Hello Mindenkinek!
Tudom hosszú ideje nem hallottatok felőlem semmit, de ismét itt vagyok és hoztam magammal a következő fejezetet mire annyira vártatok és most ez a lényeg. Várom a komikat.
Pusy Dark Angel
Alexandra szemszöge
Szinte rátörtük az ajtót Kate-re, ki még mindig sikoltozott. Hamarosan rájöttem, hogy miért. Egy tündérszerű lény repkedett az álomba merült Arrow fölött, valami varázsigét mormolva. Azonnal rájöttem, hogy nem tündér, hisz csak úgy áradt belőle a gonosz erő. És ha jobban megfigyeltem, inkább egy kis szárnyas szörnyetegre hasonlítottam volna. Kócos hajjal, megtépett szárnyakkal, ruhája pedig rongyos, porfogó volt.
- Egy lidérc! - állapítottam meg Fantasyvel egyszerre. Úgy tűnik, nem csak én jöttem rá.
- Á! A hercegnő! - sziszegte utálatosan.
- Mit akarsz? Válaszolj! - léptem előrébb a tárgyra térve.
- Téged, ki mást?! - felelte egyszerűen, majd megpróbált rám támadni apró fénygömbökkel lövellt felénk. Fantasy azonnal elugrott mögülem, én viszont nem mozdultam. Vártam, hogy elérjen viszont nem felkészületlenül. Koncentrálni kezdtem, és felemeltem az átlátszó pajzsomat. Szerencsére az utóbbi időben megtanultam kellőképpen irányítani, és fenntartani. Ellenségem nagyon meglepődött, mikor a kis labdái visszapattantak a levegőben. Talán azt hitte, váratlanul ér, hát akkor nagyon tévedett. Viszont erre nem számított. Támadásával saját magát találta telibe. Sikítani kezdett, emberfeletti hangon, majd füstölögve eltűnt.
Odamentem Kate-hez, akit Fantasy már nyugtatgatott. A lány még sokkos állapotban volt.
- Kate, minden rendben? - Még mindig rémült volt, hiába próbálta rejtegetni.
- Igen, azt hiszem, csak megrémültem mikor felébredtem, és itt találtam. Soha nem láttam még hozzá hasonlót, csak úgy sugárzott belőle a gonoszság. Elgyengített, félelmet keltett bennem, nem tudtam megvédeni… - Ekkor Arrowra pillantott. - Arrow! - szólította meg gyengéden, hangja még mindig remegett. - Jól van? - nézett rám. Ugye, jól van?
- Nem tudom! - Ekkor támadt egy ötletem. - Arrow! - szólítottam meg lágyan - Ébredj fel! - A fiú azonnal reagálni kezdett a hangomra. Ekkor észbe kaptam, Fantasy! Ő meg mindig a szobában tartózkodott.
"- Fantasy, menj el!" - küldtem felé gondolatban.
"- De miért?" - értetlenkedett.
"- Menj! Arrow nem szabad, hogy meglásson! Ő nem tudja a titkom, és ha meglát, nagy valószínűséggel rájön!"
"- De..."
- Nincs de! Fantasy, ez parancs! - mondtam ki végül hangosan, mire az angyalom eltűnt. Ezért még később beszélünk, kis híján lelepleztél! Dühöngtem tovább magamban. Tudtam, hogy hallotta, de nem válaszolt.
- Alexandra? - hangja gyenge volt, azonnal rájöttem, hogy miattam ébredt fel. Nem értettem, miért vagyok ilyen hatással rá, de a lényeg, hogy ez alkalommal, mikor szükségem volt rá működött. Remélem, Kate nem fog kérdőre vonni emiatt, mert fogalmam sincs, mit mondjak. Most csak abban reménykedhettem, hogy Arrow nem látta meg Fantasyt, mert akkor az eddigi erőfeszítésem mind romba dőlt.
- Igen?
- Miért vagy itt? Azt hittem, többé nem akarsz majd látni. - Kate-tel összenéztünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon, csak azt tudtam, hogy nem árulhatom el neki az igazat, az semmin sem segít.
- Beszélni akartam Kate-tel. Ő mondta, hogy valami nincs rendben veled, ezért jöttem be. - Láttam rajta, hogy nem ezt a választ hallotta volna legszívesebben. Jól tudta, hogy szívem mélyén még kicsit neheztelek rá és az zavarta igazán, hogy ezen nem tud változtatni. - Rémálmod volt megint?- költői kérdés, hisz nagyon is jól tudtam a választ. Ez a lidérc kísértette folyamatosan az álmait, csak az okát nem értem, hisz azt mondta, engem akart, akkor miért Arrowra szállt?
- Megint!
- Talán segítene, ha beszélnél róla! - javasolta Kate.
- Talán. De képtelen vagyok. Egyszerűen nem megy!
- Próbálj meg pihenni! Nem hiszem, hogy ismét rémálmod lesz. Kate beszélhetnénk egy pillanatra?
- Persze! - majd elhagytuk a szobát.
- Te hogy vagy?- kérdeztem miután kiértünk.
- Valamivel jobban. Az istennőre, egyetlen szörny sem rémített meg ennyire. Valami nincs rendben ezzel a lidérccel. Túlságosan félelmetes.
- Tudom, és valami azt súgja, hogy vissza fog térni, méghozzá nem egyedül.
- Mi tévők legyünk?
- Menj vissza Arrowhoz és próbáld megnyugtatni, míg elalszik és találkozzunk fél óra múlva a kertben.
- Mi a terved?
- Beszélünk Aishaval, hátha hárman jutunk valamire.
- Rendben.
Miután Kate visszament Arrowhoz én is visszavonultam a szobámba. Valójában nem tudtam mi tévő legyek, abban sem voltam biztos, hogy Aisha képes lesz segíteni, csak reménykedtem abban, ami eddig reménytelennek tűnt. De nem hagyhattam cserben őket. Nem tehettem, rám vártak úgy akár egy megváltóra, meg van a hatalmam hozzá, nincs semmi kifogásom, ez a kötelességem. Hiába, Arrow csalódást okozott nekem és Kate ok nélkül akart megölni, félre kell tennem mindezt és megtennem a tőlem telhetőt értük, a népemért.
"- Ne akard, hogy a barátokból ellenségek legyenek" - hallottam Madya hangját a fejemben.
"- De túlságosan nehéz számomra. Nem tudom, hogy képes vagyok rá."
"- Félre kell tenned az érzelmeket, nem szabad gátoljanak, ezt jól jegyezd meg. Akkor is, ha nehéz ne add fel a reményt. Hallgass az ösztöneidre, azok mutatják meg a helyes utat. Sokszor nehéz lesz a választás, de sose hagyd, hogy az akadály megtörjön."
"- Máris nehéz" – sóhajtottam, aztán eszembe jutott az anyámtól kapott könyv, a levél borítékjában találtam egy különleges kulcsot, mely tökéletesen illett a könyvön levő pecsétbe. Óriási kő esett le a szívemről, mikor kinyílt, mintha már a megoldást találtam volna meg a gondjaimra. Mikor fellapoztam, megértettem miért adta anyám azt az aprócska útmutatást hozzá. A fejezetek labirintusa közt egyszerű volt elveszni. Ezernyi kérdés merült fel bennem, mi válaszra várt már jó ideje, de mind hanyagolnom kellett őket, most más volt a fontosabb. A lidérc végleges elűzése. A kezem a könyv lapjaira tettem, és egy dologra koncentráltam, a lidércre. Amint levettem a kezem, a könyv lapjait mintha szél kapta volna fel, majd pillanatok múlva minden helyreállt. Betekintettem a nyitott könyvbe, majd megláttam a címet. Működött. Bár nem volt sok információ róluk.
"A lidércek más néven álommanók, könnyen befolyásolható lények. Önmagukban nem veszélyesek csak mások álmaiba bújva szórakoznak, rémálmokat vagy hiú vágyakat keltve. Ha viszont irányítás alá kerülnek, pusztítóvá válnak." Pusztító. Meg kell akadályoznom. Rápillantottam az órára, majd feleszméltem. Már több mint fél órája lent kellett volna lennem. Gyorsan becsaptam a könyvet, és a biztonság kedvéért betoltam a párnám alá, és már rohantam is. Párosával szedtem a lépcsőket lefele, majd szinte leütöttem Flaviust a bejáratnál. Szerencsére egyikünkben sem tettem kárt.
- Hova ez a sietség, hercegnő?- szólt utánam miközben elkapta a karom.
- Bocs Flavius, de most nem érek rá fecserészni! - próbáltam kiszabadítani a karom, sajnos sikertelenül.
- Történt valami?
- Semmi különös, csak akadt egy kis elintéznivalóm! - láttam, hogy valamit sejt, és ellenzi méghozzá nagyon is.
- Rendben, de ha bármiben segíthetek, csak szólj. Mindig állok a rendelkezésére.
- Nyugi, nem felejtem el, de ha most megbocsájtasz tényleg késésben vagyok. - Szerencsére nem ellenkezett tovább, hanem elengedte a karom, majd meghajolva elköszönt. Megnöveltem a tempót átszelve az udvart a kertbe jutva. Kate már ott volt és Aisha is. A probléma csak az volt, hogy farkasszemet néztek egymással, támadásra készen.
- Hagyjátok abba! - kiáltottam, mire mindketten felfigyeltek. - Megtudhatnám, mi bajotok egymással? - flegmatikusan néztek végig egymáson, majd egyszerre válaszoltak.
- Semmi!
- Remek! Akkor fejezzétek be a folyamatos ellenségeskedést, mert most olyan dologról van szó, hogy együtt kell dolgoznotok. És a csapatmunkában nem tűröm el az effajta viselkedést. Érthető voltam? – Tudom, kicsit durva voltam velük, viszont elegem volt, hogy mindenhol ott kell lennem, mert másképp kitör a harmadik világháború.
- Rendben!
- Aisha, azért jöttünk hozzád, hogy te talán tudsz segíteni. Mit tudsz a lidércekről?
- Lidércek?- lepődött meg. – Nos, tündérszerű lények, akik az álmokkal játszadoznak. Ez az egyetlen életcéljuk.
- Hogyan lehet elűzni őket?
- Hát, évszázadok során sok módot találtak az emberek az elűzésükre. Léteznek kenetek, gyógyteák, füstölők és ezernyi más módszer. Viszont azt nem értem, miért szükséges ez? A lidércek évszázadok óta kerülik a vámpírok álmait.
- Ebben tévedsz! - szólt közbe Kate.
- Tessék?
- Arrow álmait már néhány hete kísérti egy lidérc, és valahogy más mint a többi.
- Ezt hogy érted?
- Gonosz erőt éreztem a közelében.
- Fekete mágia? Úgy gondolod, megbabonázták?
- Igen, azt hiszem.
- De ki tette?
- Van egy olyan érzésem, hogy tudom.
- A király? - Nem rá gondoltam, de helyeseltem. - Talán tudja, hogy visszatértél?
- Több mint valószínű. De ez most nem fontos, meg kell szabadulnunk tőle.
- Hogyan?- kérdeztek egyszerre.
- Gondoltam, ellátsz néhány jó tanáccsal.
- Mágia ellen mágia a leghatékonyabb. Viszont ilyen helyzettel még nem találkoztam. Talán az angyalod segíthet - javasolta Aisha.
- Nem hinném! - vágtam rá kurtán. Aisha kérdőn pillantott rám, már nyitotta a száját, hogy kifejezze kíváncsiságát, de szerencsére Kate megelőzte őt.
- Szerintem is mást kell kitalálnunk. Mi lenne, ha megbénítanánk, majd elkapnánk? - terelte el a szót, amiért nagyon hálás voltam. Nem akartam Fantasyval beszélni, egyelőre látni sem akartam azok után, amit tett, hadd legyen ideje gondolkodni a dolgokon.
- Érdekes ötlet, talán beválhat. Léteznek Benito varázslatok és mágiák...
- Arra gondolsz, hogy én varázslattal te pedig mágiával támadsz ellene.
- Én pedig egy különleges hálóval elkaphatnám.
- Igen!
- De ez az egész balul is elsülhet. Igaz?
- Sajnos igen, két szempontból: Ha nem kombináljuk jól a két erőt, és ha túl sok energiája marad és kiszabadul.
- Be kell vállalnunk a kockázatot, nincs más választásunk.
- És mikor lesz a támadás?
- Ma este!- vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Miért vagy annyira biztos benne?- érdeklődött Kate.
- Magam sem tudom, egyfajta sugallat.
- Az istennő nem hagy soha cserben - mondta Aisha.
- Tudom. Rendben, akkor mi legyen a varázslat?
- Abból létezik sok, viszont csak egy lenne igazán alkalmas. A Paralize lenne az.
- Rendben, és mi lesz a mágiával?
- Ne aggódj, afelől majd én intézkedek. Igyekeznünk kell, már nincs sok időnk.
- Akkor, ahogy megbeszéltük, szürkületkor találkozunk - bólintottak, majd visszamentek a kastélyba. Én meg maradtam a friss levegőn, éreztem, hogy hamarosan hajnalodik, de nem zavart. Élveztem a hűvös szellő bársonyos simogatását, és a csendet mely eluralkodott az egész birtokon. A csata előtti csend. Mintha már a levegőben éreztem volna a közelgő veszélyt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, de valahogy nem kételkedtem magunkban. Becsuktam a szemem és élveztem, ahogyan a lágy szellő belekap a hajamba.
- Én is beszállhatok Charlie angyalai közé?- szólt valaki a hátam mögül, hirtelen összerezzentem. Mikor megfordultam, Robert csintalan mosolyával találtam szembe magam.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni.
- Nem ijesztettél meg, csak a frászt hoztad rám. Mondd csak, te mióta hallgatózol?
- Csak erre jártam, és meghallottam, hogy készülődtök valahová szürkületkor, hármasban. Ez hallgatózásnak számít? Gondoltam csatlakozhatnék, ha nem zavar.
- Bocs Robert, de ez most csajos buli lesz. Talán legközelebb!
- Kár. Amúgy, mióta egyezel Kate-tel? Mikor legutoljára láttalak egymást megölni próbáltátok. És a sátánlány? Ő is kedvel téged?
- Úgy tűnik! Megpróbálok több barátot szerezni, mint ellenséget.
- Értem.
- Ha most megbocsájtasz, megyek pihenni kicsit.
- Persze. Nem szeretnélek fenntartani. - azzal hátat fordítottam neki, és lassú léptekkel indultam a kastély felé.
- Alexandra! - szólított meg utólag. Mikor visszapillantottam rá, kicsit szomorkás arcot vágott. Nem tudtam az okát, de nem is engedte, hogy megkérdezzem - Pihenj jól! - nem erre a válaszra vártam a fel nem tett kérdésemre, de nem taglaltam tovább a témát, talán csak nekem tűnt úgy…
