Holdfény: VIII. Fejezet- Látomások

Lewis szemszög 

-->

Már két hete vagyunk úton az ellenség fészke fele. Még mindig bánom, hogy nem sikerült meggyőznöm sem Robertet, sem pedig Arrowt, hogy velünk tartson. Viszont ők jobbnak találták, ha otthon maradnak. Kicsit bűntudatom van emiatt, másfelől pedig megértem őket, védik az otthonuk. Ez pedig természetes.

De már késő visszafordulni. Túl közel a cél. Nem küzdeni indultunk, de ha szükséges készen állok rá. A csoportot útközben kisebb csapatokra osztottam, hogy minél nagyobb területet tudjunk felmérni. 2-3 fős csapatokra, hogy ne legyen feltűnő az ellenség számára. Nem ronthatjuk el az utolsó pillanatban, mert akkor mindennek vége. Csak egy csoda menthet meg.

Én, Ms Rosen a könyvtáros és Lilyam a jósnőm, a legnehezebb utat választottuk. Mivel volt már tapasztalatunk hasonló helyzetekben, nem hagyhattuk ezt a munkát amatőrökre. Túl kockázatos lenne. Csapatunk már évtizedek óta összeszokott. Mi vagyunk a legidősebb vámpírok az egész seregben, én és Lilyam a Vérháborúban is harcoltunk a nagy királyunk oldalán. Katrine csak később csatlakozott hozzánk, de hamar közel került Lilyam szívéhez. Annyira összebarátkoztak, hogy néha azt az érzést keltik bennem, hogy testvérek.

Mióta véget ért a Vérháború, ez a hely elvesztette szépséget. Minden kopár és kihalt, amióta az az átkozott zsarnok költözött ide.

Nem is értem, hogy történhetett, hisz nyerésre álltunk és többen is voltunk, mint ők mégis… vesztettünk. Már ott volt a kezeim között, épp arra készültem, hogy lefejezem, mikor hirtelen vigyorogni kezdett és éltünk a vastag ködben.

Pár perccel később, pedig hallottam Susan kétségbeesett sikolyát. Az a mocsok megölte őt, az egyetlen nőt akit szerettem. Ezért megesküdtem, hogy saját kezűleg fogom elvenni a nyavalyás életét, akkor is ha az lesz az utolsó dolog amit tenni fogok. De megteszem!

–Már megint Susanre gondolsz?–szakította meg a gondolatmenetem Katrine.

–Katrine! Jól tudod, hogy utálom, mikor a fejemben turkálsz!

–Bocsáss meg Lewis, de nem könnyű, nem hallani a gondolataid. Túlságosan hangosak. Amúgy pedig tudnod kell, hogy ezzel nem hozod vissza őt.

–Tudom! Viszont neked tudnod kell, mennyire szeretem és mennyire hiányzik!

–Jól tudom és sajnálom, hogy nincs hatalmam visszahozni őt.

–Erről nem tehetsz!

–De fáj azt látni, ahogyan szenvedsz!–erre nem volt mit mondanom. Képtelen voltam folyamatosan elejteni az érzéseim és szívtelen szobornak mutatnom magam. Egyszerűen nem ment!

Lilyamre pillantottam, aki némán ballagott mellettem.

–Neked nincs ehhez semmi hozzáfűznivalód?–kérdeztem csodálkozva, hisz általában mindig beszáll a témába. Most komoly volt, tekintete összezavarodott. Valami baja volt, mert már napok óta ilyen álmélkodó. Mielőtt újabb kérdést intézhettem volna felé, elsápadt és térdre rogyott.

–Lilyam!–kiáltottuk egyszerre megrémülve, majd mellé telepedtünk. Sejtettem, mi történt. Látomása van, erről árulkodnak sárgán ragyogó szemei. Kis ideig vártam aztán, már nem bírtam tovább.

–Mit látsz?–szakadt ki belőlem. Bár tudtam, hogy ezzel csak rosszat teszek, mert megzavarom a látomást és nem látja viszont. De hiába voltam türelmetlen , nem kaptam választ.

Katrine eközben szorosan átkarolta a vállát.

Nem telt sok időbe, mire Lilyam magához tért. Először Katrine-ra pillantott, majd megfogták egymás csuklóját a másik szemébe nézve. Jól tudtam mi történik, épp kommunikálnak egymással, úgy, hogy én ne halljam.

Sosem értettem, de valami októl fogva Lilyam jobban megbízott Katrineben, mint bárki másban a világon.

–Nos?–türelmetlenkedtem tovább, mire mindkettő elmosolyodott, felállt és szembe nezett.

–Nyugodj meg Lewis!–kezdte Katrine.

–Nincs semmi baj!–folytatta Lilyam.

–Akkor? Mit láttál?

–Hamarosan megtudod. Egyelőre nem tudom, hogy bekövetkezett vagy sem, úgyhogy inkább várok. Szerintem vissza kéne térnünk a feledathoz.

–Egyet értek!–megis nagyon kíváncsivá tett Lilyam látomása, mert eddig még nem titkolt el egyet sem előlem, tudtom szerint. Ez miben más? Mit láthatot, hogy így viselkedik?...

Lilyam szemszög

Of! Már megint ez a téma! Nem tudom, Lewis és Katrine sosem unja meg. Akárhányszor a mi grófunk elvesztett szerelmére gondol, Katrine felhozza és mindig kivitázzuk magunk rajta.

De nekem más problémám volt. Valami nincs rendben! Amióta elkezdődött ez az expedíció, egyetlen látomásom sem volt. Ez nem normális! Már nagyon kezdek aggódni emiatt. Nagyon zavart ez a tény. Talán a gonosz aura rossz hatással van rá? Fogalmam sincs.

–Neked nincs ehhez semmi hozzáfűznivalód?–szakított félbe Lewis.

Már rá akartam vágni, hogy engem már nagyon untat ez a téma, mikor beállt a várva várt jelenség. Először megrémülve rogytam térdre, attól félve, hogy rosszat hoz a jövő. De Kartine rögtön mellettem termett, segítségképpen átölelt.

Mindig számíthattam Katrine-ra, ő volt az egyetlen személy, akiben sosem csalódtam és sosem hagyott cserben a bajban.

–Nyugodj meg Lily! Itt vagyok!–súgta oly halkan, hogy én is alig hallottam.

Ez volt az első alkalom, amikor nem tudtam pontosan, hogy az esemény amit láttam már megtörtént, vagy még nem. Soha eddig nem voltam bizonytalan a látomásaimmal kapcsolatosan, mindig is vakon bíztam bennük. Most mégis más volt. Ez valahogy különleges volt.

Egy lányt láttam az erdőben. Fáradt volt és tépett, mégis kivételesen gyönyörű. Még sosem láttam őt azelőtt, ezért meg is lepődtem. Miért van egyáltalán látomásom egy olyan valakiről akit nem is ismerek? Most nem erre van szükségem!

–Mit látsz?–zavart meg Lewis kérdése. Most a látomásra kell koncentrálnom, nem pedig a külvilágra. Gyerünk Lily menni fog, hisz már ezerszer csináltad. Nagy levegő és összpontosítás.

Máris kitisztult előttem minden. Újra láttam a lányt, ugyan csak az erdőben, mégis másként. Szemeiben harag tanyázott, lángjai veszélyesen lobogtak. Testéből csak úgy sugárzott az erő, a hatalom és teljes önkontrollja volt felette. Különleges kepésséget nem láttam, hiába koncentráltam egyre jobban. Támadásra készült!

Ki ő? Barát vagy ellenség? Szövetséges? Fogalmam se volt róla. De nem volt egyedül. Egy fekete párduc vicsorgott veszélyesen mellette. Hata mögött pedig, több ezer vámpírharcos. Mindegyiket végigvizsgáltam, de egyiket sem ismertem.

Hamarosan már az ellenséget pillantottam meg. Roger Devil-el az élen a Demons sereg. Erőtlennek tűntek a lány hatalma mellett.Támadásba lendültek. Ekkor megfigyeltem valamit a fiatal lányon. Hátán a különleges jegyet: Egy rózsát, mely szirmain egy félhold pihent. Madya nevére! Hiszen az a jel a koronáról… szóval ő…a hercegnő!

A harc vége előtt tértem magamhoz. Az első dolgom pedig az volt, hogy elkapjam Katrine csuklóját.

–Mit láttál?–kérdezte gondolatban.

–A hercegnőt!–küldtem válaszként, megmutatva a látomásom neki is. Vámpírmemóriámnak köszönhetően, gyorsan felidezhettem a látottakat.

–Szóval… visszatért?

–Nem tudom! Talán! De hamarosan megérkezik!

–Ó Madya! Köszönjük!–áldotta az istennőt–És  Lewis…

–Még nem! Nem vagyok annyira biztos a látomásomban, mint máskor. Talán jobb ha egyelőre eltitkoljuk előle.

–Talán…

Lewis szemszög

Tovább haladtunk előre, az erdő sűrűjében, a palotát véve célba. Egyikőnk sem szólt egy szót sem. Annyira zavart, hogy titkolóznak előttem, teljesen elvonta a figyelmem az útról és észre sem vettem egy kiálló fagyökeret amibe végül, sikerült megbotlanom.

–Lewis!–szólított meg Katrine. Már azt hittem a lekezelő beszéde következik, de nem–Nézd!–mutatott északra. Egy nagyobb csoport indult harcba. Úgy 100 is lehettek, azzal a boszorkánnyal az élen. Hova mennek? Hamar rájöttem, hogy a főhadiszállásunk ellen akarnak támadni.

–Katrine! Küld haza Dustint, hogy figyelmeztesse a többiket. Az ellenség harcra készül.

–De Lewis! Dustin, még új a csapatban! Biztos vagy benne, hogy elboldogul egyedül?

–Heidy majd elkíséri!–Jöttem rá, hogy talán igaza van. Dustin az új fiú, csak néhány nappal az expedíció előtt került hozzánk, én mégsem kételkedtem kepésségében, ezért vettem be a csapatba. Ami elég szokatlan volt tőlem, hisz általában nem hozok amatőröket magammal egy hasonló útra. De Dustin kivételes eset, az  alakváltó kepésség nagyon ritka a vámpírok köreiben, ezért óriási szerencsének találtam, hogy hozzánk szegődött. Most ő a leggyorsabb hírnököm és a lányom pajzsa megvédi a veszélytől.

–Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

–Miért kételkednek bennük?–förmedtem fel hirtelen.

–Hát…–nézett a két hölgy egymásra.

–Van valami, amiről tudnom kéne?

–Ami azt illeti…–kezdte Katrine–Van!

–Tudod, Heidy nem igazán kedveli Dustint, fogalmazzak úgy, hogy utálja. Szóval én nem biznam rájuk a feladatot.

–És én erről miért nem tudtam hamarabb?–Kérdeztem felháborodottan. Mégis csak a lányomról van szó!

–Úgy gondoltuk , nem terhelünk ezzel is. Tudod miután, haza kellett küldjük Katet Bennel, gondoltuk nincs szükséged még több bajra.–Megértettem mire célzott.

Nemrég, talán néhány napja volt egy csatánk, amiben Ben elég súlyosan megsérült. Kénytelen voltam hazaküldeni őt és Kate felajánlkozott, hogy elkíséri. Azóta semmi hírt nem kaptunk felőlük. Igaz Kate nagyon jó harcos, én mégis féltem őket. Csak Lilyam szavai tudtak megnyugtatni: „ Ha valami történik velük, én látni fogom és közbelepünk!”

Nem is értem miért nyugtatott meg ez a gondolat, hisz amióta elhagytuk a kastélyt nem volt látomása. Csak az iménti, amiről be sem akar számolni. Mi lehet? Mit láthatott? Miért titkolja előttem? Talán Heidyrol van szó? Ha baja fog esni és azt lattá, én… én... megölök valakit. Ez már több a soknál!

Még én dühöngtem magamban , Katrine es Lilyam mögöttem sétált. Hirtelen zajt hallottam…

Katrine szemszög

Vajon  tényleg a hercegnőt látta? Felidéztem magamban a képet amit mutatott. Nagyon fiatalnak tűnt, de nagyon gyönyörűnek is, hatalma pedig fantasztikus volt. Ha úgy vesszük, szerintem egymaga is legyőzhette volna a sereget. Csak a jegye tudott megnyugtatni, hogy tényleg ő a hercegnőnk, az egyedi tetoválás a hátán. A királyi jelkép.

Csak egy valami zavart igazán, Lily bizonytalansága. Sosem láttam még ilyennek, soha nem kételkedett a látomásaiban. Ez miben más?

Lewis mögött sétáltunk, mikor elkaptam a kezét, meglepve ébredt a gondolkodásból.

–Mi a baj?

–Ezt én szeretném tudni!–vontam kérdőre.

–Hogy érted?

–Miért vagy ennyire bizonytalan a látomásoddal kapcsolatban?

–Ezt te nem értheted!

–Lily! Ismerlek! Tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz! Én segítek! Ez miben más?–kíváncsiskodtam. Hálás voltam az istennőnek, hogy Lilyvel érintés által is tudtunk kommunikálni. A gondolatcsere technikáját nehéz megtanulni, mégsem lehetetlen, viszont nem minden vámpír kepés rá. Így legalább nyugodtan beszélhetünk, anélkül, hogy kínos helyzetbe kerüljünk Lewissal.

–Nem tudom! Ez valahogy más, mint a többi. És nem vagyok biztos, hogy mellettünk áll.–küldte felém aggodalmát.

–Ellenünk fordulhat? De miért tenné?

–Te is láttad mennyire fiatal, még tapasztalatlan. Nem tudok bele annyi bizalmat fektetni, mint amennyit szeretnék.

–De…

–Nincs de! Félek Josephin csapdába csalja az egyetlen reményünk, és akkor…

–NE GONDOLJ ILYENEKET! Keressük meg és segítsünk neki!

–Fogalmam sincs merre van! Ha átváltozott egyáltalán.

– „Én… én... megölök valakit. Ez már több a soknál!” hangosodtak fel Lewis gondolatai.

–Mi történt?–kérdezte aggódva Lilyam.

–Lewis, dühöng! El kell mondanunk neki!

–Nem! Szó sem lehet róla!

–Miért?

–Még magam sem vagyok biztos a látomásomban. Nem szeretnek hiú reményeket kelteni benne!

–Szerintem ez nem jó ötlet Lily.

Lewis egyszer csak megállt. Egyikünk sem értette az okát, de követtük példáját. Aztán lépteket hallottam.

–Az ellenség!–jelentette ki Lily, szinte hangátlanul.

Lewis teste megfeszült, de továbbra sem mozdult. Csak Lily rogyott a földre ismét, rögtön rájöttem, hogy látomása van…

Lilyam szemszög

–Az ellenség!–Jelentettem ki halkan, mikor meghallottam a léptek zaját közeledni. Pár perc múlva labaim feladták a szolgalatot és földre rogytam. Egy újabb látomás!

Arrow? Mit csinál?

Farkasszemet néz egy lánnyal. Ugyanazzal akit nemrég a látomásomban láttam.

–Veled tartok!–jelentette ki a lány, ellentmondást nem tűrően.

–Nem!–Arrow ugyanolyan határozott volt.

–Szükséged van rám! Nélkülem…–már kiabálta.

–Alexandra! Ez nem a te harcod!–határozottsága ugyanolyan töretlen volt. Alexandra? Szóval ez lenne a neve?

–Nem is tudod mekkorát tévedsz!–suttogta a lány, szinte csak magának. Majd elviharzott.

–Alexandra! Várj!–kiáltott utána, de ezzel nem hozta vissza.

Ez biztos a jövő. Szóval a hercegnő mellénk áll. De Arrow miért viselkedik így vele? Talán nem tudja, hogy… De milyen harcról van szó?

A látomásom folytatódott.

Alexandrát láttam, szemben állni Josephinnel és seregével. De nem volt egyedül, egy fekete párduc állt az oldalán. Futni kezdtek a sereg pedig utánuk.

Mit csinálnak? Hamar rájöttem. El akarjak kerülni a csatát. De a banya is rájött, ezért csak néhány harcost küldött utánuk, a többiek folytattak az utat a kastély fele.

Jaj ne! Arrow! Biztos veszít, túlságosan kevesen vannak. De látomásom, ezt a részt már nem mutatta. Hiába koncentráltam, semmi..

–A kastély fele indulnak!–mondtam, még zihálva a látomásom után. Mindketten megmeredtek, de nem a hír hallatán. Csak aztán vettem észre az okát.

Az ellenség… Már körülvett!...