16. fejezet – Füstbe ment terv –

16. fejezet – Füstbe ment terv –

Tovább mentem egyedül hagyva Rob-ot. A kastély ezuttal kisértetiesen hatott. Szinte érezni lehetett a levegőben, hogy valami készülőben van. Valami nagy dolog. Valami gonosz. A harc elötti néma csönd szált le e varázslatos tájra. Már a gondolattól is megborzongtam.

Tudtam, ha felérek nem marad időm pihenésre, amire mostanában nem sűrün volt részem. Talán ez a hercegnőséggel jár, bár nem ilyesmire számítottam. Reménykedtem benne, hogy egyszerű lesz vezetni egy népet, de már kezdek rájönni, hogy ez nem így van. Ha néhány vámpírral képtelen megbirkozni, akkor mi lesz több ezerrel? Valljuk be, én nem erre születtem. Vagyis valójában igen, viszont ez az egész számomra olyan, mintha kilógnék a sorból. A szüleim nagy vezérek voltak akiket tisztelt és becsült a népük, de én kétlem, hogy valaha is a közelükbe érhetnék. Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan életem, mint a mesékben, még hercegnőként sem, nincs nekem ekkora szerencsém, viszont reméltem, hogy könnyebb lesz.

Talán, ha aznap mikor átváltoztam, hagytam volna Josephint, hogy megöljön, most nem lenne ilyen problémám. Miket beszélek, nem hagyhatom cserben a népem, hisz a jövőjük az én kezemben van, az életük tőlem függ. Sajnos a gondolat nem volt képes megnyugtatni. Ez még nem jelenti azt, hogy sikerrel járok. A kastélytől néhány lépésre megtorpantam és úgy néztem rá, mintha tőle várnám a megoldást minden problémámra. Tudtam, hogy hiába várok nem jutok vele sokra, de ez nem akadályozott meg abban, hogy megtegyem.

-       Kételkedik hercegnő? – zavarta meg a bambulásom.

-       Flavius?

-       Igen, bocsánat, hogy megzavartam.

-       Tessék? Várj, várj, várj! Miben egyeztünk meg? Megtartod a titkom és Alexandrának hívsz. Mi ez a változás? – lepődtem meg. Azt hittem komolyan veszi a kérésemet, de úgy tünik nagyot tévedtem.

-       Bocsánat! Csak miután engedetlen voltam és megszegtem minden parancsodat, gondoltam ezentúl tisztelettudóbb leszek és úgy viselkedek veled, ahogyan egy, hercegnővel illik.

-       Flavius ezt fejezd be. Ezzel nem oldassz meg semmit. Maradjon minden, úgy ahogy volt és akkor minden rendben lesz.

-       Legyen ahogy akarod.- sóhajtotta legyőzötten.

-       Bocsáss meg, de most tényleg mennem kell.

-       Nem is szeretnélek tovább fenntartani, csak…

-       Csak mi? – kíváncsiskodtam.

-       Nem érdekes, menj csak! – bár érdekelt, hogy mit titkol elölem, nem maradtam. Néha bánom, hogy nem tudok gondolatokat olvasni.

Már nem volt sok időm a gyakorlásra és én még hozzá sem kezdtem. Éreztem ahogy a nap egyre lejjebb kúszik a láthatáron. Felsiettem a szobámba óvatosan elhaladva Arrow szobája elött, Robert és Flavius után, csak ő hiányzott. A szobámba érve gondosan bezártam az ajtót, nem akartam, hogy bárki is zavarjon.

Elővettem az anyámtól kapott könyvet, mely eddig a párnám alatt lapult. Viszont akadt egy kis probléma, nem tudtam kinyitni. Majd megpillantottam a pecsétet. Hiányzott belőle a kulcs. 

Valaki elvette? De ki? És miért? Rajtam kívül senki sem tudja használni, sem kinyitni a biztonsági rendszer miatt. De akkor minek a kulcs könyv nélkül. Kutatni keztem az ágyon, remélve, hogy csak beakadt valamibe, de reménytelenül.

- A fenébe! Miért pont most?! Ez nem lehet igaz! – átkozodtam miközben tűvé tettem a szobát mire megtaláltam. Rájöttem, hogy senki nem vette el, senki nem nyúlt hozzá, hanem az én gondatlanságomból történt. Amikor sietségemben odacsaptam, a kulcs lehullott az asztal alá. Nagy kő esett le a szívemről. Visszahelyeztem a kulcsot a pecsétbe, majd keresgélni kezdtem. Melyik is volt az a varázsige, amit Aisha említett? A paralyze. Követtem anyám utasításait. Kezem a könyv első oldalára tettem, majd összpontosítottam. Pillanatok alatt megmutatta nekem.

Paralyze

Védő varázslat, ideiglenes bénítást okoz. Harcban, háborúban nem a legjobb választás, mivel teljes összpontosítást igényel. Használata egyszerű: Keressünk egy célpontot, amit megszeretnénk bénítani, tekintetünk szegezzük rá, kezdjünk összpontosítani. Miután érezzük, hogy semmi nem képes elvonni a figyelmünket a kiszemelt tárgyról, mondjuk ki a varázsigét. Paralyze. Hatása addig teljes mértékű amég az öszpontosítás tökéletes.

Nos lássunk munkához. Kiszemeltem, az éjjeli szekrényen álló cserepes virágot, szembe álltam vele pár lépésnyi távolságra, a kezem felé nyújtottam, majd kimondtam a varázsigét. Kezemből, egy apro fénygömb fakadt ki, mi nagy erővel nekicsapodott a virág melletti tükörre, majd visszaverődött eltalálva a jobb karom. Azonnal bizsergés futott végig rajta majd elnehezult, mintha kővé vált volna. Képtelen voltam mozgatni.

-       Francba! – hirtelen fádalom tőrt rám, majd kezdett kiterjedni a vállam fele. Pánikba estem, nem tudtam mi tévő legyek.

-       “Összpontosíts, hogy győzedelmeskedhess!” – hallottam Madya hangját.

Megprobáltam, megnyugodni és összpontosítani amennyire ebben a helyzetben lehetséges volt. Kimondhatatlanul nehéz volt, viszont sikerült megállítanom. Éreztem, ahogy lassan visszavonulót fúj a zsibbadás majd végleg eltűnik. Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd az istennőhöz fordultam.

-       Madya, kérlek segíts!

-       Mi a gond kedvesem? – jelent meg szellem alákjában.

 Mint mindig tökelétes volt. Hosszú ezüstös haja, laza hullámokban omlott a vállaira. Egy hosszú égszinkék ruhát viselt, mely teljesen kihangsúlyozta irigylésre méltó alakját. Olyan fiatalnak látszott, talán még nálam is fiatalabb. Egyedül a szemei nem változtak amióta először láttam. Azok az óceán-kék szemek árulkodtak arról, hogy mennyit látott életében, arról a sok bölcsességről amire szert tett.

-       Tanácstalan vagyok! Tényleg jó ötlet ez a varázslatos dolog? Vagy hiábavaló ez az egész?

-       Ha győzedelmeskedni akarsz, bíznod kell önmagadban és barátaidban. A kételkedés soha nem vezet jóra. – mint mindig most sem egy kerülő válaszra vártam, hanem valami konkrétumra.

-       De ha magam is szinte kővé valtoztattam, ki tudja mi lesz mikor együtt leszunk a barátaimmal. Ha akkor tévesztek célt meg is ölhetem őket.

-       Bizz magadban és az erődben, akármilyen nehéz is akkor minden rendben lesz. – mondta miközben felszívódott akár a kámfor.

Igaza van, nem fogom veszélybe sodorni azzal, hogy kétségeim vannak. Akkor is ha nehéz, erősnek kell lennem és magabiztosnak. Bár szívem mélyén nagyon kételkedtem magamban és csak abban reménykedtem, hogy ez ne legyen kihatással az eseményekre. Nem lehetek gyenge, nem engedhetem meg magamnak.

Mély levegőt vettem, majd kiszúrtam egy másik tárgyat, ezuttal az asztalon lévő rózsát. Egy pillanatig csak figyeltem, minden zavaró tényezőt kizárva a fejemből, majd kimondtam a “varázsigét” Paralize. A rózsa szára elkezdett megfeketedni mire a szirmokhoz ért azok elfonnyadtak és elhulltak.

-       Sikerült! – sóhajtottam megkönyebbülten. 

Kitekintettem az ablakon, épp elkaptam a nap utolsó sugarait. Szürkület volt, ideje elindulni. Bár borzongtam a gondolattól is, hogy harcba készülök, viszont nem volt választásom. Ismét mély levegőt szívtam, erőt gyüjtve, közben pedig a könyvet gondosan elrelytettem az ágy alá. Kate már kint várt, láttam ő is habozott. Tudta mibe mászott bele, láttam, hogy nem hátrál, akármennyire is szeretne. Arrow-ért teszi, látszik, hogy szereti. Aisha sietve érkezett, biztos félt nehogy lekéssen valamit.

-       Felkészültetek? – kérdeztem suttogva.

-       Igen! – válaszoltak egyszerre.

Kate ment elől, ha esetleg Arrow ébren van ne keltsünk feltűnést.

-       Arrow, te miért vagy ébren? – lepődött meg Kate, behajtva maga után az ajtót. Így mi a maradék résen páholyból figyelhettük a történteket. – Pihenned kéne, fáradtnak tűnsz.

-       Nem fogok többet aludni. Nem akarok több rémálmot. Inkább többet vadászok és formában tartom magam. – jelentette ki határozottan

-       De ha nem pihensz, nem lesz erőd vadászni sem. – győzködte Kate.

-       Ne aggodj, kibirom.

-       Arrow könyörgöm, ne légy ilyen makacs. Gyere! Én is lepihenek veled és nem engedem, hogy rémálmod legyen.

-       Te nem tehetsz semmit! – emelte fel a hangját akaratlanul.

-       Akkor ide hívom őt. – tudtam, hogy rám érti , mert összeszorított fogakkal mondta.

-       Nem! Hiszen látni sem akar, és őszintén, nem is érdemlek mást…

-       Nem haragszik rád, hisz megmondta!

-       Láttam a szemében Kate. Engem nem ver át. Én átlátok a pajzson ami mögé rejtőzik. Akár csak Heidi, ő is pontosan ezt tette.

-       Arrow ő nem Heidi, hanem…- nem bírtam tovább.

-       Minden rendben? – léptem be a szobába – Bocsanat, ha megzavartam valamit, de kiabálást hallottam, gondoltam baj van. – Ekkor Arrow rám vetette a tekintetét. Pontosan erre volt szükségem. Méyen a szemébe néztem, és csak annyit mondtam ”sajnálom” miközben öszpontosítani kezdtem. Pillanatok alatt a földre hullott, mint egy öszi falevél.

-       Mit tettél vele? – kérdezte Kate, kétségbeesetten.

-       Csak elaltattam, te is tudod, hogy az ő érdekében tettem! – láttam rajta, hogy valami nagyon nem tetszik neki, viszont egy szót sem szólt.

Pillanatokon belül egy tucat szárnyas kis szörnyecske, jelent meg a szobában és már kezdtem úgy érezni magam, mint egy rémálomban. Túlerőben voltak, de nem adhattam fel a reményt már az elején. Kate, mellem állt csak ekkor tűnt fel, hogy Aisha nem volt a szobában.

-       Aisha! –kiáltottam.

-       Nem tudok bemenni! Az ajtót bezárta valami! Mi történik?

-       Akárhogy, csak juss be! – tudom ennek semmi értelme, egy kívülálló garantáltan nem értené, de bíztam benne, hogy Aisha vette a lapot.

-       Mit tegyünk? – kérdezte Kate 

-       Szabaduljunk meg tőlük! – csak bólintott előhúzva a kardját és kaszabolni kezdte őket. Kinek fejét kinek szárnyát vágta. Persze nem volt könnyű mert folyton körbe vették és próbálták elterelni a figyelmét. Én is összpontosítani kezdtem.

-       Paralize! – szoltam mire az összes lény mintha kővé vált volna és kezdtek egyesével a földre húllani.

Dermedten feküdtek a földön, mint valami ocsmány szobrocskák, mozdulni sem bírtak. Minden jól ment, amég valami megzavart: Aisha fájdalommal teli sikolya. Hirtelen elvesztettem az önkontrólt. A lények kezdtek újra mozogni lassan visszakapva az erejüket. Ennek nem lesz jó vége. 

Már nem voltam képes  visszaszerezni az irányítást és ismét ugyanazt a hibát követtem el. Egy tükörre céloztam, mely visszahárította az erőm, ezuttal sikerült időben kitérnem az elszabadult fénygömb útja elől, viszont Kate nem vette időben észre és a lábát taláta el. A lány földre rogyott, egy szót sem szólt, viszont láttam a fájdalmat ami megjelent az arcán. A francba. Azonnal odamentem hozzá, letérdeltem mellé – Sajnálom! – mondtam szinte csak magamnak miközben kezem az ütés helyére tettem, próbálva elmúlasztani a fájdalmat.

 A kis szörnyetegek gonosz nevetésnek keztek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.Elegem volt a gyerekes kis játékaikból. Összegyüjtöttem minden erőmet felállva, minden dühom beleadva.

-       Elég legyen! – az ablakok megremegtek, majd csend lett a szobában, mindenki figyelt. – Takarodjatok innen! – mintha a hangom kipréselte őket az ablakon úgy futamodtak meg sorjában. Csak egy fordult felém, akit már jól ismertem, az aki Arrow álmait kísértette.

-       Ezzel még nincs vége! – sziszegte.

-       Persze, hogy nincs! 

Ekkor vétettem, ismét egy meggondolatlanságot tettem, megtámadtam mikor ő számított rá. Ő egy könnyed mozdulattal kivédte, majd azonnal támadott. Én pedig elbizakodva elfelejtettem felvenni a pajzsomat. Ez volt a mai nap legnagyobb hibája. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy eltalátta a karom és a homlokom majd, hogy önelégült nevetéssel elmegy. Majd éreztem amint kicsúszik a föld a talpam alól összeesek, majd csak sötéség, hangok és sötétség. Akkor nem lehet ájulás, akkor pedig mi történt?

-       Alexandra! – hallottam Kate hangját, de nem láttam őt sehol, túlságosan sötét volt. – Alexandra, jól vagy?

-       Kate? Hol vagy?

-       Itt vagyok! – fogta meg a kezem, azonnal megfogtam a másik kezemmel, megszorítva mintha az elétem függne tőle, de még mindig nem láttam őt sehol, csak sötétséget.

-       Miért van ilyen sötét? – kérdeztem

-       De hiszen… - kezdte, aztán hirtelen abbahagyta, mintha zokogott volna.

-       Kate? Mi történt? Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de a lány egy szót sem szólt csak csendesen zokogott mellettem.

-       Kate, kérlek mond el mi a baj? – ezuttal sem válaszolt.

-       Kate, mi történt? – hallottam Aisha aggodó, hangját.

-       Azt hiszem megvakult. – suttogta zokogva.