Holdfény: X.Fejezet:- Félreértések

 Alexandra szemszög

Roberttel sétáltam az edzőpálya fele. Nagyon lelkesnek tűnt, hogy vívni taníthat, én viszont nem mondhattam el magáról ugyanezt.

–Tudod, talán jobb így, hogy nem emlékszel az emberi életedre.–mondta út közben, először nem értettem, mit akar ezzel mondani, de aztán folytatta.–Nem tudod, milyen volt az, mikor elkaptak. Tudod, én emlékszem az átváltozásom napjára és hidd el, ma bármit megadnék azért, hogy elfelejthessem. Azt is láttam, hogy ki tette ezt velem, később pedig megöltem ezért. Visszaemlékszek a fájdalomra, minden egyes szavára és örült vigyorára is.–erre nem tudtam mit mondani. Igazán szörnyű lehetett, de én nem ezekre az emlékekre voltam kíváncsi. Viszont, ha ezt az árat kéne fizetnem értük, akkor vállalnám az áldozatot.

Rám adta a védő felszerelést és a maszkot, majd kezembe nyomta a tőrt. Mutatott egy két alap mozdulatot, majd arra kért, hogy utánozzam őt. Nem volt nehéz, mígnem, megláttam Arrow-t a pályán gyakorolni. Idegesnek tűnt, ingerülten engedte útjára egymás után nyilait, melyből mindegyik hajszálpontossággal célba talált. Félelmetes volt. Csak annak örültem, hogy a védő maszk eltakarta az arcomat és hajam sem árulkodhatott kilétemről, mivelhogy kontyba kötöttem. Kis ideig figyeltem, aztán mintha megérezte volna magán a tekintetem, felém pillantott. Hirtelen, nem tudtam mi tevő legyek ezért koncentrálni kezdtem a harcra. Robert finoman bánt velem akár egy kezdővel, én viszont hamar tanultam és meguntam ezt a játékot, így arra kezdtem törekedni, hogy legyőzzem. Nem volt nehéz dolgom, mert támadásom meglepetésként érte, így hamar földre tettem.

–Wow! Ez szép volt!–ugrott a nyakamba–Bár szólhattál volna, hogy profi vagy. Akkor legalább másképp álltam volna hozzá.–levette a védőmaszkot és csókot nyomott a homlokomra.–Büszke vagyok rád!–suttogta miközben, szemembe nézett. Kis ideig így álltunk, szótlanul, aztán valami megzavart. Arrow kezdett tapsolni a közelünkben, nem nagy lelkesedéssel, majd megköszörülte a torkát felhívva magára a figyelmet. Észre se vettem mikor jött ide.

–Gratulálok!–mondta egyszínűen–Tényleg szép volt!–folytatta. Láttam, ahogy Robertre néz. Szemei szinte villámokat szórtak, gyűlölet, harag lakozott bennük. Már szóra nyitotta a száját, de én megelőztem őt.

–Robert? Megtennél nekem egy szívességet? Magunkra hagynál egy pillanatra?

–Persze!–mondta megértően, majd csatlakozott a többiekhez és folytatta az edzést. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy mindenki hallótávolságon kívül van, belekezdtem a mondandómba.

–Téged meg mi a frász lelt?!–estem neki az első kérdésemmel, kicsit indulatosabban, mint kellett volna.

–Ezt én is kérdezhetném!–válaszolt ugyanabban a hangnemben. Ha valaki most kívülállóként figyelt volna minket, biztos azt tippelné, hogy egy fiatal szerelmes pár épp vitázik.

–Ezt meg, hogy érted?–lepődtem meg.

–Tudod te jól, hogy! Nem én vagyok ezúttal az, aki félrelepett.

–Tessék? Úgy beszélsz mintha… na álljunk meg egy percre! Arrow! Tisztázzuk, én nem vagyok…–akkor iszonyú fájdalom nyilallt a fejembe.

Azt hiszem megszédültem, a földre rogyva. Hirtelen elsötétült előttem a világ. Az utolsó dolog amire emlékszem, az az, hogy Arrow rémülten kiabálja a nevem, aztán elvesztettem az eszméletem.

Álmomban különös helyen jártam. Egy erdőben, de semmiben sem hasonlított erre. Fölötte a dombon, egy árnyba burkolózó kastély tornyosult. Gyönyörű volt, mégis félelmetes. Gonosz erőt rejtett magában. Maga az erdő is kísértetiesen hatott. Majd egy villám kíséretében megjelent Josephin. Sajnálatos módon, nem volt egyedül, egy egész sereg volt vele. Egyedül voltam ellenük, szinte esélytelenül. Támadásba lendültek és…

Zihálva ébredtem fel, de nem a saját szobámban. Ez furcsa.

–Jól vagy?–kérdezte aggódva Arrow.

–Igen, csak a fejem még kicsit hasogat. Mi történt?

–Nem tudom! Egyszer csak összeestél, azt se tudtam, mitevő legyek. Nagyon rám ijesztettel, ugye tudod.

–Bocsánat!–mondtam, bár hangom gyenge volt.

–Most pihenj, kérlek!

–Arrow?

–Igen?

–Miért hoztál a te szobádba? Te hol fogsz pihenni?

–Miattam ne aggódj, nem vagyok fáradt!–hazudott, éreztem és láttam a szemein, hogy már legalább két napja, nem aludt.

–Arrow! Nekem nem kell hazudnod! Gyere ide!–húzódtam arrébb az ágyon, helyet engedve neki is.

Nem hezitált sokat, hamar odabujt mellém. Már majdnem elszenderedtem mikor magához ölelt. Kinyitottam a szemem és rabul ejtette a tekintetem. Kis ideig csak feküdtünk egy mást nézve, majd valami megzavart. Valaki megköszörülte a torkát a szoba másik sarkában. A fotelben ült, ugyanaz a lány, akit a képen láttam, Arrow ágya mellett. Egy régi lándzsaszerű fegyvert tartott a kezében. A fiú, amint meglátta rögtön magyarázkodni kezdett.

–Kate! Ez nem az aminek látszik!

–Aham! Persze!–válaszolta a lány fegyverét fixírozva.–Talán 5 perccel később kellett volna jöjjek!–ekkor már dühöngve állt fel–Akkor talán az lett volna?–köpte felénk az utolsó szavakat, majd kiviharzott az ajtón.

–Kate!–kiáltott utána Arrow, majd nem törődve velem, ő is eltűnt az ajtó mögött.

Egyedül maradtam a szobájában. Csak akkor értettem meg, valójában mi történt. Az imént ismerkedtem meg Arrow barátnőjével, Kate-el. És én, aki kezdtem elhinne, hogy Arrow tényleg szeret. Hogy lehettem ekkora bunkó? Most pedig mindent elrontottam. Miattam fognak szakítani, az én lelkemen fog száradni. Ezt nem fogom tétlenül végig nézni. Utánuk indultam bár sejtelmem sem volt arról, hogy merre keressem őket. Mintha elnyelte volna a föld. Majd meghallottam veszekedésüket. Az udvaron. Már rohantam is, kettesével szedve a lépcsőfokokat lefele, közben azt kívántam, hogy ne érkezzek túl későn.

A pár épp az udvar közepén kakaskodott, Kate sietett elől az edző pálya fele, Arrow pedig magyarázkodva ügetett utána.

–Kate, kérlek…

–Nem Arrow! Kértél tőlem egy esélyt, én megadtam neked. Kijátszottad a kártyáid, de a játékot elvesztetted. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned!? Stellának igaza volt, csak egy nőcsábász vagy! Nem is tudom, miért nem hittem neki?!–sziszegte szavait megvetően. Ideje volt közbelepnem.

–Ez nem igaz!–vágtam rá határozottam mikor odaértem.

–Ó tényleg?–emelte fel egyik vöröses-barna szemöldökét–Veled azonnal számolok!–a harc tüze lobogott hevesen szemeiben. Egy pillanatra eltűnt, mikor visszaért, egy kardot dobott a kezembe–Harcolj!–és már támadni készült.

„Kate, miért csinálod ezt? Mit érsz el a harccal?”–kérdeztem gondolatban.

„Nocsak, képes kommunikálni gondolatban?! Szép eredmény egy ribanctól!”–vágta a fejemhez hasonló módon–„Hogy mit erek el vele? Egyszerű! Megöllek! Egy gonddal kevesebb!”–közben folyamatosan támadott. Nehéz volt minden ütését kivédeni, mert hatalmas ereje volt. Látszott, hogy gyakorlott harcos és a harag vezérelte. Nem látta tisztán a dolgokat, így próbáltam felvilágosítani.

„Félreértesz mindent! Köztem és Arrow között nem történt semmi! Hű maradt hozzád!”–nagyrészt, egy csókot leszámítva.

„Mást ölelget, mikor nem vagy mellette! Miféle hűség ez?”–dühöngött még jobban. Egyrészt igaza volt. Több mint valószínű, hogy a helyében én is ugyanezt tenném. Talán nem lennek ennyire brutális, de száz, hogy kiakadnék.

–Hagyjátok abba!–üvöltött Arrow mikor feleszmélt–Teljesen megbolondultatok?!–miközben közénk akart állni.

Ez idő alatt Robert is megérkezett egy másik sráccal az oldalán, akit eddig még nem láttam itt. Mindkettő értetlen arccal figyelte az eseményeket.

–Robert, Ben, állítsatok meg!–szólította meg a fiukat az ellenfelem–Ez a kettőnk harca!–egyetértően bólintottam. A fiuk pedig engedelmeskedtek.

–Eresszetek el! Még a végén kárt tesznek egymásban!–kiabálta, miközben próbált kiszabadulni. De a srácok erősen tartottak fogva, amiért nagyon hálás voltam.

–Nyugi Arrow! Tudják mit csinálnak! És szerintem igazuk van, az ő harcuk, szóval jobb ha nem avatkozol bele.–próbálta nyugtatni Robert.

–Amúgy én nem féltenem Kate-t, hisz kitűnő harcos!–dicsérte az ellenfelem Ben.

–Hát, én Alexandrát sem becsülném alá! Nagyon tehetséges a harcművészetben! Okozhat egy-két meglepetést.–magasztalt Robert.

„A, szóval Alexandra vagy?”–lepődött meg Kate–„ Érdekes! Valahol már hallottam ezt a nevet!”–kicsit töprengett, majd vissza tért a való világba, folytatva a harcot.

Kemény volt minden egyes csapása. Mozgásán kitűnően látszott, hogy gyakorlott harcos. Pillanatnyi figyelmetlenségem miatt, hamar leterített a földre. De ezzel a harcnak még közel sem volt vége, hisz sikerült hamar talpra állnom. Pár perc múlva ő vétett egy aprócska hibát, amit kihasználva sikerült a földre tennem. Neki viszont nem volt menekvése, mert megelégeltem a játékot.

„Mindenki tévedhet, hisz senki sem tökéletes! Még egy vámpír sem!”–küldtem felé gondolatban, miközben a fegyverem rá szegeztem, jelezve, hogy nincs értelme semmifele próbálkozásnak–„ Nem hiszem, hogy te sosem leptél félre! Nézz magadba és meglátod, hogy igazam van! Mindenki megérdemel  második esélyt! Nemde?”–ekkor szeme elkerekedett és szólásra nyitotta a száját, viszont egyetlen hang sem hagyta el azt. Csak gondolatban tudott nagy nehezen szóhoz jutni.

„Te…te vagy a… hercegnő?–úgy tűnik a titkom, nem marad meg sokáig titoknak.

„Igen, én vagyok!”–sóhajtottam gondterhelten. Ez a tény óriási terhet jelentett számomra.

„Sajnálom! Én…”–nem hagytam, hogy belemenjen.

„Nem! Nem kell bocsánatot kérj! Hisz ahogy mondtam, mindenki követ el hibát. Csak egy dolgot kérek. Tartsd meg a titkom! Arrow nem tudja, hogy ki vagyok valójában és azt szeretném, ha ez így is maradna. Nagyon kevesen tudnak róla! És kérlek, ne légy olyan kegyetlen Arrow-val. Most van erre a legkevésbé szüksége!”

„Rendben! De, hogy érted ezt?”–éreztem az aggodalmát.

„Mostanában, folyamatos rémálmok gyötrik és van egy olyan sejtésem, hogy ezek nem szokásos rémalmok”

„Gondolod, hogy lidérc kísérti?”

„Nem tudom! Kérlek, vigyázz rá!”

„OK! Úgy teszek!”–ekkor felállt és színlelni kezdte a gorombaságot–Győztél!–majd büszkén elsétált. Arrow-t közben a fiuk elengedték, így kis hezitálás után, Kate nyomába eredt.

–Wow! Fantasztikus voltál! És legyőzted a legjobb női harcost közülünk! Gratulálok!–áradozott Ben.

–Alexandra, ő itt Ben!–fordult felém Robert, bemutatva az új fiút.–Néhány órája tért vissza az expedícióról.–Visszatért az expedícióról? Akkor a többiek is visszajöttek? A francba, beszélnem kell Flavius-al –Ben, ő Alexandra, nemrég került a kastélyba.

–Örvendek–mondta miközben kezet csókolt.–Kérlek bocsáss meg Kate-nek. Nem tudom mi lelte, hogy így reagált.–én sajnos tudom.

–Nem haragszom és csupán egy félreértés volt az egész! Már vége az expedíciónak?–tereltem a témát egy olyasmire ami igazán érdekelt.

–Nem, csak volt egy kis kompiláció. Össze ütköztünk az ellenseggel, a harcban pedig megsérültem.–mutatott az alkarján húzódó sebhelyre–Ezért visszaküldtek és Kate felajánlotta, hogy elkísér.–még beszelt, én a sebhelyet vettem szemügyre. Nagyon emlékeztetett Flaviuséra, amit begyógyítottam. Talán van akkora hatalmam, hogy Ben-ét is begyógyítsam.

–Megengeded?–kérdeztem miközben a keze után nyúltam.

–Persze.–lepődött meg. Ráhelyeztem a kezem a sebhelyere, majd becsuktam a szemem és összpontosítottam.

Kértem az istennőt, hogy segítsen, mert nem akartam máris leégni Ben előtt. Mikor kinyitottam a szemem, Robert kíváncsi pillantásával találtam szembe magam, melyben értetlenség rejtőzött. Aztán Benre néztem, ki hálásan tekintett rám.

–Köszönöm–mondta hálálkodva–Ez a különleges erőd? Hogy gyógyítani vagy képes?–intézte hozzám kérdését. Hat nem egészen, úgy tűnik több kepésséggel rendelkezek, de azt hiszem jobb, ha erről a tényről egyelőre hallgatok. Addig még nem tudok meg többet a vámpírokról. Nem szeretném elárulni magam.

–Úgy tűnik!–válaszoltam kurtán.

–Remek! Akkor, ha legközelebb megsérülök, egyenesen hozzád megyek!–viccelődött Robert, mire mindhárman felnevettünk.–Azt hiszem én visszamegyek edzeni. Jössz te is Ben?

–Még szép! A kezem olyan mint újkorában, szóval nem kell kihagynom egyetlen harcot sem!–lelkesedett.–Velünk tartasz Alexandra?

–Miért ne?–felkaroltam a két fiút és együtt indultunk az edzőpálya fele…