Holdfény: II. fejezet- Egy különleges lány~ 3. rész

Arrow szemszöge

Végül, csak magára hagytam. Igaza volt fáradt voltam, mert ahogy lefeküdtem, rögtön el is szenderedtem.

Álmomban pedig őt láttam, ahogy a folyó partján sétál, a holdfényben csillog a bőre, mint milliónyi gyémánt. Fekete selyem ruha volt rajta, melyben tökéletesen kihangsúlyozódott teste. Felém pillantott magához hívogatva. Túlságosan csábító volt ahhoz, hogy ellenálljak neki, így hát beugrottam a vízbe és teljes erőmmel felé úsztam.

 De a víz ellenem fordult  és keményen küzdve, távol tartva tőle. Hiábavaló volt minden erőfeszítés, erősebb volt nálam. Kiáltozni kezdtem: „Alexandra! Alexandra!” mire ő a kezét nyújtotta felém. Szembe úsztam az árral csakhogy elérhessem. Ujjaink már majdnem összeértek, mikor megláttam ki áll mögötte.

A király gonosz boszorkánya tette vállára a kezét. Ekkor már elveszett minden reményt, az ár messze sodort tőle…

Felébredtem. Csak egy álom volt. Egy rémalom. Ránéztem az órámra, még csak egy órája pihentem, de képtelen voltam visszaaludni. Úgy döntöttem átmegyek Alexandrához, megnézzem mit csinál, meg akkor is ha a napsugár perzselését kell kibírnom érte.

Mielőtt kelletlenül benyitottam volna, bekopogtam.

–Tessek!–selymes hangja kedvesen fogadott.

Beleptem a szobába és talán a szám is tátva maradt mikor megláttam. Csak egy mélyvörös hálóing volt rajta, amely tökéletesen rá volt szabva. Kisse bánatosnak tűnt, viszont nem látszott meglepettnek, hogy én látogatom meg. Igaz az mondtam neki, hogy senki sem fogja zavarni.

A szoba sötét volt, az ablakok mind elsötétítve, zárva álltak. Az egyetlen fennyaláb az erkély ajtajától jött, mely tárva volt és boltíve alatt ott állt ő. Bőre tükörként verte vissza a nap sugarait, így ragyogott akár egy angyal. Fejét kicsit oldalra billentette, smaragd zöld szemei az enyémbe fúródtak. Kíváncsian figyelt.

 Oda akartam menni hozzá, de az azzal járt, hogy ki kellett lépnem a szoba árnyékából. Azon töprengtem, vajon, hogy nézhettem ki ha egy ilyen angyal kíváncsi rám. Pillantásom a szoba sarkában álló tükörre siklott, hol megtekinthettem magam. 

Csak akkor jöttem rá, hogy csak egy farmer volt rajtam, szemeim izzottak, vörös tűz lángolt bennük, szemfogaim pedig ki voltak engedve. Éheztem. Vadászat közben találtam rá Alexandrára és nem maradt idom tovább vadászni. Úgy festettem, mint egy kiéhezett farkas, aki hetek óta nem evett és most talált valami ehetőt.

Kételkedni kezdtem magamban. Csak aztán vettem észre, hogy ösztöneim vettek át felettem az irányítást, vadász ösztöneim. Mire rájöttem mire készülök, teljesen elvesztettem az önkontrollt. Képtelen voltam ellenszegülni.

Hirtelen kívülállóvá váltam, aki csak figyeli az eseményeket, de nem tud beleavatkozni. Mintha kiléptem volna a testemből és fentről látnám magam, ahogy szörnyeteggé változom, kiengedett szemfogakkal, meggörnyedve, támadásra készen. Mintha nem is én lettem volna.

Aztán láttam Alexandrát, ugyanolyan gyönyörű volt és kívánatos. Próbálta leplezni szemeben lángoló félelmet. Az események gyorsan pörögtek. Láttam, ahogy megtámadom őt, a fájdalmat az arcán meg felhasítom a bőrét éles karmaimmal, ahogy feltépem a torkát…

„Nem! Hagyd abba!”ordítottam torkom szakadtából, de szavaim elvesztek a semmibe. Iszonyú volt látni, ahogy ezt teszem vele, egy olyan lánnyal akit különlegesnek tartottam és azt gondoltam, hogy soha nem lennék képes bántani. Óriási fájdalmat okozott látni ahogy ott fekszik élettelen, egy vértócsában a szoba közepén. Ezt mind én tettem vele.

„Nem! Elég!” teljesen kiborultam, már az őrület határán álltam, mikor egy gyenge hang és egy enyhe érintés visszahozott a valóságba.

„Arrow!”szólított a nevemen, de ez nem volt hangosabb egy suttogásnál. Szemeim kipattantak és lihegve felugrottam  az ágyban. De abban a pillanatban, a kéz amely az előbb megérintett, eltűnt. Körülnéztem és megpillantottam Alexandrát aki az ágyam mellett térdelt, majd hátrahőkölt ijedtségében mikor felpattantam. Óriási megkönnyebbülést jelentett számomra látni őt épségben. Már azt hittem, hogy valóban bántottam.

–Arrow? Minden rendben?–kérdezte aggódva, hangja bizonytalan volt. Kezét ökölbe szorítva a szíven tartotta közben a földet bámulta.

–Igen, azt hiszem.– még nem gondoltam végig, de az ő épsége jobban érdekelt, mint a sajátom.–Jól vagy?

–Azt leszámítva, hogy majdnem szívrohamot kaptam miattad, igen, jól!– mondta bosszúsan miközben felállt és megigazította a ruháját. Aztán vettem észre, hogy ugyanaz a ruha volt rajta, mint amit álmomban viselt. Ugyanaz a mélyvörös hálóing amely kiemelte idomait. Aggódni kezdtem, talán nem is álom volt?

–Mi történt?–mire ő vállat vont.

–Miután elmentél, kimentem, hogy kiélvezzem a nap sugarainak meleget, majd fáradtnak éreztem magam. Gondoltam pihenek egy kicsit, de előbb körülnéztem a wardrobe-ban, kerestem valami kényelmesebb ruhadarabot. Elkepesztő, hogy minden ruha az én méretem!–Szóval méretben is egyezik Heidivel? Érdekes. Olyanok mintha tervesek lennének,vagy csak én latom így?  Viszont viselkedésük teljesen különböző.–Mikor végre lefeküdtem , nem tudtam elaludni, miattad.–Szúrós szemekkel nézett rám, majd folytatta–Úgy ordibáltál, mintha ölnének. Ezért gondoltam átjövök megnézni, hogy jól vagy. Rémálmod volt?

–Igen, azt hiszem!–Még mindig bizonytalan voltam efelől.

–Rendben, akkor pihenj.–És mar indult az ajtó fele.

–Várj! Jobban éreznem magam, ha itt maradnál… velem.

–Kihasználnád a helyzetet, mi? Ne is álmodj!–és már a kilincset fogta. Én visszafeküdtem, felé fordulva es felkönyököltem.

–Rólad álmodtam…–kezdtem bele, olyan komolysággal ahogy tőlem telt–…Azt, ahogyan meghalsz.–Erre megdermedt, de nem fordult felém.

–Talán ez a különleges kepésséged? Hogy álmokat látsz a jövőről? Vagy talán jós vagy?–mondta szinte suttogva, hangja remegett, azt jól éreztem. Még mindig nem fordult vissza, csak fejét hajtotta kicsit előre. Talán sírt? Nem tudtam biztosan.

–Nem!– határozottnak kell lennem –A kepésségem az, hogy ha célba veszek valamit, azt pontosan eltalálom nyilammal. Soha nem tévesztem el. Bármilyen körülmények között el tudom találni.–kis szünetet tartottam, mikor észrevettem, hogy engem néz– Ezért szeretném, ha mellettem maradnál. Nyugodtabban tudnék pihenni. Ígérem nem élek vissza a helyzettel!

Tétovázott. Felemeltem a jobb kezem, a balt pedig ökölbe szorítottam, majd a szívemre tettem, mintha meg is esküdnék szavamra. Ezzel mosolyt csaltam az arcára,  végül megadta magát.

–Rendben!– majd odajött és lefeküdt mellém távolságtartóan.

Ezt nem bírtam, így megragadtam a derekát, még mielőtt ellenkezni tudott volna magamhoz húztam. Testünk egymáséhoz simult, fejét a mellkasomra helyeztem. Tekintetünk találkozott, szúrósan nézett rám, de nem szólt semmit. Ez egy elégedett mosolyt csalt az arcomra.

Karjait a vállamon pihentette és most már tudtam, hogy ellenállása végére ért. Nem tartott sokáig mire elaludt. Lefoglaltam magam, játszadozva egyik hullámos fürtjével, aztán követtem őt az álomvilágba. 

Ezúttal azonban a rémálmok messze elkerültek, még mellettem volt. Álmaim édesek voltak, melyek minden perceben ott volt ő, a különleges lány akit annyira áhítottam…