben biztos, hogy apád mindvégig képes lesz melletted maradni, ezért írtam ezt a levelet. Tudod gyermekem, mi nem arra hívattunk, hogy fényes dicsőséget arassunk. Nem! Én ezt már a harc előtt tudtam, mégis megpróbáltam nem elhinni. Az igazi dicsőségért neked kell harcolnod.
A könyv melyben ezt a levelet találtad, nagy segítségedre lesz, viszont ugyanúgy bűbáj védi. Ez a könyv egy nagyon értékes darab, sokat segíthet majd neked, viszont vigyáznod kell, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Évezredek óta a családunk tulajdona. Még a nagymamádtól kaptam, aki az ő édesanyjától örökölte és így generációkon keresztül jutott el hozzád. Minden tulajdonosa gyarapította a könyv tartalmát tapasztalataival. Neked is ezt kell tenned, hogy a további generációk is hasznát vegyék. Jó barátnőm Katrine Rosen megígérte, hogy gondoskodik róla, nehogy rossz kezekbe kerüljön, ahogy azt is, hogy segít majd utadon, amiben csak tud.
Most pedig ideje elárulnom a könyv titkát. Kinyitásához nem elég csak egyszerűen rá parancsolnod. A borítékban találsz egy kulcsot, annak segítségével megnyithatod. Tedd a borítón található kulcs alakú pecsétre, akkor fogja megmutatni valódi tartalmát. Eligazodni pedig egyszerű benne. Csak tedd a kezed az első lapra és koncentrálj arra, amit tudni szeretnél, a könyv pedig megmutatja neked a választ.
Csak annyira kérlek meg, hogy nagyon vigyázz rá, hogy megkönnyítsem a dolgod, keresd meg benne a disapearum mágiát. Ez egy elrejtő mágia, melyek segítségével, mindig magaddal viheted a könyvet gond nélkül.
Végezetül csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szeretlek Alexandra és sajnálom, hogy nem tehetek többet érted, viszont gondoskodtam arról, hogy ne légy egyedül. Ott van Katrine a barátnőm, Falvius a harcosom és nem utolsó sorban az apád is melletted áll! Igen Alexandra, az apád még él. Tudtam, hogy a háborúban meg fogok halni ezért apádra egyfajta védő mágiát helyeztem, ami nem engedi, hogy meghaljon, csak az ellenség fogja azt hinni. Keresd meg őt, szükségetek lesz egymásra.
Szeretlek egyetlen gyermekem.
Starlyn
Mire végig olvastam a lélegzetem is szinte elakadt és a könnyek patakként kígyóztak végig az arcomon.- Ez hihetetlen! Az apám még él! – mondtam ki hangosan az örömhírt, mire Fantasy megmeredt mellettem.
- A király még él? De hiszen...- hirtelen elhallgatott.
- Alexandra!- hallatszott Kate kétségbeesett kiáltása a szomszédos szobából. Fantasyval összenéztünk, majd sietve indultunk a szomszéd szoba felé...
