Holdfény: IV. fejezet- Démon 2.rész

Alexandra szemszög

-->

Végül sikerült pihennem néhány órát mielőtt a nap lement. Nem nevezhetem alvásnak, mivel az álom nem jött a szememre. Csak bámultam a plafont és forgolódtam. Gondolataim csak az álmom körül forogtak. Emellett Arrow békésen szunyókált. Nem zavarta a nyugtalanságom. Legszívesebben felébresztettem volna, hogy virrasszon mellettem, ahogy ő sem engedett pihenni, még el nem érte a célját. Csak nem volt szívem felébreszteni, ezúttal!

De megfizet egyszer ezért! –fogadtam meg magamnak. Aztán odabújtam hozzá, hátha sikerül elszenderednem legalább néhány percre. Bevált. De nem aludhattam sokáig, mivel Arrow, felébredt. Nyújtózott egyet, majd megpróbált felkelni anélkül, hogy felébresszen.

–Bocs! Nem akartalak felébreszteni.–suttogta kedvesen mikor felkelt, odahajolt hozzám.–Pihenj csak tovább!

–Te hova mész?–kérdeztem kicsit kábultan.

–Gyakorolni!–válaszolta egyszerűen– Csak előbb lezuhanyzok és rendbe hozom magam.

–Nem az a különleges kepésséged, hogy mindig célba találsz? Akkor minek gyakorolni?

–Fejlesztenem kell az összpontosításom. Ez fontos tényező, hogy célba találjak.–hát azt nekem is fejlesztenem kéne, az istennő mondása szerint–Azon kívül egy kis edzés sosem árt és formában kell tartanom magam.

–Veled mehetek?–kérdeztem gyorsan.

–Hát, nem is tudom! Pihenned kéne! Még mindig iszonyatosan festesz!–gúnyolódott megint. Így akarsz játszani? Hát legyen!

–Hát igen, ha egész éjjel azt kellett hallgatnom, ahogy horkolsz! Mit vártál? Olyan leszek, mint egy angyal?

–Például!–vágta rá sértődötten–És nem is horkolok!

–Ha te mondod!–sóhajtottam egyszínűen. Tudtam, hogy ezzel az idegeire megyek. Ez is volt a célom, kölcsön kenyér vissza jár!

Szemébe néztem, láttam, ahogy az idegesség kezdi átvenni rajta az uralmat és, hogy valamin nagyon gondolkodik. Hm! Azt hiszem itt az ideje, magára hagyni egy kicsit, hadd dühöngjön. Már indultam is ki a szobámból, mikor mellette haladtam el elkapta a karom és magához rántott. Keményen átkarolt, mélyen a szemembe nézve. Aztán meglágyult, olyan hirtelen, hogy nem tudtam követni.

–Bosszú, mi?!–Honnan jött rá? Ennyire kiszámítható lennék?–Jól csinálod!–vallotta nevetve.

–Honnan tudtad?–kérdeztem meghökkenve.

–Nem te vagy az első, aki megpróbálta.–nevetett tovább–De kétség kívül, neked sikerült a legjobban.–dicsért.–Jól van, velem jöhetsz!–adta meg magát végül.–Tíz perc múlva találkozunk. Rendben?–bólintottam.

Miután elhagyta a szobám, töprengeni kezdtem. Mit is vegyek fel, egy ilyen alkalomra? Azt sem tudtam, mit fogok csinálni. Íjászkodni? Soha nem volt hasonló fegyver a kezemben. Vagyis nem emlékeztem rá.

Végül úgy döntöttem, lezuhanyzok utána pedig, keresek valami megfelelő öltözéket.

Kimondhatatlanul jól esett, ahogy a forró víz csorgott végig a bőrömön. Oly nyugalomra leltem, amiben már régóta nem volt részem. Legszívesebben egész nap élveztem volna a víz forró érintését, de erre nem volt időm. Egy törölközőt magam köré csavarva, beléptem a gardróbba. Kicsit körülnéztem.

Szemem megakadt az egyik ruhadarabon. Különös volt, mert már jó néhányszor voltam itt és még egyszer sem vettem észre. Felső része apró fekete láncszemekből volt kirakva. Ujjatlan volt, csak egy vékony pánttal rendelkezett. Szoknyája földig érő éj kék volt. Anyagát képtelen voltam meghatározni. Látszólag selyem, viszont sokkal erősebb volt annál. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes öltözéket.

Nem bambultam sokáig, hamar magamra kaptam egy kényelmes lábbelit választva mellé. Hajam lófarokba kötöttem, majd elindultam, mert nem akartam túl sokáig várakoztatni Arrowt.

Kileptem a folyosóra, abban a reményben, hogy a fiú már türelmetlenül vár rám. Viszont a helyiség kongott az ürességtől. Talán elment, nélkülem? Nem túl szép tőle! Vagy talán a szobájában van? Mielőtt beléptem volna, illedelmesen bekopogtam. Semmi válasz. Hát jó, akkor bemegyek!

Lassan beléptem a szobájában, de nem találtam senkit. Csak a víz zuhogása hallatszott egy másik ajtó mögül. Szóval még tusol? Én meg rohantam, hogy ne várakoztassam, erre még én kell őt várjam. Remek!

Kicsit körültekintettem a szobában. Nem volt akkora, mint az enyém, de kicsinek sem nevezhettem. Falai égszínkékre voltak festve és néhány tájkép díszítette őket. Az ágya foglalta el a szoba nagy részét. Mellette az éjjeli szekrényen, egy képet találtam. Egy csinos szőke lány kepét. Érdekes, ezt legutóbb nem vettem észre. Tálán a testvére, vagy a barátnője.

Hirtelen hallottam az ajtót nyílni, ezért gyorsan visszatettem a képet a szekrényre, reménykedve, hogy a fiú nem kap rajta, gyorsan az erkélyre mentem.

Egy szál törölközőben lépett be a szobájába szabadon hagyva izmos felsőtestét, aztán mikor megpillantott meghökkent.

–Hú! Fantasztikusan nézel ki!–ámuldozott, tátott szájjal.–De nem arról volt szó, hogy tíz perc múlva találkozunk? Máris hiányoztam?–táncoltatta gonoszul a szemöldökét.

–Nem.–mondtam unottan–Csak meguntam a várakozást. Nem véletlenül fel órát akartál mondani?–ekkor ő is az órájára pillantott, akkor megértette mire célzok.

–Jaj bocs. Teljesen megfeledkeztem az időről.–mentegetőzött–Csak egy pillanatot adj és mehetünk.

–Rendben.–majd eltűnt előlem. Nem telt sok időbe, mire elkészült és elindulhattunk.

A kerten mentünk keresztül, a kastély háta mögé. Ez a hely, olyan volt, akár egy gyakorló pálya egy lovagi tornához.

–Nos, megérkeztünk.–de nem voltunk egyedül. Az őrök, akik nem voltak szolgálatban, mind itt gyakoroltak. Messzire visszhangzott a kardok csikorgása, ahogy a fémek hevesen összeértek, majd simultak végig egymáson.– Azt hiszem, jobb ha a díszpáholyból figyeled az eseményeket. Nem akarom, hogy megsérülj!–nem tudtam mire érti.

Ekkor egy ifjúra mutatott, aki épp íjászkodni tanult. Nem túl nagy sikerrel. Mindenki fél szemmel őt figyelte. Nem is csoda, mert nagyon ügyetlennek tűnt.–Látod?–fordult felém.

Én még mindig az ifjút figyeltem, aki véletlenül felénk indította nyilat. Reflex szerűen cselekedtem. Arrow éle álltam, keresztbe állítottam karjaim és a célpontra koncentráltam, a nyílra, mely sebesen szelte a levegőt felénk. Nem messze állt meg tőlünk, mikor ökölbe szorítottam a kezeim. Az fiú szeme elkerekedett és néhány őre is aki épp felénk pillantott.

„Elég a műsorból!”-gondoltam és gyorsan széttártam kezeim mire a nyíl a földre hullott.

–Hú! Ez közel volt!–ámuldozott Arrow, majd szúrós szemekkel nézett az ifjúra.

–Azt hiszem igazad van. Jobb, ha onnan nézem az eseményeket.–Egyet értett, majd elkísért a páholyig. Az őrök akik mellett elhaladtunk, mind elismerően bókoltak.

–Nézzük a jó oldalát.–mondta útközben–Most már híres lettel!

A díszpáholy egy magaslaton helyezkedett el, nem volt túl nagy, csak hat ülőhellyel rendelkezett. A két középső nagy, trónszerű volt. Gondolom az a gróf vagy valamelyik elöljáró helye. A másik négy, néhány centivel hátrébb volt elhelyezve és kicsit kisebbre volt méretezve. Talán azok voltak a vendégeké. Mindegyik vörös bársonyhuzattal volt bevonva.

Arrow az egyik trónszékhez vezetett jelezve, hogy ez az én helyem.

–Általában a grófkisasszony szokott itt ülni, de szerintem kiérdemelted a helyét.–mondta mosolyogva, majd elindult, hogy elfoglalja a helyét.

Kiváló kilátással szolgált a páholy. A korlátra könyökölve néztem körül. Néhányan közelebb merészkedtek, meghajoltak, majd folytatták a harcot. Kis idő múlva unalmassá vált.

Messzebb pillantottam, ahol Arrow íjászkodott. Épp az ifjút dorgálta, aki majdnem eltalált. Megérezte, hogy őt figyelem. Felém pillantott mosolyogva, én csak rosszallóan csóváltam a fejem. Még egyszer végig szemléltem a terepet, hátha látok valami ismerős arcot.

Ahogy a kert fele pillantottam, valami megragadta a figyelmemet. Egy fekete árny bolyongott ott fel s alá. Nyugtalannak tűnt, mintha keresne valamit. Feszülten figyeltem mozgását, míg valaki megzavart.

–Csak nem engem keresel?–mondta egy ismerős hang. Hátra pillantottam, elszakítva a figyelmem a rejtélyes árnyról. Flavius állt ott rám villantva hófehér mosolyát.

–Te jó ég! Flavius, a frászt hozod rám!–erre csak felnevetett.

–Bocs, de azt hiszem az edzés itt zajlik.

–Tudom. Viszont láttam valami furcsát a kertben.–tekintetem visszasiklott a kertre, remélve, hogy meglátom megint. Flavius követte a példámat. Csalódnom kellett. Az árny eltűnt.

–Nem látok semmi különöset.–mondta kis idő után.– Biztos csak képzelődtél.

–Nem hiszel nekem?–visszafordultam hozzá, szemeim az övébe fúrtam.

–Alexandra!–kezdte miközben leguggolt elém–Én… –de nem tudta befejezni. Valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött, megzavarva a beszélgetésünket. Flavius szemei rólam, a hátam mögött álló személyre siklottak. Ellenségesen nézett rá. Felálltam, kitérve kettejük útjából, ők pedig továbbra is farkasszemet néztek.

Nem gondoltam volna, hogy Arrow és Flavius ennyire utáljak egymást. Vagy ez a valkűr-vámpír ellentét miatt van?

–Nagyon jó voltál Arrow! Kiváló munka! Mondd csak, kipróbálhatom én is?–tereltem el a fiú figyelmét. Nem akartam, hogy egymásnak essenek.

–Hát… nem is tudom.–tétovázott.

–Ugyan már, kérlek. Biztos vagyok benne, hogy jó tanárom lennél!–Ekkor már Flavius is engem figyelt. Nem értette, honnan ez a hirtelen érdeklődés az íjászat iránt.

„Ez csak álca, nem akarom, hogy egymásnak essetek”–küldtem fele a gondolatot, annyira koncentráltam, ahogy csak bírtam és arra is vigyázva, hogy ne nézzek rá. Csak lopva pillantottam meg. Meglepettnek tűnt, de egyetértően bólintott.

–Rendben!–egyezett bele Arrow is–Gyere!–megfogta a kezem és elvezetett az ő gyakorlóhelyére…