Holdfény: IV. fejezet- Démon 3.rész

Alexandra szemszög

-->

–Rendben!–egyezett bele Arrow is–Gyere!–megfogta a kezem és elvezetett az ő gyakorlóhelyére…

Kezembe adta a fegyvert, közben pedig, folyamatosan magyarázott. Mire kell figyelnem és mit, hogyan kell csinálnom. Kifeszítettem az íjat, mire ő kuncogni kezdett.

–Mi ilyen vicces?

–Így nem fog sikerülni. Túl feszült vagy, légy kicsit lazább!

–Azt mondtad koncentráljak most meg, hogy lazítsak. Hogy fér össze a kettő?–megint nevetni kezdett, majd odajött hozzám és vállamra tette a kezét.

–Csak finoman–suttogta a fülembe csábosan–és figyeld a célpontot.–Azt tettem amit mondott, bár nehezemre esett koncentrálni , ha hideg lehelete csiklandozta a bőröm–Lazítsd kicsit el a vállad–folytatta–és most… lőj!–Ahogy elengedtem a kifeszített húrt, a nyíl sebesen indult a célpont fele és telibe talált.

–Nagyszerű!–mondta miközben megtapsolt–Van érzéked hozzá!

–Kösz!–zavarba jöttem, mikor észrevettem, hogy a többiek is tapsolnak.–Mm! Arrow?

–Igen?–kérdőn pillantott rám.

–Beszélhetnénk egy kicsit csendesebb helyen?

–Persze. Gyere!–karon fogott és kivezetett a gyakorló pályáról, a kertbe. Vonakodva léptem be. Arra számítottam, hogy újra meglátom a rejtélyes árnyat.–Valami baj van?–tekintete aggodalomról árulkodott.

–Nem, semmi. Csak meg akartam köszönni, hogy ennyire kedves vagy velem.

–Ennyi? Ugyan nincs mit, de nem értem, miért nem tudtad ezt ott elmondani.–tekintete vádlóra váltott. Ez felvitte nálam a pumpát.

–Szerinted, könnyű erről, vagy akármi másról beszelni, mikor egy egész sereg árgus szemekkel figyel?–vágtam a fejéhez. Elég a jó modorból! Ha ez kell, hát rossz leszek.–Hát tájékoztatlak, hogy nem az. Főleg nem egy olyannak, aki nincs hozzászokva ehhez az egészhez.–Egyre hangosabban tomboltam. Végre kiengedhettem azt a sok indulatot, ami eddig felgyülemlett bennem. Ami még jobban felidegesített, az az volt , hogy Arrow mindent nevetve fogadott. Nem vett komolyan!

–Ezt te viccesnek találod?

–Nagyon is!–mondta, miközben tovább nevetett, majd a kezem után nyúlt, hogy megvigasztaljon. Abból nem eszel! Elrántottam tőle, szemeim szinte villámokat szórtak dühömben.

–Ugyan már! Ne csináld ezt!

–Hagyj békén!

–Alexandra, kérlek!–Próbálkozott tovább.

–Nem! tartsd meg magadnak!–Mondtam nyomatékosan.

–De…–nem adta fel egy könnyen. Kezet újra felém indította, de egyszer csak megtorpant. Nem értettem, miért?

–Alexandra…–már más hangnemben szólított meg, de nem számított.

–Nem érdekel! Nem érted…–ahogy kimondtam, a bokorból egy vadállat ugrott elő. Egy fekete párduc, amely Arrowra akart támadni. Felismertem. Ez ugyanaz volt, mint amit az erdőben megmentettem. Hirtelen elöntöttek az érzései: hala, harag, szeretet, düh, majd megereztem mire készül. Lépnem kellett, még hozzá gyorsan!

–Várj!–mindketten rám pillantottak, de én csak a párduccal tartottam a szemkontaktust, majd folytattam.–Nem kell ezt tenned!–„Nem akar bántani!” adtam hozzá gondolatban. Hamar megértette, ezért lazított, majd odajött hozzám hízelegve, akar egy kiscica. Beszélnem kellett vele, hogy megtudjak egy-két dolgot. De ehhez le kellett ráznom Arrowt.

–Magunkra hagynál egy illantra?

–Viccelsz? Ezzel a vadállattal, aki az előbb meg akart ölni?–mindketten szúrós szemekkel néztünk rá.

–Csak egy perc az egész. Utána folytatjuk a beszélgetésünket.–lágyultam kicsit, de eszem ágában sem volt megtenni. Közben folyamatosan a szemébe néztem. Persze a macska is ugyanezt tette. Arrow végül feladta a harcot.

–Rendben!–egyezett bele, mert rájött, hogy nem adom fel egy könnyen.–De a közelben leszek és, ha ez a dög bántani próbál, szó nélkül megölöm!– Ó! Még mindig ezzel van? Forgattam a szemeim. Duzzogva elindult, magunkra hagyva. Ekkor a mácskához fordultam.

–Mondd csak, mit keresel itt?

–Téged!–válaszolta egyszerűen.

–Miért?–kíváncsiskodtam tovább.

–Meg akartam köszönni, hogy megmentettel és bocsánatot kérni a vezetőnk modora miatt. Ő mindig ilyen mogorva.

–Ő küldött?–gondoltam vissza a különleges oroszlánra, mely kivételesen ellenszenves volt velem szemben. Hirtelen nem tudtam volna róla elképzelni hasonlót. Már annak is örülhettem, hogy begyógyította a sebem és nem ölt meg helyette.

–Nem ! Dehogy! Nem kedveli a vámpírokat. Legalább is most nem . Régen másképp volt. Különben  semmi alapon nem küldene ide. Nem tudja, hogy eljöttem.

–Régen vámpír barát volt?–ragadtam le a témánál.

–Együtt harcolt velük és néha értük, viszont történt valami, ami miatt minden megváltozott.

–Mi volt az?

–Fogalmam sincs! Nem mesélt róla.

–Hálával tartozom neki, mert megmentett. Átadnád…?

–Persze! Képzelem milyen képet fog vágni!–somolygott– Amúgy a nevem Démon!

–Én Alexandra vagyok!–kicsit furcsa volt egy  párducnak bemutatkozni, de megtettem, aztán valami eszembe jutott.

–Démon! Te, hogy jutottal be ide?

–A főbejáraton. Egyszerű volt kicselezni az őröket. A kastély védelme elég gyenge.–vallotta, én pedig ámulva figyeltem.

Szóval mégsem olyan biztonságos, mint hittem. Beszélnem kell Flaviussal erről. Még én mérlegeltem, Démon körültekintett.

–Az a fiú minden mozdulatomat figyeli.–mutatott rá a közelben rejtőző Arrowra–Nem tetszik nekem!–idegesen csapkodott a farkával.

–Tudom, hogy csak védeni akartál, viszont Arrow a barátom. Csak egy kicsit összekaptunk egy apróságon.–magyaráztam.

–Bántani készült, éreztem! Ezért cselekedem!–Hű ha! Nekem ez új volt viszont én nem érezetem ezt a szándékát. Majd Arrowra pillantottam aki kezdte elveszíteni a türelmét.

–Talán!–nem voltam biztos benne–Démon, azt hiszem jobb ha most elmész. Még mielőtt csatára kerül sor.–célozgattam. Látszólag megértette.

–Rendben, de mielőtt elmegyek szeretném, ha tudnád: bármikor szükséged van rám, csak hívj és jövök!–bólintottam mire ő elszáguldott. De nem maradtam sokáig egyedül, hisz Arrow rögtön ott termett előttem.

–Szóval? Mit akart?–nézett várakozóan.

–Nem hinném, hogy rád tartozik!–még mindig dühös voltam rá, ami hangomban is kiütött.

–Ugyan már Alexandra! Ne kezd megint!

–Rendben!–egyeztem bele erre ő megkönnyebbült, nem számítva arra ami következik.–Viszont te is szállj le a magas lóról Arrow!–vágtam a fejéhez, mire ő elképedve bámult.–És ne képzeld magad olyan nagynak, mert nem csak körülötted forog a világ. Jól jegyezd meg, amit mondok! Semmivel sem vagy jobb, mint Flavius!–mondtam elkomolyodva, az utolsó szavakat már szinte ordítva, majd faképnél hagytam.

Rohantam céltalanul. Csak egyet akartam; messze kerülni tőle. Kezdett már túl nagy lenni a nyomás. Ez a hely az örökös rejtélyeivel, kezdett kikészíteni. Egyre sebesebben szaladtam, nem törődve semmivel. Már az első könnycseppek csordultak végig az arcomon, nem bírtam tovább. Egy hangra mégis figyelmes lettem.

–Alexandra?–mondta meglepetten–Alexandra! Várj!–majd elállta az utam.–Jól vagy?

Képtelen voltam válaszolni. Torkomban óriási csomót éreztem. Szemem a könnyek sós óceánjában úszott. Karjaiba omolva folytattam az egerek itatását.

Vigasztalásképpen átölelt és a hátam kezdte simogatni. Nem traktált fölösleges kérdésekkel, amiért külön hálás voltam. Jól esett tudni, hogy valaki mellettem áll mikor szükségem van rá. Legalább ennyit megadott nekem a sors.

Annyi minden történt velem az utóbbi időben, hogy szükségem volt kis időre még sikerül feldolgoznom mindent…