Holdfény: III. Fejezet- A rejtély 2.rész

Alexandra szemszög

Ösztönösen talpra szökkentem. Figyeltem. Ösztöneim kiélesedtek és kezdték átvenni az uralmat a testem fölött. A hang az erdő felől jött ezért arra indultam. Valahogy furcsa érzés fogott el, mikor beléptem a sötét fák közé. Valami nincs rendben. Hanyagoltam az érzést és tovább haladtam az erdő mélyére, még egy tisztáson találtam magam. Felismertem, itt találkoztam először Arrow-val. De ezúttal valami más volt. A tisztás közében egy nagy fekete szőrcsomó volt. Aztán megcsapott a vér szaga, friss vér. Nem! Nem veszíthetem el a fejem! Óriási önkontrollra volt szükségem ehhez.

–Kérlek segíts!–mondta mikor észrevett. Na ne! Ez nem lehet! Beszélő szőrcsomó? Lassan közelítettem hozzá. Minden egyes lépésemmel jobban kirajzolódott az alakja előttem.  Valamiféle vadmacska lehetett, talán egy fekete párduc, de nem voltam biztos benne. Viszont még csak kölyök volt. Segítenem kellett. Valami bennem késztetett rá. Odaléptem hozzá és letéptem egy darabot a ruhám aljából, hogy bekössem a vérző lábát. Fel sem merült bennem, hogy talán megtámadhat vagy hasonló. Még dolgoztam, barna szemei kérdőn fürkésztek.

–Te hallasz engem?–furcsa volt egy macskával beszélgetni. már igazán hozzászokhatnék az ilyen furcsa dolgokhoz, hisz amióta vámpír vagyok, más sem történik velem, csak váratlan furcsaság.

–Igen! Úgy találtam rád.

–Köszönöm, hogy segítesz, viszont tudnod kell: én csak csali voltam, hogy elkapjanak.–bűntudatosan lesújtotta a tekintetét–Téged akar!–motyogta.

–Ki?–ez felkeltette az érdeklődésem.

Ekkor erőteljesen egy fának csapódtam, tehetetlenül a földre rogyva a fájdalomtól. Mikor képes voltam felemelni a fejem a fűről, megkaptam a választ.

–Josephin!–sziszegtem fogaim közül dühömben. Undorral ejtettem a nevét is kifejezve azt az ellenszenvet amit érzek iránta. Gonosz vigyorral állt velem szemben. De nem volt egyedül. Négy vámpírharcos vette körül, viszont sokkal erőteljesebbeknek tűntek, mint azok akiket legutóbb láttam. Szomjasak voltak. Szemük csak úgy izzott a sötétben.

–Nocsak, nocsak! Mit hozott nekünk a kiscica? Csak nem a mi kis hercegnőnket?–gúnyolódott. Sejthettem volna. Éreztem, hogy valami nincs rendben, mégsem hallgattam a megérzésemre. Most pedig belesétáltam a csapdájában. Hogy lehettem ennyire hülye? Ő persze mosolyogva folyatta.–És én aki azt hittem, nehéz lesz tőrbe csalni téged. Úgy tűnik tévedtem!–újabb kegyetlen csapást sújtott rám, de nem adtam fel. Nem tehettem.–Azt hittem nehéz csata vár. Már fél évszázada várok erre és most a legkisebb erőfeszítés nélkül legyőzlek. Szánalmas vagy! Akár a szüleid!

Ennyi elég volt számomra. Nem engedhettem, hogy tovább sértegessen. Igaz nem emlékeztem a szüleimre, de azok alapján amit mesélt Arrow és Flavius, nem voltak szánalmasak. Hősök voltak, akik a népükért éltek. Megmarkoltam a tenyerem alatt a talajt és erősen megszorítottam. Éreztem ahogy a düh és a puszta harag áramlik végig sebesen az ereimen. Ahogy az erőm egyre csak elhatalmasodik fölöttem, a fájdalom pedig fokozatosan elmúlik. Testemben furcsa, eddig soha nem érzett bizsergés jött felszínre, de nem foglalkoztam vele. Felálltam, hogy szembe nézhessek az ellenségeimmel. Hirtelen Flaviust pillantottam meg a sötét fák között felém közeledni. Büszkeséggel teli pillantást vetett rám. Josephin gyorsan leplezte reakcióját,  viszont harcosai meglepetten bámulták. Arcukon a kételkedés vette át a magabiztosság helyét.

–Ne merészelj meg egyszer így beszelni a szüleimről!–hangom magabiztos volt és erősebb, mint hittem. 

A harag úgy vibrált benne, mint valami mennydörgés. Harcosai hátrálni kezdtek, éreztek, hogy könnyedén legyőzhetem őket, ezért inkább nem kockáztattak. De a jósnő, nos, vele más volt a helyzet. Átláttam kemény tekintetén. 

Félt. Félt, hisz veszélyt jelentek rá, de nem csak harcban, hanem rangban is.  Ezért akar megölni. Attól tartott, hogy elveszíti a helyét a királyi udvarban, így elszáll az esélye, hogy hatalomra kerüljön. Ez volt az igazi vágya: hatalom és erő. Még királyát is megtámadná és könnyű szívvel kivégezné, ha nem volna más akadálya, hogy hatalomra kerülhessen. De volt akadály. Első számmal én.

–És hogyan szándékozol megakadályozni, hogy ne tegyem?–de magabiztossága nem enyhült, bár ahogy Flaviusra pillantott arcán eluralkodott a düh és a bosszúvágy. Szóval ismerte őt és valami októl fogva, ősszéfűzésbe került vele amiből Flavius jött ki győztesen. A mellettem álló harcosra pillantottam. Ugyanaz a kifejezés futott végig az arcán akár az ellenségnek. Aztán a szemembe nézett. Pillantása megváltozott. Csodálattal és büszkeséggel tekintett rám. Még valami rejtőzött pillantásában, viszont azt nem tudtam megfejteni. Josephin persze kihasználta a gyenge pillanatot és támadott. Mindkettőnket telibe talált. Az utolsó dolog amire emlékszem az, a gonosz nevetése ahogy eltűnik.

Nem voltam túl sokáig eszméletlen. Morgás ébresztett fel álmomból.

Még mindig ott feküdtem az avaron, de valami megváltozott. Karom alatt ott feküdt a párduckölyök, ezúttal veszélyesen vicsorgott Arrowra, ki íjával vette célba. Félig felém fordította a fejét, aggódva fürkészett, majd újabb morgás kíséretében fordult vissza a fiuk felé. Akkor visszaemlékeztem, mit is mondott Arrow legutóbb: Íja sosem téveszt célt. Még kellett állítanom méghozzá gyorsan.

–Arrow?–hangom még gyenge volt.

–Itt vagyok. Ne mozdulj mindjárt végzek vele. Nem engedem, hogy bántson!–Szóval azt hitte a párduc bántani akar, közben csak védelmezett, tőle.Ösztönösen cselekedtem.

–Tedd le a fegyvert Arrow!–Hangom határozott volt, bár nem voltam benne biztos, hogy ennyi elég lesz, hogy megállítsam. Arcára pillantottam, határozottsága megrendíthetetlen volt. De a kemény arc mögött félelem rejtőzött. Engem féltett, viszont ezt mindenki előtt leplezte.

Szavaim hatástalanul peregtek le róla akár az esőcseppek. Rám se hederített. Útjára engedte a nyilát. Ezt nem hagyhattam tétlenül!

–Ne!–kiáltás hagyta el a torkomat, védencem elé kerekedtem kezeim keresztbe teve az arcom előtt, reménykedtem, hogy sikerrel járok. A két fiú szeme elkerekedett, mire én is megértettem, mi történt. A fekete nyíl a szívem előtt fel méterre állt meg a levegőben. Mintha megállítottam volna az időt. Csakhogy nem ez történt.

–Összpontosíts!–szólított meg Madya–Akkor sikerrel jársz!–én pedig megfogadtam a tanácsát. Meglazítottam ökölbe szorított kezeim, mire a nyíl tehetetlenül a földre hullott. A két fiú tátott szájjal állt velem szemben, én pedig kihasználtam a helyzetet, hogy újra megszólítsam Arrow-t.

–Hagyd ezt abba!–Szavam újra zárt fülekre talált. Csak annyit értem el, hogy felébresztettem mélységes ámulatából és újra fegyvert fogott. Ezúttal viszont más történt. Egy erőteljes morgást hallottam a hátam mögül. Azonnal sejtettem, hogy ez nem a védencem. Ő lesimított fülekkel bújt meg mögöttem.

Az események ezúttal gyorsan peregetek. Ahogy visszapillantottam a fiukra, megdermedtem a látványtól, ami elém tárult.

Két hatalmas vadállat támadt rájuk. Arrow felordított mikor az egyik leteperte a talajra, támadója pedig vérszomjasan vicsorított rá. Eközben Flavius próbálta csendben tűrni, ahogy a vad ugyanúgy harcképtelenné teszi. Talán tudott valamit, amit én nem. Tekintetünk találkozott, ekkor próbált egy biztató mosolyt küldeni felem kisebb-nagyobb sikerrel. Teljesen védtelen maradtam, csak saját képességeimbe bízhattam. A párduc szorosan hozzám tapadt, megbújva a hátam mögött várta az események kibontakozását. Érezte a veszélyt, ahogy én is.

Újabb erőteljes morgástól visszhangzott az erdő, minek következtében a vadállatok csak gyülekeztek. Ketten felém közeledtek vicsorogva, de figyelmem egy másikon maradt. Először nem hittem a szememnek, hisz még soha nem láttam hasonlót. Nem gondoltam volna hogy létezik hozzá fogható. Egy oroszlán, mely egy kisebb dombon állt. Engem méregetett, de egyetlen hang sem hagyta el testét. Ő volt a vezérük. Biztos voltam benne. Fekete bundája árulkodott róla, viszont vörös szemei elütöttek a többiekétől.

Azt akarta, hogy engedjem el a párduckölyköt, éreztem.

–Engedd szabadon a kísérőimet! Akkor megkapod amit kérsz!–jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, miközben talpra álltam.

–Az nem lehet!–jelentette ki hasonló módon, csak sokkal határozottabban–Nem akarunk harcolni! Tedd azt amit kertem!–a vadak pedig egyre csak közeledtek. Nem tudok szembeszállni velük, túlerőben vannak. Egyedül képtelen lennék győzni, a fiuk pedig nem tudnak segíteni. Mit tegyek?
–Én nem tartom fogva a társatok! Ha akar elmehet.–mondtam végül. Ekkor az oroszlán néhány lépést tett előre, majd megállt és egy kemény pillantást küldött a kölyök fele, ki ez alapján megértette, mit kell tennie.

Elindult az uralkodója fele alázattal, aztán mint derült égből villámcsapás, meggondolta magát, megállt és határozottan szólalt meg.

–Atyám! Ő mentette meg az életem, kétszer is! Kérlek ne bántsd! Hálával tartozom neki. –A két vadállat, amely ez idő alatt közel került hozzám, most megállt, parancsot várva. A vezető és a védencem farkas szemet nézett egyik sem hagyott a másik után.

–Állj félre az utamból! Ez már nem rád tartozik! Később veled is lesz beszédem!

–De igen is rám tartozik!–lépett kicsit előre, de megtántorodott mikor sebes lábára állt.

–Látod mit tett veled! És te még véded? Neked teljesen elment az eszed! Vigyétek az utamból!–sóhajtotta az oroszlán.

–Ezt nem ő tette hanem az a boszorkány! Ő begyógyította. Nézd!–emelte fel sebesült mancsát.

Ezután az oroszlán már rám pillantott.

–Köszönöm!–sóhajtotta–Te vérzel!–Olyan közömbösen jelentette ki, mintha csak azt mondaná, hogy szép időnk van. A karomra pillantottam, amelyen vérem kígyózva csorgott lefele. Ez csak Josephin műve lehet. Átkozott boszorka! Hirtelen elgyengültem, lábaim feladták a szolgálatot s a földre rogytam. Hallottam, ahogy Flavius és Arrow megrémülve kiáltják a nevem, de nem tudtak kiszabadulni a vadak fogságából. Helyettük az oroszlán és a párduc sétált mellém. Már az eszméletlenség határán voltam, mégis hallottam ahogy hozzám szól.–Te is segítettél a fajtámnak, hálából én is megteszem.–Nem láttam mit tesz, mert képtelen voltam megmozdulni. Viszont éreztem forró leheletét, ahogy perzseli a sebem. Mikor újra kinyitottam a szemem még mindig mellettem voltak, aggódva méregettek.

–Köszönöm!–mondtam, miközben feltápászkodtam, aztán tisztelettudóan meghajoltam előtte. Meglepetésemre ő viszonozta a gesztusom, majd hátat fordított és elindult. Kísérői ellenvetülés nélkül követték őt, csak a kis párduc tétovázott, engem fürkészve, mintha tőlem várná a választ. Biztató mosollyal indítottam útnak.

Miután mind eltűntek az erdő sötétségében, a fiuk termettek mellettem. Aggódtak miattam, ez érthető, hisz én is ezt tenném, viszont szerintem kicsit túlzásba vittek, mikor kérdéseik sorozatával bombáztak.