Holdfény: III. Fejezet- A reljtély 1. rész

Alexandra szemszög

 

Mikor felébredtem az éjszaka közepe volt. Kicsit furcsa, hogy nappal alszok és éjszaka kelek, de gondolom idővel megszokom. Legalább is remélem. Arrow karjaiban feküdtem, aki még mindig álmaiba merülve ölelt magához. Oly békésen pihent, hogy azt öröm volt nézni. Egy újabb arcát mutatta meg.

Talán igaza volt, tényleg nyugodtabb, ha tudja, hogy a közelében vagyok. Mégis kíváncsivá tett rémálma. Úgy kiabált akár egy őrült, de miért, ha én haltam meg? Miért, ha én szenvedtem? Ez rejtély volt számomra.

Nem volt nagy erőfeszítésre szükségem, hogy kiszabaduljak karjai fogságából, egyszerűen kisiklottam alóla, anélkül, hogy felébresztettem volna. De aztán mocorogni kezdett, mire én megdermedtem. Nem akartam, hogy felébredjen. Legalább is még nem. Időre volt szükségen és magányra. Gondolkodnom kellett. Túl gyorsan történtek a dolgok. Úgy éreztem kicsúszik a föld a talpam alól és ezt nem engedhettem.

Viszont a szerencse ezúttal az én oldalamra állt, Arrow oldalra fordult, átölelte a párnáját, majd tovább szunyókált. Ezzel mosolyt csalt az arcomra. Olyan volt akár egy gyerek. Kiszöktem a szobájából anélkül, hogy észrevett volna valaki és visszamentem a sajátomba, ami ezúttal nem nyújtotta azt a nyugalmat, amire ilyen helyzetben vágytam. Bementem a gardróbba, hogy keressek valami kényelmesebb ruhadarabot. Ez lefoglalt kis ideig, hisz nagy volt a választék és mind az én méretem. De ez nem tartott sokaig, mert hamar megtaláltam azt, amit kerestem.

 Aztán eszembe jutott az a bámulatos kert, amit érkezésemkor láttam, talán az alkalmas lesz. Nem volt kedvem lépcsőzni vagy sétálni ebben a komor kastélyban. Túlságosan szürke volt minden, nyomasztó érzést árasztva magából. Olyan barátságtalan volt és üres. Néhány folyosója sejtésem szerint, már évszázadok óta használatlan volt. Nem volt ki karban tartsa. Vagy nem is akarták?

 Nagyon kevés fény hatolt be a festett ablakain. Lehet, hogy a vámpírok itt érezték otthon magukat, én viszont nem. Én más voltam. Engem zavart a folyamatos sötétség, a kastély szürke falai és legfőképpen a nyomasztó érzés ami itt mindenből áradt. Nem szoktam hozzá és nem is akartam. Imádtam a napfényt, szerencsére az élet ettől legalább nem fosztott meg, hisz meg vámpírként is élveztem, ahogy a forró sugarak cikáztak a bőrömön.

Nem én döntöttem úgy, hogy vámpírrá válok, nem volt választásom. Viszont az életmódom én határozom meg és úgy döntöttem nem leszek gyilkos. Inkább én pusztuljak, minthogy bántsak valakit, még ha állatról is van szó.

Kimentem az erkélyre és leugrottam enyhén érve földet. Senki sem volt a kertben, örültem neki legalább nem zavarhatnak. Besétáltam a közepén álló fűzfa alá. Csendes hely volt. Gondolkodtam, összegeztem.

Először is, vámpírrá váltam, ami azt jelenti, hogy a kapcsolatom az élőkkel: családdal, barátokkal elhalványul, majd teljesen megszűnik.

Másodszor, nem akármilyen vámpírrá váltam. Egy különc lettem, a vámpírhercegnő, az istennő kiválasztottja, ami nem kis felelősséget jelent.

A harmadik, hogy elvesztettem az emlékeim. Valahogy amióta itt vagyok, nem emlékszem az emberi életemre. Hiányoznak az események amelyek történtek velem, a boldog pillanatok, a rossz napok. Mintha kitörölték volna az emlékeim. Egyetlen kép vagy emlékfoszlány nem ugrott be. Helyükön csak fekete űrt éreztem. Mintha hiányozna egy részem.

És, hogy ne legyen elegendő, már ellenségeket is szereztem magamnak, akik mind azon mesterkednek, hogy eltegyenek lábalól. Remek. És ez mind egyetlen nap alatt. Még jobb. Mi jöhet még később, ha már ennyi problémám van? Ebbe bele se szeretnék gondolni.

Emellett pedig ott van Arrow, az egyetlen barát aki mellettem áll és neki is hazudnom kell kilétemről. Igaz nem kényszerített rá senki, mégis szükségesnek éreztem, hogy ezt tegyem. Féltem, ha elárulom neki az igazságot, elpártol tőlem, amire most a legkevesebb szükségem volt. Hogy miből gondoltam ezt?

Hát, abból ahogyan mesélt a legendáról és a jelenlegi királyról. Teljesen ellenszenves volt számára ez az egész. Képzelem, mit tenne, ha megtudná, hogy én is a királyi család tagja vagyok, amelyet ő annyira utál, hogy ereimben ugyanaz a vér csörgedezik, mint azoknak, akiket ő árulóknak tart.

Szemrebbenés nélkül megölne, különleges kepésségével egyszerű lenne. Sokat segítene, talán nem is ellenkeznék. Sok gondom megoldana(talán mindegyiket).

De egy rejtélyes ösztön, mely évezredek óta nyugodott bennem, most arra késztetett, hogy rájöjjek: nem tehetem ezt a népemmel. Ahogy az istennő is említette, én vagyok az egyetlen aki megszabadíthatja őket az örökös háborgástól, harctól. Ha én feladom akkor mindennek vége, döntésemtől függ jelenük és jövőjük.

Fogalmam sem volt, hogy fogom ezt megvalósítani. Egyelőre több ellenséget szereztem, mint barátot. Csak most kezdtem igazán érteni, milyen nagy felelősséggel jár, ha kiválasztott vagy.

Sokat merengtem ezen a tárgyon, mire valaki megzavarta gondolatmenetem:

–Zavarhatnám egy percre, hercegnő!– óriásit ugrottam hátra ijedtemben.

 Még nem voltam tisztában az erőmmel, képességeimmel. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem az idegent, aki megszólított. Magas izmos fiú volt, talán egy-két évvel idősebb, mint én.

 Ezüst páncélt viselt, övén hatalmas kard ékeskedett. Barna haját összekuszálta a szél, de így is nagyon jól állt neki. Egy őr volt. De valahogy nem hasonlított azokra akiket érkezésemkor láttam. Ő más volt. Kisugárzása sem hasonlított egy vámpíréhoz. Ő is fénylett a holdfényben, viszont teljesen másképp.

Bőre nem verte vissza a hold sugarait. Ő mintha belülről világított volna. Érdekes és egyben félelmetes. Mikor tekintetünk találkozott, mélyen és alázatosan meghajolt előttem. Zavarba hozott. Nem tudtam, hogy működnek a dolgok, hisz még soha senki nem volt ilyen tisztelettudó velem szemben. De hamar összeszedtem magam és kigondoltam, mit is mondjak. Mióta vampir vagyok, gyorsabban vág az eszem és élesebb, így nem kellett sokáig várakoznia a válaszomra.

–Igen, de lenne egy feltételem!

–Bármit kér, állok rendelkezésére!– Nos, ez váratlan volt. Azt hiszem ideje megszoknom a váratlan dolgokat, hisz mióta itt vagyok, csak azok történnek velem. Semmi normális. Úgy tűnik az eltűnt az emberi emlékeimmel együtt.

–Köszönöm! Csak annyit kérek, hogy egyelőre senki ne tudja, hogy ki vagyok valójában, mármint, hogy hercegnő vagyok. Különösképpen vigyázzon Arrowra.–fontoltra vette a kérésem.

–Nos, ez egyelőre nem lesz nehéz. Amíg nem tér vissza a kastély többi lakója. Az őröket pedig egyszerű meggyőzni.

–Viszont ez azzal jár, hogy te sem szólíthatsz hercegnőnek. Szóval, a nevem Alexandra!

–Ha így óhajtod! –sóhajtotta– Én Flavius vagyok!– mondta miközben megfogta a kezem és lágyan megcsókolta. Micsoda lovag!

–De… honnan tudtad, hogy ki vagyok?

–Már első alkalommal mikor megpillantottalak, sejtettem, hogy te vagy a kiválasztott. Valahogy más vagy, mint a többiek.–Ezt pont te mondod?–Éreztem. Emellett a vámpírőrök felismertek, nem kis híján elárultak a titkod Arrownak.–biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy még mindig nem értem, így folytatta.–Az idősebb vámpírok, felismertek, mert láttak gyermekkorodban. Én pedig rájöttem, mert nagyon hasonlítasz az édesanyádra.–Ez igazán meglepő volt. Várjunk, ha ismerte az anyám akkor ő is elég idős lehet. Valahogy nem illik össze a történet.

–Te ismerted az édesanyám?–ámuldoztam. Ez váratlanul ért.

–Igen! Ő volt az egyetlen aki megbízott bennem és kiállt mellettem, mikor a népem ellenem fordult.–hirtelen elkomorodott.

–Miért fordultak ellened a vámpírok?–érdekelt a téma, ezért itt még nem hagyhattam abba.

–Nem a vámpírok, vagyis ők nem akkor. Ők nem az igazi népem.–MI? Hát, erre végképp nem számítottam...

Intett, hogy üljek le. Gondolom sok mindent kell megmagyaráznia. Leült velem szembe, nagy levegőt véve készült fel a beszélgetésünkre. Láttam, hogy nehezére esik ezt tenni, de mégsem tágított. Mintha kötelességének érezné, velem szemben.

–Valójában az édesanyád miatt vagyok itt. Én nem vagyok vampir, Alexandra!–Minden szót nyomatékosan ejtett, közben folyamatosan a szemembe nézett. Szóval ezért, nem hasonlít a többiekre. Ez a magyarázat rá. De ha nem vámpír, akkor mi?– Én valkűr vagyok…–azt hiszem a szám is tátva maradt meglepettségemben, ő persze folytatta– A valkűrök örök háborúban voltak a vámpírokkal, ahogy más harcos népekkel is. Én megszegtem egyik legfontosabb szabályukat és beleszerettem egy vámpírba,– Miközben mesélt, tekintete rólam, a távolba vándorolt– Selena volt a neve és ő volt az egyik leggyönyörűbb teremtmény, akit valaha is láttam. De sajnos nem lehettünk együtt, népeink közti ellentét miatt. Selena az édesanyád segítséget kérte és ő nem tagadta meg tőle. Még velem sem viselkedett ellenszenvesen, pedig a vámpírok általában azt teszik. Tiszteletben tartotta Selena döntését, ő csakis a békéért harcolt.– mély tisztelettel beszélt az anyámról. De ez mégsem volt magyarázat arra, hogy miért van itt.

–Ha te itt vagy, akkor…–szavamba vágott mielőtt találgatnék.

–Selena meghalt!–én nem erre akartam tippelni. Fájdalom jelent meg az arcán, még mindig a távolba nézett.–A valkűrök ölték meg. Engem is üldözőbe vettek, de Starlyn szárnyai alá vett és megvédett. Az egyik legnagyobb hatalmú vámpír volt. Hálából a Harcosa lettem. Halála napján megesketett, ha eljön az ideje álljak melléd és ne engedjem, hogy bármi bajod essen.–most már a szemembe nézett, de a fájdalom nem távozott az arcáról.

Tudtam, hogy feltéptem régi sebeit, amit bántam is szívemből. De már nem fordíthattam vissza.

Anyám harcosa állt mellettem, viszont fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. Talán ő az én harcosom is? De miért is van nekem szükségem egy harcosra? Hanyagoltam a témát, mert más dolog is foglalkoztatott.

–Starlyn az…–alig találtam szavakat a hallottak után. De Flavius figyelt és tudta minden kérdésem.

–Az édesanyád volt–mondta egy enyhe mosollyal az arcán. Egy Hollywoodi csillagra hasonlított. Szemei éjsötétek voltak és engem fürkésztek.

–Köszönöm, hogy elmondtad.–sokat számított minden egyes szava.

–Bármikor állok rendelkezésedre, hercegnő!–ekkor megköszörültem a torkom, hogy emlékeztetsem egyességünkre. Hamar rájött, hogy hibázott.–Vagyis Alexandra!– mondta barátságosabban, mikor megfogta a kezem. Érintése meleg volt, nem olyan, akar egy vámpíré. Akkor vettem észre először a vastag sebhelyet, mely csuklójától, kígyózott fel a karján egészen a válláig. Megrémisztett a látványa. Vajon, hogy szerezte? Mi volt képes ilyesmit tenni? Elég réginek tűnt. Ezüstösen csillogott a fényben, elütve a bőrétől. Ösztönösen fölé hajoltam, minha tudnám mit kell tennem és gyengéden végigcsókoltam a csuklóján húzódó részt, de azonnal abbahagytam, mikor meghallottam, ahogyan felnyög. Helyette ujjammal simítottam végig. Láttam az arcán, ahogy ez is fájdalmat okoz. Szavai mégis másról árulkodtak.

–Kérlek, ne hagyd abba!–szólalt meg, aztán fejét hátradöntötte. Nem értettem, miért kéri ezt. Majd leneztem a karjára és nagy meglepetés ért. Ahol végighúztam az ujjam a sebhely villámgyorsan begyógyult. Te jó ég! Gyógyítani is képes vagyok? Egyre furcsább erőim lesznek. Ez vajon a kiválasztottsággal jár?

–Köszönöm!–mondta a szemembe nézve.– Kevesen képesek erre.– Szóval ez egy különleges kepésségem, a sok közül. Remek.–Valójában csak azért zavartalak, mert szeretném ha tudnád, hogy bármiben állok a rendelkezésedre. Csak szólnod kell! És nem azért teszem, mert kötelességemnek érzem. Örömmel teszem. –Azzal felállt, melyen meghajolt, majd elment.

 Hú! Ez kezd sok lenni! Ez egy különös hely, hol minden lépesemmel egy rejtélybe botlok. Titkok tárulnak fel, melyeket évezredek óta nem bolygatott senki.

De egy pozitívum: meg egy barátot szereztem, ha ez egyáltalán számít valamit az ezer ellenségemmel szemben…

Kis ideig nosztalgiáztam a kert csendjében, mikor egy kiáltást hallottam.

–Segítség!– egy gyerek hangja lehetett. Nem volt valami erős, de a félelem elhatalmasodott benne. Ez hívta fel rá igazán a figyelmem. Bajban volt. Éreztem. Nem ülhettem karba tett kézzel, tétlenül, mikor tudom, hogy tehetek valamit…