Holdfény: IX. Fejezet- "A harcot megnyertétek, de a háborúnak, meg közel sincs vége!"

Heidy szemszöge

Mi a francért kerültem egy csoportba egy… egy újonccal?! Miért hagytam magam? Miért, nem álltam ki a magam igazáért és tátottam ki a szám, mikor szükség lett volna rá? Miért? Már magam sem tudom a választ, a lényeg, hogy nem tettem meg.

Már teljesen kikészített, olyan akár egy kisgyerek, mindenre kíváncsi. Az idegeimen táncol a folytonos kérdéseivel. Utálom a kérdezősködőket. Most legszívesebben végig kutatnám az erdőt és az első személlyel akivel találkoznék, azonnal cserélnek társat. Még az se zavarna, ha Kate-tel kellene eltöltenem az időt, az ő barbárságát is elviselném per pillanat, amit ritkán mondok.

Csak Katrine néni szavai tudtak kicsit megnyugtatni:

–„Heidy! Tudom, hogy nem rajongsz ezért, de könyörgök, légy kicsit megértőbb! Szüksége van a tapasztaltságodra.”

–Heidy!–szólított meg halkan. Na most aztán végképp betelt a pohár!

–Elegem van ebből Dustin! Már megmondtam, hogy nem akarok több kérdést hallani…–nem engedte, hogy befejezzem.

–Ssh!–tette kezét a számra.–Ne hívd fel a figyelmet ránk!–suttogta–Nézd!–félretettem a dühöm és arra néztem amerre mutatott.

Egy sereg, csatának indult. De nem a mieink voltak, hanem az ellenség. És ott volt ő. Az a boszorka, a szívtelen banya, aki megölte az anyám! A düh és a bosszúvágy elhomályosította az agyam. Már csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Most megölöm! Megfizet a gaztetteiért!

Gyors léptekkel, szinte hangtalanul, indultam támadásba. Azt se fogja tudni, hogy mi lelte. Gyorsan végzek vele, akkor is ha az lesz az utolsó dolog, amit tenni fogok. Már közel voltam a célom eléréséhez, mikor valami megállított. Dustin! Szorosan lefogott és szabad kezét a számra helyezte.

–Heidy megörültél? Egyenesen a végzetedbe futsz!–súgta a fülemben, hangjában az idegesség uralkodott.

–Nem! Végzek vele!–sziszegtem fogaim közül, miközben szabadulni próbáltam fogásából. Mind hiába, nem eresztett.

–Még a közelébe se jutnál! Térj már észhez! Túlerőben vannak!–igaza volt, ezt most már én is bevallottam.

–Sajnálom!–mondtam bánkódóan és egy könnycsepp pergett le az arcomon. Hiába harcoltam ellene, a könnyek utat törtek, apró patakként csordultak végig arcomon.

–Nem kell bocsánatot kérned! Tudom, mennyire utálod az ellenséget!

–Nem erről van szó! Ő ölte meg az anyám! Ő a gyilkosa, az a banya!–láttam mennyire meglepi ez a tény és milyen megvetően figyeli a vonuló sereget.–Szerinted, hova mennek?–intéztem kérdésem a fiúhoz.

–Ellenünk indulnak!–jelentette ki kétségtelenül.

–Honnan tudod?–kíváncsiskodtam tovább, miközben letöröltem a könnyeim.

–Érzem! Gyere, menjünk innen, mielőtt észrevesznek!–magával ragadott, messze a menetelő seregtől, egy nyugodt helyet keresve. Egy fa alá vezetett, ahol leültünk. Már nem bírtam tovább, hogy újra láttam azt a banyát teljesen felkavart. Átkaroltam Dustin izmos nyakát és sírni kezdtem. Tudtam, hogy az egerek itatása nem old meg semmit, mégsem tudtam megállni.

–Sajnálom!–remegtem a fülébe, tovább zokogva.

–Semmi baj! Sírj csak nyugodtan!–mondta, miközben viszonozta az ölelésem. Nem értettem hogyan, de közelségének nyugtató hatása volt. Pár perccel ezelőtt, még melegebb éghajlatra kívántam őt, most pedig örültem annak, hogy mellettem volt vigasztalásképpen. Ez mindennél többet jelentett most nekem.

–Olyan nehéz ezt végigcsinálni! Folyton keménynek mutatni magam és erősnek!–öntöttem ki neki a lelkem. Magam sem értettem miért tettem, hisz nem vagyok az az érzelgős típus. Úgy tűnik közelsége, ilyen hatással van rám.

–De miért teszed? Miért rejtegeted az érzelmeid?–értetlenkedett.

–Mert az élet kemény és ha nem vagy ugyanolyan, akkor megtörsz nehézsége alatt és az erősek eltipornak. Ha gyenge vagy, senki sem tisztel, mindenik csak kihasznál!

–De nem kell mindenkivel kemény legyél. Vannak olyanok, akik megértenek és nem tesznek ilyet. Én megértelek.

–Köszönöm! Azt hiszem, most erre van a legnagyobb szükségem.

–Nincs mit! Megengednél nekem egy kérdést? –kérdezte félve, hogy megint nekiesek.

–Persze!

–Az a nő ölte meg az anyád?– bólintottam, a könnyek fojtogattak, csak nagy nehezen tudtam megszólalni.

–Az a banya volt! Ő a gyilkosa! Minden olyan rég történt.–nosztalgiáztam–Még a Vérháborúban! Az anyám, Susan is harcolt. Nem tudom, hogy történt pontosan, csak annyit amennyit az apám mesélt, mikor visszatért.

–Tudom, milyen érzés elveszíteni a szüleid.

–Nem csak erről van szó. Anyám számomra, mindig több volt, mint egy anya. Ő volt a legjobb barátnőm, olyan volt akár a nővérem.–gondoltam vissza rá–Nagyon hiányzik!

–Elhiszem!–hirtelen furcsa hangot hallottam a távolból.

–Mi volt ez?–riadtam fel mire ő is figyelmes lett. Majd meghallottam Lilyam hangját.– A gróf…–előtte így, neveztem az apám– …bajban vannak! Segítenünk kell rajtuk!–pattantam fel. Már indulni akartam, mikor elkapta a karom.

–Ha odamegyünk, elkapnak!–kérlelőn pillantottam rá, mire kicsit meglágyult–Rendben! Oda megyünk, de vigyázunk, hogy senki ne vegyen észre–ez lehetetlen, hisz Katrine néni, meghallja a gondolatokat–és segítünk, ha tudunk!–adta ki a parancsot.

–Kösz, Dustin!

Gyorsan és hangtalanul mozogtunk. Kerestük a vezéreinket, akik bajba kerültek. Kivetélés alkalom, ami ezelőtt soha nem történt meg.  Általában mi vagyunk azok, kik bajba sodorjuk életünk, létünk és ők mentenek ki.

Ahogy közeledtünk, már az illatukat is éreztem…

Dustin szemszög

Először nagyon mázlistának tartottam magam, hogy egy ilyen dögös csajszival osztottak egy csapatba. Olyan akár egy istennő és méghozzá szőke is. Épp az esetem. De lassan kezd megváltozni a véleményem róla. Az a néhány nap, amit mellette kellett töltenem, teljesen kiábrándított belőle.

Mára már démonikussá változott. Félelmetes, ahogy ragyogó zöld szemei, szinte villámokat szórnak dühében. Hogy miért dühös? Arról fogalmam sincs. Viszont az utóbbi időben, folyamatosan ingerült.

Próbáltam kedves lenni vele, de semmi sem használt. Egyetlen kérdést, vagy akár szót sem intézhetek hozzá anélkül, hogy felmenjen benne a pumpa. Már komolyan nem értem. Néha legszívesebben felhúznám a nyúlcipőt és elrohannék. Nem érdekelne, hogy gyávának tartanak emiatt. Csak egy dolog tartott vissza. Nem akartam cserben hagyni a grófot, hisz ő sem hagyott cserben engem.

Majd valami megzavart. Erős idegen illat csapta meg az orrom. Szóltam Heidynek bár legszívesebben nem tettem volna.

–Heidy!–mondtam ki a nevét halkan.

–Elegem van ebből, Dustin! Már megmondtam, hogy nem akarok több kérdést hallani…–nem engedtem hogy befejezze. Szinte sejtettem, hogy így fog reagálni.

–Ssh! Ne hívd fel a figyelmüket ránk! Nézd!–mutattam a vonuló sereg fele. Ahogy megpillantotta őket , hirtelen teste megfeszült. Nem értettem az azonnali változás okát. Aztán támadásba lendült. Szerencsére épp időben észbe kaptam ahhoz, hogy megállítsam.

–Heidy megörültél? Egyenesen a végzetedbe futsz!–szóltam hozzá idegesen.

–Nem! Végzek vele!–sziszegte  fogai közül, miközben szabadulni próbált fogásomból.

–Még a közelébe se jutnál!–bár nem tudtam kiről van szó– Térj már észhez! Túlerőben vannak!–erre észhez tért.

–Sajnálom!–mondta remegve, majd szemei könnyekben lábadtak. Próbáltam megnyugtatni, bár teljesen összezavart. Hova tűnt a kőkemény nő, aki megrendíthetetlen? A dühös istennő, aki szemével ölni képes? Ez a lány kit karjaimban tartottam, egyik sem volt. Egy teljesen új arcát mutatta. A megtört lányt, ki képtelen volt legyőzni könnyeit.

–Nem kell bocsánatot kérned! Tudom, mennyire utálod az ellenséget!–próbáltam megértő lenni.

Nagyon meglepett mikor elárulta, hogy valójában nem erről van szó. Elmesélte, hogy „az a banya”, ahogy ő nevezte, ölte meg az anyját. Megértettem mennyire fájhatott neki és csodáltam a bátorságát, egyedül is szembe szállt volna vele, hogy bosszút álljon. Bár ez vakmerőségnek is számított. A másik dolog ami meglepett az a kijelentése volt

–Mert az élet kemény és ha nem vagy ugyanolyan, akkor megtörsz nehézsége alatt és az erősek eltipornak. Ha gyenge vagy, senki sem tisztel, mindenik csak kihasznál!–ezt a kijelentést még egyszer hallottam, emberi életemben. Eliza mondta, a szerelmem. Mikor megismertem, ugyanolyan kemény volt akárcsak Heidy, nehéz volt meglágyítanom a szívet, viszont végül sikerült. Azt bántam a legjobban, mikor átváltoztam, hogy nem találkozhattam vele többé. Átalakulásom után egy tejes hónapig, figyeltem minden lepését, anélkül, hogy észrevegyen, akár egy őrangyal. Azt akartam, hogy boldog legyen, mielőtt örökre elmegyek. Nehezen tette túl magát a történteken, mivel azt hitte, hogy meghaltam. Ez egyrészt igaz is, hisz mikor vámpírra változtam, meghaltam, majd újá születtem.

Heidy rá emlékeztetett.

–De nem kell mindenkivel kemény legyél. Vannak olyanok, akik megértenek és nem tesznek ilyet. Én megértelek.

–Köszönöm! Azt hiszem, most erre van a legnagyobb szükségem.

Ez után kis ideig csendben feküdtünk egymás mellett, mikor ismerős hangot hallottam a távolból. Heidy is figyelmes lett rá.

–Mi volt ez?–kis ideig figyelt, majd folytatta– A gróf …bajban vannak! Segítenünk kell rajtuk!–pattant fel.

–Ha odamegyünk, elkapnak!–kérlelőn pillantott rám–Rendben! Oda megyünk, de vigyázunk, hogy senki ne vegyen észre és segítünk, ha tudunk!–adtam ki a parancsot.

–Kösz, Dustin!

Futásnak indultunk, ahogy egyre közelebb kerülünk hozzájuk, már az illatukat is éreztük…

Heidy szemszög

Hamarosan megláttuk őket, megdermedve néztek szembe az ellenséggel, amely körülvette őket. Túlerőben voltak.

Dustin intett, hogy egyelőre maradjak veszteg és figyeljek. Nem értettem, miért kér hasonlót, de szó nélkül engedelmeskedtem neki, ami szintén nem jellemző rám, hisz legtöbbször a saját fejem után megyek.

–Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim! Minek köszönhetem a látogatásod Lewis? Csak nem csatlakozni szeretnél hozzánk?–vigyorgott.

–Álmodj Roger! Soha, nem csatlakozunk hozzátok, te álnok, gazember!–sziszegte dühösen apám.

–Te még mindig reménykedsz abban, hogy a hercegnő visszatér?–nevetett.

–Tudom, hogy visszatér és legyőz!

–Hamarabb megfutamodik és eltűnik, minthogy harcoljon!

–Magadról beszélsz?–ezzel letörölte az kepéről, azt az idegesítő vigyort.

–Ha harcot akarsz, most megkapod!–köpte a szavakat, dühöngve. Ő lenne a király, Roger Devil? Apám ősellensége? Jobban szemügyre vettem. Nem volt benne semmi különleges, a szeme alatt húzódó, félholdhoz hasonlító sebhelyet leszámítva. Nem volt nemes, mégis király lett.–Mindig is keresztbe tettél nekem, ennek vége! Ütött az utolsó órád és ideje, hogy a pokolra kerülj!–mondta, már támadásnak indultak. Jaj ne! Ezt nem hagyhatom! Nem veszíthetem el az apám is! Már csak ő maradt nekem! Nem tétováztam tovább, bevetettem magam a csatatér közepére. Érzetem magamon a körülvevők meglepett pillantását, de próbáltam nem foglalkoztam vele. Dustin is kis idő után, követte példámat. Az ellenség rohamosan közeledett. A többiek elé álltam és kiterjesztettem rájuk pajzsomat.

–Nem kéne itt lennetek!–küldte felém Kartine néni.

–De igen!–válaszoltam határozottan.

A harc elkezdődött. Pajzsomnak hála az ellenség egyetlen támadása sem fogott rajtunk, viszont mi, kedvünkre támadhattuk őket. Dustin medvévé alakulva kezdte irtani a vámpírharcosokat. Katrine és Lilyam varázslattal védett fegyvereikkel védték magukat. Apám csak Rogerrel foglalkozott, párviadalt rendezve. Én voltam az egyetlen ki nem harcolt. Összpontosítottam, hogy megvédjem a többieket. Ha úgy vesszük fegyverem sem volt, különleges képességem pedig, védekezésre volt jó, nem támadásra.

Merengésem közben, nem vettem észre a vámpírharcost, mely a közelembe férkőzött. Mikor, megpillantottam, már épp le akart sújtani rám ezüst buzogányával. Éreztem, hogy közel a vég és féltem, ha túl nagy csapást mér rám, akkor képtelen leszek kivédeni. Szerencsémre Dustin máris ott termett és végzett vele. Megkönnyebbülésen rogytam a földre, de a fiú még időben elkapott.

Már csak a vezérük maradt, ki jelenleg farkasszemet nézett az apámmal.

–A harcot megnyertétek, de a háborúnak, még közel sincs vége!–sziszegte dühöngve majd eltűnt az éjszakában.

–Jol vagy?–nézett rám Dustin aggódva. Akkor már a többiek is körém gyülekeztek.

–Igen! Csak kicsit kimerültem.

–Az expedíciónak vége!–jelentette be apám, majd kezdte a parancsosztogatást–Dustin! Indulj vissza a kastélyba és figyelmeztesd őket a közelgő veszélyről. Mi is indulunk amint, összeszedjük a csapat többi tagját.–Dustin bólintott, majd saját lábaimra állított. Ezüst sólyommá változva, indult útnak.

–Rendben! Most szét válunk és egy óra múlva, a nagy tölgynél találkozunk. Katrine menj északra, Lilyam te délnek, Heidy…–kétkedve nézett rám.

–Nyugatnak.–fejeztem be helyette.

–Én pedig keletnek! Sok sikert!–majd szétváltunk, mindenki saját útját járva, kereste a többieket…