Holdfény: I. fejezet - Bevezetés 2.rész

Alexandra

Még mindig korom sötét volt, de ezúttal tökéletesen láttam át rajta de ez a dolog rettentöen megrémitett. Ugyanaz a hely volt. Kezdtem elhinni, hogy a találkozás Madya-val valóság volt, pedig annyira reménykedtem benne, hogy csak egy rémálom. Felkeltem. Körültekintve rájöttem, hogy valami raktár szerű épületben voltam, ami már jó ideje elhagyatott volt. Olyan erőt éreztem magamban, amit azelőtt soha, de mégsem éreztem magam hercegnőnek. Azt leszámítva, hogy egy XVI. századi, sötétkék, fűzős ruha volt rajtam.

Mikor felkeltem, azt hittem, hogy összerogyok a súlya alatt. Sosem értettem, hogy tudtak járkálni akkoriban, hasonló ruhákban. Kijáratot kerestem, mert valami azt súgta, hogy nem valami biztonságos ez a hely. Valójában nem is tűnt annak. Tele volt pókhálóval melyen vastagon állt a por és valahogy a korhadt fa szagát is éreztem.

Találtam egy nagy rozsdás vasajtót abban reménykedtem, hogy ez a kijárat, mert már kezdett borsózni a hátam ettől a helytől. Folyton olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Az ajtó nehezen, fülsértő csikorgassál nyílt meg. Megkönnyebbültem mikor kiléptem a holdfénybe. Ma éjjel telihold volt, mintha mágikus erőt árasztott volna. Megtöltött nyugalommal és erővel  amire ez esetben igazan szükségem volt. Valami régi gyártelepen lehettem, az omladozó épületeket megítélve.

–Szóval felébredt? Remélem jól pihent, felség!–szólított meg egy női hang. Hasonlított  Madya-éhoz, de mégis, mintha valami gonoszság, valami hátsó szándék vibrált benne. Egy közeli épület tetején állt sötét szürke ruhát viselve. Úgy tűnik a vámpírok kedvelik a sötét színeket. Sápadt bőre ragyogott a hold fényében. Úgy ereztem nem bízhatok benne. De, hogy szabadulhatnék meg tőle?

–Játszd a szerepet! – Madya hangja visszhangzott a fejemben. Ő sem bízott benne.– Hát! Nem nevezhetem valami kellemesnek . De maga kicsoda?–Kérésdemre  leugrott a tetőről. Azt hittem nem éli túl, hisz az épület nem volt alacsony és őt kb. 50 év körülinek néztem. Nesztelenül ért földet akar egy macska. Kisse közelített  hozzam.

–A nevem Josephin, felség! A király jósnője és egyben küldöttje vagyok.–meghajolt előttem, de mozdulata valahogy szórakozottnak tűnt, gúnyolódónak- Jöjjön, a király alig varja, hogy személyesen is megismerje.– Hazudott! Nem tudom honnan, de tudtam. Valahogy éreztem, hogy nem mond igazat.

–Ne játszd a szerepet! Tudom, hogy azért vagy itt, hogy megszabadulj tőlem! Ez a legfőbb kívánságod. Már pedig én nem vagyok hajlandó átallni a zsarnokság oldalára!–Felhúzta a szemöldökét, majd hirtelen mosoly terült szét az arcán.

–Ez csak egy félreértés felség! Biztosan csak öszezavarodott az átváltozas után, ez teljesen normális reakció .- nyugtatott - Én az ön pártján állok. –Közben folyamatosan közelített majd elkapta a karomat. Érintése olyan volt számomra akar az áramütés és gyorsan elrántottam a karom.

–Hazudsz! Nem hiszek neked!

–Nos, én megpróbáltam!–jelentette ki nem-törődöm módon– Legalább nem kell az angyali teremtést játszanom. Már kezdett zavaró lenni. Nem hittem volna, hogy ennyire egyszerű lesz.–ekkor már elég messze került tőlem–Akkor hát, au revoir !–és támadott. Égszínkék lánggömböket küldött ellenem.

Az arcom előtt automatikusan keresztbe tettem a kezem, bár tudtam, hogy ez nem sokat segít. Kis idő múlva kinyitottam a szemem és nagyon meglepődtem azon amit láttam. Valami átlátszó pajzs-szerűség védelmezett. Nem értettem kinek volt érdeke, hogy megvédjen.

–Én mindig melletted leszek és nem engedem, hogy bántson. Ezt soha ne feledd!

–Köszönöm Madya!-a jósnőnek már dülledtek a szemei az idegességtől.

–Ebből elég!–kiáltotta, majd egy emberfeletti hangot adott ki mire egy egész sereg harcos jelent meg a láthatáron–Kapjátok el és hozzatok elém élve vagy holtan. - Menekülni kezdtem, bár nehezemre esett a ruha miatt, de az emberfeletti erő ezúttal jól fogott. Josephin parancsára az egész sereg a nyomomban volt. Szerencse, hogy a közelben volt egy erdő, hol könnyű elrelytőzni.

 Egyik bozótba bújtam s figyeltem akár egy róka a zsákmányát mielőtt lecsap, csakhogy ezúttal én voltam az áldozat. Körülöttem hemzsegtek a vámpírok, mint hangyák a bolyban. Tudtam, hogy ha nem teszek valamit hamarosan rám találnak. De ez a ruha folyamatosan hátrált. Majd eszembe jutott valami, a kezemre pillantva megtaláltam a megoldást. Körmeim, hosszuk voltak és élesek. Használva elszakítottam még csak egy fekete selyem alsóruha maradt, mely combközépig fel volt vágva. Rohantam az erdő sűrűjébe, megállva egy tisztáson, ahonnan nem tudtam merre menjek tovább. Mindenhonnan közeledtek! Nem volt hova menekülnöm! Körülvettek!

Aztán szemben találtam magam az elsővel. Izmos Harcos volt, szemei vörösen izzottak. Félelmetes volt. Pár gyors lépést tett felém majd megállt és megdermedt. Először nem értettem, miért? De megpillantottam a fekete nyílvesszőt amely a mellkasába fúródott.

Ez volt az ok, amiért megállt és nem vetette rám magát. Hirtelen hamuvá vált, még az erős szél szétszórta maradványait. Csak a nyíl maradt belőle, beleállva a földbe. Volt valami különleges benne. Valami volt írva az oldalara ezüstös betűkkel mellyek felcsillantak mikor rájuk vetődött a telihold sugara. Nem volt időm elolvasni, veszély közeledett felém sebes léptekkel!

Megfordultam és megláttam! A nyíl tulajdonosát. Nem gondoltam volva, hogy a mesebeli Robin Hood létezik. Valahogy mindig igy képzeltem el őt. Fekete ujjnélküli fölső, fekete bör nadrág, sötet bársony kápa és egy bör sáv mely rejtélyesen kiemelte észinkék szemeit. Egy fiatal srác volt, talán velem egykorú. Egy faágon állt, kifeszített íjjal engem bámult. Izmos volt de, mégsem olyan ilyesztő, mint előző támadóm, bár barátságosnak sem mondhatnám. Arckifejezése kemény volt, egyetlen érzelemfoszványt sem mutatott. Szemében enyhe bizonytalanságot láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy barát vagy talán ellenség.

Csak álltunk mozdulatlan egymás szemébe nézve. Majd hirtelen valami megváltozott. Elengedte a nyilat, mely sebesen szelte át a köztünk levő teret. Tudtam ha célba talál, én is ugyanarra a sorsra jutok, mint az a vámpírharcos aki pár perce rám támadott mégsem tudtam elmenekülni. Talán mindvégig én voltam a célpont csak eddig nem sikerült eltalálnia! De ez már mit sem számít. Ezúttal nem lesz olyan szerencsém…