Holdfény: X.Fejezet:- Félreértések

 Alexandra szemszög

Roberttel sétáltam az edzőpálya fele. Nagyon lelkesnek tűnt, hogy vívni taníthat, én viszont nem mondhattam el magáról ugyanezt.

–Tudod, talán jobb így, hogy nem emlékszel az emberi életedre.–mondta út közben, először nem értettem, mit akar ezzel mondani, de aztán folytatta.–Nem tudod, milyen volt az, mikor elkaptak. Tudod, én emlékszem az átváltozásom napjára és hidd el, ma bármit megadnék azért, hogy elfelejthessem. Azt is láttam, hogy ki tette ezt velem, később pedig megöltem ezért. Visszaemlékszek a fájdalomra, minden egyes szavára és örült vigyorára is.–erre nem tudtam mit mondani. Igazán szörnyű lehetett, de én nem ezekre az emlékekre voltam kíváncsi. Viszont, ha ezt az árat kéne fizetnem értük, akkor vállalnám az áldozatot.

Rám adta a védő felszerelést és a maszkot, majd kezembe nyomta a tőrt. Mutatott egy két alap mozdulatot, majd arra kért, hogy utánozzam őt. Nem volt nehéz, mígnem, megláttam Arrow-t a pályán gyakorolni. Idegesnek tűnt, ingerülten engedte útjára egymás után nyilait, melyből mindegyik hajszálpontossággal célba talált. Félelmetes volt. Csak annak örültem, hogy a védő maszk eltakarta az arcomat és hajam sem árulkodhatott kilétemről, mivelhogy kontyba kötöttem. Kis ideig figyeltem, aztán mintha megérezte volna magán a tekintetem, felém pillantott. Hirtelen, nem tudtam mi tevő legyek ezért koncentrálni kezdtem a harcra. Robert finoman bánt velem akár egy kezdővel, én viszont hamar tanultam és meguntam ezt a játékot, így arra kezdtem törekedni, hogy legyőzzem. Nem volt nehéz dolgom, mert támadásom meglepetésként érte, így hamar földre tettem.

–Wow! Ez szép volt!–ugrott a nyakamba–Bár szólhattál volna, hogy profi vagy. Akkor legalább másképp álltam volna hozzá.–levette a védőmaszkot és csókot nyomott a homlokomra.–Büszke vagyok rád!–suttogta miközben, szemembe nézett. Kis ideig így álltunk, szótlanul, aztán valami megzavart. Arrow kezdett tapsolni a közelünkben, nem nagy lelkesedéssel, majd megköszörülte a torkát felhívva magára a figyelmet. Észre se vettem mikor jött ide.

–Gratulálok!–mondta egyszínűen–Tényleg szép volt!–folytatta. Láttam, ahogy Robertre néz. Szemei szinte villámokat szórtak, gyűlölet, harag lakozott bennük. Már szóra nyitotta a száját, de én megelőztem őt.

–Robert? Megtennél nekem egy szívességet? Magunkra hagynál egy pillanatra?

–Persze!–mondta megértően, majd csatlakozott a többiekhez és folytatta az edzést. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy mindenki hallótávolságon kívül van, belekezdtem a mondandómba.

–Téged meg mi a frász lelt?!–estem neki az első kérdésemmel, kicsit indulatosabban, mint kellett volna.

–Ezt én is kérdezhetném!–válaszolt ugyanabban a hangnemben. Ha valaki most kívülállóként figyelt volna minket, biztos azt tippelné, hogy egy fiatal szerelmes pár épp vitázik.

–Ezt meg, hogy érted?–lepődtem meg.

–Tudod te jól, hogy! Nem én vagyok ezúttal az, aki félrelepett.

–Tessék? Úgy beszélsz mintha… na álljunk meg egy percre! Arrow! Tisztázzuk, én nem vagyok…–akkor iszonyú fájdalom nyilallt a fejembe.

Azt hiszem megszédültem, a földre rogyva. Hirtelen elsötétült előttem a világ. Az utolsó dolog amire emlékszem, az az, hogy Arrow rémülten kiabálja a nevem, aztán elvesztettem az eszméletem.

Álmomban különös helyen jártam. Egy erdőben, de semmiben sem hasonlított erre. Fölötte a dombon, egy árnyba burkolózó kastély tornyosult. Gyönyörű volt, mégis félelmetes. Gonosz erőt rejtett magában. Maga az erdő is kísértetiesen hatott. Majd egy villám kíséretében megjelent Josephin. Sajnálatos módon, nem volt egyedül, egy egész sereg volt vele. Egyedül voltam ellenük, szinte esélytelenül. Támadásba lendültek és…

Zihálva ébredtem fel, de nem a saját szobámban. Ez furcsa.

–Jól vagy?–kérdezte aggódva Arrow.

–Igen, csak a fejem még kicsit hasogat. Mi történt?

–Nem tudom! Egyszer csak összeestél, azt se tudtam, mitevő legyek. Nagyon rám ijesztettel, ugye tudod.

–Bocsánat!–mondtam, bár hangom gyenge volt.

–Most pihenj, kérlek!

–Arrow?

–Igen?

–Miért hoztál a te szobádba? Te hol fogsz pihenni?

–Miattam ne aggódj, nem vagyok fáradt!–hazudott, éreztem és láttam a szemein, hogy már legalább két napja, nem aludt.

–Arrow! Nekem nem kell hazudnod! Gyere ide!–húzódtam arrébb az ágyon, helyet engedve neki is.

Nem hezitált sokat, hamar odabujt mellém. Már majdnem elszenderedtem mikor magához ölelt. Kinyitottam a szemem és rabul ejtette a tekintetem. Kis ideig csak feküdtünk egy mást nézve, majd valami megzavart. Valaki megköszörülte a torkát a szoba másik sarkában. A fotelben ült, ugyanaz a lány, akit a képen láttam, Arrow ágya mellett. Egy régi lándzsaszerű fegyvert tartott a kezében. A fiú, amint meglátta rögtön magyarázkodni kezdett.

–Kate! Ez nem az aminek látszik!

–Aham! Persze!–válaszolta a lány fegyverét fixírozva.–Talán 5 perccel később kellett volna jöjjek!–ekkor már dühöngve állt fel–Akkor talán az lett volna?–köpte felénk az utolsó szavakat, majd kiviharzott az ajtón.

–Kate!–kiáltott utána Arrow, majd nem törődve velem, ő is eltűnt az ajtó mögött.

Egyedül maradtam a szobájában. Csak akkor értettem meg, valójában mi történt. Az imént ismerkedtem meg Arrow barátnőjével, Kate-el. És én, aki kezdtem elhinne, hogy Arrow tényleg szeret. Hogy lehettem ekkora bunkó? Most pedig mindent elrontottam. Miattam fognak szakítani, az én lelkemen fog száradni. Ezt nem fogom tétlenül végig nézni. Utánuk indultam bár sejtelmem sem volt arról, hogy merre keressem őket. Mintha elnyelte volna a föld. Majd meghallottam veszekedésüket. Az udvaron. Már rohantam is, kettesével szedve a lépcsőfokokat lefele, közben azt kívántam, hogy ne érkezzek túl későn.

A pár épp az udvar közepén kakaskodott, Kate sietett elől az edző pálya fele, Arrow pedig magyarázkodva ügetett utána.

–Kate, kérlek…

–Nem Arrow! Kértél tőlem egy esélyt, én megadtam neked. Kijátszottad a kártyáid, de a játékot elvesztetted. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned!? Stellának igaza volt, csak egy nőcsábász vagy! Nem is tudom, miért nem hittem neki?!–sziszegte szavait megvetően. Ideje volt közbelepnem.

–Ez nem igaz!–vágtam rá határozottam mikor odaértem.

–Ó tényleg?–emelte fel egyik vöröses-barna szemöldökét–Veled azonnal számolok!–a harc tüze lobogott hevesen szemeiben. Egy pillanatra eltűnt, mikor visszaért, egy kardot dobott a kezembe–Harcolj!–és már támadni készült.

„Kate, miért csinálod ezt? Mit érsz el a harccal?”–kérdeztem gondolatban.

„Nocsak, képes kommunikálni gondolatban?! Szép eredmény egy ribanctól!”–vágta a fejemhez hasonló módon–„Hogy mit erek el vele? Egyszerű! Megöllek! Egy gonddal kevesebb!”–közben folyamatosan támadott. Nehéz volt minden ütését kivédeni, mert hatalmas ereje volt. Látszott, hogy gyakorlott harcos és a harag vezérelte. Nem látta tisztán a dolgokat, így próbáltam felvilágosítani.

„Félreértesz mindent! Köztem és Arrow között nem történt semmi! Hű maradt hozzád!”–nagyrészt, egy csókot leszámítva.

„Mást ölelget, mikor nem vagy mellette! Miféle hűség ez?”–dühöngött még jobban. Egyrészt igaza volt. Több mint valószínű, hogy a helyében én is ugyanezt tenném. Talán nem lennek ennyire brutális, de száz, hogy kiakadnék.

–Hagyjátok abba!–üvöltött Arrow mikor feleszmélt–Teljesen megbolondultatok?!–miközben közénk akart állni.

Ez idő alatt Robert is megérkezett egy másik sráccal az oldalán, akit eddig még nem láttam itt. Mindkettő értetlen arccal figyelte az eseményeket.

–Robert, Ben, állítsatok meg!–szólította meg a fiukat az ellenfelem–Ez a kettőnk harca!–egyetértően bólintottam. A fiuk pedig engedelmeskedtek.

–Eresszetek el! Még a végén kárt tesznek egymásban!–kiabálta, miközben próbált kiszabadulni. De a srácok erősen tartottak fogva, amiért nagyon hálás voltam.

–Nyugi Arrow! Tudják mit csinálnak! És szerintem igazuk van, az ő harcuk, szóval jobb ha nem avatkozol bele.–próbálta nyugtatni Robert.

–Amúgy én nem féltenem Kate-t, hisz kitűnő harcos!–dicsérte az ellenfelem Ben.

–Hát, én Alexandrát sem becsülném alá! Nagyon tehetséges a harcművészetben! Okozhat egy-két meglepetést.–magasztalt Robert.

„A, szóval Alexandra vagy?”–lepődött meg Kate–„ Érdekes! Valahol már hallottam ezt a nevet!”–kicsit töprengett, majd vissza tért a való világba, folytatva a harcot.

Kemény volt minden egyes csapása. Mozgásán kitűnően látszott, hogy gyakorlott harcos. Pillanatnyi figyelmetlenségem miatt, hamar leterített a földre. De ezzel a harcnak még közel sem volt vége, hisz sikerült hamar talpra állnom. Pár perc múlva ő vétett egy aprócska hibát, amit kihasználva sikerült a földre tennem. Neki viszont nem volt menekvése, mert megelégeltem a játékot.

„Mindenki tévedhet, hisz senki sem tökéletes! Még egy vámpír sem!”–küldtem felé gondolatban, miközben a fegyverem rá szegeztem, jelezve, hogy nincs értelme semmifele próbálkozásnak–„ Nem hiszem, hogy te sosem leptél félre! Nézz magadba és meglátod, hogy igazam van! Mindenki megérdemel  második esélyt! Nemde?”–ekkor szeme elkerekedett és szólásra nyitotta a száját, viszont egyetlen hang sem hagyta el azt. Csak gondolatban tudott nagy nehezen szóhoz jutni.

„Te…te vagy a… hercegnő?–úgy tűnik a titkom, nem marad meg sokáig titoknak.

„Igen, én vagyok!”–sóhajtottam gondterhelten. Ez a tény óriási terhet jelentett számomra.

„Sajnálom! Én…”–nem hagytam, hogy belemenjen.

„Nem! Nem kell bocsánatot kérj! Hisz ahogy mondtam, mindenki követ el hibát. Csak egy dolgot kérek. Tartsd meg a titkom! Arrow nem tudja, hogy ki vagyok valójában és azt szeretném, ha ez így is maradna. Nagyon kevesen tudnak róla! És kérlek, ne légy olyan kegyetlen Arrow-val. Most van erre a legkevésbé szüksége!”

„Rendben! De, hogy érted ezt?”–éreztem az aggodalmát.

„Mostanában, folyamatos rémálmok gyötrik és van egy olyan sejtésem, hogy ezek nem szokásos rémalmok”

„Gondolod, hogy lidérc kísérti?”

„Nem tudom! Kérlek, vigyázz rá!”

„OK! Úgy teszek!”–ekkor felállt és színlelni kezdte a gorombaságot–Győztél!–majd büszkén elsétált. Arrow-t közben a fiuk elengedték, így kis hezitálás után, Kate nyomába eredt.

–Wow! Fantasztikus voltál! És legyőzted a legjobb női harcost közülünk! Gratulálok!–áradozott Ben.

–Alexandra, ő itt Ben!–fordult felém Robert, bemutatva az új fiút.–Néhány órája tért vissza az expedícióról.–Visszatért az expedícióról? Akkor a többiek is visszajöttek? A francba, beszélnem kell Flavius-al –Ben, ő Alexandra, nemrég került a kastélyba.

–Örvendek–mondta miközben kezet csókolt.–Kérlek bocsáss meg Kate-nek. Nem tudom mi lelte, hogy így reagált.–én sajnos tudom.

–Nem haragszom és csupán egy félreértés volt az egész! Már vége az expedíciónak?–tereltem a témát egy olyasmire ami igazán érdekelt.

–Nem, csak volt egy kis kompiláció. Össze ütköztünk az ellenseggel, a harcban pedig megsérültem.–mutatott az alkarján húzódó sebhelyre–Ezért visszaküldtek és Kate felajánlotta, hogy elkísér.–még beszelt, én a sebhelyet vettem szemügyre. Nagyon emlékeztetett Flaviuséra, amit begyógyítottam. Talán van akkora hatalmam, hogy Ben-ét is begyógyítsam.

–Megengeded?–kérdeztem miközben a keze után nyúltam.

–Persze.–lepődött meg. Ráhelyeztem a kezem a sebhelyere, majd becsuktam a szemem és összpontosítottam.

Kértem az istennőt, hogy segítsen, mert nem akartam máris leégni Ben előtt. Mikor kinyitottam a szemem, Robert kíváncsi pillantásával találtam szembe magam, melyben értetlenség rejtőzött. Aztán Benre néztem, ki hálásan tekintett rám.

–Köszönöm–mondta hálálkodva–Ez a különleges erőd? Hogy gyógyítani vagy képes?–intézte hozzám kérdését. Hat nem egészen, úgy tűnik több kepésséggel rendelkezek, de azt hiszem jobb, ha erről a tényről egyelőre hallgatok. Addig még nem tudok meg többet a vámpírokról. Nem szeretném elárulni magam.

–Úgy tűnik!–válaszoltam kurtán.

–Remek! Akkor, ha legközelebb megsérülök, egyenesen hozzád megyek!–viccelődött Robert, mire mindhárman felnevettünk.–Azt hiszem én visszamegyek edzeni. Jössz te is Ben?

–Még szép! A kezem olyan mint újkorában, szóval nem kell kihagynom egyetlen harcot sem!–lelkesedett.–Velünk tartasz Alexandra?

–Miért ne?–felkaroltam a két fiút és együtt indultunk az edzőpálya fele…

Holdfény: IX. Fejezet- "A harcot megnyertétek, de a háborúnak, meg közel sincs vége!"

Heidy szemszöge

Mi a francért kerültem egy csoportba egy… egy újonccal?! Miért hagytam magam? Miért, nem álltam ki a magam igazáért és tátottam ki a szám, mikor szükség lett volna rá? Miért? Már magam sem tudom a választ, a lényeg, hogy nem tettem meg.

Már teljesen kikészített, olyan akár egy kisgyerek, mindenre kíváncsi. Az idegeimen táncol a folytonos kérdéseivel. Utálom a kérdezősködőket. Most legszívesebben végig kutatnám az erdőt és az első személlyel akivel találkoznék, azonnal cserélnek társat. Még az se zavarna, ha Kate-tel kellene eltöltenem az időt, az ő barbárságát is elviselném per pillanat, amit ritkán mondok.

Csak Katrine néni szavai tudtak kicsit megnyugtatni:

–„Heidy! Tudom, hogy nem rajongsz ezért, de könyörgök, légy kicsit megértőbb! Szüksége van a tapasztaltságodra.”

–Heidy!–szólított meg halkan. Na most aztán végképp betelt a pohár!

–Elegem van ebből Dustin! Már megmondtam, hogy nem akarok több kérdést hallani…–nem engedte, hogy befejezzem.

–Ssh!–tette kezét a számra.–Ne hívd fel a figyelmet ránk!–suttogta–Nézd!–félretettem a dühöm és arra néztem amerre mutatott.

Egy sereg, csatának indult. De nem a mieink voltak, hanem az ellenség. És ott volt ő. Az a boszorka, a szívtelen banya, aki megölte az anyám! A düh és a bosszúvágy elhomályosította az agyam. Már csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Most megölöm! Megfizet a gaztetteiért!

Gyors léptekkel, szinte hangtalanul, indultam támadásba. Azt se fogja tudni, hogy mi lelte. Gyorsan végzek vele, akkor is ha az lesz az utolsó dolog, amit tenni fogok. Már közel voltam a célom eléréséhez, mikor valami megállított. Dustin! Szorosan lefogott és szabad kezét a számra helyezte.

–Heidy megörültél? Egyenesen a végzetedbe futsz!–súgta a fülemben, hangjában az idegesség uralkodott.

–Nem! Végzek vele!–sziszegtem fogaim közül, miközben szabadulni próbáltam fogásából. Mind hiába, nem eresztett.

–Még a közelébe se jutnál! Térj már észhez! Túlerőben vannak!–igaza volt, ezt most már én is bevallottam.

–Sajnálom!–mondtam bánkódóan és egy könnycsepp pergett le az arcomon. Hiába harcoltam ellene, a könnyek utat törtek, apró patakként csordultak végig arcomon.

–Nem kell bocsánatot kérned! Tudom, mennyire utálod az ellenséget!

–Nem erről van szó! Ő ölte meg az anyám! Ő a gyilkosa, az a banya!–láttam mennyire meglepi ez a tény és milyen megvetően figyeli a vonuló sereget.–Szerinted, hova mennek?–intéztem kérdésem a fiúhoz.

–Ellenünk indulnak!–jelentette ki kétségtelenül.

–Honnan tudod?–kíváncsiskodtam tovább, miközben letöröltem a könnyeim.

–Érzem! Gyere, menjünk innen, mielőtt észrevesznek!–magával ragadott, messze a menetelő seregtől, egy nyugodt helyet keresve. Egy fa alá vezetett, ahol leültünk. Már nem bírtam tovább, hogy újra láttam azt a banyát teljesen felkavart. Átkaroltam Dustin izmos nyakát és sírni kezdtem. Tudtam, hogy az egerek itatása nem old meg semmit, mégsem tudtam megállni.

–Sajnálom!–remegtem a fülébe, tovább zokogva.

–Semmi baj! Sírj csak nyugodtan!–mondta, miközben viszonozta az ölelésem. Nem értettem hogyan, de közelségének nyugtató hatása volt. Pár perccel ezelőtt, még melegebb éghajlatra kívántam őt, most pedig örültem annak, hogy mellettem volt vigasztalásképpen. Ez mindennél többet jelentett most nekem.

–Olyan nehéz ezt végigcsinálni! Folyton keménynek mutatni magam és erősnek!–öntöttem ki neki a lelkem. Magam sem értettem miért tettem, hisz nem vagyok az az érzelgős típus. Úgy tűnik közelsége, ilyen hatással van rám.

–De miért teszed? Miért rejtegeted az érzelmeid?–értetlenkedett.

–Mert az élet kemény és ha nem vagy ugyanolyan, akkor megtörsz nehézsége alatt és az erősek eltipornak. Ha gyenge vagy, senki sem tisztel, mindenik csak kihasznál!

–De nem kell mindenkivel kemény legyél. Vannak olyanok, akik megértenek és nem tesznek ilyet. Én megértelek.

–Köszönöm! Azt hiszem, most erre van a legnagyobb szükségem.

–Nincs mit! Megengednél nekem egy kérdést? –kérdezte félve, hogy megint nekiesek.

–Persze!

–Az a nő ölte meg az anyád?– bólintottam, a könnyek fojtogattak, csak nagy nehezen tudtam megszólalni.

–Az a banya volt! Ő a gyilkosa! Minden olyan rég történt.–nosztalgiáztam–Még a Vérháborúban! Az anyám, Susan is harcolt. Nem tudom, hogy történt pontosan, csak annyit amennyit az apám mesélt, mikor visszatért.

–Tudom, milyen érzés elveszíteni a szüleid.

–Nem csak erről van szó. Anyám számomra, mindig több volt, mint egy anya. Ő volt a legjobb barátnőm, olyan volt akár a nővérem.–gondoltam vissza rá–Nagyon hiányzik!

–Elhiszem!–hirtelen furcsa hangot hallottam a távolból.

–Mi volt ez?–riadtam fel mire ő is figyelmes lett. Majd meghallottam Lilyam hangját.– A gróf…–előtte így, neveztem az apám– …bajban vannak! Segítenünk kell rajtuk!–pattantam fel. Már indulni akartam, mikor elkapta a karom.

–Ha odamegyünk, elkapnak!–kérlelőn pillantottam rá, mire kicsit meglágyult–Rendben! Oda megyünk, de vigyázunk, hogy senki ne vegyen észre–ez lehetetlen, hisz Katrine néni, meghallja a gondolatokat–és segítünk, ha tudunk!–adta ki a parancsot.

–Kösz, Dustin!

Gyorsan és hangtalanul mozogtunk. Kerestük a vezéreinket, akik bajba kerültek. Kivetélés alkalom, ami ezelőtt soha nem történt meg.  Általában mi vagyunk azok, kik bajba sodorjuk életünk, létünk és ők mentenek ki.

Ahogy közeledtünk, már az illatukat is éreztem…

Dustin szemszög

Először nagyon mázlistának tartottam magam, hogy egy ilyen dögös csajszival osztottak egy csapatba. Olyan akár egy istennő és méghozzá szőke is. Épp az esetem. De lassan kezd megváltozni a véleményem róla. Az a néhány nap, amit mellette kellett töltenem, teljesen kiábrándított belőle.

Mára már démonikussá változott. Félelmetes, ahogy ragyogó zöld szemei, szinte villámokat szórnak dühében. Hogy miért dühös? Arról fogalmam sincs. Viszont az utóbbi időben, folyamatosan ingerült.

Próbáltam kedves lenni vele, de semmi sem használt. Egyetlen kérdést, vagy akár szót sem intézhetek hozzá anélkül, hogy felmenjen benne a pumpa. Már komolyan nem értem. Néha legszívesebben felhúznám a nyúlcipőt és elrohannék. Nem érdekelne, hogy gyávának tartanak emiatt. Csak egy dolog tartott vissza. Nem akartam cserben hagyni a grófot, hisz ő sem hagyott cserben engem.

Majd valami megzavart. Erős idegen illat csapta meg az orrom. Szóltam Heidynek bár legszívesebben nem tettem volna.

–Heidy!–mondtam ki a nevét halkan.

–Elegem van ebből, Dustin! Már megmondtam, hogy nem akarok több kérdést hallani…–nem engedtem hogy befejezze. Szinte sejtettem, hogy így fog reagálni.

–Ssh! Ne hívd fel a figyelmüket ránk! Nézd!–mutattam a vonuló sereg fele. Ahogy megpillantotta őket , hirtelen teste megfeszült. Nem értettem az azonnali változás okát. Aztán támadásba lendült. Szerencsére épp időben észbe kaptam ahhoz, hogy megállítsam.

–Heidy megörültél? Egyenesen a végzetedbe futsz!–szóltam hozzá idegesen.

–Nem! Végzek vele!–sziszegte  fogai közül, miközben szabadulni próbált fogásomból.

–Még a közelébe se jutnál!–bár nem tudtam kiről van szó– Térj már észhez! Túlerőben vannak!–erre észhez tért.

–Sajnálom!–mondta remegve, majd szemei könnyekben lábadtak. Próbáltam megnyugtatni, bár teljesen összezavart. Hova tűnt a kőkemény nő, aki megrendíthetetlen? A dühös istennő, aki szemével ölni képes? Ez a lány kit karjaimban tartottam, egyik sem volt. Egy teljesen új arcát mutatta. A megtört lányt, ki képtelen volt legyőzni könnyeit.

–Nem kell bocsánatot kérned! Tudom, mennyire utálod az ellenséget!–próbáltam megértő lenni.

Nagyon meglepett mikor elárulta, hogy valójában nem erről van szó. Elmesélte, hogy „az a banya”, ahogy ő nevezte, ölte meg az anyját. Megértettem mennyire fájhatott neki és csodáltam a bátorságát, egyedül is szembe szállt volna vele, hogy bosszút álljon. Bár ez vakmerőségnek is számított. A másik dolog ami meglepett az a kijelentése volt

–Mert az élet kemény és ha nem vagy ugyanolyan, akkor megtörsz nehézsége alatt és az erősek eltipornak. Ha gyenge vagy, senki sem tisztel, mindenik csak kihasznál!–ezt a kijelentést még egyszer hallottam, emberi életemben. Eliza mondta, a szerelmem. Mikor megismertem, ugyanolyan kemény volt akárcsak Heidy, nehéz volt meglágyítanom a szívet, viszont végül sikerült. Azt bántam a legjobban, mikor átváltoztam, hogy nem találkozhattam vele többé. Átalakulásom után egy tejes hónapig, figyeltem minden lepését, anélkül, hogy észrevegyen, akár egy őrangyal. Azt akartam, hogy boldog legyen, mielőtt örökre elmegyek. Nehezen tette túl magát a történteken, mivel azt hitte, hogy meghaltam. Ez egyrészt igaz is, hisz mikor vámpírra változtam, meghaltam, majd újá születtem.

Heidy rá emlékeztetett.

–De nem kell mindenkivel kemény legyél. Vannak olyanok, akik megértenek és nem tesznek ilyet. Én megértelek.

–Köszönöm! Azt hiszem, most erre van a legnagyobb szükségem.

Ez után kis ideig csendben feküdtünk egymás mellett, mikor ismerős hangot hallottam a távolból. Heidy is figyelmes lett rá.

–Mi volt ez?–kis ideig figyelt, majd folytatta– A gróf …bajban vannak! Segítenünk kell rajtuk!–pattant fel.

–Ha odamegyünk, elkapnak!–kérlelőn pillantott rám–Rendben! Oda megyünk, de vigyázunk, hogy senki ne vegyen észre és segítünk, ha tudunk!–adtam ki a parancsot.

–Kösz, Dustin!

Futásnak indultunk, ahogy egyre közelebb kerülünk hozzájuk, már az illatukat is éreztük…

Heidy szemszög

Hamarosan megláttuk őket, megdermedve néztek szembe az ellenséggel, amely körülvette őket. Túlerőben voltak.

Dustin intett, hogy egyelőre maradjak veszteg és figyeljek. Nem értettem, miért kér hasonlót, de szó nélkül engedelmeskedtem neki, ami szintén nem jellemző rám, hisz legtöbbször a saját fejem után megyek.

–Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim! Minek köszönhetem a látogatásod Lewis? Csak nem csatlakozni szeretnél hozzánk?–vigyorgott.

–Álmodj Roger! Soha, nem csatlakozunk hozzátok, te álnok, gazember!–sziszegte dühösen apám.

–Te még mindig reménykedsz abban, hogy a hercegnő visszatér?–nevetett.

–Tudom, hogy visszatér és legyőz!

–Hamarabb megfutamodik és eltűnik, minthogy harcoljon!

–Magadról beszélsz?–ezzel letörölte az kepéről, azt az idegesítő vigyort.

–Ha harcot akarsz, most megkapod!–köpte a szavakat, dühöngve. Ő lenne a király, Roger Devil? Apám ősellensége? Jobban szemügyre vettem. Nem volt benne semmi különleges, a szeme alatt húzódó, félholdhoz hasonlító sebhelyet leszámítva. Nem volt nemes, mégis király lett.–Mindig is keresztbe tettél nekem, ennek vége! Ütött az utolsó órád és ideje, hogy a pokolra kerülj!–mondta, már támadásnak indultak. Jaj ne! Ezt nem hagyhatom! Nem veszíthetem el az apám is! Már csak ő maradt nekem! Nem tétováztam tovább, bevetettem magam a csatatér közepére. Érzetem magamon a körülvevők meglepett pillantását, de próbáltam nem foglalkoztam vele. Dustin is kis idő után, követte példámat. Az ellenség rohamosan közeledett. A többiek elé álltam és kiterjesztettem rájuk pajzsomat.

–Nem kéne itt lennetek!–küldte felém Kartine néni.

–De igen!–válaszoltam határozottan.

A harc elkezdődött. Pajzsomnak hála az ellenség egyetlen támadása sem fogott rajtunk, viszont mi, kedvünkre támadhattuk őket. Dustin medvévé alakulva kezdte irtani a vámpírharcosokat. Katrine és Lilyam varázslattal védett fegyvereikkel védték magukat. Apám csak Rogerrel foglalkozott, párviadalt rendezve. Én voltam az egyetlen ki nem harcolt. Összpontosítottam, hogy megvédjem a többieket. Ha úgy vesszük fegyverem sem volt, különleges képességem pedig, védekezésre volt jó, nem támadásra.

Merengésem közben, nem vettem észre a vámpírharcost, mely a közelembe férkőzött. Mikor, megpillantottam, már épp le akart sújtani rám ezüst buzogányával. Éreztem, hogy közel a vég és féltem, ha túl nagy csapást mér rám, akkor képtelen leszek kivédeni. Szerencsémre Dustin máris ott termett és végzett vele. Megkönnyebbülésen rogytam a földre, de a fiú még időben elkapott.

Már csak a vezérük maradt, ki jelenleg farkasszemet nézett az apámmal.

–A harcot megnyertétek, de a háborúnak, még közel sincs vége!–sziszegte dühöngve majd eltűnt az éjszakában.

–Jol vagy?–nézett rám Dustin aggódva. Akkor már a többiek is körém gyülekeztek.

–Igen! Csak kicsit kimerültem.

–Az expedíciónak vége!–jelentette be apám, majd kezdte a parancsosztogatást–Dustin! Indulj vissza a kastélyba és figyelmeztesd őket a közelgő veszélyről. Mi is indulunk amint, összeszedjük a csapat többi tagját.–Dustin bólintott, majd saját lábaimra állított. Ezüst sólyommá változva, indult útnak.

–Rendben! Most szét válunk és egy óra múlva, a nagy tölgynél találkozunk. Katrine menj északra, Lilyam te délnek, Heidy…–kétkedve nézett rám.

–Nyugatnak.–fejeztem be helyette.

–Én pedig keletnek! Sok sikert!–majd szétváltunk, mindenki saját útját járva, kereste a többieket…

Holdfény: VIII. Fejezet- Látomások

Lewis szemszög 

-->

Már két hete vagyunk úton az ellenség fészke fele. Még mindig bánom, hogy nem sikerült meggyőznöm sem Robertet, sem pedig Arrowt, hogy velünk tartson. Viszont ők jobbnak találták, ha otthon maradnak. Kicsit bűntudatom van emiatt, másfelől pedig megértem őket, védik az otthonuk. Ez pedig természetes.

De már késő visszafordulni. Túl közel a cél. Nem küzdeni indultunk, de ha szükséges készen állok rá. A csoportot útközben kisebb csapatokra osztottam, hogy minél nagyobb területet tudjunk felmérni. 2-3 fős csapatokra, hogy ne legyen feltűnő az ellenség számára. Nem ronthatjuk el az utolsó pillanatban, mert akkor mindennek vége. Csak egy csoda menthet meg.

Én, Ms Rosen a könyvtáros és Lilyam a jósnőm, a legnehezebb utat választottuk. Mivel volt már tapasztalatunk hasonló helyzetekben, nem hagyhattuk ezt a munkát amatőrökre. Túl kockázatos lenne. Csapatunk már évtizedek óta összeszokott. Mi vagyunk a legidősebb vámpírok az egész seregben, én és Lilyam a Vérháborúban is harcoltunk a nagy királyunk oldalán. Katrine csak később csatlakozott hozzánk, de hamar közel került Lilyam szívéhez. Annyira összebarátkoztak, hogy néha azt az érzést keltik bennem, hogy testvérek.

Mióta véget ért a Vérháború, ez a hely elvesztette szépséget. Minden kopár és kihalt, amióta az az átkozott zsarnok költözött ide.

Nem is értem, hogy történhetett, hisz nyerésre álltunk és többen is voltunk, mint ők mégis… vesztettünk. Már ott volt a kezeim között, épp arra készültem, hogy lefejezem, mikor hirtelen vigyorogni kezdett és éltünk a vastag ködben.

Pár perccel később, pedig hallottam Susan kétségbeesett sikolyát. Az a mocsok megölte őt, az egyetlen nőt akit szerettem. Ezért megesküdtem, hogy saját kezűleg fogom elvenni a nyavalyás életét, akkor is ha az lesz az utolsó dolog amit tenni fogok. De megteszem!

–Már megint Susanre gondolsz?–szakította meg a gondolatmenetem Katrine.

–Katrine! Jól tudod, hogy utálom, mikor a fejemben turkálsz!

–Bocsáss meg Lewis, de nem könnyű, nem hallani a gondolataid. Túlságosan hangosak. Amúgy pedig tudnod kell, hogy ezzel nem hozod vissza őt.

–Tudom! Viszont neked tudnod kell, mennyire szeretem és mennyire hiányzik!

–Jól tudom és sajnálom, hogy nincs hatalmam visszahozni őt.

–Erről nem tehetsz!

–De fáj azt látni, ahogyan szenvedsz!–erre nem volt mit mondanom. Képtelen voltam folyamatosan elejteni az érzéseim és szívtelen szobornak mutatnom magam. Egyszerűen nem ment!

Lilyamre pillantottam, aki némán ballagott mellettem.

–Neked nincs ehhez semmi hozzáfűznivalód?–kérdeztem csodálkozva, hisz általában mindig beszáll a témába. Most komoly volt, tekintete összezavarodott. Valami baja volt, mert már napok óta ilyen álmélkodó. Mielőtt újabb kérdést intézhettem volna felé, elsápadt és térdre rogyott.

–Lilyam!–kiáltottuk egyszerre megrémülve, majd mellé telepedtünk. Sejtettem, mi történt. Látomása van, erről árulkodnak sárgán ragyogó szemei. Kis ideig vártam aztán, már nem bírtam tovább.

–Mit látsz?–szakadt ki belőlem. Bár tudtam, hogy ezzel csak rosszat teszek, mert megzavarom a látomást és nem látja viszont. De hiába voltam türelmetlen , nem kaptam választ.

Katrine eközben szorosan átkarolta a vállát.

Nem telt sok időbe, mire Lilyam magához tért. Először Katrine-ra pillantott, majd megfogták egymás csuklóját a másik szemébe nézve. Jól tudtam mi történik, épp kommunikálnak egymással, úgy, hogy én ne halljam.

Sosem értettem, de valami októl fogva Lilyam jobban megbízott Katrineben, mint bárki másban a világon.

–Nos?–türelmetlenkedtem tovább, mire mindkettő elmosolyodott, felállt és szembe nezett.

–Nyugodj meg Lewis!–kezdte Katrine.

–Nincs semmi baj!–folytatta Lilyam.

–Akkor? Mit láttál?

–Hamarosan megtudod. Egyelőre nem tudom, hogy bekövetkezett vagy sem, úgyhogy inkább várok. Szerintem vissza kéne térnünk a feledathoz.

–Egyet értek!–megis nagyon kíváncsivá tett Lilyam látomása, mert eddig még nem titkolt el egyet sem előlem, tudtom szerint. Ez miben más? Mit láthatot, hogy így viselkedik?...

Lilyam szemszög

Of! Már megint ez a téma! Nem tudom, Lewis és Katrine sosem unja meg. Akárhányszor a mi grófunk elvesztett szerelmére gondol, Katrine felhozza és mindig kivitázzuk magunk rajta.

De nekem más problémám volt. Valami nincs rendben! Amióta elkezdődött ez az expedíció, egyetlen látomásom sem volt. Ez nem normális! Már nagyon kezdek aggódni emiatt. Nagyon zavart ez a tény. Talán a gonosz aura rossz hatással van rá? Fogalmam sincs.

–Neked nincs ehhez semmi hozzáfűznivalód?–szakított félbe Lewis.

Már rá akartam vágni, hogy engem már nagyon untat ez a téma, mikor beállt a várva várt jelenség. Először megrémülve rogytam térdre, attól félve, hogy rosszat hoz a jövő. De Kartine rögtön mellettem termett, segítségképpen átölelt.

Mindig számíthattam Katrine-ra, ő volt az egyetlen személy, akiben sosem csalódtam és sosem hagyott cserben a bajban.

–Nyugodj meg Lily! Itt vagyok!–súgta oly halkan, hogy én is alig hallottam.

Ez volt az első alkalom, amikor nem tudtam pontosan, hogy az esemény amit láttam már megtörtént, vagy még nem. Soha eddig nem voltam bizonytalan a látomásaimmal kapcsolatosan, mindig is vakon bíztam bennük. Most mégis más volt. Ez valahogy különleges volt.

Egy lányt láttam az erdőben. Fáradt volt és tépett, mégis kivételesen gyönyörű. Még sosem láttam őt azelőtt, ezért meg is lepődtem. Miért van egyáltalán látomásom egy olyan valakiről akit nem is ismerek? Most nem erre van szükségem!

–Mit látsz?–zavart meg Lewis kérdése. Most a látomásra kell koncentrálnom, nem pedig a külvilágra. Gyerünk Lily menni fog, hisz már ezerszer csináltad. Nagy levegő és összpontosítás.

Máris kitisztult előttem minden. Újra láttam a lányt, ugyan csak az erdőben, mégis másként. Szemeiben harag tanyázott, lángjai veszélyesen lobogtak. Testéből csak úgy sugárzott az erő, a hatalom és teljes önkontrollja volt felette. Különleges kepésséget nem láttam, hiába koncentráltam egyre jobban. Támadásra készült!

Ki ő? Barát vagy ellenség? Szövetséges? Fogalmam se volt róla. De nem volt egyedül. Egy fekete párduc vicsorgott veszélyesen mellette. Hata mögött pedig, több ezer vámpírharcos. Mindegyiket végigvizsgáltam, de egyiket sem ismertem.

Hamarosan már az ellenséget pillantottam meg. Roger Devil-el az élen a Demons sereg. Erőtlennek tűntek a lány hatalma mellett.Támadásba lendültek. Ekkor megfigyeltem valamit a fiatal lányon. Hátán a különleges jegyet: Egy rózsát, mely szirmain egy félhold pihent. Madya nevére! Hiszen az a jel a koronáról… szóval ő…a hercegnő!

A harc vége előtt tértem magamhoz. Az első dolgom pedig az volt, hogy elkapjam Katrine csuklóját.

–Mit láttál?–kérdezte gondolatban.

–A hercegnőt!–küldtem válaszként, megmutatva a látomásom neki is. Vámpírmemóriámnak köszönhetően, gyorsan felidezhettem a látottakat.

–Szóval… visszatért?

–Nem tudom! Talán! De hamarosan megérkezik!

–Ó Madya! Köszönjük!–áldotta az istennőt–És  Lewis…

–Még nem! Nem vagyok annyira biztos a látomásomban, mint máskor. Talán jobb ha egyelőre eltitkoljuk előle.

–Talán…

Lewis szemszög

Tovább haladtunk előre, az erdő sűrűjében, a palotát véve célba. Egyikőnk sem szólt egy szót sem. Annyira zavart, hogy titkolóznak előttem, teljesen elvonta a figyelmem az útról és észre sem vettem egy kiálló fagyökeret amibe végül, sikerült megbotlanom.

–Lewis!–szólított meg Katrine. Már azt hittem a lekezelő beszéde következik, de nem–Nézd!–mutatott északra. Egy nagyobb csoport indult harcba. Úgy 100 is lehettek, azzal a boszorkánnyal az élen. Hova mennek? Hamar rájöttem, hogy a főhadiszállásunk ellen akarnak támadni.

–Katrine! Küld haza Dustint, hogy figyelmeztesse a többiket. Az ellenség harcra készül.

–De Lewis! Dustin, még új a csapatban! Biztos vagy benne, hogy elboldogul egyedül?

–Heidy majd elkíséri!–Jöttem rá, hogy talán igaza van. Dustin az új fiú, csak néhány nappal az expedíció előtt került hozzánk, én mégsem kételkedtem kepésségében, ezért vettem be a csapatba. Ami elég szokatlan volt tőlem, hisz általában nem hozok amatőröket magammal egy hasonló útra. De Dustin kivételes eset, az  alakváltó kepésség nagyon ritka a vámpírok köreiben, ezért óriási szerencsének találtam, hogy hozzánk szegődött. Most ő a leggyorsabb hírnököm és a lányom pajzsa megvédi a veszélytől.

–Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

–Miért kételkednek bennük?–förmedtem fel hirtelen.

–Hát…–nézett a két hölgy egymásra.

–Van valami, amiről tudnom kéne?

–Ami azt illeti…–kezdte Katrine–Van!

–Tudod, Heidy nem igazán kedveli Dustint, fogalmazzak úgy, hogy utálja. Szóval én nem biznam rájuk a feladatot.

–És én erről miért nem tudtam hamarabb?–Kérdeztem felháborodottan. Mégis csak a lányomról van szó!

–Úgy gondoltuk , nem terhelünk ezzel is. Tudod miután, haza kellett küldjük Katet Bennel, gondoltuk nincs szükséged még több bajra.–Megértettem mire célzott.

Nemrég, talán néhány napja volt egy csatánk, amiben Ben elég súlyosan megsérült. Kénytelen voltam hazaküldeni őt és Kate felajánlkozott, hogy elkíséri. Azóta semmi hírt nem kaptunk felőlük. Igaz Kate nagyon jó harcos, én mégis féltem őket. Csak Lilyam szavai tudtak megnyugtatni: „ Ha valami történik velük, én látni fogom és közbelepünk!”

Nem is értem miért nyugtatott meg ez a gondolat, hisz amióta elhagytuk a kastélyt nem volt látomása. Csak az iménti, amiről be sem akar számolni. Mi lehet? Mit láthatott? Miért titkolja előttem? Talán Heidyrol van szó? Ha baja fog esni és azt lattá, én… én... megölök valakit. Ez már több a soknál!

Még én dühöngtem magamban , Katrine es Lilyam mögöttem sétált. Hirtelen zajt hallottam…

Katrine szemszög

Vajon  tényleg a hercegnőt látta? Felidéztem magamban a képet amit mutatott. Nagyon fiatalnak tűnt, de nagyon gyönyörűnek is, hatalma pedig fantasztikus volt. Ha úgy vesszük, szerintem egymaga is legyőzhette volna a sereget. Csak a jegye tudott megnyugtatni, hogy tényleg ő a hercegnőnk, az egyedi tetoválás a hátán. A királyi jelkép.

Csak egy valami zavart igazán, Lily bizonytalansága. Sosem láttam még ilyennek, soha nem kételkedett a látomásaiban. Ez miben más?

Lewis mögött sétáltunk, mikor elkaptam a kezét, meglepve ébredt a gondolkodásból.

–Mi a baj?

–Ezt én szeretném tudni!–vontam kérdőre.

–Hogy érted?

–Miért vagy ennyire bizonytalan a látomásoddal kapcsolatban?

–Ezt te nem értheted!

–Lily! Ismerlek! Tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz! Én segítek! Ez miben más?–kíváncsiskodtam. Hálás voltam az istennőnek, hogy Lilyvel érintés által is tudtunk kommunikálni. A gondolatcsere technikáját nehéz megtanulni, mégsem lehetetlen, viszont nem minden vámpír kepés rá. Így legalább nyugodtan beszélhetünk, anélkül, hogy kínos helyzetbe kerüljünk Lewissal.

–Nem tudom! Ez valahogy más, mint a többi. És nem vagyok biztos, hogy mellettünk áll.–küldte felém aggodalmát.

–Ellenünk fordulhat? De miért tenné?

–Te is láttad mennyire fiatal, még tapasztalatlan. Nem tudok bele annyi bizalmat fektetni, mint amennyit szeretnék.

–De…

–Nincs de! Félek Josephin csapdába csalja az egyetlen reményünk, és akkor…

–NE GONDOLJ ILYENEKET! Keressük meg és segítsünk neki!

–Fogalmam sincs merre van! Ha átváltozott egyáltalán.

– „Én… én... megölök valakit. Ez már több a soknál!” hangosodtak fel Lewis gondolatai.

–Mi történt?–kérdezte aggódva Lilyam.

–Lewis, dühöng! El kell mondanunk neki!

–Nem! Szó sem lehet róla!

–Miért?

–Még magam sem vagyok biztos a látomásomban. Nem szeretnek hiú reményeket kelteni benne!

–Szerintem ez nem jó ötlet Lily.

Lewis egyszer csak megállt. Egyikünk sem értette az okát, de követtük példáját. Aztán lépteket hallottam.

–Az ellenség!–jelentette ki Lily, szinte hangátlanul.

Lewis teste megfeszült, de továbbra sem mozdult. Csak Lily rogyott a földre ismét, rögtön rájöttem, hogy látomása van…

Lilyam szemszög

–Az ellenség!–Jelentettem ki halkan, mikor meghallottam a léptek zaját közeledni. Pár perc múlva labaim feladták a szolgalatot és földre rogytam. Egy újabb látomás!

Arrow? Mit csinál?

Farkasszemet néz egy lánnyal. Ugyanazzal akit nemrég a látomásomban láttam.

–Veled tartok!–jelentette ki a lány, ellentmondást nem tűrően.

–Nem!–Arrow ugyanolyan határozott volt.

–Szükséged van rám! Nélkülem…–már kiabálta.

–Alexandra! Ez nem a te harcod!–határozottsága ugyanolyan töretlen volt. Alexandra? Szóval ez lenne a neve?

–Nem is tudod mekkorát tévedsz!–suttogta a lány, szinte csak magának. Majd elviharzott.

–Alexandra! Várj!–kiáltott utána, de ezzel nem hozta vissza.

Ez biztos a jövő. Szóval a hercegnő mellénk áll. De Arrow miért viselkedik így vele? Talán nem tudja, hogy… De milyen harcról van szó?

A látomásom folytatódott.

Alexandrát láttam, szemben állni Josephinnel és seregével. De nem volt egyedül, egy fekete párduc állt az oldalán. Futni kezdtek a sereg pedig utánuk.

Mit csinálnak? Hamar rájöttem. El akarjak kerülni a csatát. De a banya is rájött, ezért csak néhány harcost küldött utánuk, a többiek folytattak az utat a kastély fele.

Jaj ne! Arrow! Biztos veszít, túlságosan kevesen vannak. De látomásom, ezt a részt már nem mutatta. Hiába koncentráltam, semmi..

–A kastély fele indulnak!–mondtam, még zihálva a látomásom után. Mindketten megmeredtek, de nem a hír hallatán. Csak aztán vettem észre az okát.

Az ellenség… Már körülvett!...

Holdfény: VII. Fejezet- Robert

Alexandra szemszög

-->

Mikor felébredtem, épp a nap utolsó sugarai világítottak meg a szobám és pajkosan játszadoztak a sarokban álló tükrön. Végre kipihenten ébredtem, frissen. Tudtam, hogy ennek részben a tegnapi vadászatom az oka.

Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Nem bírtam tovább. Tudnom kell néhány dolgot, de legfőképpen az álmom értelmét.

A könyvtárba indultam, de ezúttal külön figyelmet szenteltem arra is, hogy hangtalanul közlekedjek a folyóson, nehogy felébresszem Arrowt. Akármilyen kipihentnek is éreztem magam, nem készültem fel erre a beszélgetésre. Legszívesebben a végtelenségig halogattam volna, viszont jól tudtam, hogy eljön az idő mikor rákerül a sor.

Hamar megtaláltam a keresett helyiséget. Ajtaja feltűnő volt a többi között. Feketére festett vas rózsák díszítették. Mikor megmozdítottam, iszonyatos nyikorgással fogadott. Ahogy beléptem, megértettem mire célzott az őr. Talán mégis csak jól fogna Ms Rosen segítsége, hogy el ne vesszek ebben a monumentális helységben. Az örökkévalóságig is eltarthat, még megtalálom azt, amit keresek.

Csak abban reménykedhetek, hogy véletlenszerűen rátalálok, bár az én szerencsémmel, az szinte lehetetlen.

Sétáltam kicsit a polcok között. Mivel is kezdjem? Vámpírok, döntöttem el gyorsan és a v-betűs polchoz vettem az irányt. Cipőm hangosan kopogott végig a kőpadlón, felverve a könyvtár nyugalmát.

Szerencsétlenségemre több pócon is ugyanazzal a betűvel kezdődő könyvek álltak.

Ujjam húztam végig a könyveken, miközben kerestem azt, amely megfelelő információval szolgálhat.

Vadak, Vadászat, Va… , Vámpírok. Ez az! Hát, nem is hittem, hogy ennyire egyszerű lesz. Levettem a vastag, bőrkötéses könyvet és a polc melletti asztalhoz vittem.

Fellapoztam az öreg könyvet, melynek lapjait megviselte az idő rohanása. Sok információt tartalmazott, bár biztos voltam afelől, hogy nem vámpír írta. Próbálta tudományosan megközelíteni a vámpírok létezését.

„Halhatatlan előhalottak” olvastam bele. Hát, ez elég értelmetlen. Annyi erővel már zombinak is simán nevezhetne.

„Emberek vérével és húsával táplakozó szörnyetegek”. Fúj! Kell a fenének az ember nyers húsa. Nem vagyunk kannibálok! Ez gusztustalan! Kezdett kiábrándítani.

„Emberfeletti hatalom” végre valami igazság is.

„A napfény elpusztítja őket”. Na ez baromság! Én kifejezetten szeretem a napfényt és számomra ártalmatlan.

Kb ennyi volt a lényeg az 500 oldalas könyvben. Nem túl biztató! Visszavittem a helyére, tovább töprengve. Talán másképp kéne megközelítenem a dolgot.

Hirtelen eszembe jutott a legenda amiről Arrowt faggattam. Talán itt megtalálom részletesen. Egy másik polchoz siettem, L. Hamar megtaláltam a keresett könyvet Legendák és Őstörténetek címmel. Csak egyetlen problémám volt. Nem értem el, létrát pedig, sehol sem láttam.

Lábujjhegyre állva próbáltam elérni. Már csak egy kicsi kell! Mindjárt meg van! De, ahogy kicsit nekitámaszkodtam, a polc megingott, tartalma pedig könyvesőként zúdult rám, maga alá temetve. Remek! Ezt jól megcsináltam!

–Au! A francba!–csúszott ki a számon végül. Fájdalmas élmény volt, még egy vámpírnak is. Csak annak örülhettem, hogy a polc állva maradt, mert ha az is rám borult volna, biztos nyomot is meghagyta volna, nem csak a fájdalmat. Az említett tárgyra pillantottam bosszúsan, mely üresen meredt rám. Majd a csendet, gyors léptek zaja zavarta meg. Először azt hittem, Ms Rosen mégsem hagyta el a kastélyt és ha most rám talál, akkor azt hiszem abban nem lesz köszönet.

–Mi a fene történt itt?–lepett meg egy bosszús hang, inkább magának. Hátra pillantottam, mire ő is észrevett és odasietett hozzám. –Te jó ég! Jól vagy?–kérdezte aggódva miközben kihúzott a könyvtömeg alól. Egy srác volt, néhány centivel magasabb, mint én és kb. velem egykorú (mármint egykorú lehetett, mikor vámpírrá alakult). Fekete farmert és pólót viselt, mely jól kihangsúlyozta izmos felsőtestét.

–Igen, azt hiszem!–még mindig fogta a kezem és a szemembe nézett elbambulva. Mikor kíváncsi pillantást küldtem fele feleszmélt.

–Bocs. Azt hiszem még nem ismerjük egymást. A nevem Robert.–Valahonnan ismerős volt. Mármint nem a neve, hanem az arca. Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. De hol?

–Én Alexandra vagyok.–ekkor meghajolt és kezet csókolt.

–Részemről a megtiszteltetés!–rájöttem! A lovagi tornán. Vagyis az edzésen.

–Nem te vagy az egyik legjobb vívó? Láttalak az edzésen.

–De igen! Ráncolta a homlokát összezavarodottan. Aztán vonásai hirtelen kisimultak és huncut mosolyra húzódott a szája.–Szóval, te lennél az a szépség, aki Arrowval íjászkodott és megmentette az életét? Hát, te sem panaszkodhatsz!–bókolt.

–Kösz! De mit keres egy harcos a könyvtárban? Új technikákat tanul?–szellemeskedtem.

–Nem! Ha hiszed, ha nem, jobban kedvelem a könyveket, mint a kardom és a harcot.

–De te vagy a legjobb…

–Igen, viszont, számomra kötelesség, hogy az legyek. Az apámról szállt rám. De nekem az írás jobban tetszik.–vallotta.

–Írsz is?–puhatolóztam tovább.

–Igen. Ez egyfajta hobbim. De kérlek, ne áruld el senkinek. Gyengének találnának emiatt.

–Egy feltétellel!–zavartan felhúzta a szemöldökét, várva a követelményem.–Ha megmutatod egy írásod.–kíváncsiság uralkodott felettem.

Meglepte kérésem, de nem ellenkezett. Elvezetett a helység tanuló részére, amely asztalokkal volt megtöltve. Út közben kérdéseim sorozatával gyötörtem a fiút, de látszólag, nem okozott számára nehézséget válaszolni rájuk.

–És miről írsz?–kíváncsiskodtam tovább.

–Mindenről, ami éppen csak eszembe jut. Mikor jön az ihlet, nem válogathatsz a témák között.

Ő egy külön asztalnál ült, távolabb a többitől. Asztalán száz papírlap, néhány összegyűrve foglalt helyet. Egy igazi művész ,akit megzavartam alkotás közben.

–Bocs, hogy megzavartalak…–kezdtem magyarázkodni.

–Hé! Nem zavartál meg semmit!–szólalt meg kedvesen, miközben felém fordult–Már azelőtt sem találtam az ihletet mielőtt felverted a könyvtár nyugalmát.–zavarba hozott–Különben meg, hálás vagyok neked. Ha nem verted volna le azt a polcot, akkor nem ismertelek volna meg és még mindig annál az asztalnál ülnék, talán már a hajamat tépkedném, mert nem tudok valami normálisat írni. Azóta el is temettem volna magam a gyűrt papírok sokaságában.–elképzeltem a leírt jelenetet és nem bírtam ki mosolygás nélkül.–Örülök, hogy jókedvre derítettelek.

Még ő azon szorgoskodott, hogy összeszedje a szétszórt  papírokat, én kezembe vettem az egyik gyűrt darabot és gondosan kibontogattam. Egy rövid szöveg állt rajta, néhol áthúzva, javítva, átírva, mégis elnyerte a tetszésem.

„Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak. Addig pedig várok, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész.”

Ismertem ezt az érzést, a tehetetlenséget. Nem egyszer volt részem benne.

–Nagyon jól írsz!–mondtam még mindig a papírt bámulva. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől. Épp utána nyúltam, de Robert észrevette és kikapta a kezem alól zsebre vágva azt. Értetlenül pillantottam rá.

–Öhm, igen. De azok csak szerencsétlen próbálkozások.–én nem annak mondanám, vagy ha ő ezt szerencsétlen próbálkozásnak tartja, akkor milyen az amit jónak talál?

Közben gyorsan rendbe tette az asztalát, eltüntetve a papírkupacot. Mikor visszatért, a falon lógó, ókori órára pillantott.

–A francba! Az edzés! Teljesen megfeledkeztem róla!

–Menj csak, még elkésel.

–Te nem jössz?–kíváncsiskodott. Láttam az arcán, azt szeretne, ha csatlakoznék hozzá. Viszont eszembe jutott, hogy rám még vár egy üresen kongó polc és az előtte heverő könyvkupac.

–Nem. Még vissza kell tegyem a könyveket amit levertem. Ms Rosen megölne, ha most meglátna a könyvtárát.

–Meglehet. Tudod mit? Segítek!–ajánlotta fel buzgón.

–És az edzés?

–Nem jött el a világ vége, ha kihagyok egy edzést. Különben is bűntudatom lenne, ha hagynálak egyedül visszatenni őket.

Együtt mentünk vissza az üres polcos és munkához láttunk. Robert hozott egy létrát és a polc tetejére helyezte azokat a könyveket, amikről meggyőződtem, hogy nincs szükségem rá.

–És mit keresel valójában?–törte meg a csendet végül kíváncsi kérdésével.

–Nemrég Arrow mesélt nekem egy bizonyos legendáról, szóval utána akartam nézni egy kicsit.

–Aha. Értem! És találtál valamit?–szólt vissza a létra tetejéről.

Én még a könyvek között válogattam. Hirtelen megakadt a tekintetem egy fekete bőrkötetes könyvön. Valami furcsa volt benne. Egy lap sarka kilógott belőle. Jaj ne! Remélem nem szakadt el esés közben, mert akkor… Várjunk csak. Hiszen ez nem is lap hanem… egy levél!

Mikor kihúztam a könyvből a fehér borítékot csak bámultam kis ideig. „Alexandrámnak” Ez állt rajta, gyöngy betűkkel írva. De semmi jel nem mutatott arra, hogy kitől van. Abban sem voltam biztos, hogy nekem szól. Lehet egy másik Alexandra nevű lány, aki itt el.

–Hahó odalenn!–zavarta meg a gondolatmenetem miközben lemászni készült. Gyorsan kikaptam a levelet a könyvből és a felsőm alá rejtettem. Leérve kérdőn tekintett rám.

–Mm! Igen, azt hiszem!–néztem végig a fekete borítós könyvön.

–Remek! Mert azonnal befejeztük és az edzésre is elérünk.

–De még fel kell vinnem a szobámba!–próbáltam húzni kicsit az időt.

–Hagyd csak nyugodtan az asztalomon! Nem fog senki vele járni!–hát ez nem jött be.

Még ő az utolsó könyvek helyretételével bajlódott, én az asztalához vittem azt, miben a levelet találtam. A címet se néztem meg. Arra gondoltam, ha véletlenül nem nekem címezték, akkor majd visszahelyezem bele.

Pár perc múlva már indultunk az edzőpálya fele.

–És? Kipróbáltál már más harctípust is az íjászaton kívül?

–Nem. Vagyis nem tudom. Csak nemrég változtam át és nem emlékszem az emberi életemre. Íjászkodni sem tudtam, Arrow volt az aki megtanított rá.

–És kipróbálnál valami mást is?

–Nem tudom! Mire gondoltál?

–Vívás, kardozás, kardforgatás, valami ilyesmi.

–Nem is tudom…–hezitáltam.

–Ugyan már! Félsz, hogy nem lennék olyan jó tanárod, mint Arrow?

–Nem, dehogy!–vágtam rá rögtön.

–Akkor?

–Rendben, kipróbálom!–adtam meg magam egy óriási sóhaj közben.

–Remek. Ne aggódj, nem nehéz. Csak az alapokat kell megjegyezni, a többi már gyerekjáték.

–Ha te mondod!–bár nem nagyon hittem ebben…