Holdfény: II. fejezet- Egy különleges lány 1.rész

Arrow szemszöge

Végre elmentek és egyedül lehetek. Na jó, nem teljesen egyedül, mert az őrök mindig itt vannak és mindig ébren, hisz az ellenség kiszámíthatatlan. Nem hagyhatták a kastélyt őrség nélkül. De legalább a társaság nagy része elment. Csak olyanok maradtak akikről jól tudom, hogy biztos nem fognak zavarni.

–Itt az ideje vadászni! Már jó ideje nem volt időm erre. Nagyon hiányzott az erdő illata. De most valami más volt. Nyugtalanságot éreztem a levegőben. Valami nincs rendben. Vajon mi az oka?–Hamar megkaptam a választ!– Oh! Ez a fülsüketítő hang, amit oly jól ismerek. Az a vén boszorkány! De ezúttal mit keres?–merengtem–Ha harcra kerülne sor mégsem örülnék ennyire, hogy egyedül vagyok.–Mégis elindultam a megszokott úton be az erdő mélyére. Megtaláltam a kedvenc megfigyelő helyem, az öreg tölgy egyik magas ágán, honnan jól látható az erdő ezen része.

–Most már csak várnom kell.–gondoltam. –Ha a boszorkány a kastélyt akarja megtámadni, én itt leszek és megállítom. Ha kell az életem árán is, hisz ez a kötelességem. –Több vámpír is feltűnt, mintha kerestek volna valamit. De nem fordítottam több figyelmet rájuk. Aztán hirtelen csend lett.

Nem kellett sokáig várnom, még megjelent. Csak nagy meglepetésemre, nem az, akire számítottam, mégis felkeltette a figyelmem. Egy gyönyörű lány, fekete selyem ruhában megállt a közeli tisztáson. Szemei smaragd zöldek voltak, hosszú barna haja, hullámokba esett vállára. Nem tudtam eldönteni, hogy vámpír-e vagy sem. Elveszettnek tűnt, fáradtnak, rémület uralkodott mozdulatain. Talán őt üldözték.

Képtelen voltam levenni róla a szemem…elgyengültem. Le akartam menni hozzá, megmenteni a veszélytől, ami leselkedik rá…de egy gondolat megállított. Mi van ha ez egy újabb csapda és a király boszorkánya megint álarcot öltött?

 Ezúttal nem dőlök be neki. Kifeszítettem az íjam és célba vettem a lány szívet, végezni akartam vele, egyszer s mindenkorra. Szerencsére nem vett észre, így esélyt sem adtam a menekülésre. De mielőtt megadtam volna neki a kegyelemdöfést, valami megzavarta az őszpontosításom.

 Egy vámpír harcos, a zsarnok király egyik katonája támadott a védtelen lányra. Ezt nem engedhettem, így célpontot váltva, megöltem a támadót. Ezzel viszont magamra vontam a lány figyelmét.

De mintha nem rémült volna meg a fegyveremtől, pedig kifeszített íjjal álltam vele szemben. Valójában nem tudtam mit tegyek. Ahogy szemebe néztem kétségbeesést, beletörődést láttam, de félelmet nem. Ez meglepett.

Nem maradt időm a gondolkodásra, hisz újra támadásba lendültek ellene. Fegyverem újabb áldozatot ejtett. Ekkor hálát adtam az istennőnek, hogy megáldott ezzel a különleges kepésséggel, miszerint nyilam bármilyen körülmények között célba talál.

Miután a vámpír harcos porrá vált, leugrottam a lányhoz. Döntöttem! Megmentem, az életem árán is.

–El kell tűnnöd innen, veszélyben vagy! Gyere!–magammal ragadtam és elvittem egy valamivel biztonságosabb helyre. Az erdő egyik legsötétebb részére. Itt a fák jóval magasabbak voltak, nagyobb biztonságot nyújtva.

Mikor karjaimba vettem és felugrottam vele az egyik ágra, találkozott tekintetünk. Szemei rabul ejtették az enyémeket, csak nagy nehezen bontakoztam ki belőlük.

De boldoggá tett az a gondolat, hogy már nem fél, hisz szemében csak meglepettséget találtam. Miután felértünk talpra állítottam, majd kicsit magára hagytam, még feltérképeztem a terepet.  A helyzet rosszabb volt, mint amire számítottam. Odalenn hemzsegtek az ellenséges vámpírok. Fél szemmel a lányra pillantottam, épp időben, hogy el is kaphassam, mielőtt a mélybe zuhan. Kimondhatatlanul rám ijesztett.

–Ne kelts feltűnést! Ez nagyon veszélyes!– mondtam halkan, miközben megszorítottam a karját, talán kicsit túl keményen.

–Bocsánat!–motyogta rémületében, szinte hangtalanul. Hangja remegett.

Ezt elszúrtam! Azt hiszem jobb ha visszamegyek az őrhelyemre. De képtelen voltam figyelni. Csak arra tudtam gondolni, amit az előbb tettem. Igazságtalan voltam vele szemben, hisz nem az ő hibája, hogy megcsúszott. Túl kemény voltam vele.

Lopva vetettem rá egy pillantást.  A fa törzséhez húzódott, minél messzebb tőlem. Hát, ez várható volt. Fázott! Itt az alkalom, hogy jóvátegyem vétkem. Lassan odamentem hozzá.

–Tessék, ez megvéd a hidegtől! Vedd csak fel!–megpróbáltam olyan kedvesen beszélni hozzá, amennyire csak tőlem telik.

–Kösz, de nem!–határozott válasszal pattintott le. Ez meglepett. Hangja édes volt akár a méz …elcsábított, nekem pedig a bizalmába kellett férkőznöm. Jól tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, viszont nem adtam fel egy könnyen. Leültem mellé, nem néztem rá, inkább az újjaimmal babráltam. De azt éreztem, hogy ő engem figyel.

–Nem bízol bennem, igaz? Látom rajtad!–Tudtam, hogy így van ezért nem vártam a válaszára– Nem ítéllek meg emiatt! Kérlek bocsáss meg az előbbi eset miatt. Tudod, én nem vagyok ilyen. Csak annyira megijesztettél, hogy elveszítettem a fejem… Nem szeretném ha bajod esne. Meg tudnál bocsájtani?–kérdeztem lassan, most már felnézve rá. Kis gondolkozás után, megint rám pillantott.

–Azt hiszem, igen!–válaszolta kicsit felszabadultabban. Ekkor vettem észre, hogy még mindig vacog, ezért ráterítettem a kápám.–Köszönöm! Azt hiszem én is tartozom egy bocsánatkéréssel. A modorom miatt. Csak tudod, az utolsó aki azt mondta, hogy bízhatok benne megpróbált megölni!–sóhajtotta gondterhelten. Szóval ezért volt olyan feszült. Én pedig, még rátettem egy lapáttal! Hogy lehetek ekkora barom? Nos, mentsük, a menthetőt.

–Megértelek!–próbáltam együttérző lenni. Úgy tűnik sikerült felkeltenem a figyelmét, így folytattam–Tudom milyen érzés, sokszor volt részem benne.–aztán eszembe jutott valami–Oh, még be sem mutatkoztam! A nevem Arrow. És te?–levettem kesztyűmet és kezet nyújtottam.

–Az én nevem Alexandra. –félénken viszonozta mozdulatom. De ahogy bőrünk összeért, mintha áramütés ért volna. Sosem éreztem hasonlót. De nem tartott sokaig mivel rögtön visszahúzta karját. Biztos ő is érezte.–Örülök, hogy megismerlek  Arrow!–folytatta egy félénk mosollyal az arcán . Gyönyörü volt és különleges, még sosem láttam hozzá foghatót pedig sokan voltak a táborunkban. Olyan szépséges volt, mint Heidi és stílusuk is hasonlított, de viselkedése olyan kecses és nőies, mint egy úri hölgyé. Nehezen jutottam szóhoz.

–Ez különös volt, de én is örülök Alexandra. Az erdő ilyenkor nagyon veszélyes! Haza kéne menned!–mondtam neki bár, szívem mélyén arra vágytam, hogy maradjon.

–Nekem… nincs otthonom!–hangja reszketett. Lesújtotta tekintetet–Csak pár órája változtam át és máris, üldözőbe vettek. Miattam van ez az egész felhajtás, miattam!–a könnyek is kiszaladtak a szeméből.

–Nem értem! Miért akarnak téged megölni? Mit tettel?–igazán kiváncsivá tett.

–Nem tudom!–tekintetem találkozott az ő könnyes pillantásával.–Mennem kell!–majd leugrott  a faágról, könnyedén érve földet.

–Várj!–rögtön utána mentem–Hova mész? Azt mondtad nincs otthonod.–kis szünet után folytattam–Én ismerek egy helyet ami biztonságos, ott pihenhetsz.–Láttam mennyire fáradt, az üldözés kimerítette. Kis ideig tétovázott, mintha mástól várná a választ aztán megtörte a csendet.

–Elfogadom a segítséged…–megkönnyebbültem mikor ezt mondta, hisz titokzatossága valahogy vonzott magához.