Holdfény: VII. Fejezet- Robert

Alexandra szemszög

-->

Mikor felébredtem, épp a nap utolsó sugarai világítottak meg a szobám és pajkosan játszadoztak a sarokban álló tükrön. Végre kipihenten ébredtem, frissen. Tudtam, hogy ennek részben a tegnapi vadászatom az oka.

Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Nem bírtam tovább. Tudnom kell néhány dolgot, de legfőképpen az álmom értelmét.

A könyvtárba indultam, de ezúttal külön figyelmet szenteltem arra is, hogy hangtalanul közlekedjek a folyóson, nehogy felébresszem Arrowt. Akármilyen kipihentnek is éreztem magam, nem készültem fel erre a beszélgetésre. Legszívesebben a végtelenségig halogattam volna, viszont jól tudtam, hogy eljön az idő mikor rákerül a sor.

Hamar megtaláltam a keresett helyiséget. Ajtaja feltűnő volt a többi között. Feketére festett vas rózsák díszítették. Mikor megmozdítottam, iszonyatos nyikorgással fogadott. Ahogy beléptem, megértettem mire célzott az őr. Talán mégis csak jól fogna Ms Rosen segítsége, hogy el ne vesszek ebben a monumentális helységben. Az örökkévalóságig is eltarthat, még megtalálom azt, amit keresek.

Csak abban reménykedhetek, hogy véletlenszerűen rátalálok, bár az én szerencsémmel, az szinte lehetetlen.

Sétáltam kicsit a polcok között. Mivel is kezdjem? Vámpírok, döntöttem el gyorsan és a v-betűs polchoz vettem az irányt. Cipőm hangosan kopogott végig a kőpadlón, felverve a könyvtár nyugalmát.

Szerencsétlenségemre több pócon is ugyanazzal a betűvel kezdődő könyvek álltak.

Ujjam húztam végig a könyveken, miközben kerestem azt, amely megfelelő információval szolgálhat.

Vadak, Vadászat, Va… , Vámpírok. Ez az! Hát, nem is hittem, hogy ennyire egyszerű lesz. Levettem a vastag, bőrkötéses könyvet és a polc melletti asztalhoz vittem.

Fellapoztam az öreg könyvet, melynek lapjait megviselte az idő rohanása. Sok információt tartalmazott, bár biztos voltam afelől, hogy nem vámpír írta. Próbálta tudományosan megközelíteni a vámpírok létezését.

„Halhatatlan előhalottak” olvastam bele. Hát, ez elég értelmetlen. Annyi erővel már zombinak is simán nevezhetne.

„Emberek vérével és húsával táplakozó szörnyetegek”. Fúj! Kell a fenének az ember nyers húsa. Nem vagyunk kannibálok! Ez gusztustalan! Kezdett kiábrándítani.

„Emberfeletti hatalom” végre valami igazság is.

„A napfény elpusztítja őket”. Na ez baromság! Én kifejezetten szeretem a napfényt és számomra ártalmatlan.

Kb ennyi volt a lényeg az 500 oldalas könyvben. Nem túl biztató! Visszavittem a helyére, tovább töprengve. Talán másképp kéne megközelítenem a dolgot.

Hirtelen eszembe jutott a legenda amiről Arrowt faggattam. Talán itt megtalálom részletesen. Egy másik polchoz siettem, L. Hamar megtaláltam a keresett könyvet Legendák és Őstörténetek címmel. Csak egyetlen problémám volt. Nem értem el, létrát pedig, sehol sem láttam.

Lábujjhegyre állva próbáltam elérni. Már csak egy kicsi kell! Mindjárt meg van! De, ahogy kicsit nekitámaszkodtam, a polc megingott, tartalma pedig könyvesőként zúdult rám, maga alá temetve. Remek! Ezt jól megcsináltam!

–Au! A francba!–csúszott ki a számon végül. Fájdalmas élmény volt, még egy vámpírnak is. Csak annak örülhettem, hogy a polc állva maradt, mert ha az is rám borult volna, biztos nyomot is meghagyta volna, nem csak a fájdalmat. Az említett tárgyra pillantottam bosszúsan, mely üresen meredt rám. Majd a csendet, gyors léptek zaja zavarta meg. Először azt hittem, Ms Rosen mégsem hagyta el a kastélyt és ha most rám talál, akkor azt hiszem abban nem lesz köszönet.

–Mi a fene történt itt?–lepett meg egy bosszús hang, inkább magának. Hátra pillantottam, mire ő is észrevett és odasietett hozzám. –Te jó ég! Jól vagy?–kérdezte aggódva miközben kihúzott a könyvtömeg alól. Egy srác volt, néhány centivel magasabb, mint én és kb. velem egykorú (mármint egykorú lehetett, mikor vámpírrá alakult). Fekete farmert és pólót viselt, mely jól kihangsúlyozta izmos felsőtestét.

–Igen, azt hiszem!–még mindig fogta a kezem és a szemembe nézett elbambulva. Mikor kíváncsi pillantást küldtem fele feleszmélt.

–Bocs. Azt hiszem még nem ismerjük egymást. A nevem Robert.–Valahonnan ismerős volt. Mármint nem a neve, hanem az arca. Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. De hol?

–Én Alexandra vagyok.–ekkor meghajolt és kezet csókolt.

–Részemről a megtiszteltetés!–rájöttem! A lovagi tornán. Vagyis az edzésen.

–Nem te vagy az egyik legjobb vívó? Láttalak az edzésen.

–De igen! Ráncolta a homlokát összezavarodottan. Aztán vonásai hirtelen kisimultak és huncut mosolyra húzódott a szája.–Szóval, te lennél az a szépség, aki Arrowval íjászkodott és megmentette az életét? Hát, te sem panaszkodhatsz!–bókolt.

–Kösz! De mit keres egy harcos a könyvtárban? Új technikákat tanul?–szellemeskedtem.

–Nem! Ha hiszed, ha nem, jobban kedvelem a könyveket, mint a kardom és a harcot.

–De te vagy a legjobb…

–Igen, viszont, számomra kötelesség, hogy az legyek. Az apámról szállt rám. De nekem az írás jobban tetszik.–vallotta.

–Írsz is?–puhatolóztam tovább.

–Igen. Ez egyfajta hobbim. De kérlek, ne áruld el senkinek. Gyengének találnának emiatt.

–Egy feltétellel!–zavartan felhúzta a szemöldökét, várva a követelményem.–Ha megmutatod egy írásod.–kíváncsiság uralkodott felettem.

Meglepte kérésem, de nem ellenkezett. Elvezetett a helység tanuló részére, amely asztalokkal volt megtöltve. Út közben kérdéseim sorozatával gyötörtem a fiút, de látszólag, nem okozott számára nehézséget válaszolni rájuk.

–És miről írsz?–kíváncsiskodtam tovább.

–Mindenről, ami éppen csak eszembe jut. Mikor jön az ihlet, nem válogathatsz a témák között.

Ő egy külön asztalnál ült, távolabb a többitől. Asztalán száz papírlap, néhány összegyűrve foglalt helyet. Egy igazi művész ,akit megzavartam alkotás közben.

–Bocs, hogy megzavartalak…–kezdtem magyarázkodni.

–Hé! Nem zavartál meg semmit!–szólalt meg kedvesen, miközben felém fordult–Már azelőtt sem találtam az ihletet mielőtt felverted a könyvtár nyugalmát.–zavarba hozott–Különben meg, hálás vagyok neked. Ha nem verted volna le azt a polcot, akkor nem ismertelek volna meg és még mindig annál az asztalnál ülnék, talán már a hajamat tépkedném, mert nem tudok valami normálisat írni. Azóta el is temettem volna magam a gyűrt papírok sokaságában.–elképzeltem a leírt jelenetet és nem bírtam ki mosolygás nélkül.–Örülök, hogy jókedvre derítettelek.

Még ő azon szorgoskodott, hogy összeszedje a szétszórt  papírokat, én kezembe vettem az egyik gyűrt darabot és gondosan kibontogattam. Egy rövid szöveg állt rajta, néhol áthúzva, javítva, átírva, mégis elnyerte a tetszésem.

„Az unalom szigetének kellős közepén, várom, hogy megszálljon az ihlet, megtaláljon az ötlet, mely messze visz a képzelet szárnyán, távol egy szebb világba, hol vágyaim teljesülnek, álmaim valóra válnak. Addig pedig várok, itt a semmi közepén, hol az unalom, ölni kész.”

Ismertem ezt az érzést, a tehetetlenséget. Nem egyszer volt részem benne.

–Nagyon jól írsz!–mondtam még mindig a papírt bámulva. Az asztalra pillantva, feltűnt valami. A papírkupacban egy rózsaszínre húzó darab, elütött a többitől. Épp utána nyúltam, de Robert észrevette és kikapta a kezem alól zsebre vágva azt. Értetlenül pillantottam rá.

–Öhm, igen. De azok csak szerencsétlen próbálkozások.–én nem annak mondanám, vagy ha ő ezt szerencsétlen próbálkozásnak tartja, akkor milyen az amit jónak talál?

Közben gyorsan rendbe tette az asztalát, eltüntetve a papírkupacot. Mikor visszatért, a falon lógó, ókori órára pillantott.

–A francba! Az edzés! Teljesen megfeledkeztem róla!

–Menj csak, még elkésel.

–Te nem jössz?–kíváncsiskodott. Láttam az arcán, azt szeretne, ha csatlakoznék hozzá. Viszont eszembe jutott, hogy rám még vár egy üresen kongó polc és az előtte heverő könyvkupac.

–Nem. Még vissza kell tegyem a könyveket amit levertem. Ms Rosen megölne, ha most meglátna a könyvtárát.

–Meglehet. Tudod mit? Segítek!–ajánlotta fel buzgón.

–És az edzés?

–Nem jött el a világ vége, ha kihagyok egy edzést. Különben is bűntudatom lenne, ha hagynálak egyedül visszatenni őket.

Együtt mentünk vissza az üres polcos és munkához láttunk. Robert hozott egy létrát és a polc tetejére helyezte azokat a könyveket, amikről meggyőződtem, hogy nincs szükségem rá.

–És mit keresel valójában?–törte meg a csendet végül kíváncsi kérdésével.

–Nemrég Arrow mesélt nekem egy bizonyos legendáról, szóval utána akartam nézni egy kicsit.

–Aha. Értem! És találtál valamit?–szólt vissza a létra tetejéről.

Én még a könyvek között válogattam. Hirtelen megakadt a tekintetem egy fekete bőrkötetes könyvön. Valami furcsa volt benne. Egy lap sarka kilógott belőle. Jaj ne! Remélem nem szakadt el esés közben, mert akkor… Várjunk csak. Hiszen ez nem is lap hanem… egy levél!

Mikor kihúztam a könyvből a fehér borítékot csak bámultam kis ideig. „Alexandrámnak” Ez állt rajta, gyöngy betűkkel írva. De semmi jel nem mutatott arra, hogy kitől van. Abban sem voltam biztos, hogy nekem szól. Lehet egy másik Alexandra nevű lány, aki itt el.

–Hahó odalenn!–zavarta meg a gondolatmenetem miközben lemászni készült. Gyorsan kikaptam a levelet a könyvből és a felsőm alá rejtettem. Leérve kérdőn tekintett rám.

–Mm! Igen, azt hiszem!–néztem végig a fekete borítós könyvön.

–Remek! Mert azonnal befejeztük és az edzésre is elérünk.

–De még fel kell vinnem a szobámba!–próbáltam húzni kicsit az időt.

–Hagyd csak nyugodtan az asztalomon! Nem fog senki vele járni!–hát ez nem jött be.

Még ő az utolsó könyvek helyretételével bajlódott, én az asztalához vittem azt, miben a levelet találtam. A címet se néztem meg. Arra gondoltam, ha véletlenül nem nekem címezték, akkor majd visszahelyezem bele.

Pár perc múlva már indultunk az edzőpálya fele.

–És? Kipróbáltál már más harctípust is az íjászaton kívül?

–Nem. Vagyis nem tudom. Csak nemrég változtam át és nem emlékszem az emberi életemre. Íjászkodni sem tudtam, Arrow volt az aki megtanított rá.

–És kipróbálnál valami mást is?

–Nem tudom! Mire gondoltál?

–Vívás, kardozás, kardforgatás, valami ilyesmi.

–Nem is tudom…–hezitáltam.

–Ugyan már! Félsz, hogy nem lennék olyan jó tanárod, mint Arrow?

–Nem, dehogy!–vágtam rá rögtön.

–Akkor?

–Rendben, kipróbálom!–adtam meg magam egy óriási sóhaj közben.

–Remek. Ne aggódj, nem nehéz. Csak az alapokat kell megjegyezni, a többi már gyerekjáték.

–Ha te mondod!–bár nem nagyon hittem ebben…