Holdfény: II. fejezet ~Egy különleges lány~ 2. rész

Arrow Szemszöge

Kis szünet után folytatta:–És, hol van az a hely?–Nem tudtam, hogy mit tervezett, de azért elárultam az útvonalat.

–Nos…egy hatalmas temetőt kell átszelnünk. Onnan néhány mérföldre van egy sötét kastély, az a célunk.–meg magyaráztam, ő megborzongott.

–Egy kastély? Te egy kastélyban laksz? Szóval te valami királyfi vagy?

–Nem! Nem vagyok királyfi vagy valami nemes vámpír.–Nem próbáltam rejtegetni az undorom, amit a nemesek iránt érzek–Azok néhány évszázada kihaltak. Én…–ekkor szavamba vágott.

–Várj! Azt mondtad kihaltak? És mi van a jelenlegi királlyal?–Nem értettem, miért érdekli annyira ez a téma, de azért elmagyaráztam neki.

–Ő nem vér szerinti nemes, ő egyfajta hódító. Tudod, ő saját kézzel ölte meg a királynét, aki a királyát védte a háború csatamezején. Megnyerte a harcot a lázadókból és gyilkosokból álló csapatával, majd elfoglalta a trónt.

–De mi történt a királlyal? Hogy hagyhatta, hogy ez történjen?

–Nem tudni pontosan. Néhányan azt állítják, hogy harcolt , de kicselezték és vesztett. Mások szerint megfutamodott és elmenekült. Viszont létezik egy legenda, miszerint a királyné megeskette halála előtt, hogy mentse meg egyetlen lányukat nehogy baja essen.

–Sikerült neki?

–Igen! A lányt nem láttak azután soha többé. Azt mondják, hogy angyal őrködik élete felett és egy nap visszatér, hogy helyreállítsa a rendet és béket hozzon az örök háborúra.  A királyt  sem láttak többe, róla pedig csak találgatnak.–Míg meséltem, ő fontolóra vette minden egyes szavamat, közben csendben figyelt.–Most már lassan indulnunk kéne–erre felcsillant a szeme és huncut mosoly terült el az arcán. Majd szempillantás alatt eltűnt, mintha köddé vált volna.

Nem tudtam mit tegyek. Induljak a keresésére vagy menjek haza. Fogalmam sem volt, miért tűnt el csak úgy, de már késő volt, kezdett hajnalodni,  én pedig utaltam a napfényt, annak meleget. Nem tétováztam tovább, indultam és próbáltam elfelejteni Alexandrát. Nem akartam arra gondolni, hogy talán kém volt. De minden próbálkozásom sikertelennek bizonyult. Folyton ő járt a fejemben.

A temető ma kísértetiesen hatott, pedig már ezerszer átvágtam rajta most mégis más volt. Már majdnem elértem a déli kaput, mikor valaki megszólalt a közelemben:

–Na végre! Már azt hittem, soha nem érsz ide!–megismertem selymes hangját. Alexandra volt az. Egy kőszobornak volt nekidőlve, egy angyal mely támadó helyzetben nézett a semmibe, két kardot maga előtt keresztbe tartva. Olyan benyomást keltett mintha védelmezné a lányt, aki karba tett kézzel várt, közben engem fürkészett. Csak bámultam rá kifejezéstelenül, nem értettem viselkedését. Felemelte egyik szemöldökét, majd megtörte a csendet.

–Valami baj van?–kérdezte aggódva.

–Miért tűntél el csak úgy?–még mindig kifejezéstelenül. Ő erre feloldódott, mintha megkönnyebbült volna, hogy csak ennyi az egész.

–Meg akartam tudni, mire vagyok kepés. Tudod, mikor találkoztunk…–közelebb lépett hozzám–olyan gyorsan és nesztelenül mozogtál, hogy kíváncsivá tettél, vajon én is képes lennék erre? És hát, fogtam az alkalmon.–a mosoly enyhült az arcán. Elképzeltem milyen arcot vághattam, ha ez volt a reakciója.–De ugye nem haragszol?

–Nem, dehogy!–Hogyan is tudnék haragudni rád, valaha is?–De legközelebb, kérlek figyelmeztess!–egyetértően bólintott–Sietnünk kell, hamarosan felkel a nap!

–Az ártalmas?–érdeklődött.

–Nem minden esetben. Vannak olyanok akik kifejezetten szeretik a napsutest, de én utálom, ahogy a nap első sugarai, perzselik a bőrömet. Szóval mennem kell.

–Rendben!– mellém szegődött és elindult, én pedig földbe cövekelve néztem kecses lépteit, csak bámultam utána. Sétált egy kis ideig, mikor elérte a kaput, válla fölött visszanézett– Te nem jössz?–szavai mintha mély álomból ébresztettek volna fel és már rohantam is utána akár a kutyája, akivel azt tehet, amit éppen kíván.

Jó ideig sétáltunk egymás mellett, szótlanul. Néha úgy éreztem, hogy meg kell kérdezzek tőle egy-két dolgot, viszont elhesegettem a gondolatot. Végül ő törte meg a csendet, mikor láthatóvá vált a kastély.

–Szóval, mi ez a hely?–mutatott rá és már tudtam, hogy érti.

–Egyfajta menedék a hozzám hasonló vámpíroknak, akik nem fogadtak el a királyukat, inkább hűek maradtak őseikhez. Egyfajta lázadók vagyunk.–a lány lesulytotta tekintetét, nagyon elgondolkodtatta valami.–A kastély pedig, egy elöljáró grófé, aki szintén megtagadta az uralkodó zsarnokot. Ő a vezérünk…–gondterheltnek tűnt– Valami baj van?

–Nem!–vágta rá azonnal–Csak, ez váratlanul ért.–sóhajtotta.

–Meggondoltad magad?–kérdeztem finoman. Ekkor, felnézett rám, egyenesen a szemembe. Határozott volt, afelől semmi kétség.

–Nem!

Beleptünk a kastély udvarára, Alexandra csodálva pásztázta végig a terepet. Mikor a főbejárathoz értünk, a szokásos őrök, most furcsán viselkedtek. Először tágra nyílt szemekkel néztek végig rajtunk, majd alázatosan meghajoltak. Alexandrára pillantottam, aki ugyanúgy meglepődött akárcsak én, talán jobban is. Mielőtt beleptünk az épületbe, intettem nekik, hogy senki sem tudhat a lány jelenlétéről. Egyelőre. Látszólag megértették. Elővigyázatosságból tettem, mivel még nem voltam felkészülve, hogy magyarázkodjak bárki előtt is. Legalább is addig nem, amíg én nem ismerem őt.

Felvezettem az emeletre, egy olyan szobába amelyről biztos voltam, hogy tetszeni fog neki és a legközelebb volt az enyémhez. Ha Heidi visszajön, biztos kitekeri a nyakam, de nem érdekel, ez úgysem lesz túl hamar. A felderítést elég hosszúra tervezték, ha nem jön közbe semmi akkor csak egy hónap múlva térnek vissza. Legalább ezt a kis időt nem kell edzéssel töltenem, mások kritikáját hallgatva és parancsokat teljesítve. Egy kis szabadság nekem is járhat néha, nem igaz? És ezúttal kellemes társaságot is találtam magamnak.

–Ez fantasztikus!–ámuldozása szakította meg gondolatmenetem.

–Reméltem, hogy tetszeni fog! Itt nyugodtan pihenhetsz, mert nem fog zavarni senki. Jelenleg a kastély nagy része- a grófot is beleértve –felderítő úton van. Kémkednek az ellenség után. De nem kell félned, a kastélyt őrök veszik körül éjjel-nappal és én majd szólok nekik, hogy vendég vagy itt nem pedig betolakodó. Ha pedig szükséged van valamire, akkor szólj nekem, a melletted levő szobában leszek. Remélem jól fogod érezni itt magad.– hezitáltam, nem akartam még elmenni, hiába voltam fáradt. Vele akartam maradni.

–Menj csak pihenni, látom, hogy fáradt vagy. Miattam ne aggódj, én majd boldogulok–mondta egy mosollyal az arcán, kis szünet után folytatta– Amúgy is mindjárt felkel a nap. Nem szeretném, ha bajod esne.

–Érted kibírnám!– tört ki belőlem, mire ő szélesebbre húzta elbűvölő mosolyát, kivillantva hófehér fogait. Szemfogai nem voltak kiengedve. Ha nem tudnám, biztos nem néznem őt vámpírnak. Túlságosan emberi volt, szépséget leszámítva. Az emberfeletti volt.

–Tudom!–mondta gyengéden miközben közelebb lépett–De nem kell feláldoznod magad, ha nem szükséges!–finoman végigsimította az arcom. Oly rég vártam már egy kis kényésztétesre és ezt ő pontosan tudta.–Szeretném, ha pihennél egy kicsit. Rendben?

–Rendben!–egyeztem bele nehézkesen. Szemeim nem tudtak elszakadni az övéitől, valahogy elvarázsoltak.–Akkor hamarosan találkozunk.–Bólintott, majd magamra hagyott a szoba közepén és kiment az erkélyre, hogy megnézhesse a napfelkeltét. Cseppet sem félt attól, hogy talán meg is sérülhet, vagy hasonlók. Belevaló lány az biztos. Bátor és szépséges, én mégis féltettem, nehogy baja essen.