Holdfény: XIII. Fejezet:- A kalamajka

 Kedves olvasok, amint ígértem meghoztam az új fejezetet. Remélem elnyeri tetszésetek és sok komival ajándékoztok meg. Úgy tűnik átleptük a 9000res látogatási határt amit nagyon szépen köszönök, minden egyes olvasónak.

Pusy, Dark Angel

Arrow Szemszöge

...Mikor Alexandra előttem esett össze, iszonyatosan megrémültem, ahogy mindenki más az edzőpályán, aki észrevette. Azt hiszem egy sereg újszülött ellen való harc sem keltett volna ki ilyen érzést belőlem.

–Alexandra!–kiáltottam miközben letérdeltem mellé. Nem tudtam mi okozta az ájulást és azt sem, hogy mit tegyek.

–Csak kimerült. Vidd fel a szobájába, pihenjen.–Mondta Robert. Nagyon pikkeltem a fiúra, mert láttam, hogy szemet vetett Alexandrára. De nem tétováztam sokáig, karjaimba vettem és felvittem a szobámba, hogy ne tudja zavarni senki. Nagyon idegesített ez az egész. Telt múlt az idő és a lány aki fontos volt nekem, meg nem tért magához. Iszonyú volt a tehetetlenség.

Egyszer csak zihálva ült fel az ágyon. Óriási kő esett le a szívemtől, látva, hogy magához tér.

–Jól vagy?

–Igen, csak a fejem még kicsit hasogat. Mi történt?

–Nem tudom! Egyszer csak összeestél, azt sem tudtam mitevő legyek. Nagyon rám ijesztettel, ugye tudod.

–Bocsánat!

–Most pihenj kérlek.–azt hiszem az rám is rám férne, hisz a tegnap sem aludtam egy szemhunyást sem. Miatta. Tudtam, hogy megbántottam és meg sem engedte, hogy megmagyarázzam. Egész „éjjel” emésztettem magam emiatt. Emellett a vérszomjam is egyre csak nő. Egyértelmű pihenésre van szükségem.

–Arrow?

–Hm?

–Miért hoztál a te szobádba? Te hol fogsz pihenni?

–Miattam ne aggódj, nem vagyok fáradt.–Ez nem volt igaz, de muszáj volt hazudnom. Nem akartam, hogy miattam aggódjon. De mintha átlátott volna rajtam.

–Arrow! Nekem nem kell hazudnod. Gyere ide.–Húzódott arrébb az ágyon, helyet engedve nekem is. Hirtelen rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. Talán nem a legjobb ötlet.

Ugyan már Arrow, Alexandra nem fog megenni, viselkedj már férfi módra! Nem tétováztam tovább, odabújtam mellé. Viszont az álom nem jött szememre. Folyton csak őt bámultam, szépséget mellyel úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Már elaludt mikor lágyan magamhoz öleltem. Ekkor kinyitotta gyönyörű szemeit, ami azonnal rabul ejtett. Egész nap képes lettem volna így maradni, de valami megzavart. Valaki megköszörülte a torkát a szoba másik felében.

Amint megláttam a fotelon ülő vörös szépséget azonnal megfeledkeztem Alexandráról. Olyan volt mintha mely álomból ébresztett volna fel, agyamról eloszlott az ezüst köd mely eddig elvakított. Tekintetem találkozott dühös pillantásával, akkor megértettem viselkedését.

–Kate! Ez nem az aminek latszik!–kezdtem magyarázkodni, mert ezt a helyzetet könnyen félre lehet érteni.

–Aha persze!–mondta ingerülten, de próbálta a nyugodt színvonalat tartani. Nem nézett rám inkább a fegyverét fixírozta–Talán őt perccel később kellett volna jöjjek.–ekkor már felállt–Akkor már az lett volna!–majd kiviharzott.

Már csak ez hiányzott.

–Kate!–kiáltottam utána, majd követtem őt.–Kate, várj!–Rohantam utána, viszont szavaimat elengedte a füle mellett. Mikor végre sikerült utolérnem, elkaptam a karját, hogy megállítsam. Olyan gyilkos pillantást vetett rám amilyet azelőtt soha senki másra. Szinte olyan érzésem támadt, hogy bármelyik pillanatban, megölhet, leszúr a lándzsájával, de nem érdekelt. Túl sokat harcoltam érte. Nem fogom engedni, hogy romba dőljön minden amit eddig  oly nehezen építettem fel. Nem adom fel. Legalább is nem ilyen könnyen.

Kitépte a karját az enyémből, majd tovább, ment.

–Kate, kérlek...

–Nem Arrow! Kértél tőlem egy esélyt, én megadtam neked. Kijátszottad a kártyáidat, a játékot mégis elvesztetted. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned! Stellának igaza volt. Nem vagy más mint egy nőcsábász, egy kaszanova. Nem is tudom miért nem hittem neki.–sziszegte megvetően a szavakat.

–Ez nem igaz!–Állt ki mellettem valaki. Mikor hatra pillantottam, megláttam. Alexandra, mert ellent mondani Katenek.

–Ó, tényleg?–emelte fel az szemöldökét.–Veled azonnal számolok.–Majd egy pillanatra eltűnt. Mikor visszatért, kardot dobott Alexandra kezébe.–Harcolj!–Majd meg is támadta.

Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Meg kellett volna állítanom őket, mielőtt valamelyiknek bántódása esik. De képtelen voltam megmozdulni, lábam földbegyökerezett és szám sem volt hajlandó hangot kiadni, látván azt a „véres” harcot amit vívnak. Félelem nélkül estek egymásnak, mintha fegyvereik csak játékok lennének. Aztán megláttam, hogy Kate erőfölényben van és már tudtam, hogy nem fog megkegyelmezni Alexandrának.

–Hagyjatok abba!–találtam meg a hangom–Teljesen megbolondultatok?–ekkor ma közéjük akartam állni.

–Robert, Ben állítsatok meg! Ez a kettőnk harca!–ekkor hirtelen, négy erőteljes kar ejtett fogságba. Fogalmam se volt róla, hogyan került ide Ben és Robert, hisz az előbb meg nem voltak sehol.

–Eresszetek el! Még a végen kart tesznek egymásban!–ordítottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkukból. Sikertelenül, túl erősek voltak számomra.

–Én nem féltenem, Katetet, kitűnő harcos!–dicsérte Ben. Ezt én is jól tudtam. Ő a legjobb női harcos. De ez gondolat nem nyugtatott meg.

–Hát én Alexandrát nem becsülném alá! Tehetséges a harcművészetben!–valahogy ez sem nyugtatott meg. Nem is értem, ők hogy nézhetik tétlenül ezt a harcot.

A küzdelem egyre hevesebb lett, meg Kate leterítette a földre ellenfelét. Azt hittem itt a vég, de nem. Úgy tűnik Alexandra is harcos típus, ki nem adja fel valami könnyen. Hamar talpra állt és folytatta. Már jó ideje támadtak egymást, de egyikőjükön sem ütött ki a fáradság. Majd pár pillanat múlva, nagy meglepetésemre, Kate került a földre. Alexandra fenyegetőn szegezte rá kardját, hogy eszébe se jusson megmozdulni.

Ledöbbentem, ennek láttán. Valaki képes volt legyőzni, Katetet? Lehetséges ez?

Kis ideig farkasszemet néztek, majd Kate szólalt meg először.

–Győztél!–undorral mondta ki a szót. Láttam rajta, megviselte, hogy valaki képes volt legyőzni őt. Felállt majd elsétált. Ekkor Alexandra tekintetével találkoztam. Képtelen voltam kiolvasni belőle akármit is. Talán csalódottság rejtőzött lelke mélyén, mit tökéletesen leplezett.

 Jól tudtam, hogy mindkettőjüknek csalódást okoztam. Visszagondolva tetteimre, egészen olyan mintha nem is én lennék. Már tudtam mit kell tennem. Kate után indultam és csak abban tudtam reménykedni, hogy képes lesz megbocsájtani nekem.

Visszament a szobájába, állapítottam meg az illatát követve. Az ajtó résnyire nyitva volt. Először tétováztam, meg meghallottam halk zokogását. Ekkor kopogás nélkül nyitottam be. Az ágyon feküdt és sírt. Soha nem láttam őt sírni, mindig is kemény volt és nem mutatta magát gyengének senkinek.

–Kate...–suttogtam a nevét, majd leültem az ágya szélére, simogatni kezdtem a hátat.–Sajnálom!

–Miért? Mondd miért? Miért okozol nekem szenvedést? Mit vetettem neked?

–Semmit!–mondtam erőtlenül.

–Akkor miért tetted?

–Én... nem tudom. Amióta találkoztam Alexandrával azóta, mintha nem is én volnék. Olyan mintha mély álomba zuhantam volna. De ahogy megláttalak, rögtön eloszlott a köd és önmagam voltam. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Sajnálom, hogy megbántottalak, nem állt szándékomban, mégis megtettem.–sóhajtottam bűntudatosan.

–Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted?

–Ez azt jelenti, hogy megbocsájtasz?

–Igen, mert szeretlek.–ölelt át lágyan. Majd ajkai rátaláltak az enyémre édes csókot adva.

–Én is szeretlek, mindennel jobban.–Viszonoztam a gesztusát.

–Na menj és kérj bocsánatot tőle.–először értetlenkedve pillantottam rá.– Biztos ő is csalódott benned, nem csak én.–végül megértettem, hogy Alexandrára utal, ezért meg egy futócsókot nyomtam mézédes ajkaira, majd indultam is vissza az edzőpályára.

Gondolom a fiúk rávettek, hogy tartson velük. Egyrészt jó, mert nem kell tűvé tennem utána a kastély, mint legutóbb.  Menet közben azon töprengtem, hogyan magyarázzam el neki ezt az egészet. Fogadni mernék, fel sem merült benne, hogy talán barátnőm van. Nem csodálkozok, hisz pont úgy viselkedtem, mint aki ráhajt. Majd eszembe jutott, még szerelmet is vallottam neki. Mekkora egy tuskó voltam. Ha ez Kate fülébe jut, azt már nem hinnem, hogy megbocsájtja nekem. Meg a csók. Vajon, hogy magyarázom ki magam ebből? Legutóbb is olyan könnyen meg tudtam bántani, akaratlanul is.

Óriásikat sóhajtva haladtam tovább, mintha én lennek e leggondterheltebb vámpír ezen a földkerekségen. A kert mellett elhaladva, valami mozgást észleltem. Odapillantottam, mire ledermedtem. Az a sátánista lány, foglyul ejtette Alexandrát. Két kezét fogva lebegett vele a föld felett. Alexandra nem volt eszméleténél. Biztos rámondott valami boszorkányságot.

–Mi történt? Arrow jól vagy?–érdeklődött Flavius. Más alkalommal talán elküldtem volna melegebb éghajlatra, mert nem igazán kedvelem őt. Most viszont éreztem, hogy szükségem van a segítségére.

–Baj van! Nézd!–mutattam ugyanarra a helyre melyet eddig én fixíroztam. Mikor megpillantotta, düh uralkodott el az arcán.

–A francba! Tudhattam volna, hogy nem szabad magara hagynom őket. Tudhattam volna, hogy nem bízhatok benne.

–Te megbíztál benne, és magara hagytad vele? Tudhatnád mennyire veszelyes! Nem emlékszel?

–De! Csak Alexandra kért, hogy hagyjam magukra. Benne bíztam.

–És arra nem gondoltál, hogy meg is ölheti? Telihold van. Ilyenkor a hatalma a tetőponton van.

–Állítsuk meg amíg nem késő!

–Mégis hogyan? Tudod, hogy semmi nem árthat neki.

–Ha árnyalakban van. De most nem. Most van esélyünk ellene.–remélem igaza van–Őrség!–kiáltotta, mire négy őr rohant hozzánk. Gyorsan elmagyarázta nekik, hogy mit kell tenni és már rohantunk is a kertbe.

–Vedd le a mocskos mancsaidat róla, sátán!–sziszegtem. Meglepődéseben, kiejtette Alexandra kezeit a sajátjából, meg a lány a földre zuhant, de nem nyerte vissza az eszméletet. A többiek támadásba lendültek ellene, én Alexandrához mentem. Hiába rázogatta, nem tért magához.–Mit tettel vele, te dög?–sziszegtem dühösen, majd csatlakoztam a többiekhez.

–Ostoba fajankók, nem értetek ti semmit!–mondta, miközben átváltozott.–Mindent tönkretesztek!–Ekkor már felvette az árny alakját.

 Tudtam, hogy így nincs sok esélyünk ellene. Hirtelen mozgást észleltem az egyik bokorból, majd kiugrott belőle egy fekete vadmacska. Támadó helyzetben állt. Ketté váltunk. Én két őrrel sakkban tartottam a vadállatot, még Flavius a másik kettővel, szegezte fegyverét  a sátánra.

–Mit tettel vele?–sziszegte ezúttal Flavius, mire a vadmacska egy hangos morgást adott ki. De a kérdésre választ nem kapott.

–Mi folyik itt?–hallottam selymes hangját. Hátra pillantottam és megláttam, magához tért. De hisz az előbb, meg azt hittem halott. Mindenki meglepett pillantást vetett rá, ő pedig viszonzásul összezavarodva nézett vissza ránk.

–Mi folyik itt?–Ismételte meg kérdését ingerülten, miközben felállt.

–Ezek azt hiszik bántottalak!–mondta végül a dög.

–Fogd be a szád!–ordítottam rá.

–Elég! Azonnal hagyjatok abba! Le a fegyverekkel! Most!–hangja ellentmondást nem tűrő volt. Az örök meg is tettek amit kért, gondolkodás nélkül, mintha parancs lett volna. Flavius vonakodva de mégis engedelmeskedett. Egyedül maradtam fegyverrel, mire egy szúrós pillantást kaptam Alexandrától miután én is megtettem kérését.–Mondjatok ez mire volt jó?

–Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál.

–Elmehettek.–mondta az öröknek, kiket Flavius is követett. A sátánlány is visszaváltozott, majd visszament a kastélyba. –Ne aggódj Démon! Minden rendben.–mondta a vadmacskának, mire az is továbbállt. Kettesben maradtunk, de kis ideig egyikünk sem szólalt meg.–Mit keresel itt? Katetel kéne lenned.–mondta egy lágyabb hangnemben.

–Igen tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

–Bocsánatot? Mégis miért?

–Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak. És sajnálom a mostani kis incidenst. Nem voltam önmagam. Olyan volt mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkodásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Katetet. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékomban játszadozni az érzéseiddel.

–Megbocsjatok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre. Mondd mért válaltad most magadra a felelősséget?

–Mert az én hibám volt.–válaszoltam őszintén–Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány  fogta a kezed, azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az őrök figyelmét is, másképp senkinek nem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád ahogy a többiek. Csak egyszerűen nem értettem, mi történik.–Erre nem válaszolt, bár láttam rajta, hogy nagyon meglepte az őszinteségem ahogy azt is, hogy nagyon elgondolkodott valamin.–Valami baj van?–Erre a földet kezdte fixírozni és az alsó ajkába harapott. Most először amióta ismerem volt olyan érzésem, hogy eltitkol előlem valamit...

Holdfény: XII. Fejezet:- Fantasy

Alexandra Szemszöge

Elgondolkodtam azon amit Aisha mondott. Valahogy nem ugrott be a név amit kerestem. Próbáltam visszaemlékezni, hála a vámpírmemóriának, nem esett nehezemre felidézni az álmot.

Két kislány együtt játszik. Az angyal és a vámpír és beszélgetnek, de nem hallom, hogy mit. Kinyitottam a szemem és két kíváncsi tekintettel találtam szembe magam.

–Nem tudom!–Aisha rögtön tudta, hogy mire is értem és elkezdett rajta töprengeni. Csak Flavius értetlenkedett tovább.–Flavius! Négyszemközt szeretnék beszelni Aishaval.–akkor talán könnyebben segítene.

–Azt már nem...–háborgott.–Nem hagyo...

–Flavius! Elég legyen ebből! Vedd már észre, hogy ez a lány nem veszélyes. Nyisd ki a szemed és lásd az igazságot.–Emeltem fel a hangom.

Tényleg elegem volt az örökös védelmezésből. Nem vagyok üvegből, úgy keljen vigyázni rám, mint egy drágakőre, nehogy megsérüljön. Vámpír vagyok az ég szerelméért, méghozzá nem is akármilyen. Szóval meg tudom védeni magam. És Aisha egy légynek sem ártana. Ezt a lelkem mélyén éreztem, hogy egy szelíd természetű vámpírral találkoztam. Nem is értem, miért ítélték veszélyesnek, mikor egyáltalán nem az.

–Rendben!–sóhajtott legyőzötten Flavius–Megbízom benned.–Épp ideje volt.–Csak benne nem.–fűzte hozzá utólag, egy szúrós pillantást küldve az említett személy fele, majd sarkon fordult és elment.

–Ne hibáztasd! Csak azért teszi, mert szeret és kötelességének érzi.–szólalt meg Aisha is miután Flavius hallótávolságon kívül került.

–Tudom! De néha túlzásba viszi.–sóhajtottam–Mit tegyek?–érdeklődtem eltérve a témáról.

–Koncentrálnod kell...

–Próbáltam, –fakadtam ki–de az nem elég!

–Hallgass végig. Koncentrálnod kell, csak kicsit másképp.

–Hogyan?

–Egyfajta transzba kell esned. Olyan lesz, mintha újra álmodnád, viszont sokkal tisztább lesz minden. Kicsit szokatlan lesz elsőre.

–Készen állok.

–Rendben.–ekkor megfogta a két kezem és kért, hogy lazítsak.–csukd be a szemed és lélegezz . Csak az álmod lebegjen előtted. Próbálj meg minden mást kizárni.–Azt tettem amit kért, bár nagyon nehéz volt. Az eszem folyton Arrown járt aki hatalmas csalódást okozott nekem és Flaviuson, ki még a széltől is óvni akart.–Koncentrálj!–utasított szigorúan újdonsült barátnőm. Igaza van . Összpontosítanom kell, a többi problémám csak apróságnak számít. Kis idő múlva csak az álmomra gondoltam. A külvilág zajai elkezdtek tompulni. Aisha hangját is már alig hallottam.

Ekkor hatalmas fénnyel megvilágosult elöttem minden. Megint ugyanott találtam magam. Drágakövekkel kirakott úton, csillogó fák között. És ott voltak a tisztás közepén. Aishanak igaza volt, sokkal tisztább minden. Ekkor eltűnt a szemem elől. Mikor kinyitottam a szemem a lány boldog tekintetével találtam szembe magam.

–Nos?

–Nem tudom. Túl gyorsan véget ért. Miért?

–Alexandra, ez olyan mintha újra álmodnád, de nem álom. Ez egyfajta transz. Itt folyton koncentrálnod kell. Egyetlen pillanatra sem hibázhatsz. Nagyon nehéz és fárasztó feladat. De büszke vagyok rád. Hogy ez a fajta transzba és szükséges a tökéletes nyugalom elérése, ami neked elsőből sikerült, pedig nem egy könnyű feladat.–Jól esett a dicseret, viszont én nem voltam megelégedve magammal. Nem voltam képes megtartani a koncentrációm csak néhány percig, ami elég kis teljesítmény. De nem fogom feladni. Nem ilyen könnyen.

–Tudom.–sóhajtottam–Próbáljuk meg még egyszer.

Ugyanúgy végig csináltuk. Próbáltam minden mást kizárni, nem gondolni semmire, még megvilágosul előttem a kép. Ott voltak a réten. A vámpírkislány és az angyal. Ezúttal viszont nem esett nehezemre közelíteni hozzájuk. Mellettük álltam kívülállóként, figyelve az eseményeket. Majd meghallottam a vámpír csilingelő hangját.

„Gyerünk, kapj el ha tudsz, Fantasy!”-szinte énekelte a szavakat.

„Most nem menekülsz Alexandra!”-vigyorgott gonoszul az angyal.

Szóval igaz? Tényleg én vagyok a vámpírlány? Nehezemre esett elhinni és kizárni azt a rengeteg kérdést ami feltört bennem, de végül sikerült és nem vesztettem el a koncentrációm. Aztán eszembe jutott valami. Talán jobb lenne, nem megidézni az angyalt mindenki előtt. Rá kezdtem el koncentrálni, majd kimondtam magamban a nevét.

„Fantasy!”-ekkor lassan elhomályosodott a kép de nem tűnt el teljesen. Mintha csak átalakulna. Majd megjelent előttem az angyal, de nem úgy, mint álmomban, hanem felnőttként. Egy hosszú fekete hajú szépség jelent meg előttem, földig érő hófehér ruhában angyalszárnyakkal. Csokoládé barna szemeiben a boldogság szikrázott.

„Fantasy!” mondtam ki újra a nevét mire egy boldog mosoly terült e az arcán.

„Alexandra! Visszatértél? És emlékszel rám?”

„Igen és nem! Csak az ismétlődő álmomból tudom, hogy létezel.”

„Madya nem adta vissza az emlékeid.”-Ez nem kérdés volt, hanem egy komor kijelentés, én mégis válaszoltam rá.

„Úgy gondolja több kárt okoz, mint hasznot.”-erre csak meg jobban elkomolyodott. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy ő segíthetne ezen a problémán.

„Te viszont vissza tudod adni nekem, igaz?-láttam rajta a meglepettséget.

„Igen, de...” –hirtelen az alsó ajkába harapott.

„De mi, Fantasy?”

„Az fájdalmas lesz. Nagyon is, még egy nagy hatalmú vámpírnak is amilyen te vagy. Tudod, te vérbeli hercegnő vagy, egy aranyvérű, vagyis egy született vámpír. Vannak emlékeid a gyermekkorodból vámpírként, de emberi emlékek is. Ezt mind visszakapni, meg neked is megterhelő lesz.  És te nem engedheted meg magadnak, hogy elgyengülj. Most nem. Az ellenség ezt a pillanatot várja.”

„Nem értem, ha vámpírként születtem, hogy lettem ember?”

„Vámpírként születtél egy királyi családban. Anyád a királyné, nemes harcos volt. A hazájáért és a népéért élt meg harcolt. Apád a király, ugyanezt tette. De számukra a legfontosabb, te voltál. Mikor kitört a háború, hét éves voltál vagyis látszólag. Valójában olyan száz éves lehettél. Tudod a vámpírok, nem öregszenek olyan hamar, mint az emberek, még a születettek sem, csak egy bizonyos korig. Onnantól mintha megállna az idő. A háborúban mindkét szülöd, harcolt. Anyád életét vesztette a harc mezején, titokzatos módon, mert senki sem volt szemtanúja. Apád pedig valahogy megmentett és az emberek közé küldött, aztán pedig eltűnt, hogy nem látta senki többé. A szüleid vesztéről senki sem tud semmi pontosat, a háború ezen részére örök homály borult. Azt sem tudjak, hogyan lettél ember. Ha tudni szeretned, Madya műve volt. A háborút már nem tudta megállítani, viszont téged megmentett mert tervei voltak veled. Én is csak azért tudom, mert az őrződ vagyok és vigyáztam rád amíg az emberek között is eltel.”

„Szóval te voltál az őrangyalom?”

„Nem pontosan. Mi vagyunk Madya jobb keze, mi vigyázunk legfontosabb vámpírokra, az aranyvérűekre. Nem vagyunk olyanok, mint a Bibliában szereplő angyalok. Számunkra az istennő és a védencünk parancsol és mi engedelmeskedünk nekik, ellenvetés nélkül, mert ez a mi feladatunk.”

 Szóval ők egyfajta szolgák. Furcsa volt így gondolni egy angyalra, vagy épp őrzőre, ha már így nevezi magát. Nagyon nehéz lehet nekik.

„Szóval te mellettem voltál mindvégig?” tértem el a tárgyról.

„Igen”-mosolyodott el-„De nem jelenhettem meg előtted még nem kértél rá. Mostanában viszont nagyon magad alatt voltál és muszáj volt tennem valamit. Ezért küldtem rád az ismétlődő álmod, hogy jelezzem, nem vagy egyedul.”

„Én azt hittem Madya volt.”-döbbentem le-„Nagyon köszönöm!”

„Ugyan mit?”

„Hogy mellettem állsz. Most erre van a legnagyobb szükségem.”

„Ezt nem kell megköszönnöd, ez a dolgom.”

„Viszont lenne egy kérdésem.”

„És pedig?”

„Te láttad a háborút!”Ez nem kérdés volt hanem kijelentés, jól tudtam, hogy igazam van. „Azt szeretném, ha megmutatnád nekem is.”

„Biztos vagy benne, hogy látni akarod azt a szörnyűséget ami ott történt?”

„Igen. Tudni szeretném az igazságot a szüleim haláláról. És ez az egyetlen lehetőségem rá.”

„A hatalmad akarod bevetni? Talán sikerrel jársz.”-gondolkodott el-Nos legyen, de ne most. Túlságosan fáradt vagy. Ahhoz, hogy sikerüljön, szükséged lesz az erődre is nem csak a hatalmadra. Pihend ki magad és mikor készen állsz hívj magadhoz.”

„Rendben.”

„Azt hiszem vissza kéne menned.”-mondta témát váltva,  a mosoly is eltűnt az arcáról.-„Csak annyit szeretnék még mondani, hogy ne felétkezz el az édesanyád leveléről, sok mindent megmagyaráz.” Ekkor eszembe jutott a levél melyet a könyvtárban találtam . Gyorsan megtapogattam a felsőm remélve, hogy nem vesztettem el az alá rejtett levelet. Még meg volt.

„Szóval az a levél, nekem szól.”-bólintott-„Mindent köszönök, Fantasy!”

Ekkor nagy sóhajjal vissza tértem a való világba. Sokkal könnyebb volt, mint távozni innen. Furcsa volt visszatérni és iszonyatosan megfájdult a fejem. Aztán megéreztem a fű illatát amin feküdtem és a számba is került. Kinyitottam a szemem. Mit keresek én a földön? Aztán dühös morgásra lettem figyelmes. Mi történik itt? Felemeltem a fejem, de alig tudtam hinni a szememnek.

Aisha újra fekete ködbe burkolózott, iszonyú dühvel nézett szembe ellenségeivel. Nem messze tőle, Démon vicsorgott, ugyanúgy támadó helyzetben állt. Démon? Hogy került ő ide?

Majd szemügyre vettem az ellenfeleket. Hatan voltak. A kastély őrei közül négyen szegeztek fegyvereiket a barátaimra.  Aztán megpillantottam Flaviust és Arrowt kik ugyanúgy sakkban tartották Aishat és Démont.

–Mi folyik itt?–kérdeztem fennhangon, már nem tudtam magamban tartani. Minden szempár meglepetten meredt rám, én pedig értetlenkedve bámultam vissza rájuk.

Mi a franc történhetett itt még én transzban voltam? Fogalmam sem volt róla. Viszont ezernyi kérdés merült fel bennem, melyre nem kaptam választ...

Holdfény: XI. Fejezet: - Az árny

Alexandra szemszöge

Ezúttal úgy döntöttem a két fiúra hagyom a harcot. Útközben Robert elmondta, hogy felvitte a könyvet a szobámba miután elájultam. Ezt találta a legjobb ürügynek, hogy meglátogasson, viszont nem járt sikerrel, de a könyvet azért a  szobámban hagyta.

Én a díszpáholyban foglaltam helyet. Elegem volt egy napra a harcból, meg minden másból is. Megértettem Kate viselkedését. Ha igazán szeretsz valakit, akkor foggal körömmel harcolsz érte. Felhasználod minden fegyvered és nem adod fel egy könnyen.

De volt valami ami igazán meglepett és az, nem Kate volt, hanem Arrow. Azt hittem ismerem, de most kiderült, hogy nem így van. Viselkedését megítélve, nem gondoltam volna, hogy van barátnője, hisz olyan fesztelenül flörtölt velem. Én meg azt hittem, hogy érez irántam valamit. Azt hittem fontos vagyok neki, hisz folyton azt bizonygatta. Most pedig kiderült, hogy színjáték volt az egész, egy hazugság.

Hogy nem jöttem rá rögtön, mikor megláttam Kate képét az ágya mellett? Hogy lehettem ennyire naiv? Ez egyáltalán nem vall rám… Én nem vagyok ilyen. Hamar felismerem, hogy ki hazudik nekem, de most mégsem vettem észre. Pedig annyi jel utalt rá. Vakon hittem neki. Na de ennek itt és most vége. Nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Soha többé.

Sokáig merengtem, a gondolataimba temetkezve, mikor megéreztem valaki jelenlétét. Csendben állt mögöttem, mintha nem merne megszólalni, vagy éppen a megfelelő szavakat keresi, hogy megszólaljon. Először azt hittem, Arrow jött magyarázkodni, de aztán megereztem az illatát, Flavius volt az.

–Alexandra!... Figyelj én… tudom, hibáztam… és…–kezdett magyarázkodni, viszont nem igazán találta a szavakat.

–Nem kell magyarázkodnod.–kezdtem leverten, de nem néztem rá, tekintetem a végtelenbe vándorolt.–Mindenki téved, hisz senki sem tökéletes.

–Tessék?–értetlenkedett, miközben leült mellém–Nem hordasz le amiért nem teljesítettem a parancsod? Mert ellenszegültem?–nem válaszoltam. Kis ideig csend telepedett ránk, gondolom jobban szemügyre vett–Mi történt veled?–kérdezte végül aggódva.

–Semmi!–még mindig nem néztem rá.

–Ezt nem adod be nekem, ismerlek!–miközben a kezét az enyémre helyezte.–Mi a baj?

–Semmi… csak… Arrow.–nyögtem ki végül.

–Nem értem, miért foglalkozol vele annyit. Hisz folyton szenvedést okoz neked.–Ebben igazat kell adnom neki. Arrow volt az egyetlen eddig, akinek sikerült valamilyen módon, mindig megbántania.

–Talán igazad van.–sóhajtottam–Amúgy pedig beszélni akartam veled!–váltottam témát. Nem akartam tovább ezen rágódni.

–Tényleg?–lepődött meg annyira, hogy szemöldökei a magasba futottak. Nem is csoda, mert pár perce még azt hitte, haragszom rá.

–Igen, gondolom hallottad, hogy Ben és Kate visszatért az expedícióról.

–Hallottam. Meg azt is, hogy ősszéfűzésbe kerültél Kate-tel.

–Hát látom hamar terjednek a hírek.

–Csodálkozol? Azok után, hogy milyen harcot vívtatok.–mondta elismerően–És? Miről akartál beszelni velem?

–Ha Kate és Ben visszatért, akkor hamarosan a többiek is megérkeznek…

–Ez igaz. Akkor viszont a titkod veszélyben van.

–Ettől félek én is.

–Mi a terved?

–Eddig csak te, Kate és az őrök tudjak–töprengtem kicsit–Egyelőre tartsd nyitva a szemed és azonnal szólj, ha megérkeznek a többiek az expedícióról.–Egyetértően bólintott, de látszólag nagyon gondolkozott valamin. Már rá akartam kérdezni, mikor megszakította a csendet.

–Eszembe jutott valami! Tudod, van itt egy különös szokás az új jövevényekre.

–Igazán? És mi az?

–Be kell mutatni őket a kastély összes lakója előtt. Olyankor gyűlést rendeznek ahol mindenki jelen van, még az őrök is. A szabály kötelez mindenkit a jelenlétre. Akkor elárulhatod a titkod.

–Remek ötlet!–Tényleg az volt és most pont erre volt szükségem, egy megnyugtató dologra ennyi rossz hír után.

–Majd én bemutatlak.–ajánlotta fel lelkesen–Viszont,mikor megérkeznek, akkor ha a szobádban maradsz, hogy elkerüld őket a beavatásig. Heidyt pedig majd én elintézem.

–Miért is kell elintézned őt?–néztem rá meglepetten. Nem értettem az okát.

–Öhm… ő a grófkisasszony akinek jelenleg is a helyén ülsz és a szobáját is magadénak mondhatod. –az állam a padlóról próbáltam felszedni mikor megértettem a hallottakat. Szóval Arrow ezt is elhallgatta előlem? Mi jöhet még?–Ő az egyik nemes vérű vámpír a kastélyban és az apja, a gróf pedig a másik.

–Tessék? A grófkisasszony szobáját kaptam? Ki fog akadni, igaz? Ahogy Kate.

–Nem épp úgy! Ő nem harcos. Viszont sokban hasonlítottok egymásra. Talán épp ezért kaptad a szobáját. –Hát azon kívül, hogy mindketten nemesek vagyunk, nem tudom még miben hasonlíthatunk. Viszont nem szeretnék senkit előre megítélni, még mielőtt megismerném.–Még a kepéssége is védelemre szolgál. Pajzzsal rendelkezik, melyet másokra is kiterjeszthet. Én majd beszélek vele. Meg fogja érteni. Amúgy van egy ennél sokkal fényűzőbb szobája is, szóval nem lesz gond.–próbált megnyugtatni. Sajnos volt egy olyan sejtésem, hogy lesz ebből meg félreértés, méghozzá nem is kicsi, viszont próbáltam nem erre gondolni.

–Köszönöm!–mondtam, miközben rá pillantottam.

–Ugyan nincs mit! Ennyivel tartozom neked!–még beszélt, amikor tekintetem a szemeiről a válla fölött a kertre vándorolt, hol valami megragadta a figyelmem. A telihold fényében megláttam ugyanazt az árnyat bolyongani, mint legutóbb.

–Ott van!–szólaltam meg halkan. Flavius először nem értette, majd követte a tekintetem. Biztos vagyok benne, hogy ő is lattá. Ezúttal viszont meg akartam tudni, hogy mi az valójában. Felálltam a helyemről, majd gyors léptekkel indultam a kert felé. Már félúton voltam, mikor Flavius megállított.

–Alexandra, nem mehetsz oda!

–Miért nem?–fontam össze karjaim mellem előtt, felemelve egyik szemöldököm, vártam a válaszára. Láttam rajta, hogy hezitál ezert úgy döntöttem kikerülöm. Viszont hiába volt minden próbálkozás. Miért is lenne valaha egyszerű?–Flavius! Állj félre! Ez parancs!–emeltem fel a hangom. Gondoltam ez beválik, hisz nem akar újra magára haragítani. Kezdett nagyon idegesíteni.

–Nem! Ez veszélyes!–próbált lefogni. Rossz döntés. Úgy tűnik ideje a hatalmam használatára.

–Te akartad!–becsuktam a szemem és koncentrálni kezdtem. Éreztem, ahogy szorítása lazulni kezd, és a szél is mintha feltámadt volna, játékosan kócolni kezdte a hajam.

–Alexandra!–kezdte rémülten–Fejezd be, túl messzire mész!–nem tudtam mire érti, de hogy őszinte legyek, nem is igazán  érdekelt. Tovább koncentráltam még végül teljesen eleresztett. Ekkor kinyitottam a szemem és kivetélés látvány tárult elém. A szél alakot öltött és fogva tartotta Flaviust. Keményen tartotta így esélye sem volt a szabadulásra. Mikor észrevette, hogy őt figyelem tisztelettudóan meghajolt és suttogott valamit a szél hangján.

„Parancsára Hercegnő!” Elképedtem mikor meghallottam. Szóval ezt is én tettem? A szelet is képes vagyok uralni? Flaviusra pillantottam, ki meg mindig szabadulni próbált. Tekintetünk találkozott és egymáséba fonódott, ekkor egy enyhe sóhaj hagyta el ajkait.

–Győztél!–adta fel a harcot végül. Intettem a szélharcosnak, hogy feladata ezúttal véget ért. Meghajolt elengedve a foglyát majd köddé vált és néhány pillanat múlva teljesen eltűnt.–De ez nagyon veszelyes.

–Flavius, ha nem vetted volna észre, képes vagyok vigyázni magamra. Amúgy pedig te is ott leszel mellettem, hogy megvédj.–vígasztaltam. Aztán újra elindultam a kert felé, remélve, hogy ezúttal megtalálom az árnyat.

–Ellene nem tud senki megvédeni!–sóhajtotta, szinte csak magának. Nem szenteltem nagyobb figyelmet a megjegyzésére. Inkább tovább haladtam a célom felé. Flavius persze szótlanul jött a nyomomban. Éreztem, hogy legyőzöttnek tartja magát és nagyon zavarja, hogy nem hallgattam rá.

Sikerült. Belépve a kertbe megpillantottam az árnyat, mely még mindig fel-alá bolyongott a rózsák között. Még mindig itt volt, és nem szívódott fel csak úgy nyomtalanul, mint legutóbb. Közelíteni akartam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, mert hiába volt telihold, nem világította meg olyannyira, hogy tökéletes lássam. Flavius ezúttal is elállta az utam.

–Ne!–kezdte halkan.

–Már megint kezded?–tettem karba a kezem felemelve az egyik szemöldököm.

–Túl veszélyes, kérlek értsd meg!–nem figyeltem rá, inkább az árnyra koncentráltam, nem akartam ezúttal is szem elöl veszíteni.

Egy magas lány volt, kinek tértet egyfajta fekete füst szerű árny burkolta, tökéletes kontrasztot alkotva a bőrével és a hajával. Sétált a kert ösvényein, valami fülbemászó dallamot dúdolva. Nem tudom, hogyan lehetséges, de valahonnan nagyon ismerős volt. Nem vett észre minket. Olyan volt mintha valamiféle rituálét járna. Teste enyhén ringatózott a dallam ritmusára. Néha-néha megállt, a telihold felé pillantva suttogott valamit, mintha az égnek, majd folyatta a táncot.

Megbabonázva néztem minden egyes mozdulatát és ezzel nem voltam egyedül. Láttam ahogy Flavius először hezitál, mintha félne odanézni aztán képtelen levenni a szemét a lányról. Ez számomra kapóra jött. Kihasználtam  figyelmetlenségét és közeledni kezdtem az árnyhoz. Mintha megerezte volna a jelenlétem.

–Már vártalak hercegnő!–mondta az égre nézve –És velem együtt sokan mások is! Nagyon vártak már az érkezésed.–ekkor már Flavius is feleszmélt.

–Ki vagy te?–kérdeztem tőle. Ekkor végre rám nézett.

–A nevem Aisha, hercegnő.–ekkor már csak rám koncentrált, semmi másra. Közelíteni akartam hozzá, mikor újra megszólalt lágy hangján.–A barátodnak igaza van, veszélyes vagyok.

–Azt hadd döntsem el én, hogy mi veszelyes rám!–lassú léptekkel közelítettem hozzá, semmi meggondolatlanság.

–Nagy a hatalmad, érzem. Viszont biztos vagy benne, hogy képes vagy felhasználni a védelmedre? Teljes önkontrollod van felette?

–Nem és nem! Nem tudom irányítani teljes mértékben, hiszen még nem tudom milyen hatalommal rendelkezek. Sok meglepetést okozott már.

–Igaz, hatalmad nagy részét nem ismered. Értékelem az őszinteséged, hercegnő.

–Köszönöm. Látom neked is nagy a hatalmad, de miért tartanak veszélyesnek?

–A nagy hatalommal óriási felelősség is jár. Gondolom ezt már tapasztaltad, vagy ha nem, hát fogod idővel. Veszélyesnek tartanak, az vagyok, mindenkire veszélyes.–mondta miközben tekintetét az enyémbe fúrta.

–Badarság! Amiért mindenki annak tart attól meg nem kell azzá is válnod.

–Ezt, hogy érted?

–Sokszor a körülvevők szava nem tükrözi a valóságot. Te tudod legjobban, hogy milyen is vagy valójában.

–Hatalmam a sötétségben, az árnyakban rejlik, ami nagyon kiszámíthatatlan erő. Soha nem tudhatod, mikor vesztem el az irányítást felette. Olykor semmilyen testőr nem védhet meg ellenem.

–Én viszont igen. –álltam a tekintetet, kétkedve nézett végig rajtam, majd valamire koncentrálni kezdett.

–Igen, képes vagy rá!–hogy lehet ennyire biztos ilyen hirtelen ebben a dologban?

Ekkor a holdra nézett elmormolva egy ima féle szöveget és a köd mely eddig testét burkolta, hirtelen eltűnt. Helyeben csak egy furcsa lány maradt, feltűnő öltözékben. Tipikus lázadó lehetett emberként. Arcát néhány piercing ékesítette. Szőke hajából egy-két fonott tincs tűnt ki. Szája feketére volt rúzsozva. Sok ékszerrel rendelkezett, fején pedig cilinder díszelgett. Fura, mégis valahogy illett hozzá. Csak ruháját nevezhettem úgymond elfogadhatónak. Fekete egyszerű földig erő pános ruha.

Aisha lassan és megfontoltan közelített hozzam Flavius újra közénk akart állni.

–Nyugi! Aisha nem fog bántani. Bízz bennem.–Nehezére esett, láttam de végül engedelmeskedett nekem.

–Köszönöm, Alexandra, hogy ennyire megértő vagy velem. Már évtizedek óta senki sem próbált megérteni.–éreztem az őszinteséget és a szomorúságot a hangjában.–Nem is értem, hogy vagy képes rá, hisz akkora teher van vállaidon. Csoda, hogy nem roskadsz össze alatta.–megfogta a kezem. Hihetetlen! Mintha teljes mértékben átlátna rajtam.

–Néha, szinte feladom a reményt! -vallottam be neki. Olyan volt számomra, mintha már évezredek óta a barátnőm lenne. Ugyanolyan megértő és őszinte volt velem akárcsak én vele. Feltétel nélkül bíztam benne, pedig csak most ismertem meg, mégis egy olyan érzésem volt, hogy számíthatok rá.

–De az angyalod nem engedi, hogy megtedd!–szakította meg a gondolatmenetem, biztató megjegyzése.

–Tessék?

–Szóval nem tudtad? A nemeseknek van egy őrző angyala. Minél magasabb rangot képviselsz, annál nagyobb az angyalod ereje.

–De azt hittem, lélektelen démonok vagyunk. Akkor, hogy lehet angyalunk?

–Egyszerű. Ezek Madya angyalai. Nem azok akikben az emberek hisznek. A legenda szerint Madya megajándékozta azokat a vezéreket akik a békéért harcoltak egy őrzővel, ki védelmezi létüket. Azóta minden nemes születésű vámpír rendelkezik egy angyallal.

Elgondolkodtam azon amit mondott, aztán beugrott a folyamatosan ismétlődő álmom. Talán van köze ehhez az egészhez és úgy tűnik Aisha segíthet a megfejtésében. Olyan dolgokat mondott el nekem amiket Flavius meg sem említett.

–Szóval ezt jelenti az álmom? Folyton egy angyalról és egy vámpírról álmodok akik együtt játszanak és a vámpír kísértetiesen hasonlít rám.

–Igen, nagy valószínűséggel ezt jelenti. Úgy tűnik az istennő álmodban bíztat, hogy nem vagy egyedül. Ha mindenki ellened fordul vagy elhagy és már elvesztesz minden reményt, hívd az angyalod s ő majd segít kilábalni ebből az időszakból.

–De, hogyan tegyem meg?

–Gondolom álmodban a nevét is hallottad. Nincs más dolgod csak hangosan említsd. Miután már hozzászoksz a jelenlétéhez, elég lesz ha rá koncentrálsz és meg fog jelenni neked.

–Azt hiszem itt az ideje megpróbálnom…

Holdfény: X.Fejezet:- Félreértések

 Alexandra szemszög

Roberttel sétáltam az edzőpálya fele. Nagyon lelkesnek tűnt, hogy vívni taníthat, én viszont nem mondhattam el magáról ugyanezt.

–Tudod, talán jobb így, hogy nem emlékszel az emberi életedre.–mondta út közben, először nem értettem, mit akar ezzel mondani, de aztán folytatta.–Nem tudod, milyen volt az, mikor elkaptak. Tudod, én emlékszem az átváltozásom napjára és hidd el, ma bármit megadnék azért, hogy elfelejthessem. Azt is láttam, hogy ki tette ezt velem, később pedig megöltem ezért. Visszaemlékszek a fájdalomra, minden egyes szavára és örült vigyorára is.–erre nem tudtam mit mondani. Igazán szörnyű lehetett, de én nem ezekre az emlékekre voltam kíváncsi. Viszont, ha ezt az árat kéne fizetnem értük, akkor vállalnám az áldozatot.

Rám adta a védő felszerelést és a maszkot, majd kezembe nyomta a tőrt. Mutatott egy két alap mozdulatot, majd arra kért, hogy utánozzam őt. Nem volt nehéz, mígnem, megláttam Arrow-t a pályán gyakorolni. Idegesnek tűnt, ingerülten engedte útjára egymás után nyilait, melyből mindegyik hajszálpontossággal célba talált. Félelmetes volt. Csak annak örültem, hogy a védő maszk eltakarta az arcomat és hajam sem árulkodhatott kilétemről, mivelhogy kontyba kötöttem. Kis ideig figyeltem, aztán mintha megérezte volna magán a tekintetem, felém pillantott. Hirtelen, nem tudtam mi tevő legyek ezért koncentrálni kezdtem a harcra. Robert finoman bánt velem akár egy kezdővel, én viszont hamar tanultam és meguntam ezt a játékot, így arra kezdtem törekedni, hogy legyőzzem. Nem volt nehéz dolgom, mert támadásom meglepetésként érte, így hamar földre tettem.

–Wow! Ez szép volt!–ugrott a nyakamba–Bár szólhattál volna, hogy profi vagy. Akkor legalább másképp álltam volna hozzá.–levette a védőmaszkot és csókot nyomott a homlokomra.–Büszke vagyok rád!–suttogta miközben, szemembe nézett. Kis ideig így álltunk, szótlanul, aztán valami megzavart. Arrow kezdett tapsolni a közelünkben, nem nagy lelkesedéssel, majd megköszörülte a torkát felhívva magára a figyelmet. Észre se vettem mikor jött ide.

–Gratulálok!–mondta egyszínűen–Tényleg szép volt!–folytatta. Láttam, ahogy Robertre néz. Szemei szinte villámokat szórtak, gyűlölet, harag lakozott bennük. Már szóra nyitotta a száját, de én megelőztem őt.

–Robert? Megtennél nekem egy szívességet? Magunkra hagynál egy pillanatra?

–Persze!–mondta megértően, majd csatlakozott a többiekhez és folytatta az edzést. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy mindenki hallótávolságon kívül van, belekezdtem a mondandómba.

–Téged meg mi a frász lelt?!–estem neki az első kérdésemmel, kicsit indulatosabban, mint kellett volna.

–Ezt én is kérdezhetném!–válaszolt ugyanabban a hangnemben. Ha valaki most kívülállóként figyelt volna minket, biztos azt tippelné, hogy egy fiatal szerelmes pár épp vitázik.

–Ezt meg, hogy érted?–lepődtem meg.

–Tudod te jól, hogy! Nem én vagyok ezúttal az, aki félrelepett.

–Tessék? Úgy beszélsz mintha… na álljunk meg egy percre! Arrow! Tisztázzuk, én nem vagyok…–akkor iszonyú fájdalom nyilallt a fejembe.

Azt hiszem megszédültem, a földre rogyva. Hirtelen elsötétült előttem a világ. Az utolsó dolog amire emlékszem, az az, hogy Arrow rémülten kiabálja a nevem, aztán elvesztettem az eszméletem.

Álmomban különös helyen jártam. Egy erdőben, de semmiben sem hasonlított erre. Fölötte a dombon, egy árnyba burkolózó kastély tornyosult. Gyönyörű volt, mégis félelmetes. Gonosz erőt rejtett magában. Maga az erdő is kísértetiesen hatott. Majd egy villám kíséretében megjelent Josephin. Sajnálatos módon, nem volt egyedül, egy egész sereg volt vele. Egyedül voltam ellenük, szinte esélytelenül. Támadásba lendültek és…

Zihálva ébredtem fel, de nem a saját szobámban. Ez furcsa.

–Jól vagy?–kérdezte aggódva Arrow.

–Igen, csak a fejem még kicsit hasogat. Mi történt?

–Nem tudom! Egyszer csak összeestél, azt se tudtam, mitevő legyek. Nagyon rám ijesztettel, ugye tudod.

–Bocsánat!–mondtam, bár hangom gyenge volt.

–Most pihenj, kérlek!

–Arrow?

–Igen?

–Miért hoztál a te szobádba? Te hol fogsz pihenni?

–Miattam ne aggódj, nem vagyok fáradt!–hazudott, éreztem és láttam a szemein, hogy már legalább két napja, nem aludt.

–Arrow! Nekem nem kell hazudnod! Gyere ide!–húzódtam arrébb az ágyon, helyet engedve neki is.

Nem hezitált sokat, hamar odabujt mellém. Már majdnem elszenderedtem mikor magához ölelt. Kinyitottam a szemem és rabul ejtette a tekintetem. Kis ideig csak feküdtünk egy mást nézve, majd valami megzavart. Valaki megköszörülte a torkát a szoba másik sarkában. A fotelben ült, ugyanaz a lány, akit a képen láttam, Arrow ágya mellett. Egy régi lándzsaszerű fegyvert tartott a kezében. A fiú, amint meglátta rögtön magyarázkodni kezdett.

–Kate! Ez nem az aminek látszik!

–Aham! Persze!–válaszolta a lány fegyverét fixírozva.–Talán 5 perccel később kellett volna jöjjek!–ekkor már dühöngve állt fel–Akkor talán az lett volna?–köpte felénk az utolsó szavakat, majd kiviharzott az ajtón.

–Kate!–kiáltott utána Arrow, majd nem törődve velem, ő is eltűnt az ajtó mögött.

Egyedül maradtam a szobájában. Csak akkor értettem meg, valójában mi történt. Az imént ismerkedtem meg Arrow barátnőjével, Kate-el. És én, aki kezdtem elhinne, hogy Arrow tényleg szeret. Hogy lehettem ekkora bunkó? Most pedig mindent elrontottam. Miattam fognak szakítani, az én lelkemen fog száradni. Ezt nem fogom tétlenül végig nézni. Utánuk indultam bár sejtelmem sem volt arról, hogy merre keressem őket. Mintha elnyelte volna a föld. Majd meghallottam veszekedésüket. Az udvaron. Már rohantam is, kettesével szedve a lépcsőfokokat lefele, közben azt kívántam, hogy ne érkezzek túl későn.

A pár épp az udvar közepén kakaskodott, Kate sietett elől az edző pálya fele, Arrow pedig magyarázkodva ügetett utána.

–Kate, kérlek…

–Nem Arrow! Kértél tőlem egy esélyt, én megadtam neked. Kijátszottad a kártyáid, de a játékot elvesztetted. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned!? Stellának igaza volt, csak egy nőcsábász vagy! Nem is tudom, miért nem hittem neki?!–sziszegte szavait megvetően. Ideje volt közbelepnem.

–Ez nem igaz!–vágtam rá határozottam mikor odaértem.

–Ó tényleg?–emelte fel egyik vöröses-barna szemöldökét–Veled azonnal számolok!–a harc tüze lobogott hevesen szemeiben. Egy pillanatra eltűnt, mikor visszaért, egy kardot dobott a kezembe–Harcolj!–és már támadni készült.

„Kate, miért csinálod ezt? Mit érsz el a harccal?”–kérdeztem gondolatban.

„Nocsak, képes kommunikálni gondolatban?! Szép eredmény egy ribanctól!”–vágta a fejemhez hasonló módon–„Hogy mit erek el vele? Egyszerű! Megöllek! Egy gonddal kevesebb!”–közben folyamatosan támadott. Nehéz volt minden ütését kivédeni, mert hatalmas ereje volt. Látszott, hogy gyakorlott harcos és a harag vezérelte. Nem látta tisztán a dolgokat, így próbáltam felvilágosítani.

„Félreértesz mindent! Köztem és Arrow között nem történt semmi! Hű maradt hozzád!”–nagyrészt, egy csókot leszámítva.

„Mást ölelget, mikor nem vagy mellette! Miféle hűség ez?”–dühöngött még jobban. Egyrészt igaza volt. Több mint valószínű, hogy a helyében én is ugyanezt tenném. Talán nem lennek ennyire brutális, de száz, hogy kiakadnék.

–Hagyjátok abba!–üvöltött Arrow mikor feleszmélt–Teljesen megbolondultatok?!–miközben közénk akart állni.

Ez idő alatt Robert is megérkezett egy másik sráccal az oldalán, akit eddig még nem láttam itt. Mindkettő értetlen arccal figyelte az eseményeket.

–Robert, Ben, állítsatok meg!–szólította meg a fiukat az ellenfelem–Ez a kettőnk harca!–egyetértően bólintottam. A fiuk pedig engedelmeskedtek.

–Eresszetek el! Még a végén kárt tesznek egymásban!–kiabálta, miközben próbált kiszabadulni. De a srácok erősen tartottak fogva, amiért nagyon hálás voltam.

–Nyugi Arrow! Tudják mit csinálnak! És szerintem igazuk van, az ő harcuk, szóval jobb ha nem avatkozol bele.–próbálta nyugtatni Robert.

–Amúgy én nem féltenem Kate-t, hisz kitűnő harcos!–dicsérte az ellenfelem Ben.

–Hát, én Alexandrát sem becsülném alá! Nagyon tehetséges a harcművészetben! Okozhat egy-két meglepetést.–magasztalt Robert.

„A, szóval Alexandra vagy?”–lepődött meg Kate–„ Érdekes! Valahol már hallottam ezt a nevet!”–kicsit töprengett, majd vissza tért a való világba, folytatva a harcot.

Kemény volt minden egyes csapása. Mozgásán kitűnően látszott, hogy gyakorlott harcos. Pillanatnyi figyelmetlenségem miatt, hamar leterített a földre. De ezzel a harcnak még közel sem volt vége, hisz sikerült hamar talpra állnom. Pár perc múlva ő vétett egy aprócska hibát, amit kihasználva sikerült a földre tennem. Neki viszont nem volt menekvése, mert megelégeltem a játékot.

„Mindenki tévedhet, hisz senki sem tökéletes! Még egy vámpír sem!”–küldtem felé gondolatban, miközben a fegyverem rá szegeztem, jelezve, hogy nincs értelme semmifele próbálkozásnak–„ Nem hiszem, hogy te sosem leptél félre! Nézz magadba és meglátod, hogy igazam van! Mindenki megérdemel  második esélyt! Nemde?”–ekkor szeme elkerekedett és szólásra nyitotta a száját, viszont egyetlen hang sem hagyta el azt. Csak gondolatban tudott nagy nehezen szóhoz jutni.

„Te…te vagy a… hercegnő?–úgy tűnik a titkom, nem marad meg sokáig titoknak.

„Igen, én vagyok!”–sóhajtottam gondterhelten. Ez a tény óriási terhet jelentett számomra.

„Sajnálom! Én…”–nem hagytam, hogy belemenjen.

„Nem! Nem kell bocsánatot kérj! Hisz ahogy mondtam, mindenki követ el hibát. Csak egy dolgot kérek. Tartsd meg a titkom! Arrow nem tudja, hogy ki vagyok valójában és azt szeretném, ha ez így is maradna. Nagyon kevesen tudnak róla! És kérlek, ne légy olyan kegyetlen Arrow-val. Most van erre a legkevésbé szüksége!”

„Rendben! De, hogy érted ezt?”–éreztem az aggodalmát.

„Mostanában, folyamatos rémálmok gyötrik és van egy olyan sejtésem, hogy ezek nem szokásos rémalmok”

„Gondolod, hogy lidérc kísérti?”

„Nem tudom! Kérlek, vigyázz rá!”

„OK! Úgy teszek!”–ekkor felállt és színlelni kezdte a gorombaságot–Győztél!–majd büszkén elsétált. Arrow-t közben a fiuk elengedték, így kis hezitálás után, Kate nyomába eredt.

–Wow! Fantasztikus voltál! És legyőzted a legjobb női harcost közülünk! Gratulálok!–áradozott Ben.

–Alexandra, ő itt Ben!–fordult felém Robert, bemutatva az új fiút.–Néhány órája tért vissza az expedícióról.–Visszatért az expedícióról? Akkor a többiek is visszajöttek? A francba, beszélnem kell Flavius-al –Ben, ő Alexandra, nemrég került a kastélyba.

–Örvendek–mondta miközben kezet csókolt.–Kérlek bocsáss meg Kate-nek. Nem tudom mi lelte, hogy így reagált.–én sajnos tudom.

–Nem haragszom és csupán egy félreértés volt az egész! Már vége az expedíciónak?–tereltem a témát egy olyasmire ami igazán érdekelt.

–Nem, csak volt egy kis kompiláció. Össze ütköztünk az ellenseggel, a harcban pedig megsérültem.–mutatott az alkarján húzódó sebhelyre–Ezért visszaküldtek és Kate felajánlotta, hogy elkísér.–még beszelt, én a sebhelyet vettem szemügyre. Nagyon emlékeztetett Flaviuséra, amit begyógyítottam. Talán van akkora hatalmam, hogy Ben-ét is begyógyítsam.

–Megengeded?–kérdeztem miközben a keze után nyúltam.

–Persze.–lepődött meg. Ráhelyeztem a kezem a sebhelyere, majd becsuktam a szemem és összpontosítottam.

Kértem az istennőt, hogy segítsen, mert nem akartam máris leégni Ben előtt. Mikor kinyitottam a szemem, Robert kíváncsi pillantásával találtam szembe magam, melyben értetlenség rejtőzött. Aztán Benre néztem, ki hálásan tekintett rám.

–Köszönöm–mondta hálálkodva–Ez a különleges erőd? Hogy gyógyítani vagy képes?–intézte hozzám kérdését. Hat nem egészen, úgy tűnik több kepésséggel rendelkezek, de azt hiszem jobb, ha erről a tényről egyelőre hallgatok. Addig még nem tudok meg többet a vámpírokról. Nem szeretném elárulni magam.

–Úgy tűnik!–válaszoltam kurtán.

–Remek! Akkor, ha legközelebb megsérülök, egyenesen hozzád megyek!–viccelődött Robert, mire mindhárman felnevettünk.–Azt hiszem én visszamegyek edzeni. Jössz te is Ben?

–Még szép! A kezem olyan mint újkorában, szóval nem kell kihagynom egyetlen harcot sem!–lelkesedett.–Velünk tartasz Alexandra?

–Miért ne?–felkaroltam a két fiút és együtt indultunk az edzőpálya fele…

Holdfény: IX. Fejezet- "A harcot megnyertétek, de a háborúnak, meg közel sincs vége!"

Heidy szemszöge

Mi a francért kerültem egy csoportba egy… egy újonccal?! Miért hagytam magam? Miért, nem álltam ki a magam igazáért és tátottam ki a szám, mikor szükség lett volna rá? Miért? Már magam sem tudom a választ, a lényeg, hogy nem tettem meg.

Már teljesen kikészített, olyan akár egy kisgyerek, mindenre kíváncsi. Az idegeimen táncol a folytonos kérdéseivel. Utálom a kérdezősködőket. Most legszívesebben végig kutatnám az erdőt és az első személlyel akivel találkoznék, azonnal cserélnek társat. Még az se zavarna, ha Kate-tel kellene eltöltenem az időt, az ő barbárságát is elviselném per pillanat, amit ritkán mondok.

Csak Katrine néni szavai tudtak kicsit megnyugtatni:

–„Heidy! Tudom, hogy nem rajongsz ezért, de könyörgök, légy kicsit megértőbb! Szüksége van a tapasztaltságodra.”

–Heidy!–szólított meg halkan. Na most aztán végképp betelt a pohár!

–Elegem van ebből Dustin! Már megmondtam, hogy nem akarok több kérdést hallani…–nem engedte, hogy befejezzem.

–Ssh!–tette kezét a számra.–Ne hívd fel a figyelmet ránk!–suttogta–Nézd!–félretettem a dühöm és arra néztem amerre mutatott.

Egy sereg, csatának indult. De nem a mieink voltak, hanem az ellenség. És ott volt ő. Az a boszorka, a szívtelen banya, aki megölte az anyám! A düh és a bosszúvágy elhomályosította az agyam. Már csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Most megölöm! Megfizet a gaztetteiért!

Gyors léptekkel, szinte hangtalanul, indultam támadásba. Azt se fogja tudni, hogy mi lelte. Gyorsan végzek vele, akkor is ha az lesz az utolsó dolog, amit tenni fogok. Már közel voltam a célom eléréséhez, mikor valami megállított. Dustin! Szorosan lefogott és szabad kezét a számra helyezte.

–Heidy megörültél? Egyenesen a végzetedbe futsz!–súgta a fülemben, hangjában az idegesség uralkodott.

–Nem! Végzek vele!–sziszegtem fogaim közül, miközben szabadulni próbáltam fogásából. Mind hiába, nem eresztett.

–Még a közelébe se jutnál! Térj már észhez! Túlerőben vannak!–igaza volt, ezt most már én is bevallottam.

–Sajnálom!–mondtam bánkódóan és egy könnycsepp pergett le az arcomon. Hiába harcoltam ellene, a könnyek utat törtek, apró patakként csordultak végig arcomon.

–Nem kell bocsánatot kérned! Tudom, mennyire utálod az ellenséget!

–Nem erről van szó! Ő ölte meg az anyám! Ő a gyilkosa, az a banya!–láttam mennyire meglepi ez a tény és milyen megvetően figyeli a vonuló sereget.–Szerinted, hova mennek?–intéztem kérdésem a fiúhoz.

–Ellenünk indulnak!–jelentette ki kétségtelenül.

–Honnan tudod?–kíváncsiskodtam tovább, miközben letöröltem a könnyeim.

–Érzem! Gyere, menjünk innen, mielőtt észrevesznek!–magával ragadott, messze a menetelő seregtől, egy nyugodt helyet keresve. Egy fa alá vezetett, ahol leültünk. Már nem bírtam tovább, hogy újra láttam azt a banyát teljesen felkavart. Átkaroltam Dustin izmos nyakát és sírni kezdtem. Tudtam, hogy az egerek itatása nem old meg semmit, mégsem tudtam megállni.

–Sajnálom!–remegtem a fülébe, tovább zokogva.

–Semmi baj! Sírj csak nyugodtan!–mondta, miközben viszonozta az ölelésem. Nem értettem hogyan, de közelségének nyugtató hatása volt. Pár perccel ezelőtt, még melegebb éghajlatra kívántam őt, most pedig örültem annak, hogy mellettem volt vigasztalásképpen. Ez mindennél többet jelentett most nekem.

–Olyan nehéz ezt végigcsinálni! Folyton keménynek mutatni magam és erősnek!–öntöttem ki neki a lelkem. Magam sem értettem miért tettem, hisz nem vagyok az az érzelgős típus. Úgy tűnik közelsége, ilyen hatással van rám.

–De miért teszed? Miért rejtegeted az érzelmeid?–értetlenkedett.

–Mert az élet kemény és ha nem vagy ugyanolyan, akkor megtörsz nehézsége alatt és az erősek eltipornak. Ha gyenge vagy, senki sem tisztel, mindenik csak kihasznál!

–De nem kell mindenkivel kemény legyél. Vannak olyanok, akik megértenek és nem tesznek ilyet. Én megértelek.

–Köszönöm! Azt hiszem, most erre van a legnagyobb szükségem.

–Nincs mit! Megengednél nekem egy kérdést? –kérdezte félve, hogy megint nekiesek.

–Persze!

–Az a nő ölte meg az anyád?– bólintottam, a könnyek fojtogattak, csak nagy nehezen tudtam megszólalni.

–Az a banya volt! Ő a gyilkosa! Minden olyan rég történt.–nosztalgiáztam–Még a Vérháborúban! Az anyám, Susan is harcolt. Nem tudom, hogy történt pontosan, csak annyit amennyit az apám mesélt, mikor visszatért.

–Tudom, milyen érzés elveszíteni a szüleid.

–Nem csak erről van szó. Anyám számomra, mindig több volt, mint egy anya. Ő volt a legjobb barátnőm, olyan volt akár a nővérem.–gondoltam vissza rá–Nagyon hiányzik!

–Elhiszem!–hirtelen furcsa hangot hallottam a távolból.

–Mi volt ez?–riadtam fel mire ő is figyelmes lett. Majd meghallottam Lilyam hangját.– A gróf…–előtte így, neveztem az apám– …bajban vannak! Segítenünk kell rajtuk!–pattantam fel. Már indulni akartam, mikor elkapta a karom.

–Ha odamegyünk, elkapnak!–kérlelőn pillantottam rá, mire kicsit meglágyult–Rendben! Oda megyünk, de vigyázunk, hogy senki ne vegyen észre–ez lehetetlen, hisz Katrine néni, meghallja a gondolatokat–és segítünk, ha tudunk!–adta ki a parancsot.

–Kösz, Dustin!

Gyorsan és hangtalanul mozogtunk. Kerestük a vezéreinket, akik bajba kerültek. Kivetélés alkalom, ami ezelőtt soha nem történt meg.  Általában mi vagyunk azok, kik bajba sodorjuk életünk, létünk és ők mentenek ki.

Ahogy közeledtünk, már az illatukat is éreztem…

Dustin szemszög

Először nagyon mázlistának tartottam magam, hogy egy ilyen dögös csajszival osztottak egy csapatba. Olyan akár egy istennő és méghozzá szőke is. Épp az esetem. De lassan kezd megváltozni a véleményem róla. Az a néhány nap, amit mellette kellett töltenem, teljesen kiábrándított belőle.

Mára már démonikussá változott. Félelmetes, ahogy ragyogó zöld szemei, szinte villámokat szórnak dühében. Hogy miért dühös? Arról fogalmam sincs. Viszont az utóbbi időben, folyamatosan ingerült.

Próbáltam kedves lenni vele, de semmi sem használt. Egyetlen kérdést, vagy akár szót sem intézhetek hozzá anélkül, hogy felmenjen benne a pumpa. Már komolyan nem értem. Néha legszívesebben felhúznám a nyúlcipőt és elrohannék. Nem érdekelne, hogy gyávának tartanak emiatt. Csak egy dolog tartott vissza. Nem akartam cserben hagyni a grófot, hisz ő sem hagyott cserben engem.

Majd valami megzavart. Erős idegen illat csapta meg az orrom. Szóltam Heidynek bár legszívesebben nem tettem volna.

–Heidy!–mondtam ki a nevét halkan.

–Elegem van ebből, Dustin! Már megmondtam, hogy nem akarok több kérdést hallani…–nem engedtem hogy befejezze. Szinte sejtettem, hogy így fog reagálni.

–Ssh! Ne hívd fel a figyelmüket ránk! Nézd!–mutattam a vonuló sereg fele. Ahogy megpillantotta őket , hirtelen teste megfeszült. Nem értettem az azonnali változás okát. Aztán támadásba lendült. Szerencsére épp időben észbe kaptam ahhoz, hogy megállítsam.

–Heidy megörültél? Egyenesen a végzetedbe futsz!–szóltam hozzá idegesen.

–Nem! Végzek vele!–sziszegte  fogai közül, miközben szabadulni próbált fogásomból.

–Még a közelébe se jutnál!–bár nem tudtam kiről van szó– Térj már észhez! Túlerőben vannak!–erre észhez tért.

–Sajnálom!–mondta remegve, majd szemei könnyekben lábadtak. Próbáltam megnyugtatni, bár teljesen összezavart. Hova tűnt a kőkemény nő, aki megrendíthetetlen? A dühös istennő, aki szemével ölni képes? Ez a lány kit karjaimban tartottam, egyik sem volt. Egy teljesen új arcát mutatta. A megtört lányt, ki képtelen volt legyőzni könnyeit.

–Nem kell bocsánatot kérned! Tudom, mennyire utálod az ellenséget!–próbáltam megértő lenni.

Nagyon meglepett mikor elárulta, hogy valójában nem erről van szó. Elmesélte, hogy „az a banya”, ahogy ő nevezte, ölte meg az anyját. Megértettem mennyire fájhatott neki és csodáltam a bátorságát, egyedül is szembe szállt volna vele, hogy bosszút álljon. Bár ez vakmerőségnek is számított. A másik dolog ami meglepett az a kijelentése volt

–Mert az élet kemény és ha nem vagy ugyanolyan, akkor megtörsz nehézsége alatt és az erősek eltipornak. Ha gyenge vagy, senki sem tisztel, mindenik csak kihasznál!–ezt a kijelentést még egyszer hallottam, emberi életemben. Eliza mondta, a szerelmem. Mikor megismertem, ugyanolyan kemény volt akárcsak Heidy, nehéz volt meglágyítanom a szívet, viszont végül sikerült. Azt bántam a legjobban, mikor átváltoztam, hogy nem találkozhattam vele többé. Átalakulásom után egy tejes hónapig, figyeltem minden lepését, anélkül, hogy észrevegyen, akár egy őrangyal. Azt akartam, hogy boldog legyen, mielőtt örökre elmegyek. Nehezen tette túl magát a történteken, mivel azt hitte, hogy meghaltam. Ez egyrészt igaz is, hisz mikor vámpírra változtam, meghaltam, majd újá születtem.

Heidy rá emlékeztetett.

–De nem kell mindenkivel kemény legyél. Vannak olyanok, akik megértenek és nem tesznek ilyet. Én megértelek.

–Köszönöm! Azt hiszem, most erre van a legnagyobb szükségem.

Ez után kis ideig csendben feküdtünk egymás mellett, mikor ismerős hangot hallottam a távolból. Heidy is figyelmes lett rá.

–Mi volt ez?–kis ideig figyelt, majd folytatta– A gróf …bajban vannak! Segítenünk kell rajtuk!–pattant fel.

–Ha odamegyünk, elkapnak!–kérlelőn pillantott rám–Rendben! Oda megyünk, de vigyázunk, hogy senki ne vegyen észre és segítünk, ha tudunk!–adtam ki a parancsot.

–Kösz, Dustin!

Futásnak indultunk, ahogy egyre közelebb kerülünk hozzájuk, már az illatukat is éreztük…

Heidy szemszög

Hamarosan megláttuk őket, megdermedve néztek szembe az ellenséggel, amely körülvette őket. Túlerőben voltak.

Dustin intett, hogy egyelőre maradjak veszteg és figyeljek. Nem értettem, miért kér hasonlót, de szó nélkül engedelmeskedtem neki, ami szintén nem jellemző rám, hisz legtöbbször a saját fejem után megyek.

–Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim! Minek köszönhetem a látogatásod Lewis? Csak nem csatlakozni szeretnél hozzánk?–vigyorgott.

–Álmodj Roger! Soha, nem csatlakozunk hozzátok, te álnok, gazember!–sziszegte dühösen apám.

–Te még mindig reménykedsz abban, hogy a hercegnő visszatér?–nevetett.

–Tudom, hogy visszatér és legyőz!

–Hamarabb megfutamodik és eltűnik, minthogy harcoljon!

–Magadról beszélsz?–ezzel letörölte az kepéről, azt az idegesítő vigyort.

–Ha harcot akarsz, most megkapod!–köpte a szavakat, dühöngve. Ő lenne a király, Roger Devil? Apám ősellensége? Jobban szemügyre vettem. Nem volt benne semmi különleges, a szeme alatt húzódó, félholdhoz hasonlító sebhelyet leszámítva. Nem volt nemes, mégis király lett.–Mindig is keresztbe tettél nekem, ennek vége! Ütött az utolsó órád és ideje, hogy a pokolra kerülj!–mondta, már támadásnak indultak. Jaj ne! Ezt nem hagyhatom! Nem veszíthetem el az apám is! Már csak ő maradt nekem! Nem tétováztam tovább, bevetettem magam a csatatér közepére. Érzetem magamon a körülvevők meglepett pillantását, de próbáltam nem foglalkoztam vele. Dustin is kis idő után, követte példámat. Az ellenség rohamosan közeledett. A többiek elé álltam és kiterjesztettem rájuk pajzsomat.

–Nem kéne itt lennetek!–küldte felém Kartine néni.

–De igen!–válaszoltam határozottan.

A harc elkezdődött. Pajzsomnak hála az ellenség egyetlen támadása sem fogott rajtunk, viszont mi, kedvünkre támadhattuk őket. Dustin medvévé alakulva kezdte irtani a vámpírharcosokat. Katrine és Lilyam varázslattal védett fegyvereikkel védték magukat. Apám csak Rogerrel foglalkozott, párviadalt rendezve. Én voltam az egyetlen ki nem harcolt. Összpontosítottam, hogy megvédjem a többieket. Ha úgy vesszük fegyverem sem volt, különleges képességem pedig, védekezésre volt jó, nem támadásra.

Merengésem közben, nem vettem észre a vámpírharcost, mely a közelembe férkőzött. Mikor, megpillantottam, már épp le akart sújtani rám ezüst buzogányával. Éreztem, hogy közel a vég és féltem, ha túl nagy csapást mér rám, akkor képtelen leszek kivédeni. Szerencsémre Dustin máris ott termett és végzett vele. Megkönnyebbülésen rogytam a földre, de a fiú még időben elkapott.

Már csak a vezérük maradt, ki jelenleg farkasszemet nézett az apámmal.

–A harcot megnyertétek, de a háborúnak, még közel sincs vége!–sziszegte dühöngve majd eltűnt az éjszakában.

–Jol vagy?–nézett rám Dustin aggódva. Akkor már a többiek is körém gyülekeztek.

–Igen! Csak kicsit kimerültem.

–Az expedíciónak vége!–jelentette be apám, majd kezdte a parancsosztogatást–Dustin! Indulj vissza a kastélyba és figyelmeztesd őket a közelgő veszélyről. Mi is indulunk amint, összeszedjük a csapat többi tagját.–Dustin bólintott, majd saját lábaimra állított. Ezüst sólyommá változva, indult útnak.

–Rendben! Most szét válunk és egy óra múlva, a nagy tölgynél találkozunk. Katrine menj északra, Lilyam te délnek, Heidy…–kétkedve nézett rám.

–Nyugatnak.–fejeztem be helyette.

–Én pedig keletnek! Sok sikert!–majd szétváltunk, mindenki saját útját járva, kereste a többieket…