Holdfény 15. fejezet – Lidérc vadászat

 Hello Mindenkinek!

Tudom hosszú ideje nem hallottatok felőlem semmit, de ismét itt vagyok és hoztam magammal a következő fejezetet mire annyira vártatok és most ez a lényeg. Várom a komikat.

Pusy Dark Angel

 Alexandra szemszöge

Szinte rátörtük az ajtót Kate-re, ki még mindig sikoltozott. Hamarosan rájöttem, hogy miért. Egy tündérszerű lény repkedett az álomba merült Arrow fölött, valami varázsigét mormolva. Azonnal rájöttem, hogy nem tündér, hisz csak úgy áradt belőle a gonosz erő. És ha jobban megfigyeltem, inkább egy kis szárnyas szörnyetegre hasonlítottam volna. Kócos hajjal, megtépett szárnyakkal, ruhája pedig rongyos, porfogó volt.
- Egy lidérc! - állapítottam meg Fantasyvel egyszerre. Úgy tűnik, nem csak én jöttem rá.
- Á! A hercegnő! - sziszegte utálatosan.
- Mit akarsz? Válaszolj! - léptem előrébb a tárgyra térve.
- Téged, ki mást?! - felelte egyszerűen, majd megpróbált rám támadni apró fénygömbökkel lövellt felénk. Fantasy azonnal elugrott mögülem, én viszont nem mozdultam. Vártam, hogy elérjen viszont nem felkészületlenül. Koncentrálni kezdtem, és felemeltem az átlátszó pajzsomat. Szerencsére az utóbbi időben megtanultam kellőképpen irányítani, és fenntartani. Ellenségem nagyon meglepődött, mikor a kis labdái visszapattantak a levegőben. Talán azt hitte, váratlanul ér, hát akkor nagyon tévedett. Viszont erre nem számított. Támadásával saját magát találta telibe. Sikítani kezdett, emberfeletti hangon, majd füstölögve eltűnt.
Odamentem Kate-hez, akit Fantasy már nyugtatgatott. A lány még sokkos állapotban volt.
- Kate, minden rendben? - Még mindig rémült volt, hiába próbálta rejtegetni.
- Igen, azt hiszem, csak megrémültem mikor felébredtem, és itt találtam. Soha nem láttam még hozzá hasonlót, csak úgy sugárzott belőle a gonoszság. Elgyengített, félelmet keltett bennem, nem tudtam megvédeni… - Ekkor Arrowra pillantott. - Arrow! - szólította meg gyengéden, hangja még mindig remegett. - Jól van? - nézett rám. Ugye, jól van?
- Nem tudom! - Ekkor támadt egy ötletem. - Arrow! - szólítottam meg lágyan - Ébredj fel! - A fiú azonnal reagálni kezdett a hangomra. Ekkor észbe kaptam, Fantasy! Ő meg mindig a szobában tartózkodott.
"- Fantasy, menj el!" - küldtem felé gondolatban.
"- De miért?" - értetlenkedett.
"- Menj! Arrow nem szabad, hogy meglásson! Ő nem tudja a titkom, és ha meglát, nagy valószínűséggel rájön!"
"- De..."
- Nincs de! Fantasy, ez parancs! - mondtam ki végül hangosan, mire az angyalom eltűnt. Ezért még később beszélünk, kis híján lelepleztél! Dühöngtem tovább magamban. Tudtam, hogy hallotta, de nem válaszolt.
- Alexandra? - hangja gyenge volt, azonnal rájöttem, hogy miattam ébredt fel. Nem értettem, miért vagyok ilyen hatással rá, de a lényeg, hogy ez alkalommal, mikor szükségem volt rá működött. Remélem, Kate nem fog kérdőre vonni emiatt, mert fogalmam sincs, mit mondjak. Most csak abban reménykedhettem, hogy Arrow nem látta meg Fantasyt, mert akkor az eddigi erőfeszítésem mind romba dőlt.
- Igen?
- Miért vagy itt? Azt hittem, többé nem akarsz majd látni. - Kate-tel összenéztünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon, csak azt tudtam, hogy nem árulhatom el neki az igazat, az semmin sem segít.
- Beszélni akartam Kate-tel. Ő mondta, hogy valami nincs rendben veled, ezért jöttem be. - Láttam rajta, hogy nem ezt a választ hallotta volna legszívesebben. Jól tudta, hogy szívem mélyén még kicsit neheztelek rá  és az zavarta igazán, hogy ezen nem tud változtatni. - Rémálmod volt megint?- költői kérdés, hisz nagyon is jól tudtam a választ. Ez a lidérc kísértette folyamatosan az álmait, csak az okát nem értem, hisz azt mondta, engem akart, akkor miért Arrowra szállt?
- Megint!
- Talán segítene, ha beszélnél róla! - javasolta Kate.
- Talán. De képtelen vagyok. Egyszerűen nem megy!
- Próbálj meg pihenni! Nem hiszem, hogy ismét rémálmod lesz. Kate beszélhetnénk egy pillanatra?
- Persze! - majd elhagytuk a szobát.
- Te hogy vagy?- kérdeztem miután kiértünk.
- Valamivel jobban. Az istennőre, egyetlen szörny sem rémített meg ennyire. Valami nincs rendben ezzel a lidérccel. Túlságosan félelmetes.
- Tudom, és valami azt súgja, hogy vissza fog térni, méghozzá nem egyedül.
- Mi tévők legyünk?
- Menj vissza Arrowhoz és próbáld megnyugtatni, míg elalszik és találkozzunk fél óra múlva a kertben. 
- Mi a terved?
- Beszélünk Aishaval, hátha hárman jutunk valamire.
- Rendben.
Miután Kate visszament Arrowhoz én is visszavonultam a szobámba. Valójában nem tudtam mi tévő legyek, abban sem voltam biztos, hogy Aisha képes lesz segíteni, csak reménykedtem abban, ami eddig reménytelennek tűnt. De nem hagyhattam cserben őket. Nem tehettem, rám vártak úgy akár egy megváltóra, meg van a hatalmam hozzá, nincs semmi kifogásom, ez a kötelességem. Hiába, Arrow csalódást okozott nekem és Kate ok nélkül akart megölni, félre kell tennem mindezt és megtennem a tőlem telhetőt értük, a népemért.
"- Ne akard, hogy a barátokból ellenségek legyenek" - hallottam Madya hangját a fejemben.
"- De túlságosan nehéz számomra. Nem tudom, hogy képes vagyok rá."
"- Félre kell tenned az érzelmeket, nem szabad gátoljanak, ezt jól jegyezd meg. Akkor is, ha nehéz ne add fel a reményt. Hallgass az ösztöneidre, azok mutatják meg a helyes utat. Sokszor nehéz lesz a választás, de sose hagyd, hogy az akadály megtörjön."
"- Máris nehéz" – sóhajtottam, aztán  eszembe jutott az anyámtól kapott könyv, a levél borítékjában találtam egy különleges kulcsot, mely tökéletesen illett a könyvön levő pecsétbe. Óriási kő esett le a szívemről, mikor kinyílt, mintha már a megoldást találtam volna meg a gondjaimra. Mikor fellapoztam, megértettem miért adta anyám azt az aprócska útmutatást hozzá. A fejezetek labirintusa közt egyszerű volt elveszni. Ezernyi kérdés merült fel bennem, mi válaszra várt már jó ideje, de mind hanyagolnom kellett őket, most más volt a fontosabb. A lidérc végleges elűzése. A kezem a könyv lapjaira tettem, és egy dologra koncentráltam, a lidércre. Amint levettem a kezem, a könyv lapjait mintha szél kapta volna fel, majd pillanatok múlva minden helyreállt. Betekintettem a nyitott könyvbe, majd megláttam a címet. Működött. Bár nem volt sok információ róluk.
"A lidércek más néven álommanók, könnyen befolyásolható lények. Önmagukban nem veszélyesek csak mások álmaiba bújva szórakoznak, rémálmokat vagy hiú vágyakat keltve. Ha viszont irányítás alá kerülnek, pusztítóvá válnak." Pusztító. Meg kell akadályoznom. Rápillantottam az órára, majd feleszméltem. Már több mint fél órája lent kellett volna lennem. Gyorsan becsaptam a könyvet, és a biztonság kedvéért betoltam a párnám alá, és már rohantam is. Párosával szedtem a lépcsőket lefele, majd szinte leütöttem Flaviust a bejáratnál. Szerencsére egyikünkben sem tettem kárt.
- Hova ez a sietség, hercegnő?- szólt utánam miközben elkapta a karom.
- Bocs Flavius, de most nem érek rá fecserészni! - próbáltam kiszabadítani a karom, sajnos sikertelenül.
- Történt valami?
- Semmi különös, csak akadt egy kis elintéznivalóm! - láttam, hogy valamit sejt, és ellenzi méghozzá nagyon is.
- Rendben, de ha bármiben segíthetek, csak szólj. Mindig állok a rendelkezésére.
- Nyugi, nem felejtem el, de ha most megbocsájtasz tényleg késésben vagyok. - Szerencsére nem ellenkezett tovább, hanem elengedte a karom, majd meghajolva elköszönt. Megnöveltem a tempót átszelve az udvart a kertbe jutva. Kate már ott volt és Aisha is. A probléma csak az volt, hogy farkasszemet néztek egymással, támadásra készen. 
- Hagyjátok abba! - kiáltottam, mire mindketten felfigyeltek. - Megtudhatnám, mi bajotok egymással? - flegmatikusan néztek végig egymáson, majd egyszerre válaszoltak.
- Semmi!
- Remek! Akkor fejezzétek be a folyamatos ellenségeskedést, mert most olyan dologról van szó, hogy együtt kell dolgoznotok. És a csapatmunkában nem tűröm el az effajta viselkedést. Érthető voltam? – Tudom, kicsit durva voltam velük, viszont elegem volt, hogy mindenhol ott kell lennem, mert másképp kitör a harmadik világháború.
- Rendben!
- Aisha, azért jöttünk hozzád, hogy te talán tudsz segíteni. Mit tudsz a lidércekről?
- Lidércek?- lepődött meg. – Nos, tündérszerű lények, akik az álmokkal játszadoznak. Ez az egyetlen életcéljuk.
- Hogyan lehet elűzni őket?
- Hát, évszázadok során sok módot találtak az emberek az elűzésükre. Léteznek kenetek, gyógyteák, füstölők és ezernyi más módszer. Viszont azt nem értem, miért szükséges ez? A lidércek évszázadok óta kerülik a vámpírok álmait.
- Ebben tévedsz! - szólt közbe Kate.
- Tessék?
- Arrow álmait már néhány hete kísérti egy lidérc, és valahogy más mint a többi.
- Ezt hogy érted?
- Gonosz erőt éreztem a közelében.
- Fekete mágia? Úgy gondolod, megbabonázták?
- Igen, azt hiszem.
- De ki tette?
- Van egy olyan érzésem, hogy tudom.
- A király? - Nem rá gondoltam, de helyeseltem. - Talán tudja, hogy visszatértél?
- Több mint valószínű. De ez most nem fontos, meg kell szabadulnunk tőle.
- Hogyan?- kérdeztek egyszerre.
- Gondoltam, ellátsz néhány jó tanáccsal.
- Mágia ellen mágia a leghatékonyabb. Viszont ilyen helyzettel még nem találkoztam. Talán az angyalod segíthet - javasolta Aisha.
- Nem hinném! - vágtam rá kurtán. Aisha kérdőn pillantott rám, már nyitotta a száját, hogy kifejezze kíváncsiságát, de szerencsére Kate megelőzte őt.
- Szerintem is mást kell kitalálnunk. Mi lenne, ha megbénítanánk, majd elkapnánk? - terelte el a szót, amiért nagyon hálás voltam. Nem akartam Fantasyval beszélni, egyelőre látni sem akartam azok után, amit tett, hadd legyen ideje gondolkodni a dolgokon.
- Érdekes ötlet, talán beválhat. Léteznek Benito varázslatok és mágiák...
- Arra gondolsz, hogy én varázslattal te pedig mágiával támadsz ellene.
- Én pedig egy különleges hálóval elkaphatnám.
- Igen! 
- De ez az egész balul is elsülhet. Igaz?
- Sajnos igen, két szempontból: Ha nem kombináljuk jól a két erőt, és ha túl sok energiája marad és kiszabadul.
- Be kell vállalnunk a kockázatot, nincs más választásunk.
- És mikor lesz a támadás?
- Ma este!- vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Miért vagy annyira biztos benne?- érdeklődött Kate.
- Magam sem tudom, egyfajta sugallat.
- Az istennő nem hagy soha cserben - mondta Aisha.
- Tudom. Rendben, akkor mi legyen a varázslat?
- Abból létezik sok, viszont csak egy lenne igazán alkalmas. A Paralize lenne az.
- Rendben, és mi lesz a mágiával?
- Ne aggódj, afelől majd én intézkedek. Igyekeznünk kell, már nincs sok időnk. 
- Akkor, ahogy megbeszéltük, szürkületkor találkozunk - bólintottak, majd visszamentek a kastélyba. Én meg maradtam a friss levegőn, éreztem, hogy hamarosan hajnalodik, de nem zavart. Élveztem a hűvös szellő bársonyos simogatását, és a csendet mely eluralkodott az egész birtokon. A csata előtti csend. Mintha már a levegőben éreztem volna a közelgő veszélyt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, de valahogy nem kételkedtem magunkban. Becsuktam a szemem és élveztem, ahogyan a lágy szellő belekap a hajamba.
- Én is beszállhatok Charlie angyalai közé?- szólt valaki a hátam mögül, hirtelen összerezzentem. Mikor megfordultam, Robert csintalan mosolyával találtam szembe magam.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni.
- Nem ijesztettél meg, csak a frászt hoztad rám. Mondd csak, te mióta hallgatózol?
- Csak erre jártam, és meghallottam, hogy készülődtök valahová szürkületkor, hármasban. Ez hallgatózásnak számít? Gondoltam csatlakozhatnék, ha nem zavar.
- Bocs Robert, de ez most csajos buli lesz. Talán legközelebb!
- Kár. Amúgy, mióta egyezel Kate-tel? Mikor legutoljára láttalak egymást megölni próbáltátok. És a sátánlány? Ő is kedvel téged?
- Úgy tűnik! Megpróbálok több barátot szerezni, mint ellenséget.
- Értem.
- Ha most megbocsájtasz, megyek pihenni kicsit.
- Persze. Nem szeretnélek fenntartani. - azzal hátat fordítottam neki, és lassú léptekkel indultam a kastély felé.

- Alexandra! - szólított meg utólag. Mikor visszapillantottam rá, kicsit szomorkás arcot vágott. Nem tudtam az okát, de nem is engedte, hogy megkérdezzem - Pihenj jól! - nem erre a válaszra vártam a fel nem tett kérdésemre, de nem taglaltam tovább a témát, talán csak nekem tűnt úgy…

Holdfény: 14. fejezet: A levél

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után ismét itt vagyok és, hoztam a várva várt fejezetet. Remélem ezúttal is elnyeri a tetszésetek ahogy az eddig is volt. Nem utolsó sorban pedig szeretnek köszönetet mondani Linának a segítségért, ő vállalta el a történet bétázását.

Jó olvasást és várom a komikat.

  Pusy Dark Angel

*Alexandra szemszöge* 

 - Mi folyik itt? - ismételtem kérdésemet. Mindenki meglepetten tekintett vissza rám, mintha szellemet látnának, de nem szólt senki semmit. Kezdett nagyon idegesíteni ez a helyzet. Mi lelt mindenkit, hogy így viselkednek.
    
- Ezek azt hiszik bántottalak! - válaszolta végül Aisha.
    
- Fogd be a szád! – ordított rá Arrow. Ezt nem tűröm tovább! Mégis mit képzel magáról? Hogy emelheti fel a hangját egy olyas valakire, akit lényegében nem is ismer? Egy olyan személyre, akit én a barátomnak tartok.

  - Elég! Azonnal hagyjátok abba! Le a fegyverekkel! Most! – adtam ki a parancsot automatikusan, mintha már évezredek óta a vezérük lennék, bár nem éreztem magam soha annak. Csodák csodájára az őrök habozás nélkül engedelmeskedtek és egy mosoly tűnt fel az arcukon, mely mintha azt sugározta volna: „Üdv ismét köztünk Hercegnő!” Flavius először hezitált, majd ő is követte az őrök példáját. Egyedül Arrow maradt fegyverrel a kezében. Miért is nem csodálkoztam... Olyan önfejű és gyerekes. Szúrós pillantást küldtem felé, ezzel jelezve, hogy jobban jár, ha nem szegül ellen. Hamar megértette és engedelmeskedett. Ez meglepő volt mivel ő nem tudta, hogy valójában ki vagyok. Vagy mégis? A francba rá kellett jönnöm, mit tud.

- Mondjátok, ez mire volt jó?

-Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt, ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál. – Tényleg ilyen komoly lehetett a helyzet, míg én az angyalommal beszéltem? Ha nem ébredek fel időben, meg is ölhették volna a barátaimat miattam, az én felelőtlenségem miatt. Hogy nem voltam képes erre is gondolni? Ha pedig megtörtént volna, az mind az én lelkemen száradt volna. Mind miattam.
    
- „Hagyd abba ezt az ostobaságot, Alexandra!” – azonnal felismertem a hangját. Akkor is, ha csak egy gondolat volt. Rögtön Aisha felé vetettem a tekintetem. Ő is engem figyelt.
    
- „A gondolataim között turkálsz?”

 - „Nem, egyáltalán! A gondolataid ordítva találnak rám. Jobban kéne figyelned az ilyesmire. Sok bajt okozhat.”

 - „Nem nagyobbat mint ez. Miért ostobaság? Valljuk be őszintén Aisha, ez így van. Ezért a döntésemért te és Démon az életeteket is veszthettétek volna. Ez az igazság, ezt te sem tagadhatod!”

 - „Alexandra könyörgöm, hagyd ezt abba! Ne nézz már gyereknek. Meg tudom védeni magam. Mit gondolsz miért tartanak veszélyesnek? – Ebben igazat adtam neki. Mikor először láttam meg Aisha-t, Flavius semmiféleképpen nem akart a közelébe engedni. – Szerintem a macskád is tud veszedelmes lenni, ebben nem kéne kételkedned!”

  - „De...”

  - „Nincs de! Kérlek ne rágódj ezen, jó? Így is van elég gondod!”

- „Rendben!”
    
- Elmehettek! – mondtam végül az őröknek, majd Flaviusnak, akik szó nélkül engedelmeskedtek. Majd Aisha felé pillantottam, ki szintén hamar vette az adást.

 - „Hát... most nem szívesen lennék a helyedben.” – küldte felém a gondolatait miközben visszavette emberi alakját és elsétált. Ez csak mosolyt csalt az arcomra. Jelenleg magam sem lettem volna szívesen a helyemben, de nem volt mit tennem.

 - „Ne aggódj Démon! Minden rendben!" – rosszalló tekintetet vetett rám, mikor rájött mit tervezek. Vonakodva, de végül mégis csak magamra hagyott Arrow-val. Tudtam, hogy valami komoly oka lehet, ha eljött, de erre nem volt időm. Elhatároztam, hogy később majd megkeresem és megtudakolom tőle.

 - Mit keresel itt? – váltottam hangnemet, próbáltam rejtegetni a csalódottságom fájdalmát. – Kate-tel kéne lenned.

 - Igen, tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
    
- Bocsánatot? Mégis miért? – lepődtem meg a szándékán.
    
- Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak és sajnálom a mostani kis incidenst is. Nem voltam önmagam. 
Olyan volt, mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkozásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Kate-t. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékom játszadozni az érzéseiddel. Tudom, hogy ez nem mentség, de azért remélem, hogy egyszer képes leszel megbocsájtani nekem. – öntötte ki nekem a lelkét.

Nagyon meglepett, hogy ilyesmit is megtesz, megakaszkodik, hogy bocsánatot kérjen. De nem tudtam tovább hallgatni. Túlságosan fájtak az emlékek az együtt töltött pillanatok, melyek oly valóságosnak tűntek. De én is hibáztam, hisz túlságosan bele éltem magam ebbe a helyzetbe, akkor is, ha valójában nem ismertem eléggé Arrowt. Nehezemre esett visszatartani a könnyeket melyek előkívánkoztak, de nem mutathattam magam gyengének senki előtt.

  - Megbocsájtok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre – hadartam monotonon, bár nekem nehéz volt ezt tennem, de nem is akartam tovább hallgatni a bocsánatkérését. – Mondd, miért vállaltad most magadra a felelősséget? – tértem egy olyan témára, ami igazán érdekelt.
  
- Mert az én hibám volt – válaszolta bűntudatosan. Éreztem a hangján az őszinteséget. – Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány fogta a kezed azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az örök figyelmét is, másképp senkinek sem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád, ahogy a többiek tették. Egyszerűen nem értettem mi történik.

Valósággal szó nélkül maradtam. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen képes volt bevallani a hibáját, tévedését. Bárcsak nekem is ilyen könnyen ment volna. Bárcsak egyszerűen elé állhattam  és bevallhattam volna, hogy én vagyok a hercegnő. Viszont számomra ez nem volt olyan könnyű. Bárcsak az lett volna. Bárcsak megtehettem volna, de sajnos képtelen voltam rá. Valami azt súgta, hogy Arrow azonnal hátat fordított volna nekem, amint megtudja. Vagy talán még rosszabb. Képzeletemben lejátszódott a jelenet, miszerint megtámad, vagy örök ellenségekké válunk, esetleg faképnél hagy, amiért eltitkoltam előle egy hasonló dolgot. – Valami baj van? – nézett rám gyanakvóan. A francba, ha most rajtakap, nekem végem. Hirtelen az ajkamba haraptam a földet fixírozva. Gondolkozz Alexandra! Gondolkozz!

 - Nem! Semmi! – viszont a gyanakvás nem tűnt el az arcáról. – Arrow? – kérdeztem végül.

 - Igen? – hangja gyengéd volt és kíváncsi.

- Miért utálod annyira a nemes vámpírokat? Tettek valamit ellened? Vagy... – nem folytattam, inkább a szemébe néztem várva a válaszát. Arca megkeményedett, elsötétült szemei a messzeségbe barangoltak. Néhány percig merengett. Jól esett a csend, de kis idő múlva kezdett kínossá válni, mégsem voltam képes megtörni.

 - Nem tettek semmit – kezdte lassan. – Illetve nem azzal van gondom, hanem inkább... – látszólag a megfelelő  szavakat kereste – inkább a létezésük.
Na most már végképp nem értettem.
   - Ezt nem értem! – vallottam be neki.

 - Utálom őket, mert léteznek és léteztek! – borult ki végül, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. –  Tudod, az aranyvérűeknek minden megadatott. Ok olyanok akar a kaméleonok. Képesek elrejtőzni az emberek között, nem ragyognak, testhőmérsékletük kedvük szerint változtatják. Olyanokká válnak, mint az emberek és képesek évszázadokat köztük élni anélkül, hogy bárkinek feltűnjön. De mi... minket azonnal kiszúrnak. Számunkra nagyon nehéz az emberek közelébe jutnunk és veszélyes egyben, főleg a tapasztalatlanoknak.

Itt jelentőségteljes pillantást vetett rám. Szóval tapasztalatlannak képzel. Nem is tudja, mennyire téved!   

- Neked is nagy szerencséd volt, hogy megmentettelek – folytatta.
Tessék? Most viccel? Először le akart lőni, nem megmenteni! Nem kértem a segítségét, boldogultam nélküle is.
   
- Csodálkozom, neked hogyan sikerült megmenekülnöd, hisz a város közelében lehettél. 


Ha így folytatod ne csodálkozz, ha lekeverek neked egyet Mr. Beképzelt Kaszanova! Szinte a fogaimat csikorgattam már dühömben. Mégis mit képzel? Hogy ő a tökéletesség?
   
- De ez most lényegtelen! – kezdett rá újból.

Persze, most már lényegtelen, ha sértegetsz, ha nem!
  
- Az aranyvérűek csak természetfeletti szépségük és vonzerejük miatt felismerhetőek. Viszont kevesen vannak azok akik valaha is lebuktak, hisz képesek manipulálni az emberek agyát. Vonzerejük és hatalmuk is sokkal nagyobb, mint egy átlagos vámpírnak. Az elismert vezérek mind nemesek, az átlagos vámpírok és a félvérűek alacsonyabb rendűek és legtöbb nemes lenézi őket. Egyszóval nekik minden megadatott, nekünk pedig fele annyi sem – beszélt róluk utálattal.

Akkor a megérzésem mégsem tévedett. Ha Arrow rájött volna, hogy ki vagyok valójában, biztosan megutált volna, amit nem engedhettem meg magamnak. Nem engedhettem, hogy még több ellenségem legyen, így is elég volt tudnom, hogy ott van Josephin a vámpírseregével, aki rám vadászott és arra várt, hogy félrelépjek. Egyelőre titokban kellett tartanom előtte, hisz amíg nem tudott róla, addig nem fájt neki. Viszont ott volt a nyomasztó gondoltat, miszerint egy nap az igazság elkerülhetetlen lesz, és akkor muszáj lesz szembe néznem vele. Addig viszont eszem ágában sem volt megtenni. Jobb a béke. Attól kezdve azt tervezem, hogy távol tartom magam tőle, nem akartam több szenvedést. Flaviusnak igaza volt, csak fájdalmat okozott nekem. Nem is tudom miért foglalkoztam vele annyi ideig. De  igen, tudom! Hiú ábrándokban éltem, de ennek véget vetettem!

- Jól vagy?
    
- Igen, azt hiszem, csak kicsit fáradt vagyok. Ha nem haragszol most megyek és visszavonulok a szobámba. –  Nem vártam meg, míg észbe kap, már indultam is. Nem akartam magyarázkodni, hogy gyanút keltsek, viszont tényleg fáradtnak éreztem magam.

 Felsiettem a lépcsőn majd kicsit lustán sétáltam végig a folyosón. Az ajtóhoz érve valaki megszólított.
    
- Üdvöz légy hercegnő! –  a szomszédos szoba felé tekintettem. Nem is vettem észre, hogy Kate ott állt. Úgy tűnt tényleg pihenésre volt szükségem. – Még egyszer bocsánatot akartam kérni, nem kellett volna ész nélkül megtámadnom téged. Sajnálom, felelőtlenül viselkedtem.
Még ő beszél felelőtlenségről? Mellettem ez semmiség.

  - Üdvöz légy Kate! Nincs harag ne aggódj. Hogy van Arrow?

 - Igazad volt. Nem tudom, hogy rémalmai vannak vagy sem, viszont látom rajta, hogy valami nincs rendben.

 - Ezt, hogy érted?
    
- Régóta ismerem. Tudom, mikor nincs valami rendben.
    
- Őszintén nem tudom mi tévő legyek.
    
- Talán kérd ki a sötétség lányának tanácsát. Amint tudom, kedvel téged, biztosan segítene.
    
- Aishara gondolsz? De honnan tudod, hogy jóban vagyok vele?
    
- Igen rá. Tudod erre gyorsan terjednek a hírek.

  - Rendben holnap beszélek vele. Most ha nem haragszol, lepihennék. Viszont ha valami baj van, kérlek szólj azonnal.

 - Ez természetes. Jó pihenést hercegnő.  – Már túl fáradt voltam ahhoz, hogy figyelmeztessem, vigyázzon a titkomra.

 Beléptem a szobámba az ágy már csábítóan hívogatott. Mikor közelebb léptem, megpillantottam a fekete borítós könyvet az ágyam szélén, amiről eszembe jutott a levél, mely már jó ideje a felsőm alatt lapult. Leültem az ágy szélére kezemben tartva a levelet. Hezitáltam és töprengtem mi tevő legyek. „Alexandrámnak” – ez állt a hófehér borítékon, de mi van akkor, ha nem nekem címezték?

- Ó istennőm! Mi tévő legyek?
    
- „Hallgass az ösztöneidre, megmutatják a helyes utat.”
    
Becsuktam a szemem, mélyet lélegeztem és döntöttem. Kinyitom. Felbontottam óvatosan a borítékot, melyben egy szinten fehér papír volt. Csak ennyi állt rajta: 
„Nyisd ki!”
    
Tessék?! Most viccel? Hogy nyissak, ki egy papírdarabot? Aztán észbe kaptam. Valójában ez egy rejtvény volt.
    
- „Valami baj van? Hallom nagyon zaklatott vagy.”

 - „Fantasy! Szükségem van rád! Jöjj hozzám!”

  Alig foglaltam gondolatba a mondanivalóm Fantasy vakító fény kíséretében megjelent a szobában.
    
- Jó  újra látni téged Alexandra! Mondd csak, mi a baj?

- Nézd! – mutattam a papírra a kezemben – Egy rejtvény és nem tudom megoldani.

 - Egyszerű! Kövesd az utasítást!
    
- Tessék?
    
- Ez egy Croudom, Alexandra! Így nevezik a vámpírok levelét. Látszólag semmi különös nincs benne, viszont sokkal több, mint egy egyszerű  levél. – Ekkor a levélre pillantott. – Parancsolom, hogy nyílj ki! – de a levél ekkor összehajtódott, színét éj feketére váltotta és egy villám alakú pecsét zárta le. – Francba, egy biztonsági zár. Nagyon fontos egy levél lehet, ha így lezártak.
    
- Megpróbálhatom én is?

 - Persze, de vigyázz, az ilyen zárak veszélyes sebeket tudnak ejteni. – Ez valahogy mégsem rettentett vissza. Bíztam az ösztöneimben, amik azt súgták, nem kell félnem.
  
- Parancsolom, hogy nyílj ki! – Erre a levél engedelmeskedett, színe ismét hófehér lett és kinyílt a kezemben. Ezúttal viszont láthatóvá  váltak rajta az igazi sorok. Végre sikerült!
    
- Neked címezték! – nem kérdés volt mégis válaszoltam.

- Igen tudom. A hangom bontotta fel a zárat. Anyám tudta, hogy visszatérek.

 - Mit írt?


 Kedves Alexandrám!

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudok melletted lenni és nem láthatsz viszont, ahogy én sem. Nem tudom, hogy emlékezni fogsz-e még rám miután visszatérsz, de talán jobb is így. Az emlékek csak fájdalmat okoznának számodra, amitől óvni szeretnélek. Sajnos a gonosz erősebb volt nálam és ravaszabb. Tudod mindig is abban reménykedtem, hogy meg tudlak védeni a harc elől, de úgy tűnik a sors ellen nekem nem volt esélyem. Azért harcoltam, hogy egy szebb jövőt teremtsek neked, egyetlen gyermekemnek és egy olyan birodalmat, ahol a béke uralkodik. De a harc a vesztembe vezetett, így csak rontottam a helyzeteden. Sajnálom, remélem egyszer meg tudsz bocsájtani nekem emiatt és azért, hogy most nem lehetek nagyobb segítségedre ebben a helyzetben.
   A vérháború  előtt megkértem apádat, hogy vigyázzon rád. Valahogy már akkor éreztem a halál közelségét, viszont abban nem lehettem teljes mértékben biztos, hogy apád mindvégig képes lesz melletted maradni, ezért írtam ezt a levelet. Tudod gyermekem, mi nem arra hívattunk, hogy fényes dicsőséget arassunk. Nem! Én ezt már a harc előtt tudtam, mégis megpróbáltam nem elhinni. Az igazi dicsőségért neked kell harcolnod.
   A könyv melyben ezt a levelet találtad, nagy segítségedre lesz, viszont ugyanúgy bűbáj védi. Ez a könyv egy nagyon értékes darab, sokat segíthet majd neked, viszont vigyáznod kell, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Évezredek óta a családunk tulajdona. Még a nagymamádtól kaptam, aki az ő édesanyjától örökölte és így generációkon keresztül jutott el hozzád. Minden tulajdonosa gyarapította a könyv tartalmát tapasztalataival. Neked is ezt kell tenned, hogy a további generációk is hasznát vegyék. Jó barátnőm Katrine Rosen megígérte, hogy gondoskodik róla, nehogy rossz kezekbe kerüljön, ahogy azt is, hogy segít majd utadon, amiben csak tud.
   Most pedig ideje elárulnom a könyv titkát. Kinyitásához nem elég csak egyszerűen rá parancsolnod. A borítékban találsz egy kulcsot, annak segítségével megnyithatod. Tedd a borítón található kulcs alakú pecsétre, akkor fogja megmutatni valódi tartalmát. Eligazodni pedig egyszerű benne. Csak tedd a kezed az első lapra és koncentrálj arra, amit tudni szeretnél, a könyv pedig megmutatja neked a választ.
   Csak annyira kérlek meg, hogy nagyon vigyázz rá, hogy megkönnyítsem a dolgod, keresd meg benne a disapearum mágiát. Ez egy elrejtő  mágia, melyek segítségével, mindig magaddal viheted a könyvet gond nélkül.
   Végezetül csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szeretlek Alexandra és sajnálom, hogy nem tehetek többet érted, viszont gondoskodtam arról, hogy ne légy egyedül. Ott van Katrine a barátnőm, Falvius a harcosom és nem utolsó  sorban az apád is melletted áll! Igen Alexandra, az apád még él. Tudtam, hogy a háborúban meg fogok halni ezért apádra egyfajta védő mágiát helyeztem, ami nem engedi, hogy meghaljon, csak az ellenség fogja azt hinni. Keresd meg őt, szükségetek lesz egymásra.

                               Szeretlek egyetlen gyermekem.

                                                         Starlyn

Mire végig olvastam a lélegzetem is szinte elakadt és a könnyek patakként kígyóztak végig az arcomon.

 - Ez hihetetlen! Az apám még él! – mondtam ki hangosan az örömhírt, mire Fantasy megmeredt mellettem.

-  A király még él? De hiszen...- hirtelen elhallgatott.

- Alexandra!- hallatszott Kate kétségbeesett kiáltása a szomszédos szobából. Fantasyval összenéztünk, majd sietve indultunk a szomszéd  szoba felé...