2010. április 25., vasárnap

Holdfény: VI. fejezet- A vadászat

Alexandra szemszög 

-->


–Miért? Miért ilyen önfejűek? Minek a vérontás? És ez az eszeveszett harc? Miért?–sírtam a kérdéseket magamnak.
Nem szaladtam tovább, képtelen voltam. A fájdalom uralkodott rajtam és a szomorúság. Egy vastag törzsű fa tövébe telepedtem fejem a térdemére hajtva, folytattam a zokogást. Ki kellett adnom a gőzt, ami eddig felgyülemlett bennem. Tudtam, hogy a sírás nem old meg semmit, mégsem tudtam megállni.
Hirtelen zajt hallottam a közelből. Léptek zaját.
–Alexandra? Kérlek válaszolj!–Jaj ne! Arrow.
Most arra van legkevésbé szükségem, hogy rám találjon. Viszont szerencsém volt. Hamar feladta és tovább ment. Egyelőre nem akartam találkozni egyikőjükkel sem. Ha nem hallgatnak rám, akkor nincs miről beszélnünk! Nagyot sóhajtottam. Úgy tűnik mindkettőjüket félreismertem. Mi jöhet még?
–Alexandra?–hallottam vékony hangját, aztán megpillantottam ahogy felém közelít.
–Démon? Mit keresel te itt?–néztem szemeibe.
–Vadászok! Az a kérdés, hogy te miért vagy itt?–majd jobban szemügyre vett, miközben mellém jött.–Te sírtál? Mi történt?–kérdezett tovább aggódva.
–Te ennyit nőttel, amióta megmentettelek? Hisz még csak egy kölyök voltál néhány nappal ezelőtt és most szinte rád sem ismerek!–mondtam miközben ámuldozva méregettem. Próbáltam elterelni a témát, nehéz volt még erről beszelni. De Démon nem hagyta magát.
–Hamar felnövünk, viszont életünk hosszú.–Mellém telepedett, fejét az ölembe hajtotta.–Szóval?
–A fiuk összekaptak!–vallottam végül, már éreztem, ahogy szemeim újra könnyel telnek.
–És miért bánt ez annyira téged?
–Mert fontosak nekem. Nem tudod, milyen nehéz számomra látni, ahogyan ölik egymást, egy értelmetlen harcot vívva.
–Harcok mindig is lesznek.
–Tudom! Mégis nehéz elfogadnom ezt a tényt.
Kis ideig csak bámultunk magunk elé szótlanul. A csend már kezdett nyomasztóvá válni.
–Figyelj, én éhes vagyok. Nem akarsz velem tartani egy vadászat erejéig? Legalább elterelné a figyelmed–váltott témát.
–Nem kösz, nem vagyok éhes! Azt hiszem vissza megyek a kastélyba.–ekkor a szemembe nézett.
–Nekem nem kell beadnod ezt a mesét! Mi a baj?
–Nem akarok gyilkos lenni.
–Inkább te halnál éhen? Ez nem helyes Alexandra!–igaza volt. Helyes vagy nem, engem nem érdekelt.–Gyere! Mutatok valamit!
Viszont ez már érdekelt, ezért követtem, vigyázva, hogy hangtalanul közeledjek. Hamarosan megpillantottam egy rénszarvas csordát és rögtön megértettem mit akar.
–Démon! Én erre képtelen vagyok!–próbáltam meggyőzni, de hajthatatlan volt. Szemei a prédára koncentráltak, figyelte minden egyes mozdulatukat.
–Előbb hallgass végig, majd utána ellenkezhetsz.
–Rendben!–sóhajtottam.
–Először is maradj csendben!–kezdte, miközben a csordát pásztázta tovább–Még megijeszted őket és akkor lőttek a vacsorának. Másodszor, itt a tervem. Én elkapom a zsákmányt te pedig kiszívod a vérét. Gondolkozz úgy, hogy megszabadítod a fájdalmaktól mielőtt én felfalnám. Így segítesz rajta és te is jól laksz!–ezzel nem tudtam vitatkozni. Jó megközelítést mutatott be.
–Rendben!–sóhajtottam ismét.
–Akkor én előre megyek. Mikor jelzek, te is gyere!–meg sem várta a válaszom, már támadásba lendült.
Könnyedén rávetette magát egy szép példányra, majd jelzett, hogy menjek oda. Már csak pár lépés volt hátra mikor inamba szállt a bátorságom. Nem mintha azelőtt sok lett volna.
Ahogy végignéztem a zsákmányon, ahogy tehetetlenül vergődik Démon mancsai alatt, kezdtem újra gondolni az egészet. Úgy ereztem, hogy hamarosan én leszek annak a szerencsétlen vadnak a gyilkosa. Hiába próbálkoztam emlékeztetni magam arra amit új barátom mondott, nem ment.
–Én… nem tudom megtenni!–Szó nélkül cselekedett, beleeresztve éles karmait az áldozat nyakába.
Vérének illata elhomályosította a gondolkodásom. Rávetettem magam, mint egy vadállat és szívni kezdtem a vérét. Nem volt olyan  édes és csábító, mint amilyet Arrow ajkairól kóstolhattam, mégis jól esett. Jaj ne! Már megint rá gondolok. Miután teljesen kiittam a vérét többet kívántam
–Ha éhes vagy még, akkor nyugodtan kapj el egy újabbat!–mondta lakmározás közben. Látta, hogy tétovázom.–Gyerünk!–uszított.
 Nem is kellett több. Kicsit megkergettem a csordát, közben kiszemeltem a zsákmányom, a legszebbik hímet. Nem volt hova menekülnie, gyorsan véget vetettem az életének. De valahogy az összes vére sem ért fel azzal amit… nem! Nem gondolok rá!
Azért jöttem vadászni, hogy megfeledkezzek mindenről, főképp róla. Miután befejeztem visszamentem Démonhoz, ki jóllakottan nyújtózott egy kicsit.
–Szép munka!–dicsért–Máris jobban festesz.
–Kösz, hogy segítettel. Nélküled még mindig az egereket itatnám.
–Ugyan nincs mit! Én mindig melletted állok, ezt ne felejtsd el!
–Észbe vésem!–aztán előtűnt az első gondolat ami nyugtalanítani kezdett.–A vezetőd tudja, hogy velem vagy?
–Nem! És nem is kell megtudnia. Azt hiszi vadaszaton vagyok és azt is teszem.  Az pedig nem tartozik rá, hogy milyen társaságban.
–Nem szeretném, ha bajba kerülnél
–Engem nem kell félts! Tudok vigyázni magamra!–rosszallóan tekintettem rá, mire megértette–Na jó! Vannak kivételek!
–Azt hiszem, most már visszamegyek a kastélyba! Örülök, hogy újra láttalak Démon!–ő egyszerűen bólintott, majd eltűnt az erdő sűrűjében.
Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra lehet, de éreztem, hamarosan felkel a nap, akkor pedig szabad utam lesz. Arrow utálja a nap sugarait, de Flavius? Róla nem mondhattam ugyanezt. Csak reménykedhetek, hogy nem futok össze vele.
Hamar a kastélyhoz értem, elővigyázatosságból egy fa mögé rejtőztem, még sikerült megbizonyosodnom afelől, hogy szabad a terep. Tévedtem. Egyik bejárati őr észrevett és majdnem el is árult. Aztán Arrowt, pillantottam meg, vele beszélgetni. Jaj ne! Csak neki ne!
„Kérem, ne árulja el, hogy itt vagyok!”–küldtem felé a gondolatot, abban bízva, hogy nem tévesztek célt. Sikerrel jártam. Miután Arrow eltűnt az ajtó mögött, oda mentem hozzá.
–Köszönöm!
–Szívesen! Kívánsága számomra parancs, felség!–megdermedtem mikor meghallottam.
–Szóval te…
–Minden őr tudja, hogy ön a hercegnő és bármikor áll a rendelkezésére.
–Köszönöm!–De honnan, tudják? Flavius? Nem! A z nem lehet, hisz az érkezésemkor is meghajoltak és akkor még nem ismertem Flaviust. De akkor? Sokat álmélkodtam ezen, mire egy újabb kérdés jutott eszembe.
–Elnézést, de nem tudnád megmondani, hogy hol találom a könyvtárat?–Ha egyáltalán van ilyen.
–Persze! A földszinten a folyosó utolsó ajtaja. A vasrózsákkal díszített fa ajtó. De jelenleg nincs ott senki, aki eligazítgatna. Ms Rosen elment a többiekkel az expedícióra.
–Azt hiszem, egyedül is boldogulok! Még egyszer nagyon köszönöm.
–Bármikor, hercegnő!–mondta, miközben meghajolt.
Hm! Ez még jól jöhet később! Belépve a kastély ajtaján, fáradtnak éreztem magam, ezért a szobám fele vettem az irányt. Ez az éjszaka, hosszú és fárasztó volt. Legalább is számomra! Pihenésre volt szükségem. Azon töprengtem, miközben másztam a lépcsőket, hogy talán őröket állíttatok az ajtóm elé, akkor biztosan pihenhetek, viszont hamar rájöttem, hogy mekkora hülyeség.
Pillanatok alatt a szobámhoz értem, pedig nem is siettem. De mielőtt beléphettem volna Arrow jelent meg az ajtója előtt. Biztosan meghallotta lépteim ahogy visszhangzottak a folyóson. Aggódva méregettet majd megszólalt.
–Alexandra! Én …
–Nem érdekel!–vágtam a fejéhez, de nem néztem a szemébe. Beléptem és hamar bezártam magam után az ajtót, majd neki dőltem. Ezt a beszélgetést halogatni akartam ameddig csak lehet.
–A francba!–még hallottam a fiú szitkozódását, majd ahogy az öklét erőteljesen a falba vágja.
Az ágy hívogatott, mint mindig! De ezúttal bűntudatom volt, Arrow miatt. Tudtam, hogy szenved ez az egész miatt és hogy nem a sebei fajnak a legjobban, de meg kell értenie, hogy nekem időre van szükségem, meg megemésztem ezt az egészet.
Végül sikerült elaludnom. Ugyanaz az almom volt, mint előző alkalommal. Angyal és vámpír együtt játszik. Ezúttal viszont közelebb voltam hozzájuk, de csak kívülállóként voltam jelen. Szavaim elvesztek a semmibe. Ugyanúgy játszottak és beszélgettek, viszont mind hiába volt érzékeny a hallásom, szavaikat képtelen voltam megérteni.
Mi ez az egész? És miért álmodom, folyton ugyanazt?
Biztos van valami jelentősége, ha ennyiszer ismétlődik, de hogy mi, arról nekem fogalmam sincs…

2010. április 20., kedd

Holdfény: V. fejezet - Az örök ellentét

 Arrow szemszög 

-->


… Magamra hagyott, elrohant és nem is nézett vissza. Én meg csak álltam, megdermedve a kert közepén, ahol néhány perce az igazságot vágta a fejemhez. Minden egyes kiejtett szava, színtiszta igazság volt, mégis iszonyatosan fájt.
„Szállj le a magas lóról Arrow és ne képzeld magad olyan nagynak, mert nem csak körülötted forog a világ. Jól jegyezd meg, amit mondok! Semmivel sem vagy jobb, mint Flavius!” Szavai visszhangzottak a fejemben.
Azelőtt sosem hittem volna, hogy ilyeneket mond nekem.
Olyan békés volt mikor karjaimban aludt, nekem is nyugalmat nyújtva és elüldözve rémálmaim. Most pedig, kimutatta a foga fehérjét.
Megdöbbentett ez a változás, viszont nagyon is jól ismertem az okát: Flavius! Amióta találkoztak, teljesen megváltozott. Az a mocskos valkűr tett valamit vele, talán megbabonázta! Csak egy pillanatra hagyom magara és már ott lohol mellette.
Olyan zavaró tudni ezt. Ki tudja milyen hazugságokkal tömi a fejét, ha így nekem esett.
De legjobban az dühített, hogy Alexandra hozzá hasonlít és őt tartja jobbnak. Egy valkűrt. Talán nem is tudja. Azt hiszem ideje lesz felvilágosítani.
De hol keressem? Hisz már elrohant, ki tudja hova. Beleszagoltam a levegőbe, a szél felém sodorta édes illatát. Nem volt messze. De más is kavarodott az illatával. Flavius!
Ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni, én megölöm. Nem érdekel milyen kegyelmet kapott az ősöktől. Magasról teszek rá! Ez nem fog megállítani! Ezúttal túl messzire ment!
Elindultam az illat irányába. Közben azon töprengtem, hogyan kérjek bocsánatot Alexandrától. Igaza volt. Ez a viselkedés nem vallott rám. Megváltoztam, és az okát is nagyon jól tudtam. Ő! Hatalmas volt a vonzereje, amit mások is megéreztek, én viszont képtelen voltam ellenállni neki. Az igazat megvallva nem is akartam. Jól éreztem magam a közelében, ha távol volt, már rémálmok gyötörtek vele kapcsolatban. A halálát álmodtam meg minden egyes alkalommal, csak más-más módszerrel…
Éreztem a közelségét. Már csak néhány lépés és újra láthatom. Lassítottam, emberi tempót felvéve.
Mikor megpillantottam, a düh hatalmasodott el rajtam. Flavius karjaiban volt. Ebből elég! Most aztán cafatokra tépem! De nem tehetem Alexandra előtt, szörnyetegnek fog hinni és végképp eltávolodik tőlem.
Előbb farkasszemet néztem vele, majd megszólítottam:
–Flavius!–erre mindketten figyelmesek lettek. Alexandra is felém fordult. Arcán gyöngyként csillogtak a könnyei. Fájt ilyennek látnom őt.–Beszélnünk kell!
–Rendben! Mondd!–egyezett bele könnyedén.
–Négyszemközt.–kezdte érteni mit akarok. Lassan elengedte Alexandrát, súgott valamit a fülébe, majd magára hagyta engem követve.
Mikor már elég távol voltunk tőle, megálltam.
–Mit akarsz Arrow?
–Inkább te mit akarsz, Alexandrától?
–Ezt, hogy értsem? Csak barátok vagyunk!
–Vettem eszre!
–Különben, mi közöd van hozzá? Nem vagy az apja!
–Szeretem őt és nem tetszik, ahogy folyton utána mászkálsz!
–Szereted? Kérlek ne nevettess! Akkor miért bántod folyton?
–Ehhez neked semmi közöd!
–Ha már felhoztad, igen is van!
–Ó! Tényleg?–kezdtem elveszíteni az önkontrollt.
–Tényleg! Képzeld, ha nem lennel ekkora barom vele mindig, talán nem kötne ki folyton a karjaimban!
Na most aztán végképp betelt a pohár! Megragadtam a gallérjától és nekihajítottam egy öreg fának. A becsapodástól a törzse meg is hasadt. Kicsit megtántorodott, de rögtön talpra szökkent, kész arra, hogy folytassa a harcot…
Flavius szemszög
…Nem értettem Alexandrát. Folyton Arrowval lóg. Talán szereti azt a vámpírt? Nem hinném! Akkor meg miért?–merengtem mikor megpillantottam az említett személyt. Sebesen szaladt el a kastélyból. Vajon mi lelte? Gondolom megint az a barom miatt! Azt hiszem jobb, ha megállítom és utána járok!
Nem telt sok időbe, még utol értem és elálltam az útját. Meglepetésemre, meg se próbált kikerülni, helyette, karjaimba omlott és tovább sírt. Nem volt ötletem se, hogyan vigasztalhatnám meg. Csak átöleltem, remélve, hogy az segít egy kicsit megnyugodni.
Érdekelt, hogy mi történt vele, mégsem faggatóztam. Attól féltem, csak rontanék a helyzeten. Kis ideig így álltunk, mire a szél egy idegen szagot fújt felénk. Arrow!
 Remek! Már csak ő hiányzott! Hamarosan fel is tűnt a láthatáron. Egy ideig csak farkasszemet néztünk, majd megszólalt.
–Flavius! Beszelnünk kell!–Alexandra is felé fordult, minek hatására a fiú keménysége egy pillanatra megingott.
–Rendben! Mondd!–szóltam vissza. Fogalmam sem volt arról, amit mondani akart.
–Négyszemközt!–fejezte be. Már indulni akartam mikor a lánnyal találkozott a tekintetünk.
Zaklatott volt. „Ne menj! Ebből csak baj lesz!” küldte felém gondolatban.
Már első pillanattól  kezdve meglepett ez a képessége, bár nem tudom, miért? Hisz Starlyn is képes volt rá. Közel hajoltam hozzá, próbáltam megnyugtatni, fülébe suttogva:
–Minden rendben lesz! Ne aggódj!–majd magára hagytam és követtem Arrowt. Egy néhány perces séta után megállt.
–Mit akarsz Arrow?
–Inkább te mit akarsz, Alexandrától?–fordult felém.
–Ezt, hogy értsem? Csak barátok vagyunk!–nem értettem hova akar kilyukadni.
–Vettem eszre!
–Különben, mi közöd van hozzá? Nem vagy az apja!–vágtam vissza
–Szeretem őt és nem tetszik, ahogy folyton utána mászkálsz!
–Szereted? Kérlek ne nevettess! Akkor miért bántod folyton?
–Ehhez neked semmi közöd!
–Ha már felhoztad, igen is van!
–Ó! Tényleg?–kezdte gúnyosan.
–Tényleg! –na ezzel letörlöm a vigyort a képéről–Képzeld, ha nem lennél ekkora barom vele mindig, talán nem kötne ki folyton a karjaimban!–Ez végképp felvitte nála a pumpát. Gyorsan támadott, így esélyem sem volt védekezni. Nekihajított erőteljesen egy öreg fának. Becsapódáskor hallottam, ahogy megreped.
 Ennyivel nem fog legyőzni! Ha harc, hát legyen harc!
Alexandra szemszög
Nehezemre esett elengedni Flaviust. Rossz megérzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Éreztem, hogy ebből a beszélgetésből rosszabb is lehet.
„Ne menj! Ebből csak baj lehet!”küldtem felé az aggodalmam, mire ő megpróbált megnyugtatni.
–Minden rendben lesz! Ne aggódj!–suttogta, majd elment. De ez nem segített csillapítani az aggodalmam, ahogy az sem, hogy magamra hagyott.
Megpróbáltam másra terelni a figyelmem, aztán eszembe jutott valami. Madya! Beszélnem kell vele. Hiszen hamarosan szükségem lesz az emberi tapasztalataimra.
–Madya! Hallgasd meg szavam!–küldtem fele gondolatban.
–Napról-napra egyre jobb leszel kedvesem. Büszke vagyok rad!
–Köszönöm! De nem erről szeretnek beszélni. Ezt te is jól tudod.
–Igaz és megértem az aggodalmad a fiuk miatt.
–Talán emberi tapasztalataim segítenének megoldani a helyzetet.–próbálkoztam.
–Talán! Vagy rontanának rajta!
–Ezt, hogy érted?
–Elgondolkodtál azon, amit kértem?–most megfogott.
–Nem!–vallottam be őszintén.
–Az élet nem csupa móka és kacagás, ezt már észrevehetted volna. Van negatív oldala is. Az erőd pedig napról-napra nő. Elgondolkodtál azon, hogy milyen hatással lesznek a rossz emlékek, a megrázó események rá?
–Nem!
–Én a helyedben megtenném, mielőtt döntenék.
Igaza volt. Gondolkodnom kellett volna ezen, de a jelenlegi körülmények között esélyem sem volt hasonló luxusra.
Ekkor valami megzavart. Egy fa dőlt ki a közelben hatalmas reccsenéssel. Mintha villám csapott volna bele, de egyetlen felhő sem volt az égen. Óriási erőre van szükség, hogy egy akkora fát kitörjenek.
A fiuk arra mentek. Jaj ne! Csak nem egymásnak estek?! Oda kell mennem, gyorsan, még mielőtt túl késő lenne.
Szaladtam, ahogy lábaim bírtak. Miért hagytam, hogy elmenjenek?! Miért nem tudtam, egyszer hallgatni a megérzésemre?! Ha kárt tesznek egymásban, az csakis az én hibám lesz. Egyedül az enyém!
Hamar rájuk találtam, de megdermedtem a látványtól. Arrow eszeveszetten vicsorgott, akár egy vadállat, szemfogai is ki voltak engedve. Szemei nem az éhségtől izzottak, a düh uralkodott bennük heves lángjaival. Flavius figyelte minden lépését, kardjával próbálta kivédeni támadásait.
Érkezesemkor épp újra egymásnak estek, gátlástalanul nem féltve saját életüket  harcoltak egymás ellen. Arrow vadul beleharapott Flavius nyakába, ki fegyverével hasította fel a fiú combján a bőrt. Szörnyű műsor volt. Erőt kellett vegyek magamon, hogy meg tudjak szólalni.
–Hagyjátok abba!–ordítottam nekik–Teljesen elment az eszetek?!
–Ne avatkozz bele!
–Ez nem a te harcod. Csakis ránk tartozik!–kaptam a választ miközben folytattak a harcot.
Ekkor megcsapott vérük édes illata. Olyan csábítást jelentett számomra, amilyent eddig meg nem éreztem. legszívesebben elszaladtam volna, minél messzebbre, hogy kitisztítsam a fejem, hogy ne engedjek a kísértésnek. De nem tehettem. A fiuk harca végzetessé is válhat, amit nem engedhetek. Nem veszíthetem el őket.
Cselekednem kell! Mielőtt ismét egymásnak estek közéjük álltam. Bíztam az erőmben, ezért nem féltettem az életem. Ők viszont igen.
–Elég!–kiáltottam el magam újra, mire ők kicsit megtántorodtak, de nem álltak le a támadással.
Két kezemmel megálljt intettem. Nem vált be, így az erőmet is be kellett vetnem. Erősen koncentrálva mindkettőt hátra lökte, egy-egy fának ütköztek. Megpróbáltam kárt nem tenni bennük.
–A harcnak vége!–jelentettem ki határozottan szúrós szemekkel nézve végig rájtuk.
„Flavius! Menj vissza a kastélyba!”–utasítottam gondolatban.
–Nem!–meglepett a válasza–Hiba volt megállítani minket. Ez a harc elkerülhetetlen. Ha nem most, akkor máskor folytatjuk!–szemeben a harc lángja égett vadon. Soha nem láttam meg ilyennek és Arrow is egyet értett vele.–Ezt te nem értheted!
–Persze, hogy nem értem!–kezdtem hisztérikusan–Nem értem minek kell ez a harc? Minek akarjatok megölni egymást? Mit hoz neked a nyereség?–folytattam, szemeim már könnyekben lábadtak.–Ez a harc, nem old meg semmit!–nem bírtam tovább. Muszáj volt eltűnnöm innen, hogy képes legyek lenyugodni.
Meg hallottam kétségbeesett kiáltását, de nem érdekelt. Minél messzebb akartam kerülni tőlük.
Arrow szemszög
–Alexandra!–kiáltottuk egyszerre. De ő nem állt meg, még csak hátra sem nézett, rohant könnyeit záporként hullatva, majd eltűnt az erdő sötétségében. Kis ideid csak bámultam utána.
–Részben igaza van.–vallotta Flavius.
–Nem! Teljes mértékben igaza van!–ez volt az igazság–Ahogy neked is! Én rontottam el mindent.
–Lehet. De még nem késő rendbe hozni.–meglepett, hogy így gondolja–Menj és keresd meg! De ezúttal ne lődd el, mert ha még egyszer megbántod, esküszöm, nem állok jót magamért! Megértetted?
–Igen!–majd rohanni kezdtem, bár fogalmam sem volt, merre kezdjem a keresését.
Beleszagoltam a levegőbe, de nem éreztem édes illatát.
–Alexandra?–kiáltottam, mert nem volt jobb ötletem.
Egy órát pásztáztam az erdőt, de mind hiába. Talán vissza ment a kastélyba. Gyors léptekkel szeltem át az erdőt az otthonom irányába, reménykedve, hogy megtalálom, bár fogalmam sem volt arról, mit is mondhatnék neki.
Egy biztos, most mindent elrontottam, mert önfejűen cselekedtem… és talán örökre elveszítettem őt. Nem! Nem szabad feladnom a reményt!
Hamar elértem a kastélyt, utam rögtön a bejárati őrhöz vezetett.
–Nem láttad Alexandrát?–aztán rájöttem, hogy nem is mutattam be senkinek–Tudod, azt a lányt aki néhány napja érkezett. Aki ott volt ma az edzésen.–magyaráztam, türelmetlenül várva a válaszra.
–Nem! Amióta elrohant nem!
–Mikor volt ez?
–Néhány órája, de rá néhány percre te is elmentél.–szóval nem jött vissza, de akkor hova mehetett? Mintha elnyelte volna a föld. De nem adhattam fel, még nem! Jóvá kell tennem valahogy a hibámat.
–De veled meg mi történt? Rosszul sült el a vadászatod? Vagy rád támadott egy grizli?–hát, tényleg úgy nézhettem ki a harc után. A sebeim már nagyrészt begyógyultak, viszont a ruháim összetépkedve lógtak rajtam.
Talán jobb lesz ha kicsit rendbe szedem magam, aztán folytatom a keresést. Lehet időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt az egészet…

2010. április 19., hétfő

Holdfény: IV. fejezet- Démon 3.rész

Alexandra szemszög



-->

–Rendben!–egyezett bele Arrow is–Gyere!–megfogta a kezem és elvezetett az ő gyakorlóhelyére…
Kezembe adta a fegyvert, közben pedig, folyamatosan magyarázott. Mire kell figyelnem és mit, hogyan kell csinálnom. Kifeszítettem az íjat, mire ő kuncogni kezdett.
–Mi ilyen vicces?
–Így nem fog sikerülni. Túl feszült vagy, légy kicsit lazább!
–Azt mondtad koncentráljak most meg, hogy lazítsak. Hogy fér össze a kettő?–megint nevetni kezdett, majd odajött hozzám és vállamra tette a kezét.
–Csak finoman–suttogta a fülembe csábosan–és figyeld a célpontot.–Azt tettem amit mondott, bár nehezemre esett koncentrálni , ha hideg lehelete csiklandozta a bőröm–Lazítsd kicsit el a vállad–folytatta–és most… lőj!–Ahogy elengedtem a kifeszített húrt, a nyíl sebesen indult a célpont fele és telibe talált.
–Nagyszerű!–mondta miközben megtapsolt–Van érzéked hozzá!
–Kösz!–zavarba jöttem, mikor észrevettem, hogy a többiek is tapsolnak.–Mm! Arrow?
–Igen?–kérdőn pillantott rám.
–Beszélhetnénk egy kicsit csendesebb helyen?
–Persze. Gyere!–karon fogott és kivezetett a gyakorló pályáról, a kertbe. Vonakodva léptem be. Arra számítottam, hogy újra meglátom a rejtélyes árnyat.–Valami baj van?–tekintete aggodalomról árulkodott.
–Nem, semmi. Csak meg akartam köszönni, hogy ennyire kedves vagy velem.
–Ennyi? Ugyan nincs mit, de nem értem, miért nem tudtad ezt ott elmondani.–tekintete vádlóra váltott. Ez felvitte nálam a pumpát.
–Szerinted, könnyű erről, vagy akármi másról beszelni, mikor egy egész sereg árgus szemekkel figyel?–vágtam a fejéhez. Elég a jó modorból! Ha ez kell, hát rossz leszek.–Hát tájékoztatlak, hogy nem az. Főleg nem egy olyannak, aki nincs hozzászokva ehhez az egészhez.–Egyre hangosabban tomboltam. Végre kiengedhettem azt a sok indulatot, ami eddig felgyülemlett bennem. Ami még jobban felidegesített, az az volt , hogy Arrow mindent nevetve fogadott. Nem vett komolyan!
–Ezt te viccesnek találod?
–Nagyon is!–mondta, miközben tovább nevetett, majd a kezem után nyúlt, hogy megvigasztaljon. Abból nem eszel! Elrántottam tőle, szemeim szinte villámokat szórtak dühömben.
–Ugyan már! Ne csináld ezt!
–Hagyj békén!
–Alexandra, kérlek!–Próbálkozott tovább.
–Nem! tartsd meg magadnak!–Mondtam nyomatékosan.
–De…–nem adta fel egy könnyen. Kezet újra felém indította, de egyszer csak megtorpant. Nem értettem, miért?
–Alexandra…–már más hangnemben szólított meg, de nem számított.
–Nem érdekel! Nem érted…–ahogy kimondtam, a bokorból egy vadállat ugrott elő. Egy fekete párduc, amely Arrowra akart támadni. Felismertem. Ez ugyanaz volt, mint amit az erdőben megmentettem. Hirtelen elöntöttek az érzései: hala, harag, szeretet, düh, majd megereztem mire készül. Lépnem kellett, még hozzá gyorsan!
–Várj!–mindketten rám pillantottak, de én csak a párduccal tartottam a szemkontaktust, majd folytattam.–Nem kell ezt tenned!–„Nem akar bántani!” adtam hozzá gondolatban. Hamar megértette, ezért lazított, majd odajött hozzám hízelegve, akar egy kiscica. Beszélnem kellett vele, hogy megtudjak egy-két dolgot. De ehhez le kellett ráznom Arrowt.
–Magunkra hagynál egy illantra?
–Viccelsz? Ezzel a vadállattal, aki az előbb meg akart ölni?–mindketten szúrós szemekkel néztünk rá.
–Csak egy perc az egész. Utána folytatjuk a beszélgetésünket.–lágyultam kicsit, de eszem ágában sem volt megtenni. Közben folyamatosan a szemébe néztem. Persze a macska is ugyanezt tette. Arrow végül feladta a harcot.
–Rendben!–egyezett bele, mert rájött, hogy nem adom fel egy könnyen.–De a közelben leszek és, ha ez a dög bántani próbál, szó nélkül megölöm!– Ó! Még mindig ezzel van? Forgattam a szemeim. Duzzogva elindult, magunkra hagyva. Ekkor a mácskához fordultam.
–Mondd csak, mit keresel itt?
–Téged!–válaszolta egyszerűen.
–Miért?–kíváncsiskodtam tovább.
–Meg akartam köszönni, hogy megmentettel és bocsánatot kérni a vezetőnk modora miatt. Ő mindig ilyen mogorva.
–Ő küldött?–gondoltam vissza a különleges oroszlánra, mely kivételesen ellenszenves volt velem szemben. Hirtelen nem tudtam volna róla elképzelni hasonlót. Már annak is örülhettem, hogy begyógyította a sebem és nem ölt meg helyette.
–Nem ! Dehogy! Nem kedveli a vámpírokat. Legalább is most nem . Régen másképp volt. Különben  semmi alapon nem küldene ide. Nem tudja, hogy eljöttem.
–Régen vámpír barát volt?–ragadtam le a témánál.
–Együtt harcolt velük és néha értük, viszont történt valami, ami miatt minden megváltozott.
–Mi volt az?
–Fogalmam sincs! Nem mesélt róla.
–Hálával tartozom neki, mert megmentett. Átadnád…?
–Persze! Képzelem milyen képet fog vágni!–somolygott– Amúgy a nevem Démon!
–Én Alexandra vagyok!–kicsit furcsa volt egy  párducnak bemutatkozni, de megtettem, aztán valami eszembe jutott.
–Démon! Te, hogy jutottal be ide?
–A főbejáraton. Egyszerű volt kicselezni az őröket. A kastély védelme elég gyenge.–vallotta, én pedig ámulva figyeltem.
Szóval mégsem olyan biztonságos, mint hittem. Beszélnem kell Flaviussal erről. Még én mérlegeltem, Démon körültekintett.
–Az a fiú minden mozdulatomat figyeli.–mutatott rá a közelben rejtőző Arrowra–Nem tetszik nekem!–idegesen csapkodott a farkával.
–Tudom, hogy csak védeni akartál, viszont Arrow a barátom. Csak egy kicsit összekaptunk egy apróságon.–magyaráztam.
–Bántani készült, éreztem! Ezért cselekedem!–Hű ha! Nekem ez új volt viszont én nem érezetem ezt a szándékát. Majd Arrowra pillantottam aki kezdte elveszíteni a türelmét.
–Talán!–nem voltam biztos benne–Démon, azt hiszem jobb ha most elmész. Még mielőtt csatára kerül sor.–célozgattam. Látszólag megértette.
–Rendben, de mielőtt elmegyek szeretném, ha tudnád: bármikor szükséged van rám, csak hívj és jövök!–bólintottam mire ő elszáguldott. De nem maradtam sokáig egyedül, hisz Arrow rögtön ott termett előttem.
–Szóval? Mit akart?–nézett várakozóan.
–Nem hinném, hogy rád tartozik!–még mindig dühös voltam rá, ami hangomban is kiütött.
–Ugyan már Alexandra! Ne kezd megint!
–Rendben!–egyeztem bele erre ő megkönnyebbült, nem számítva arra ami következik.–Viszont te is szállj le a magas lóról Arrow!–vágtam a fejéhez, mire ő elképedve bámult.–És ne képzeld magad olyan nagynak, mert nem csak körülötted forog a világ. Jól jegyezd meg, amit mondok! Semmivel sem vagy jobb, mint Flavius!–mondtam elkomolyodva, az utolsó szavakat már szinte ordítva, majd faképnél hagytam.
Rohantam céltalanul. Csak egyet akartam; messze kerülni tőle. Kezdett már túl nagy lenni a nyomás. Ez a hely az örökös rejtélyeivel, kezdett kikészíteni. Egyre sebesebben szaladtam, nem törődve semmivel. Már az első könnycseppek csordultak végig az arcomon, nem bírtam tovább. Egy hangra mégis figyelmes lettem.
–Alexandra?–mondta meglepetten–Alexandra! Várj!–majd elállta az utam.–Jól vagy?
Képtelen voltam válaszolni. Torkomban óriási csomót éreztem. Szemem a könnyek sós óceánjában úszott. Karjaiba omolva folytattam az egerek itatását.
Vigasztalásképpen átölelt és a hátam kezdte simogatni. Nem traktált fölösleges kérdésekkel, amiért külön hálás voltam. Jól esett tudni, hogy valaki mellettem áll mikor szükségem van rá. Legalább ennyit megadott nekem a sors.
Annyi minden történt velem az utóbbi időben, hogy szükségem volt kis időre még sikerül feldolgoznom mindent…

2010. április 18., vasárnap

Holdfény: IV. fejezet- Démon 2.rész

Alexandra szemszög



-->


Végül sikerült pihennem néhány órát mielőtt a nap lement. Nem nevezhetem alvásnak, mivel az álom nem jött a szememre. Csak bámultam a plafont és forgolódtam. Gondolataim csak az álmom körül forogtak. Emellett Arrow békésen szunyókált. Nem zavarta a nyugtalanságom. Legszívesebben felébresztettem volna, hogy virrasszon mellettem, ahogy ő sem engedett pihenni, még el nem érte a célját. Csak nem volt szívem felébreszteni, ezúttal!
De megfizet egyszer ezért! –fogadtam meg magamnak. Aztán odabújtam hozzá, hátha sikerül elszenderednem legalább néhány percre. Bevált. De nem aludhattam sokáig, mivel Arrow, felébredt. Nyújtózott egyet, majd megpróbált felkelni anélkül, hogy felébresszen.
–Bocs! Nem akartalak felébreszteni.–suttogta kedvesen mikor felkelt, odahajolt hozzám.–Pihenj csak tovább!
–Te hova mész?–kérdeztem kicsit kábultan.
–Gyakorolni!–válaszolta egyszerűen– Csak előbb lezuhanyzok és rendbe hozom magam.
–Nem az a különleges kepésséged, hogy mindig célba találsz? Akkor minek gyakorolni?
–Fejlesztenem kell az összpontosításom. Ez fontos tényező, hogy célba találjak.–hát azt nekem is fejlesztenem kéne, az istennő mondása szerint–Azon kívül egy kis edzés sosem árt és formában kell tartanom magam.
–Veled mehetek?–kérdeztem gyorsan.
–Hát, nem is tudom! Pihenned kéne! Még mindig iszonyatosan festesz!–gúnyolódott megint. Így akarsz játszani? Hát legyen!
–Hát igen, ha egész éjjel azt kellett hallgatnom, ahogy horkolsz! Mit vártál? Olyan leszek, mint egy angyal?
–Például!–vágta rá sértődötten–És nem is horkolok!
–Ha te mondod!–sóhajtottam egyszínűen. Tudtam, hogy ezzel az idegeire megyek. Ez is volt a célom, kölcsön kenyér vissza jár!
Szemébe néztem, láttam, ahogy az idegesség kezdi átvenni rajta az uralmat és, hogy valamin nagyon gondolkodik. Hm! Azt hiszem itt az ideje, magára hagyni egy kicsit, hadd dühöngjön. Már indultam is ki a szobámból, mikor mellette haladtam el elkapta a karom és magához rántott. Keményen átkarolt, mélyen a szemembe nézve. Aztán meglágyult, olyan hirtelen, hogy nem tudtam követni.
–Bosszú, mi?!–Honnan jött rá? Ennyire kiszámítható lennék?–Jól csinálod!–vallotta nevetve.
–Honnan tudtad?–kérdeztem meghökkenve.
–Nem te vagy az első, aki megpróbálta.–nevetett tovább–De kétség kívül, neked sikerült a legjobban.–dicsért.–Jól van, velem jöhetsz!–adta meg magát végül.–Tíz perc múlva találkozunk. Rendben?–bólintottam.
Miután elhagyta a szobám, töprengeni kezdtem. Mit is vegyek fel, egy ilyen alkalomra? Azt sem tudtam, mit fogok csinálni. Íjászkodni? Soha nem volt hasonló fegyver a kezemben. Vagyis nem emlékeztem rá.
Végül úgy döntöttem, lezuhanyzok utána pedig, keresek valami megfelelő öltözéket.
Kimondhatatlanul jól esett, ahogy a forró víz csorgott végig a bőrömön. Oly nyugalomra leltem, amiben már régóta nem volt részem. Legszívesebben egész nap élveztem volna a víz forró érintését, de erre nem volt időm. Egy törölközőt magam köré csavarva, beléptem a gardróbba. Kicsit körülnéztem.
Szemem megakadt az egyik ruhadarabon. Különös volt, mert már jó néhányszor voltam itt és még egyszer sem vettem észre. Felső része apró fekete láncszemekből volt kirakva. Ujjatlan volt, csak egy vékony pánttal rendelkezett. Szoknyája földig érő éj kék volt. Anyagát képtelen voltam meghatározni. Látszólag selyem, viszont sokkal erősebb volt annál. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes öltözéket.
Nem bambultam sokáig, hamar magamra kaptam egy kényelmes lábbelit választva mellé. Hajam lófarokba kötöttem, majd elindultam, mert nem akartam túl sokáig várakoztatni Arrowt.
Kileptem a folyosóra, abban a reményben, hogy a fiú már türelmetlenül vár rám. Viszont a helyiség kongott az ürességtől. Talán elment, nélkülem? Nem túl szép tőle! Vagy talán a szobájában van? Mielőtt beléptem volna, illedelmesen bekopogtam. Semmi válasz. Hát jó, akkor bemegyek!
Lassan beléptem a szobájában, de nem találtam senkit. Csak a víz zuhogása hallatszott egy másik ajtó mögül. Szóval még tusol? Én meg rohantam, hogy ne várakoztassam, erre még én kell őt várjam. Remek!
Kicsit körültekintettem a szobában. Nem volt akkora, mint az enyém, de kicsinek sem nevezhettem. Falai égszínkékre voltak festve és néhány tájkép díszítette őket. Az ágya foglalta el a szoba nagy részét. Mellette az éjjeli szekrényen, egy képet találtam. Egy csinos szőke lány kepét. Érdekes, ezt legutóbb nem vettem észre. Tálán a testvére, vagy a barátnője.
Hirtelen hallottam az ajtót nyílni, ezért gyorsan visszatettem a képet a szekrényre, reménykedve, hogy a fiú nem kap rajta, gyorsan az erkélyre mentem.
Egy szál törölközőben lépett be a szobájába szabadon hagyva izmos felsőtestét, aztán mikor megpillantott meghökkent.
–Hú! Fantasztikusan nézel ki!–ámuldozott, tátott szájjal.–De nem arról volt szó, hogy tíz perc múlva találkozunk? Máris hiányoztam?–táncoltatta gonoszul a szemöldökét.
–Nem.–mondtam unottan–Csak meguntam a várakozást. Nem véletlenül fel órát akartál mondani?–ekkor ő is az órájára pillantott, akkor megértette mire célzok.
–Jaj bocs. Teljesen megfeledkeztem az időről.–mentegetőzött–Csak egy pillanatot adj és mehetünk.
–Rendben.–majd eltűnt előlem. Nem telt sok időbe, mire elkészült és elindulhattunk.
A kerten mentünk keresztül, a kastély háta mögé. Ez a hely, olyan volt, akár egy gyakorló pálya egy lovagi tornához.
–Nos, megérkeztünk.–de nem voltunk egyedül. Az őrök, akik nem voltak szolgálatban, mind itt gyakoroltak. Messzire visszhangzott a kardok csikorgása, ahogy a fémek hevesen összeértek, majd simultak végig egymáson.– Azt hiszem, jobb ha a díszpáholyból figyeled az eseményeket. Nem akarom, hogy megsérülj!–nem tudtam mire érti.
Ekkor egy ifjúra mutatott, aki épp íjászkodni tanult. Nem túl nagy sikerrel. Mindenki fél szemmel őt figyelte. Nem is csoda, mert nagyon ügyetlennek tűnt.–Látod?–fordult felém.
Én még mindig az ifjút figyeltem, aki véletlenül felénk indította nyilat. Reflex szerűen cselekedtem. Arrow éle álltam, keresztbe állítottam karjaim és a célpontra koncentráltam, a nyílra, mely sebesen szelte a levegőt felénk. Nem messze állt meg tőlünk, mikor ökölbe szorítottam a kezeim. Az fiú szeme elkerekedett és néhány őre is aki épp felénk pillantott.
„Elég a műsorból!”-gondoltam és gyorsan széttártam kezeim mire a nyíl a földre hullott.
–Hú! Ez közel volt!–ámuldozott Arrow, majd szúrós szemekkel nézett az ifjúra.
–Azt hiszem igazad van. Jobb, ha onnan nézem az eseményeket.–Egyet értett, majd elkísért a páholyig. Az őrök akik mellett elhaladtunk, mind elismerően bókoltak.
–Nézzük a jó oldalát.–mondta útközben–Most már híres lettel!
A díszpáholy egy magaslaton helyezkedett el, nem volt túl nagy, csak hat ülőhellyel rendelkezett. A két középső nagy, trónszerű volt. Gondolom az a gróf vagy valamelyik elöljáró helye. A másik négy, néhány centivel hátrébb volt elhelyezve és kicsit kisebbre volt méretezve. Talán azok voltak a vendégeké. Mindegyik vörös bársonyhuzattal volt bevonva.
Arrow az egyik trónszékhez vezetett jelezve, hogy ez az én helyem.
–Általában a grófkisasszony szokott itt ülni, de szerintem kiérdemelted a helyét.–mondta mosolyogva, majd elindult, hogy elfoglalja a helyét.
Kiváló kilátással szolgált a páholy. A korlátra könyökölve néztem körül. Néhányan közelebb merészkedtek, meghajoltak, majd folytatták a harcot. Kis idő múlva unalmassá vált.
Messzebb pillantottam, ahol Arrow íjászkodott. Épp az ifjút dorgálta, aki majdnem eltalált. Megérezte, hogy őt figyelem. Felém pillantott mosolyogva, én csak rosszallóan csóváltam a fejem. Még egyszer végig szemléltem a terepet, hátha látok valami ismerős arcot.
Ahogy a kert fele pillantottam, valami megragadta a figyelmemet. Egy fekete árny bolyongott ott fel s alá. Nyugtalannak tűnt, mintha keresne valamit. Feszülten figyeltem mozgását, míg valaki megzavart.
–Csak nem engem keresel?–mondta egy ismerős hang. Hátra pillantottam, elszakítva a figyelmem a rejtélyes árnyról. Flavius állt ott rám villantva hófehér mosolyát.
–Te jó ég! Flavius, a frászt hozod rám!–erre csak felnevetett.
–Bocs, de azt hiszem az edzés itt zajlik.
–Tudom. Viszont láttam valami furcsát a kertben.–tekintetem visszasiklott a kertre, remélve, hogy meglátom megint. Flavius követte a példámat. Csalódnom kellett. Az árny eltűnt.
–Nem látok semmi különöset.–mondta kis idő után.– Biztos csak képzelődtél.
–Nem hiszel nekem?–visszafordultam hozzá, szemeim az övébe fúrtam.
–Alexandra!–kezdte miközben leguggolt elém–Én… –de nem tudta befejezni. Valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött, megzavarva a beszélgetésünket. Flavius szemei rólam, a hátam mögött álló személyre siklottak. Ellenségesen nézett rá. Felálltam, kitérve kettejük útjából, ők pedig továbbra is farkasszemet néztek.
Nem gondoltam volna, hogy Arrow és Flavius ennyire utáljak egymást. Vagy ez a valkűr-vámpír ellentét miatt van?
–Nagyon jó voltál Arrow! Kiváló munka! Mondd csak, kipróbálhatom én is?–tereltem el a fiú figyelmét. Nem akartam, hogy egymásnak essenek.
–Hát… nem is tudom.–tétovázott.
–Ugyan már, kérlek. Biztos vagyok benne, hogy jó tanárom lennél!–Ekkor már Flavius is engem figyelt. Nem értette, honnan ez a hirtelen érdeklődés az íjászat iránt.
„Ez csak álca, nem akarom, hogy egymásnak essetek”–küldtem fele a gondolatot, annyira koncentráltam, ahogy csak bírtam és arra is vigyázva, hogy ne nézzek rá. Csak lopva pillantottam meg. Meglepettnek tűnt, de egyetértően bólintott.
–Rendben!–egyezett bele Arrow is–Gyere!–megfogta a kezem és elvezetett az ő gyakorlóhelyére…