2014. november 12., szerda

22.Fejeyet

-Ki vagy te?-kérdezte elkerekedett szemekkel.
-Amint már mondtam, a nevem Alexandra és...
-A hercegnő...
-Tessék?-kérdeztem elképedve, ezt meg honnan tudta?- Ezt meg honnan veszed?-válasz helyett térdre borult elöttem.
-Könyörgöm az istennőre, könyörüljön a szánalmas életemen, észtelen viselkedésem miatt és azért, mert nem voltam képes felismerni felségedet. Tudom nem érdemlek hasonlót, mégis irgalmáért esedezem.
-Várj! Honnan tudod, hogy ki vagyok?-mire ő felállt és egy papírtekercset húzott ki a nadrágja hátsó zsebéből, majd átnyújtotta nekem. Kicsit félve, hogy mit rejthet átvettem tőle. Mikor kibontottam és megpillantottam kiejtettem a kezemből, mintha megperzselt volna. Ő azonnal lehajolt és felvette nekem. - Honnan van neked hasonlód? Honnan szerezted?-kérdeztem remegő hangal.
-Ha igazán szeretné tudni, megmutatom.-nyújtotta a karját- De kérem üljön le. Nem lesz kellemes látvány. Nem volt könnyű vámpíréletem.
Leültem az avarra mire ő, követte a példámat és szembe ült velem, majd ismét felém nyújtotta a karját. Hezítálva, de megfogtam a karját, majd becsuktam a szemem, mély levegőt véve, kiürítettem az elmém. Pillanatokon belül, megpillantottam egy ismeretlen tájat. Sivatag. Soha nem voltam hasonló helyen. Először kopárnak tűnt minden, majd sikerült megpillantanom egy tábort a sziklák között. Egy vámpírtábort. Méghozzá nem is kicsit.
"Vigyázz, ne kelts feltűnést!"-mondta az egyik vámpír
"Miféle feltűnést? Ki jár a sivatagban, aki veszélyt jelenthet ránk?"-kérdezte Daniel.
"Csak fogadj szót, ha itt akarsz maradni és örülj, hogy befogadtak. Nem szeretik az újoncokat."
Nemsokára saját kunyhóját láttam, ami szerény volt, de otthonos és egy barátot aki segít neki és szárnya alá veszi. Aaron a tábor látnoka.
A kép megváltozik. Daniel összefűzésbe kerül az egyik vámpírral a faluból, nagyon dühös, képes vagyok átérezni a hatalmát. Majd a dühe új szintre emelkedett, hihetetlen szél kerekedett, kissebb tornádó, mely szinte elpusztította a tábort.. több sérült... a vámpírok felháborodtak, megakarják ölni Danielt. Az egyetlen aki segít neki megszökni, az Aaron.
"Mégis mít kéne tennem? Fogalmam sincs, hova menjek."
"Nyugodj meg!" mondta Aaron, miközben egy hátizsákot pakol meg néhány üveggel."És pontosan kövesd az utasításaimat. Fogd ezt és menj délre, mindig csak délre. Keresd meg a vámpírok hercegnőjét. A neve Alexandra Winterroze, ő az egyetlen, akiben igazán megbízhatsz."
"És hol találom ezt a hercegnőt? Egyáltalán, honnan fogom felismerni? És mi van, ha nem fog segíteni?"-kérdezte Daniel kétségbeesettem. Éreztem a hangján a félelmét.
"Bízz bennem! Ő az egyetlen aki segíthet."-majd a kezébe nyomta a papírtekercset-"És innen fogod felismerni!"
És ott volt a papírtekercs, amít átadott nekem, amin az én arcképem volt. Az arcképem amítől annyira megrémültem, nem volt félelmetes. Egyszerüen váratlan volt számomra, hogy egy képet lássak magamról, pontosan olyannak amilyen jelenleg vagyok, kivéve, hogy a képen sokkal magabiztosabbnak és erősebbnek néztem ki, mint valójában.
Eleget láttam így elengedtem a karját megtörve a kapcsolatot. Majd feltápászkodtam, leseperve az őszi leveleket az így is tönkretett ruhámrol, mikor azon vettem észre magam, hogy Daniel szemei kíváncsi pillantásokat vet rám. Szemei már nem izzottak, viszont még mindig vörösek voltak.
-Mi az?-kérdeztem irritált hangon.
-Elnézést kérek, modorom miatt hercegnő! Csak mikor azt mondták különleges barátai vannak, azt hiszem nem vettem elég komolyan.-mondta megszeppenve. Ekkor már értettem. Nem volt gyakori a hasonló barátság, de nem voltak szabályok ez ellen. Démon még közelebb szegődott hozzán kihangsúlyozva az aggódását.
-Ő Démon, az egyik legmegbizhatóbb barátom. És mielött bármít is mondanál róla, tudd meg, hogy hosszú a közös történetünk. Szinte azota ismerem, hogy vissza változtam.-mondtam miközben megsimítottam Démon fejét, mire ő elégedetten dormolni kezdett.
-Nem akarok ítélkezni ön felett.-védekezett Daniel-Sajnos én is megtanultam, hogy a fajtársak nem mindig megbízhatók. Bár ő sem bízik bennem.- mutatott Démon felé.
-Csak elővigyázatos. Félt engem. Elég sok problémám volt az utobbi időben, a meggondolatlan döntéseim miatt, viszont ő feltétel nélkül mellettem állt és segített.- Hirtelen, mintha elhagyott volna az erőm, meginogtam, de mielött leessek, Daniel erős karja elkapott.
-Jól van?-kérdezte aggodva.
-Igen, csak kimerültem és vadásznom kéne.
-Ilyen állapotban? Mégis, hogy lennel képes rá?
-Démon majd segít.
-Engedje, hogy én segítsek.-mondta határozottan, majd meghajolt elöttem és eltűnt az erdőben, néhány perc múlva a karjában egy termetes szarvassal tért vissza, ami még vergődött a szorítasa miatt, majd egy apró mozdulattal kitekerte a nyakát, majd leterítette elém -Fogadja el bocsanatkérés képpen.- mondta alázatosan. Én csak erőtlenül bolintottam, majd az élettelen állat fölé hajoltam és belemélyesztettem a szemfogaim a nyakába. Forró vére pillanatok alatt kellemes érzéssel töltött el. Hamar kiürítettem a testét minden csepp drága vérétől, majd Démon elé toltam, aki kiéhezve kezdte marcangolni azt. A vér hatására annyi erőm összegyült, hogy magamtól is képes voltam felállni és lassan éreztem, amint visszatér a hatalmam.
-Köszönöm. Azt hiszem neked is szükséged van rá.
-Remeltem, hogy velem tart, felseg.
-Én igazából... nekem nincs szükségem többre.-Daniel kinyította a szájat, majd becsukta, de mielött tovább állott volna, Démon szinte a karjaiba lökött. -Na jó legyen, de csak egy feltétellel. Ezentúl szólíts Alexandrának.
-Ha csak ennyibe kerül... legyen. Kicsit szokatlan számomra egy arany vérű mellett lenni. Méghozzá a Winterroze királyi család utolsó élő tagja.
-Hidd el, nem csak neked nehéz elhinni.
-Bocsáss meg, bizonyára nem egyszerü ezzel a gondolattal élni. De a barátaid biztos segítenek.
-Ha hiszed, ha nem, Démon az egyetlen barátom akit megbízhatónak tartok. A többiek... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg...
-Elvárják tőled, hogy a megmentőjük légy?
-Pontosan. Néha nagyon kivülállónak érzem magam, mint egy kakukk tojás. Néha meg, nagyon nehéz legyőzni ezt az érzést.-mondtam majd szaladni keztem ez első zsákmányom felé. Ez a beszélgetés kezdett lehangolová válni, remeltem Danielnek is feltűnik, hogy nem akarom folytatni és nem erölteti majd.
Szerencsémre ő is a vadászatra lett figyelmes, ami bizonyára nem volt nehéz, hisz ki volt éhezve. Még én egy szarvast fosztottam meg vérétől, ő hat őzet tett halomra teljesen kiürítve. Ezalatt én végig figyeltem. Minden mozdulata precíz volt, mint egy öreg vámpír aki már évezredek óta ezt csinálja, nem pedig egy friss vámpír aki most kezdte. Mikor megelégedett megigazította a ruháít, ujjaival kifésülve szőke haját, mely mégjobban összekuszálódott emiatt. Szemei pedig tengerkékek voltak. Mintha megérezte volna, hogy figyelem. Tekintete találkozott az enyémmel, ajkai pedig egy huncut félmosolyra húzódtak. Tisztában volt vele, hogy jól nézett ki és élvezte a figyelmem. Lesúlytottam a tekintetem, majd megigazítottam a ruhám, amin megjegyzem ez nem segített. Úgy nézett ki, mintha kemény harcot vívtam volna egy medvével. 
-Tessék!-nyújtott át nekem egy hófehér zsebkendőt, én pedig meglepetten néztem, nem értve miért tette. Ő közelebb lépett hozzám gyengéden kezébe véve arcomat másikkal, pedig az ajkaim simította végig. Csak akkor voltam képes megérteni mit csinál, mikor befejezte és eltette a véres zsebkendőt. Én pedig azt hittem... Legszívesebben elsűlyedtem volna szégyenemben.
-Azt hiszem... most már ideje vissza mennem. Bizonyára már keresnek.-makogtam neki egy helyben kitalált kifogást, hogy távol kerüljek tőle.
-Veled tarthatok? Végül is azért jöttem, hogy a táborodhoz szegüljek.
-Persze.-mondtam végül, bár kissé bizonytalanul.- Gyere! Tetszeni fog.-mondtam miközben elindultam ő pedig  mellém szegült. Elképzelni is rossz volt, hogy nézunk ki együtt. Ő a menekült tökéletes öltözékben, kifogástalan frizurával én meg a hercegnő, szakadt ruhákban, kócos hajjal, mocskosan. Hamar a kastély kapujához értünk, Daniel pedig csendben pásztázta körül a terepet. Mikor a bejárathoz értünk, az őrök furcsán méregettek minket.
-Üdvözlöm hercegnő! Lucas légy üdvözölve újra köztünk.-köszöntött minket, majd kezet fogott Danielel, aki ugyanolyan meglepett képet vágott mint én.Viszont a szemében volt valami, de amint észrevette, hogy figyelem azonnal leplezte. Mielött bármit is kérdezhettem volna...
-Nos, megmutatod a helyet, vagy magam kell felfedeznem?-kérdezte huncut mosolyal az arcán.
-Ugyan már! Több, mint valószínű, hogy tömlöcbe zárnának, mielött észrevennéd.
-Ennyire alá becsülsz engem?-kérdezte, miközben közelebb lépett hozzám.
-Nem!- vágtam rá azonnal, kicsit túlságosan hamar ahhoz, hogy hihető legyen, mire ő egy szélesebb mosollyal ajándékozott meg. Utáltam, hogy ilyen hatással volt rám.
-Bebizonyítom!
-Nem szükséges, tényleg, hiszek neked! Gyere! Körbevezetlek!-mondtam, majd az előtéből hátra vezettem az edzőpályára. Ebben az időpontban a legtöbben itt töltötték a szabadidejüket. Mikor kiértünk, azonnal megpillantottam Robertet a megszokott helyén elfoglalva a vívással. Ahhoz képest, hogy azt állítottak, hogy kötelességből teszi, elég gyakran itt töltötte az idejét. Szerencsére Arrowt nem láttam sehol. Most a legkevésbé volt szükségem egy újabb vitára. Még egyszer végig pásztáztam a terepet, mire megtaláltam Flaviust. Azonnal felé vettem az irányt, Daniel pedig szó nélkül követett. Mikor meglátott minket, mondani akart valamit, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy nem vagyok kíváncsi rá.
-Flavius, be szeretném mutatni neked Danielt. Daniel ő Flavius és mielött nekiesnél ő valkűr és a barátom. Flavius lennél olyan kedves, keresni neki egy szobát és lefoglalni kicsit, mondjuk gyakorlással. Megyek lepihenni.-Láttam amint Danielnek nem nagyon tetszik az ötlet, de mielött bármit is mondhatott volna, Flavius megelözte őt.
-Ahogy óhajtod.-mondta megértően. 
Nem is pocsékoltam tovább az időt, hátat fordítottam nekik és vissza mentem a kastélyba, felrohanva a lépcsőn, becsapva magam után a szobám ajtaját. Ekkor jöttem rá, mennyire hiányzott ez a magány. Ledobtam magamról a tönkretett ruháim, majd besétáltam a fürdőszobába, egy forró habfürdőre vágyva. Kellemesen bizsergő érzéssel töltött el a forró víz, amint a börömhöz ért. Erre volt szükségem. Ki kell engednem a felgyült streszt. Mikor a víz teljesen, kihult akkor sikerült rávennem magam, hogy ideje kimásznom. Miközben megtörölköztem megpillantottam magam a tükörben. Látszik, hogy vadásztam, arcom teltebb lett és életteli színt kapott, hajam egészségesebbnek látszott és eltűntek a lila táskák a szemem alól. De már keztem egyáltalán nem hasonlítani az emberi énemre. Az anyajegyek, a szeplők amit csak smink által tudtam elrejteni, mind eltűntek, helyette egy teljesen egészségesnek tűnő bársonyos bőr maradt. Idomaim is teltebbek lettek. Hiába pillantottam mas pozicióból, sehol egy hibát nem találtam, sem egy plusz kilót. Hihetetlen! Magamra vettem egy selyem köntöst, ami szinte átlátszó volt, nem is sejtve mi vár odaát.