Alexandra szemszöge
- Rendben!- mondta egy rövid út megtétele után, mikor megálltunk. -Most összpontosíts az erdő hangjáira, érezd magadban minden rezzenését. Válj egyé az erdővel. Mikor az összhang tökéletes, nem lesz szükséged a szemeide, hogy megtalálj bármit az erdőben.
Érdekesen hangzott, viszont nehéznek tűnt leírásról megítélve. De meg kellett probálnom, hisz nem tudom elképzelni az életem vakon és nem is akarom.
Nagy levegőt vettem, majd kifúljtam, aztán megismételtem a folyamatot. A légzésem lelassítottam, így mindent sokkal tisztábban hallottam, még Démon szívverését is magamban éreztem. Átengedtem magam a tájnak így minden neszt meg tudtam külömböztetni. Gyors szívveréseket szűrtem ki a többi zaj közül. Szinte azzonnal elindultam vele elkövetve az első hibám. Nem gondolva, hogy utamba kerülhet valami, lefejeltem az első akadályt, a levelek zajáról megítélve egy fa lehetett, méghozzá egy elég massziv, mert az ütközéstől az avarban kötöttem ki. Majd hallottam ahogy Démon odasétal hozzám ami csak azt jelenthetette, hogy nem jutottam túlságosan messzire.
- Jól vagy?
- Igen, a fejfájásom leszámítva remekül. Gondolom elhamarkodtam.
- Igen és a lényeget még el sem mondtam.
- Remek!-sóhajtottam.
-Nézd tudom, hogy minél hamarabb vissza akarod szerezni a látásod, de ehhez idő kell még elsajátítod. Próbáljuk meg még egyszer, rendben?
- Rendben- ismét összpontosítottam átadva magam a tájnak, kiszűrve a lényeget a sok apró zaj közül.
- Figyeld a szél suhogását. Érezd a külömbséget, mikor akadálynak ütközik. Ez alapján próbáld feltérképezni a terepet. - egy jó igeig csak hallgatóztam, de képtelen voltam megkülömböztetni.
- De hiszen nem változik semmi.
- Légy figyelmesebb és add át teljesen magad a tájnak. Minden egyes levél amihez hozzáér, minden fa és fűszáll zajt csap. Csak annyi a dolgod, hogy ezt te mind kiszűrd és alkoss magadnak egy képet róla.
- Nekem ez nem megy Démon!- sohajtottam legyőzötten
- Sokan feladták egy hajszállal a siker előtt. Ezért nem képesek a vámpírok erre. Képtelenek türelmesek lenni. Akárhányszor vadásznak, addig kergetik a vadat még elkapják, nem várják ki a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak. Ez idő alatt képtelenek bármi másra figyelni. Az évszázadok során így tudtak csapdába csalni egy vámpírt és persze ők azota sem tanulták meg a leckét. Azt hittem te más vagy, de most látom, egyaltalan nem külömbözöl tőlük. Ha úgy akarod add fel és maradj vak örökre.
-Démon! Kérlek várj! Igazad van! Kérlek segíts, nem szeretnék a végtelenségig vakon élni!- még a gondolattól is megborzongtam. Nem mintha hosszú életem lenne vakon, ha az ellenség fülébe jut, talán csak napok kérdése és megoldodik a problémám, örökre. Viszont még nem készültem fel a halálra, még nem adom fel.
-Én segítek neked, csak ne légy türelmetlen, azzal nem oldassz meg semmit. Próbáljuk meg újra.
Ismét probálkoztam reménykedve, hogy ezuttal sikerrel járok. Szerencsétlenségemre ezuttal is sikerült ellőnöm. Azonban Démon nem engedte, hogy feladjam. Végtelenségnek tűnt a sok sikertelen probálkozás, mire valahogy megértettem a lényeget. Átengedtem magam a tájnak, hatalmam pedig hagytam, hogy átvegye felettem az uralmat és ismét láttam. Olyan volt, mintha a sötétben kirajzolódtak volna a tárgyak körvonalai. Fantasztikus volt, minden hang felerősödött, minden mozgás szemet szúrt és hamar megtaláltam a zsákmányom. Pontosan tudtam hogyan mozog, mi az, hol van és azt is, hogyan kaphatom el. El is indultam gyors léptekkel felé, ezuttal biztosan tudva, hol vannak az akadályok.
-Alexandra! Várj!- hallottam Démon kiáltását valahonnan a hátam mögül, de nem foglalkoztam vele. Szinte szárnyaltam a sötétben, hangtalanul, a mit sem sejtő áldozat felé. Nem kis áldozatot szemeltem ki, egy termetes medvét, nem félve attól, hogy talán erősebb nálam. Amint közel kerültem hozzá tempot váltottam, de ahelyett, hogy lassítsak inkább növeltem a tempót és minden erőmmel neki löktem az egyik öreg tölgynek, ami azonnal kettétőrt a becsapódástól, csapdába ejtve a medvet. Aztán megéreztem az édes csábítás illatát. Vér. Azonnal rájöttem, hogy nem a megvéjé. Az illat a hátam mögül jött, ami biztos a medve áldozata lehetett. Lassan megfordultam, remélve, hogy nem elhamarkodottan ítélkeztem. A fűben ott feküdt egy hatalmas szőrcsomó, ami ártalmatlannak tűnt, de vérzett és még életben volt, viszont a szívverése gyenge.
-Alexandra!- hallottam amint Démon odarohan hozzám- Megmentetted a fivérem. Hogy csináltad?
-Vadásztam, arra a medvére!- mutattam a zsákmányra ami még mindig próbált kiszabadulni a fatörzs csapdájából.- Mikor megéreztem a vér illatát. De mégis miota vadásznak a medvék vadmacskákra?
-Nem vadásznak! Néha összecsapnak a zsákmányon, de ez a macskák területe, kevés medve merészkedik ide.
- Úgy tűnik a mi kisbarátunk nem adja fel könnyen!- sóhajtottam, majd odasuhantam a még kapálózó medvéhez és egy egyszerű mozdulattal kitörtem a nyakát.
-Alexandra felfogtad, hogy mi történt? Sikerült!
-Igen és fantasztikus érzés. Teljesen különleges így vadászni. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges.- mondtam lelkesen. Hirtelen bizsergést érztem, ami sebesen száguldott végig a testemen, aztán minden hófehér lett. A fény lassan gyengülni kezdett, majd... ismét láttam, mint régen talán ezerszer is jobban.- Démon, köszönöm! Hála neked ismét látok.
-Nem, ezt csak magadnak köszönd, hisz a te érdemed!
-Bár egyrészből bánom, hogy nem látok úgy ahogy megtanítottál.
-De látsz! Csak csukd be a szemed és add át magad a tájnak.- mondta lelkesen
Majd visszaemlékeztem a sérült macskára aki mindez idő alatt figyelte a társalgásunk. Letérdeltem mellé és szemügyre vettem a sérülést. Egy hosszú karmolás volt a mancsán ami mély lehetett, mert nagyon vérzett. Letéptem egy darabot a ruhám aljából, hogy bekötözzem elállítva a vérzést. Azt hiszem Heidy megöl ha hazajön, ez a második ruhája amit tönkre teszek, de ez jelenleg nem fontos. Amint hozzáértem vicsorogni kezdett, viszont nem foglalkoztam vele, helyette a mancsát kötöztem be.
-Démon, te barátkozol az ilyen dögökkel? Ha atyánk megtudja, kemény bűntetést kapsz tőle!
-Fejezd be Calion! Megmentette az életed! TALÁN NEKED EZ NEM SZÁMÍT?
-Nem! Nincs szükségem a segítségére. Magam is elbántam volna a medvével!- majd hatalmasat ordított melytől csengni kezdett az erdő. A macskák kezdtek gyülekezni, egyik jobban vicsorogva, mint a masik, lassan körbezárva minket. Ismerős volt a helyzet, már vártam mikor tűnik fel a vezérük, kinek nem voltam a kedvence. Nem váratta sokat magát, a kör megnyílt és belépett a fenséges fekete oroszlán.
-Mi történt Calion?- nem csodáltam, hogy őt kérdezte, hisz ő hívta össze őket.
-Atyám, ez a vámpír megtámadott vadászat közben és belém harapott. - Láttam amint az oroszlán szóltanul figyelte a sebesült mancsát, csak a többiek kezdtek felháborodottan vicsorogni, bármelyik pillanatban készen arra, hogy darabokra szaggassanak. Én felemelt fővel álltam, nem félve tőlük, nem volt okom.
-Hazudik!-lázadott Démon
-Hogy állsz a védelmébe, azok után amit velem tett?!
-Elég legyen!- ordította a vezér, mire halálos csend borult ránk- Te nem mondod el a verziódat?- fordult hozzám.
-Nem! Nem kell mentegetőznöm előtted. Hallgats a fiaidra! Én teljesen idegen vagyok számodra, ha bűnösnek találsz tépess szét a harcosaiddal. Így derül ki milyen vezér vagy valójában.- Hallottam amint a vadak mégjobban felhergelődnek ettől. Csak én és a vezér voltunk akik egyetlen érzelemdarabot sem, hagytunk a felszínre jönni.
-Csend legyen!-parancsolta végül a csapatra.
-De atyám, megvan minden okuk lázadni!- szólt közbe Calion.
-Nem, nincs meg! Miért nem köszönod meg, hogy meg neki?
-Hogy megtámadott?- lepődött meg.
-Nem! Hogy megmentett!
-De...
-Semmi de! Tudom, hogy megmentett a medvetol. Az a seb, nem vámpír harapás és rossz vámpírt fogtál ki magadnak, ha az utálatodat akartad kimutatni. Ő mentette meg a testvéred életét is és nem bántotta, pedig megsebesült, de erről tárgyalunk mikor kiszabjuk a büntetésed. Most pedig, kérj bocsánatot.
-Nem!-morogta
-Azt mondtam kérj bocsánatot!- mordult rá az oroszlán
-Nem szükséges!- szóltam közbe végül.
-De igen!-ragaszkodott a vezér
-Sajnálom! Nem kellett volna megvádoljalak amiért utálom a fajtádat.
-Nincs harag, viszont ez volt az első és egyben utolsó alkalom. Ha nem haragszik, nekem mennem kéne!- a vadak kinyították az utat.
-Kérlek várj!-szólt utánam a vezér- Ez a második alkalom, amikor megmented a fiaimat. Hogyan hálálhatnám meg neked? Mit tehetnék érted? Amit csak akarsz, egyetlen szavadba kerül!
-Nem kell semmit tenned, de azért köszönöm a kedvességed. Csak annyit remélek, hogy ezek után nem tiltod meg Démonnak, hogy meglátogasson.
-Nincs rá okom, hogy hasonlót tegyek. De ez még mindig kevés a fiaim életéért. Ha esetleg meggondolod magad, gyere ide és gondolj rám. Akár miről is lenne szó!
-Köszönöm!-Alázatosan meghajoltam elötte ő pedig viszonozta a gesztusom. Mikor elindultam Démon szó nélkul mellém szegődött, még a többiek eltüntek az erdő sürüjében.
-Azt hiszem most már vissza mehetünk arra a helyre.-mondta majd egy eddig nem ismert ösvényen vezetett el.- Egy vadászat alkalmával találtam rá, apám nem is tudja, de úgy éreztem először neked kell látnod.
Kis idő mulva, mintha csak oda varázsolták volna, megjelent elöttünk egy hatalmas templom romjai. Hogy nem tűnt fel eddig, hiszen hatalmas, emellett otthonérzetett sugárzott.
-Mi ez a hely?- mikor a templom egykori bejáratához értünk, megpillantottam egy emléktáblát melyet vastag moha takart nagyrészben. Gondosan leszedtem róla vigyázva nehogy kárt tegyek benne.
"A Winterroze aranycsalád hőseinek emlékére: Starlyn Winterroze egy kitűnő királynő, remek feleség és anya, David Winterroze aranykezű király pótolhatatlan férj és apa."-volt rávésve a táblara. Egy rövid szünet után pedig, biztosan utolag kiegészítették.
"Egyetlen lányuk Alexandra Winterroze születésének emlékére, népe nagy reménysége."
Könnyek gyűltek a szemembe amint elolvastam, mikor ez készült még nem volt ilyen ez a hely. Biztosan egy fenséges templom volt, ami most romokban áll, akár az egész királyság. Starlyn és David a szüleim, az igaziak, ki tudja hol vannak most. Anyám halott, apám pedig... talán ő is. Rajtuk kívül pedig senkim sincs.
-Alexandra!-kiáltott Démon kirángatva a merengésemből- Ezt látnod kell!- mire én végig simogattam még egyszer a táblát, majd beljebb merészkedtem. Nem sok maradt az épületből. Fő falai közül néhány még állt viszont ki tudja meddig. Oda sétáltam Démonhoz aki egy borostyánnal bevont falnál ácsorgott. Első pillantásra nem tűnt fel semmi érdekes, de ha jobban megfigyeltem... volt valami a zöld függöny mögött. Lassan megfogtam a növényt, majd letéptem a falról, mögötte pedig, egy ezüst rámás tükör lapult. Régi lehetett, mivel a rámája teljesen megfeketedett. Viszont maga a tükör tökéletes állapotban volt. Teljes felületén egyetlen karcolás sem volt ami szinte képtelenség főleg egy ilyen környezeben. Közelítettem hozzá lassan vigyázva nehogy megtörjem a varázst. De amint az ujjam hozzá ért a tükör felülete mintha megremegett volna, akár egy tó vize, mikor hozzá ér a szellő. A színek csak úgy keveredtek benne, de már nem láttam magam helyette egy teljesen más arc jelent meg elöttem, mikor a tükör ismét tiszta képet mutatott. Egy szőke szépség pillantott vissza a tükör másik oldaláról ugyanolyan elkerekedett szemekkel, ahogyan én. Vonásai ismerősek voltak mire rájöttem.
-Anya?- kérdeztem remegő hangon.
-Alexandra? Alexandra! Ó az istennőre! Nem hittem, hogy újra látlak valaha gyermekem. Megnőttél és gyönyörű vagy...
-Tényleg te vagy az?-kérdeztem félve
-Persze, mégis mit... VÁRJ! Te... nem ismersz meg? Nem emlékszel rám?-kérdezte könnyes szemekkel- De akkor hogyan... hogy nyitottad meg a kaput, hogy láss? Hogy csináltad?
-Én elolvastam az emléktáblát a bejáratnál. Rátok gondoltam, mikor megtalátam a tükröt. Milyen kapuról beszélsz?
-Ez a tükör a holtak tükre.-magyarázta türelmesen - Ha elég nagz a hatalmad képes vagy kinyitni a kaput a holtak világába, viszont tapasztalat kell hozzá, hogy megtalálj valakit. Ezért nem tudom te, hogy csináltad. Katrine tanította neked?
-Katrine?
-Te nem ismered?-kérdezte megrémülten-Mikor tértél vissza?
-Már nehány hete...
-És hol van Katrine mikor szükségem lenne rá?!-ordította.
-Ha Katrine Rosenre gondolsz, akkor ő egy felfedező utra ment Lewis gróffal és más úgymond lázadokkal, hogy kikémleljék a gonosz erőket. Jelenleg az ő kastélyukban lakok, viszont csak az őrök és Flavius tudja ki vagyok valójában.
-Flavius még él? Ó istennőm!- sóhajtotta újabb könnyekkel a szemében
-Semmit nem ertek!
-Persze, hogy nem! Hisz minden teljesen a feje tetejére állt amiota... meghaltam. De kérlek hallgass rám gyermekem. Légy nagyon óvatos, nem minden az aminek látszik, sokminden megváltozott, viszont vannak még olyan személyek akikre támaszkodhatsz. Katrine, amint visszatér beszélj vele, őt köti az igérete amit nekem tett, megbizható és Flavius ő ... valkűr de... sokszor sokkal megbízhatóbb, mint akármelyik vámpír. Fordulj, hozzá bármilyen helyzetben. Bár a harcosod nem lehet...-folytatta elkeseredetten- lehet egy fontos szövetségesed. És találkoztál már az unokahugoddal? Gyerekkorodban jó barátnők voltatok, a legjobbak.
-Unokahugom?
-Heidy. Lewis lánya.
-Az ő szobájában lakok, de nem ismertem meg még. Flavius nem említette, hogy létezik élő rokonom.
-Talán nekem sem kellet volna rádzúdítanom egyszerre.
-Ha te nem mondod el mindezt,akkor talán soha nem tudom meg. Mindenki aki tudja ki vagyok úgy bánik velem, mintha én lennék a megmentő aki mindent tud, pedig én...
-Tudod gyermekem, ez csak átmeneti állapot. Vannak emlékeid és a jóslat beteljesül te pedig, megteszed azt, amire mi nem voltunk képesek. Megjósolták a háborút, de bolodndnak tartottuk a jóst. Túlságosan boldogok voltunk a születésed miatt. Kevés volt az esély, hogy gyermekem lehessen így minden reménysugárba belekapaszkodtam. Talan túlságosan elhanyagoltam a népem sorsát, minden percem neked szentelve.
Tudtam mit érez: összezavarodottságot és bűntudatot. Túlságosan boldog volt a születésemkor és elfelejtette a királynői kötelezettségeit. Lehet apám is követte peldáját. A nép érezte és nem volt szükség csak egyetlen szikrára, hogy minden lángra lobbanjon. Becsuktam a szemem és szinte láttam magam elött a lázadókat és a háborút. Hirtelen valami megzavarta a gondolat menetem. Olyan volt, mint egy sólyom csak úgy elsuhant a fülem mellett, majd hallottam amint becsapodik... és mire kinyitottam a szemem, már vége volt. Rémülve pillantottam meg a tükröt ami apró szilánkokra tört, anyám pedig eltünt talán örökre.
-Ne!- ordítottam a semmibe, miközben a könnyeim nehezítették meg a látásom. Nem jött, hogy elhigyem, az egyetlen dolog amit visszakaptam, most vették el tőlem. Majd hallottam amint valaki elrohan a tett helyszínéről. Nem! Nem fogja ilyen könnyen megúszni. Pillanatok alatt összeszedtem magam, a bosszúvágy erősített és hajtott elöre. Nem érdekelt semmi más, az aki ezt tette, meg fogja bánni azt is, hogy megszületett.
