Kedves Olvasók!

Tegnap volt a születésnapom és azt terveztem, hogy megleplek titeket ez alkalommal egy újabb fejezettel. Viszont ti nem tiszteltetek meg sem kritikával sem akármilyen reakcióval az utolsó fejezetnél pedig kétlem, hogy senki nem olvasta. Ezért arra a nehéz döntésre jutottam, hogy amég ti nem reagáltok, nem fogok új fejezetet hozni.

Dark Angel

Helló

Nagyon csalódott vagyok őszinten ki tettem a lelkem is, hogy gyorsan hozzam nektek a fejezetet, felmérés szerint 54-en olvastátok azon a napon amikor feltettem. Azota 9 nap telt el és senki nem véleményezte. Ebből mit értsek? Senkinek nem tetszik? Vagy nem akartok folytatást? Könyörgöm ha már méltányoltátok elolvasni akkor, írjatok egy aprocska vélemenyt, hogy én is tudjam mit gondoltok róla! Köszönöm.

Dark Angel

17. fejezet

Helló mindenkinek!
Íme itt vagyok a következő fejezettel amiről alig várom a véleményetek. Úgy, hogy ne kíméljetek.

Dark Angel

Kate szemszöge

Nem tudtam, hogy higgyek a fülemnek vagy sem. Nem vakulhatott meg! Tovább figyeltem, hátha csak szorakozik, hátha csak egy rossz vicc, de semmi jel nem utalt erre. Aisha sem akart hinni nekem, pedig nyilvánvaló volt. Mindent elrontottunk és mindennek vége, a jóslat a harc... mégis hogyan nyerhetnénk vissza a szabadságunk, ha az egyetlen reménységünk megvakul.
Tudtam, hogy meghallott, bántam de nem volt mit tennem, csak néznem ahogy probálja megemészteni a hallottakat.
-Ne, kérlek ne sírj Aisha, minden rendben lesz.- még ő vigasztal minket mikor vele történt ez a szörnyüség. - Egyetlen szivességre kérnélek titeket lányok. Segítsetek visszajutni a szobámba, nem szeretném ha Arrow felébredne és kérdőre vonna akárkit.
Szó nélkül megfogtam a karját, Aisha is kis idő utan követte a példámat majd lassan és elövigyázatosan átsegítettük Alexandrát a saját szobájába óvatosan leültetve az ágyára. Nem tudtam levenni a szemem róla, olyan sebezhetőnek tűnt én pedig tehetetlennek éreztem magam mert képtelen vagyok segíteni neki. Minek vagyok a legjobb harcos, ha képtelen vagzok megvédni a hercegnőmet.
- Talán, ha kicsit utána nézek találok egy módszert... Biztos létezik gyógyír...
- Nem Aisha. Nem szükséges, Madya akarta, hogy így történt, hát legyen így. Kérlek hagyjatok magamra és ha bárki kérdezné mondjátok, hogy nem szeretném ha zavarnának. - Nagy nehezen elhagytam a szobát magammal húzva Aishat is aki erőtlenül zokogott tovább. 
-Szedd össze magad. Senki sem jöhet rá, hogy mi történt. Pihenj le, biztosan kimerültél. -mondtam neki mire ő szúrós tekintettel jutalmazott.
-Nem, ez az egész az én hibám, ha időben bejutok, minden a terv szerint ment volna és Alexandra nem végezte volna vakon és talán sikerült volna Arrowt is megszabadítani ezektől az idegesítő lidércektől. De elkéstem és ez az ára. Az egészben a legrosszabb, hogy nem is én fizetek érte.
-És mi a fészkes fenét oldasz meg azzal, hogy magad hibáztatod. Alexandra nem kapja vissza a látását miatta.- ordítottam le a fejét, mire ő ismét zokogni kezdett. Már csak ez hiányzott! Mire ismet kinyitottam volna a szám, valószínüleg rontva a helyzeten ő csak megcsóválta a fejét majd, eltűnt a sötét folyoson. Nem kedveltem őt igaz, de utáltam így látni, viszont részben én is őt hibáztattam az egész miatt. Mindenki kikészült ez az egész miatt, még én is.
Nem sokat ácsorogtam a folyoson, rendbe kellett szednem Arrow szobáját mielőtt felébred és kérdőre vesz. Bár nyugodtan tehetném az ártatlant, de ezuttal nem akarom, így sóvárogva nyitottam be hozzá remélve, hogy még nincs ébren.

Aisha szemszöge

A történtek után nehezemre esett elkerülni mindenkit, ami rám nem volt egyáltalán jellemző, mert szerettem a magányt. Ezuttal viszont legszivesebben felakaszkodtam volna Flavius nyakába elsírva neki, hogy a hercegnő miattam vakult meg. Több mint valószínű, hogy azonnal megölt volna, de kis szerencsével csak a fogdában kötöttem volna ki. Egyik sem olyan fényes választás. A megszokott helyemen a kertben meditáltam, ahogy a napok teltek egyre nyugtalanabbul. Kezdett sokaknak feltünni Alexandra hiánya.
-Aisha!- szólított meg valaki mire szinte rá támadtam.- Nyugtalannak tűnsz.-jegyezte meg végül.
-Nem, csak megíjesztettél, ennyi az egész. Te is tudod, hogy nem kéne a hátam mögé lopakodnod.
-Nagyon jól tudom, viszont ezuttal nem lopakodtam.-mondta végül Robert.- Biztos nagyon el voltál gondokodva valamin.
-Nem...valójában én...
-Nem tudod véletlenül, hol van Alexandra?-kérdezte gyanakvóan.
-Fogalmam sincs!- vágtam rá lehet kissé túlságosan gyorsan- Biztosan a szobájában.
-Napok óta nem láttam és az ajtója zárva. Miért zárkózna be, mondd mi történt?
-Honnan kéne tudnom?!-kérdeztem felháborodottan.
-Ne tedd az ártatlant boszorka! Tudom, hogy te vagy az utolsó személy aki látta őt. Mit tettél vele?
-Lehet csak nem szeretné, ha zavarnák, azért zárkózott be.
-Napokig? Érdekes feltételezés. Gyere, lássuk mennyire igaz.- fogta meg a karom.
-Nem megyek sehova, főleg veled nem.- Ekkor kikapta a kardját majd a torkomhoz szorította.
-Nos probáljuk ki a te véleményed is. Imádkozz, hogy úgy legyen, mert ha nem, nem felelek a tetteimért.- fogta meg a karom és vonszolt a kastélyba. Nem változhattam át az udvar közepén, hogz megtámadjam Robertet, mert minden őr azonnal ott termett volna, így nem maradt más valasztásom, csak reménzkedni, hogy esetleg feladja.
Mikor a főbejárathoz értünk, megpillantottam Flaviust aki az őrökkel tárgyalt, de azonnal abba hagyta amint megpillantott.
-Robert, mi folyik itt? Nem láttad Alexandrát?
-Most indultunk meglátogatni. Aisha ayt állítja, hogy a szobájában van.
-Ott nincs, ay ajtó zárva és nem válaszol a kopogásra sem.
-Talán csak alszik.- probálkoztam, bár sejtettem, hogy nem igz van.
-Meglehet. Veletek tartok, kiváncsi vagyok, mi van vele.- Hamarabb felértünk az emeletre, mint szerettem volna, bármilyen aprókat léptem, íme elöttem volt Alexandra szobája és már tudtam, hogz itt a vég. Előszor Flavius lépett oda az ajtóhoz, majd bekopogott.
-Alexandra kérlek nyitsd ki. Beszélni szeretnénk veled.-semmi sem történt.
-Alexandra ott vagy?- próbalkozott ezuttal Robert... sikertelenül. Flavius lenyomta a kilincset, az ajtó viszont nem nyílt én pedig szinte remegve vártam az események kibontakozását.- Zárva!- jelentette ki végul.
Robert ekkor egyszerűen átpasszolt Flaviusnak, mint egy labdát, majd vállal ment az ajtónak, ami azonnal kinyilt. Mindhárman beléptünk a szobába, de senki más nem volt ott. Az ablakok zárva voltak, elsötétítve. Az egyetlen fénysugár az erkélyről jött, ahhol a telihold táncoltatta erőtlen sugarait. De volt valami a levegőben, egy édes, csábító illat. Majd rájöttem mi az. Vér. Amint az ágyra pillantottam, igayán megrémültem, hatalmas vértocsa volt a közepén. Már pár napos is lehetett, mivel száradófélben volt.
Flavius is hamar észrevette és tátott szájjal maradt. Mintha holtan találta volna a hercegnőt, szinte gyászos volt. Robertben csak dühöt láttam, ami bármelyik pillanatban felszinre törhet. Szempillantás alatt előrántotta a kardját, majd erőteljesen a falhoz vágott a torkomhoz szegezve azt.
-Robert, mi ez az egész?- kérdezte értetlenkedve Flavius.
-Tőle kérdezd!-sziszegte undorral-  A kétszínű kis boszorkánytól.
Nekem végem!

Alexandra szemszöge

- Azt hiszem megvakult!- hallottam Aisha suttogását. Egyszerűen sokkolt a hír. Probáltam viszafogni a könnyek folyamát viszont csak a hangom sikeült, kordában tartanom.
-Ne, kérlek ne sírj Aisha, minden rendben lesz. Egyetlen szivességre kérnélek titeket lányok. Segítsetek visszajutni a szobámba, nem szeretném ha Arrow felébredne és kérdőre vonna akárkit.- szerencsére nem kellett, könyörögnöm nekik. Kis szünet után éreztem amint felkarolnak, majd óvatosan átsegítenek a szomszédos szobába, leültetve a jólismert ágyra. Majd csend. Éreztem ahogy néznek, ami kezdett kénzelmetlenné válni.
- Talán, ha kicsit utána nézek találok egy módszert... Biztos létezik gyógyír...-próbálkozott Aisha. 
- Nem Aisha. Nem szükséges, Madya akarta, hogy így történt, hát legyen így. Kérlek hagyjatok magamra és ha bárki kérdezné mondjátok, hogy nem szeretném ha zavarnának.
Reméltem, hogy nem kell tovább könyörögnöm nekik, túlságosan belefáradtam. Szerencsére, hallottam amint kinyillik az ajtó, majd a lányok kimennek, majd lassan becsukodik. Kicsit hallgatóztam, nehogy véletlenül becsaptak volna, majd erősen összpontosítva, sikerült bezárnom az ajtot. Nem akartam, hogy akárki is zavarjon, nem ebben a helyzetben. Meg kell nyugodnom. Talán, ha sikerül eléggé összeszednem magam, talán képes leszek, meggyógyítani magam, ahogy másokkal is tettem. Elhelyezkdtem törökülésbe az ágyon, néhány mély légzés majd minden erőmet a gyógyításra használtam. Éreztem amint elhatalmasodik felettem, amint a karomban érzett fájdalom, ártatlan bizergéssé válik, majd teljesen elmulik. Viszont a látásom nem kaptam vissza, bármennyit is probálkoztam.
-Madya!- kiáltottam kétségbeesetten.
-Itt vagzok kedvesem.-szólalt meg a szoba másik feléböl.
-Könyörgök, Madya add vissza a látásom. Bármit megteszek.
-Sajnos nem tehetem. Nincs hatalmam az átkok feloldása fölött. A lidérc átkot idézett rád. Csak úgy tudod feloldani, ha megtanulsz szemek nélkül látni. Ezuttal nem tudok rajtad segíteni.
Remek. És, hogy a fészkes fenébe tudjak szemek nélkül látni? Nem volt így is elég problémám, már csak egy rébusz hiányzott.
Hirtelen mozgást, hallottam az erkély felöl, precíz lépteket, csendes mozgást... azzonnal megismertem.
-Démon? Mit keresel itt?
-Téged!Már napok óta nem láttalak. Olyan furcsa vagy, miért nem nézel rám? Itt vagyok.
-Elvesztettem a látásom Démon, nem látlak.- mondtam, próbálva visszafogni zokogásom.
-Tessék? Hogyan?
-Mikor próbáltuk elűzni a lidérceket az egyik elátkozott. Csak akkor kaphatom vissza, ha megtanulok szemek nélkül láni.
-Ezen én segíthetek neked.
-Tessék? Hogyan?
-Mi vadászatkor, nem a szemünk használjuk. A szem sokszor csal, helyette az egész létünkkel érzzük a tájat a vad minden mozdulatát. Ha szeretnéd megtaníthatlak.
-De, hogyan, ha én már így is vak vagyok?
-Te csak bízd rám magad. Gyere, először elmegyünk valahova. Ülj fel a hátamra, majd én elviszlek.- lassan feltápászkodtam az ágyról, majd a hang után haladva tapogatóztam utána. Nem telt sok időbe még megtaláltam, gondolom ezt neki is köszönhetem. Felültem a hátára, jól belekapaszkodva a bundájába. Nem tétovázott sokat, kiugrott az erkélyen, majd száguldani kezdett. Amint az erdőbe értünk megéreztem az ismerős illatát és a szellőt mely gyengéden átfésülte a magas fák lombjait. Hirtelen egy Dejá-vú érzés fogott el mikor Démon megállt. Mintha jártam volna még itt. Bárcsak láthatnám egy percre is, bizonyára rájönnék. Ekkor becsültem fel igazán a látás értékét.
-Démon hol vagyunk?
-Nem emlékszel?
-Ismerősnek tűnik, de nem tudom... mintha egy másik életből.
-Még visszajövünk, talán akkor meg tudod fejteni ezt a helyet. Gyere! Ideje vadászni!
-Hogyan?
-Gyere és ne félj, menni fog.-biztatott, bár én nem voltam ugyanolyan magabiztos, mint ő...