Holdfény: I. fejezet -Bevezetés 3.rész

Alexandra szemszög

 

 

Iszonyú megkönnyebbülést jelentett számomra mikor a nyíl, arcom mellett néhány centire folytatta útját. Szóval nem én voltam a célpont. De akkor ki? Hamar megkaptam a választ! Egy újabb vámpír ordított fel a hátam mögött. Megfordultam és láttam azt kínt és fájdalmat mivel eltávozott örökre az elő-halottak köréből porrá és hamuvá válva. Borzalmas volt! Kirázott a hideg a látványtól és gondolattól, hogy én is lehettem volna a helyébe.

Akkor eszembe jutott, hogy a titokzatos fiú már másodszor mentette meg az életem. Vajon miért tette? Hisz nem is ismer! Visszafordultam, hogy megköszönjem tettét, de eltűnt! Pillanatok alatt köddé vált! Nem maradt időm megkeresni őt. Veszélyben voltam! Menekülnöm kellett. Már indulni akartam, de előbb egy utolsó pillantást vetettem a fekete nyílra mely bűvösen fénylett, ahogy a hold sugarai táncot jártak ezüstös betűin. Mikor felpillantottam ott termett előttem. Káprázatosan gyors volt.

–El kell tűnnöd innen! Veszélyben vagy! Gyere!–elkapta a karom és maga után vonszolt az erdő mélyébe.

Egyre sötétebb lett a fák dús lombjai eltakarták az eget. Ahogy haladtunk a hely egyre kísértetiesebbé vált . A következő pillanatban megállt, nagy meglepetésemre karjaiba vett, de olyan gyorsan, hogy nem maradt időm tiltakozni és könnyeden felszökkent a fa egyik magas ágára.

Csak egy pillanatra találkozott tekintetünk, viszont az elég volt arra, hogy lássam, valamin nagyon jól szórakozott. Felérve letett és miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogok leesni, felmérte a terepet. Valahogy rutinosan tette. Mintha már jó ideje gyakorolta volna.

Gondosan figyeltem minden mozdulatát. Guggolva markolta a faágat, oly erősen, hogy az repedezni kezdett. Feszültnek tűnt és teljes mértékben átadta magát a táj megfigyelésének. Mit láthatott?  Elfelejtve, hogy hol vagyok, én is lepillantottam. Rossz ötlet volt! Elvesztettem az egyensúlyom és megcsúsztam az ágon.

Szerencsére időben elkapta a karom másik kezét pedig a számra helyezte mielőtt egy kétségbeesett kiáltás elhagyhatta volna a torkom. Magával szembe fordított, kezét az állam alá helyezte, hogy a szemembe nézhessen. Érintése rideg volt, érzéstelen.

–Ne kelts feltűnést! Ez nagyon veszélyes!– halkan beszelt szavait mégis keményen intézte hozzám. Tekintetünk találkozott, szemei szinte villámokat szórtak. A düh elvakította. Éreztem ahogy megszorítja a karom egyre erősebben. Félelmetessé vált!

–Bocsánat!–motyogtam rémületemben szinte hangtalanul.

Erre elengedett és visszament figyelni. Megragadtam az alkalmat és a lehető legmesszebb húzódtam tőle, teljesen hozzá lapulva a fa törzséhez. Igazán hideg volt, de nem érdekelt! Nem akartam a közelébe lenni.

 Újra letekintettem, de ezúttal találtam egy biztos pontot ahova kapaszkodhatok. Sötét volt de mégis jól láttam a sebesen mozgó alakokat, az izzó vörös szemeket az éjben. Valami mégis zavart. A megmentőm. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne. Főleg az előbbi viselkedése után.

 Lehet, hogy csak azért mentett meg, mert saját kezüleg akar megölni.Vagy talán ő is Josephin egyik harcosa, bár, ha jobban szemügyre veszem, nem hasonlít a többiekre. Ő más volt, mégis kétségeim voltak vele kapcsolatosan.

Olyan volt, mint valami támadásra kész vad, aki zsákmányát figyeli mielőtt lecsap. A fatörzsnek dőlve próbáltam gondolkodni, reménykedve, hogy Madya segít. A szél felerősödött, mire én vacogni kezdtem. A fiú tekintete újra felem fordult, majd odajött hozzám.

–Tessek! Ez megvéd a hidegtől!–nyújtotta át éjsötét kápáját–Vedd csak fel!–hangja ezúttal lágyabb volt. De ez mégsem feledtette el velem az előbb történteket.

–Kösz, de nem!–hangom határozott volt, ami kicsit meglepte. Közelebb lepett, majd leült mellem.

–Nem bízol bennem,  igaz? Látom rajtad!–Próbált a szemembe nézni, de én elkerültem a tekintetét. Persze, hogy nem bíztam benne az előbb történtek után! És különben, nem is ismerem. Kis szünet után folyatta–Nem ítéllek meg emiatt!–Küzdött maga ellen, mintha nehezére esne erről beszelni.–Kérlek bocsáss meg az előbbi eset miatt. Tudod, én nem vagyok ilyen. Csak annyira megijesztéttel, hogy elveszítettem a fejem.–vallotta. Huh! ez megkönnyebbülés számomra.–Nem szeretném ha bajod esne!–Na, ez nagy változás. Fél órával ezelőtt még meg akart ölni a nyilával, most meg félti az életem?–Meg tudnál bocsájtani?–kérdezte lassan. Hát, ez nehéz kérdés.

–Azt hiszem, igen!–válaszom csalt egy csipetnyi boldogságot az arcara, mitől egész barátságosnak tűnt. Észrevette, hogy továbbra is vacogok ezert kérdés nélkül rám terítette a kápáját. Kellemes érzés volt ahogy a bársony végigsimul a bőrömön.

–Köszönöm! Azt hiszem én is tartozom egy bocsánatkéréssel!–láttam, hogy félbe akar szakítani ezert gyorsan folytattam mielőtt megtehette volna.–A modorom miatt. Csak tudod, az utolsó aki azt mondta, hogy bízhatok benne megpróbált megölni!–sóhajtottam.

–Megértelek!–Nos egy újabb meglepetés.–Tudom milyen érzés, sokszor volt részem benne.–aztán eszébe jutott valami–Oh, még be sem mutatkoztam! A nevem Arrow!–mint nyílvessző? Nos, ez érdekes.– És te?–levette bőrkesztyűjét és felém nyújtotta a kezét.

–Az én nevem Alexandra. Örülök, hogy megismerlek Arrow!–félénken viszonoztam gesztusát. De ahogy bőrünk összeért ugyanazt az áraműtés szerű érzés ért utol, mint mikor Jozephin bőre érintett meg. Nem volt valami kellemes ezért visszarántottam a karom. Ezt ő is észrevette aztán megszólalt:

–Ez különös volt, de én is örülök Alexandra– Szóval ő is érezte?–Az erdő ilyenkor nagyon veszelyes! Haza kéne menned!–mondta nyomatékosan miközben segített felállni. Ez szíven talált. Most, hogy átalakultam, nem mehetek haza. Mit mondanának a szüleim. Talán vasvillával kergetnének el otthonról, attól félve, hogy talán bántom őket. Pedig én soha nem lennek képes hasonló dologra! Bármivé is változnék!

–Nekem… –nagy nehezen tartottam vissza könnyeimet–… nincs otthonom!–hangom reszketett. Lesúlytottam a tekintetem–Csak pár órája változtam át és máris, üldözőbe vettek. Miattam van ez az egész felhajtás, miattam–fakadt ki belőlem a szó könnyek kíséretében.

–Nem értem! Miért akarnak téged megölni? Mit tettel?–Már el akartam árulni a kilétem mikor…

–Mennyire bízol meg benne?–Madya hangja megállított.

–Nem tudom!–mondtam ki hangosan és Arrow ezt válaszként vette. Nem akartam tovább hazudozni,vagy magyarázkodni.–Mennem kell!–majd ösztönösen leugrottam a faágról az új erőimbe bízva, remélve, hogy nem lesz túl fájdalmas a landolás. Könnyeden értem földet, akár egy tollpihe. Ez szokatlan volt számomra. Vajon mennyire vagyok gyors?

–Várj!–rögtön mellettem termett a kezét a vállamra téve folytatta–Hova mész? Azt mondtad nincs otthonod.–Most elkapott.–Én ismerek egy helyet ami biztonságos, ott pihenhetsz.–Ennyire látszott, hogy fáradt voltam? Nem tudtam mit tegyek!

–A döntés a tied, én nem léphetek helyetted–szólalt meg Madya újra–Meg tudod védeni magad különleges kepésségeid segítségével. Nem én mentettelek meg hanem te magad.–Ez megkönnyítette döntésem.

–Elfogadom a segítséged…