Holdfény: XIII. Fejezet:- A kalamajka

 Kedves olvasok, amint ígértem meghoztam az új fejezetet. Remélem elnyeri tetszésetek és sok komival ajándékoztok meg. Úgy tűnik átleptük a 9000res látogatási határt amit nagyon szépen köszönök, minden egyes olvasónak.

Pusy, Dark Angel

Arrow Szemszöge

...Mikor Alexandra előttem esett össze, iszonyatosan megrémültem, ahogy mindenki más az edzőpályán, aki észrevette. Azt hiszem egy sereg újszülött ellen való harc sem keltett volna ki ilyen érzést belőlem.

–Alexandra!–kiáltottam miközben letérdeltem mellé. Nem tudtam mi okozta az ájulást és azt sem, hogy mit tegyek.

–Csak kimerült. Vidd fel a szobájába, pihenjen.–Mondta Robert. Nagyon pikkeltem a fiúra, mert láttam, hogy szemet vetett Alexandrára. De nem tétováztam sokáig, karjaimba vettem és felvittem a szobámba, hogy ne tudja zavarni senki. Nagyon idegesített ez az egész. Telt múlt az idő és a lány aki fontos volt nekem, meg nem tért magához. Iszonyú volt a tehetetlenség.

Egyszer csak zihálva ült fel az ágyon. Óriási kő esett le a szívemtől, látva, hogy magához tér.

–Jól vagy?

–Igen, csak a fejem még kicsit hasogat. Mi történt?

–Nem tudom! Egyszer csak összeestél, azt sem tudtam mitevő legyek. Nagyon rám ijesztettel, ugye tudod.

–Bocsánat!

–Most pihenj kérlek.–azt hiszem az rám is rám férne, hisz a tegnap sem aludtam egy szemhunyást sem. Miatta. Tudtam, hogy megbántottam és meg sem engedte, hogy megmagyarázzam. Egész „éjjel” emésztettem magam emiatt. Emellett a vérszomjam is egyre csak nő. Egyértelmű pihenésre van szükségem.

–Arrow?

–Hm?

–Miért hoztál a te szobádba? Te hol fogsz pihenni?

–Miattam ne aggódj, nem vagyok fáradt.–Ez nem volt igaz, de muszáj volt hazudnom. Nem akartam, hogy miattam aggódjon. De mintha átlátott volna rajtam.

–Arrow! Nekem nem kell hazudnod. Gyere ide.–Húzódott arrébb az ágyon, helyet engedve nekem is. Hirtelen rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. Talán nem a legjobb ötlet.

Ugyan már Arrow, Alexandra nem fog megenni, viselkedj már férfi módra! Nem tétováztam tovább, odabújtam mellé. Viszont az álom nem jött szememre. Folyton csak őt bámultam, szépséget mellyel úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Már elaludt mikor lágyan magamhoz öleltem. Ekkor kinyitotta gyönyörű szemeit, ami azonnal rabul ejtett. Egész nap képes lettem volna így maradni, de valami megzavart. Valaki megköszörülte a torkát a szoba másik felében.

Amint megláttam a fotelon ülő vörös szépséget azonnal megfeledkeztem Alexandráról. Olyan volt mintha mely álomból ébresztett volna fel, agyamról eloszlott az ezüst köd mely eddig elvakított. Tekintetem találkozott dühös pillantásával, akkor megértettem viselkedését.

–Kate! Ez nem az aminek latszik!–kezdtem magyarázkodni, mert ezt a helyzetet könnyen félre lehet érteni.

–Aha persze!–mondta ingerülten, de próbálta a nyugodt színvonalat tartani. Nem nézett rám inkább a fegyverét fixírozta–Talán őt perccel később kellett volna jöjjek.–ekkor már felállt–Akkor már az lett volna!–majd kiviharzott.

Már csak ez hiányzott.

–Kate!–kiáltottam utána, majd követtem őt.–Kate, várj!–Rohantam utána, viszont szavaimat elengedte a füle mellett. Mikor végre sikerült utolérnem, elkaptam a karját, hogy megállítsam. Olyan gyilkos pillantást vetett rám amilyet azelőtt soha senki másra. Szinte olyan érzésem támadt, hogy bármelyik pillanatban, megölhet, leszúr a lándzsájával, de nem érdekelt. Túl sokat harcoltam érte. Nem fogom engedni, hogy romba dőljön minden amit eddig  oly nehezen építettem fel. Nem adom fel. Legalább is nem ilyen könnyen.

Kitépte a karját az enyémből, majd tovább, ment.

–Kate, kérlek...

–Nem Arrow! Kértél tőlem egy esélyt, én megadtam neked. Kijátszottad a kártyáidat, a játékot mégis elvesztetted. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned! Stellának igaza volt. Nem vagy más mint egy nőcsábász, egy kaszanova. Nem is tudom miért nem hittem neki.–sziszegte megvetően a szavakat.

–Ez nem igaz!–Állt ki mellettem valaki. Mikor hatra pillantottam, megláttam. Alexandra, mert ellent mondani Katenek.

–Ó, tényleg?–emelte fel az szemöldökét.–Veled azonnal számolok.–Majd egy pillanatra eltűnt. Mikor visszatért, kardot dobott Alexandra kezébe.–Harcolj!–Majd meg is támadta.

Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Meg kellett volna állítanom őket, mielőtt valamelyiknek bántódása esik. De képtelen voltam megmozdulni, lábam földbegyökerezett és szám sem volt hajlandó hangot kiadni, látván azt a „véres” harcot amit vívnak. Félelem nélkül estek egymásnak, mintha fegyvereik csak játékok lennének. Aztán megláttam, hogy Kate erőfölényben van és már tudtam, hogy nem fog megkegyelmezni Alexandrának.

–Hagyjatok abba!–találtam meg a hangom–Teljesen megbolondultatok?–ekkor ma közéjük akartam állni.

–Robert, Ben állítsatok meg! Ez a kettőnk harca!–ekkor hirtelen, négy erőteljes kar ejtett fogságba. Fogalmam se volt róla, hogyan került ide Ben és Robert, hisz az előbb meg nem voltak sehol.

–Eresszetek el! Még a végen kart tesznek egymásban!–ordítottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkukból. Sikertelenül, túl erősek voltak számomra.

–Én nem féltenem, Katetet, kitűnő harcos!–dicsérte Ben. Ezt én is jól tudtam. Ő a legjobb női harcos. De ez gondolat nem nyugtatott meg.

–Hát én Alexandrát nem becsülném alá! Tehetséges a harcművészetben!–valahogy ez sem nyugtatott meg. Nem is értem, ők hogy nézhetik tétlenül ezt a harcot.

A küzdelem egyre hevesebb lett, meg Kate leterítette a földre ellenfelét. Azt hittem itt a vég, de nem. Úgy tűnik Alexandra is harcos típus, ki nem adja fel valami könnyen. Hamar talpra állt és folytatta. Már jó ideje támadtak egymást, de egyikőjükön sem ütött ki a fáradság. Majd pár pillanat múlva, nagy meglepetésemre, Kate került a földre. Alexandra fenyegetőn szegezte rá kardját, hogy eszébe se jusson megmozdulni.

Ledöbbentem, ennek láttán. Valaki képes volt legyőzni, Katetet? Lehetséges ez?

Kis ideig farkasszemet néztek, majd Kate szólalt meg először.

–Győztél!–undorral mondta ki a szót. Láttam rajta, megviselte, hogy valaki képes volt legyőzni őt. Felállt majd elsétált. Ekkor Alexandra tekintetével találkoztam. Képtelen voltam kiolvasni belőle akármit is. Talán csalódottság rejtőzött lelke mélyén, mit tökéletesen leplezett.

 Jól tudtam, hogy mindkettőjüknek csalódást okoztam. Visszagondolva tetteimre, egészen olyan mintha nem is én lennék. Már tudtam mit kell tennem. Kate után indultam és csak abban tudtam reménykedni, hogy képes lesz megbocsájtani nekem.

Visszament a szobájába, állapítottam meg az illatát követve. Az ajtó résnyire nyitva volt. Először tétováztam, meg meghallottam halk zokogását. Ekkor kopogás nélkül nyitottam be. Az ágyon feküdt és sírt. Soha nem láttam őt sírni, mindig is kemény volt és nem mutatta magát gyengének senkinek.

–Kate...–suttogtam a nevét, majd leültem az ágya szélére, simogatni kezdtem a hátat.–Sajnálom!

–Miért? Mondd miért? Miért okozol nekem szenvedést? Mit vetettem neked?

–Semmit!–mondtam erőtlenül.

–Akkor miért tetted?

–Én... nem tudom. Amióta találkoztam Alexandrával azóta, mintha nem is én volnék. Olyan mintha mély álomba zuhantam volna. De ahogy megláttalak, rögtön eloszlott a köd és önmagam voltam. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Sajnálom, hogy megbántottalak, nem állt szándékomban, mégis megtettem.–sóhajtottam bűntudatosan.

–Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted?

–Ez azt jelenti, hogy megbocsájtasz?

–Igen, mert szeretlek.–ölelt át lágyan. Majd ajkai rátaláltak az enyémre édes csókot adva.

–Én is szeretlek, mindennel jobban.–Viszonoztam a gesztusát.

–Na menj és kérj bocsánatot tőle.–először értetlenkedve pillantottam rá.– Biztos ő is csalódott benned, nem csak én.–végül megértettem, hogy Alexandrára utal, ezért meg egy futócsókot nyomtam mézédes ajkaira, majd indultam is vissza az edzőpályára.

Gondolom a fiúk rávettek, hogy tartson velük. Egyrészt jó, mert nem kell tűvé tennem utána a kastély, mint legutóbb.  Menet közben azon töprengtem, hogyan magyarázzam el neki ezt az egészet. Fogadni mernék, fel sem merült benne, hogy talán barátnőm van. Nem csodálkozok, hisz pont úgy viselkedtem, mint aki ráhajt. Majd eszembe jutott, még szerelmet is vallottam neki. Mekkora egy tuskó voltam. Ha ez Kate fülébe jut, azt már nem hinnem, hogy megbocsájtja nekem. Meg a csók. Vajon, hogy magyarázom ki magam ebből? Legutóbb is olyan könnyen meg tudtam bántani, akaratlanul is.

Óriásikat sóhajtva haladtam tovább, mintha én lennek e leggondterheltebb vámpír ezen a földkerekségen. A kert mellett elhaladva, valami mozgást észleltem. Odapillantottam, mire ledermedtem. Az a sátánista lány, foglyul ejtette Alexandrát. Két kezét fogva lebegett vele a föld felett. Alexandra nem volt eszméleténél. Biztos rámondott valami boszorkányságot.

–Mi történt? Arrow jól vagy?–érdeklődött Flavius. Más alkalommal talán elküldtem volna melegebb éghajlatra, mert nem igazán kedvelem őt. Most viszont éreztem, hogy szükségem van a segítségére.

–Baj van! Nézd!–mutattam ugyanarra a helyre melyet eddig én fixíroztam. Mikor megpillantotta, düh uralkodott el az arcán.

–A francba! Tudhattam volna, hogy nem szabad magara hagynom őket. Tudhattam volna, hogy nem bízhatok benne.

–Te megbíztál benne, és magara hagytad vele? Tudhatnád mennyire veszelyes! Nem emlékszel?

–De! Csak Alexandra kért, hogy hagyjam magukra. Benne bíztam.

–És arra nem gondoltál, hogy meg is ölheti? Telihold van. Ilyenkor a hatalma a tetőponton van.

–Állítsuk meg amíg nem késő!

–Mégis hogyan? Tudod, hogy semmi nem árthat neki.

–Ha árnyalakban van. De most nem. Most van esélyünk ellene.–remélem igaza van–Őrség!–kiáltotta, mire négy őr rohant hozzánk. Gyorsan elmagyarázta nekik, hogy mit kell tenni és már rohantunk is a kertbe.

–Vedd le a mocskos mancsaidat róla, sátán!–sziszegtem. Meglepődéseben, kiejtette Alexandra kezeit a sajátjából, meg a lány a földre zuhant, de nem nyerte vissza az eszméletet. A többiek támadásba lendültek ellene, én Alexandrához mentem. Hiába rázogatta, nem tért magához.–Mit tettel vele, te dög?–sziszegtem dühösen, majd csatlakoztam a többiekhez.

–Ostoba fajankók, nem értetek ti semmit!–mondta, miközben átváltozott.–Mindent tönkretesztek!–Ekkor már felvette az árny alakját.

 Tudtam, hogy így nincs sok esélyünk ellene. Hirtelen mozgást észleltem az egyik bokorból, majd kiugrott belőle egy fekete vadmacska. Támadó helyzetben állt. Ketté váltunk. Én két őrrel sakkban tartottam a vadállatot, még Flavius a másik kettővel, szegezte fegyverét  a sátánra.

–Mit tettel vele?–sziszegte ezúttal Flavius, mire a vadmacska egy hangos morgást adott ki. De a kérdésre választ nem kapott.

–Mi folyik itt?–hallottam selymes hangját. Hátra pillantottam és megláttam, magához tért. De hisz az előbb, meg azt hittem halott. Mindenki meglepett pillantást vetett rá, ő pedig viszonzásul összezavarodva nézett vissza ránk.

–Mi folyik itt?–Ismételte meg kérdését ingerülten, miközben felállt.

–Ezek azt hiszik bántottalak!–mondta végül a dög.

–Fogd be a szád!–ordítottam rá.

–Elég! Azonnal hagyjatok abba! Le a fegyverekkel! Most!–hangja ellentmondást nem tűrő volt. Az örök meg is tettek amit kért, gondolkodás nélkül, mintha parancs lett volna. Flavius vonakodva de mégis engedelmeskedett. Egyedül maradtam fegyverrel, mire egy szúrós pillantást kaptam Alexandrától miután én is megtettem kérését.–Mondjatok ez mire volt jó?

–Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál.

–Elmehettek.–mondta az öröknek, kiket Flavius is követett. A sátánlány is visszaváltozott, majd visszament a kastélyba. –Ne aggódj Démon! Minden rendben.–mondta a vadmacskának, mire az is továbbállt. Kettesben maradtunk, de kis ideig egyikünk sem szólalt meg.–Mit keresel itt? Katetel kéne lenned.–mondta egy lágyabb hangnemben.

–Igen tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

–Bocsánatot? Mégis miért?

–Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak. És sajnálom a mostani kis incidenst. Nem voltam önmagam. Olyan volt mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkodásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Katetet. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékomban játszadozni az érzéseiddel.

–Megbocsjatok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre. Mondd mért válaltad most magadra a felelősséget?

–Mert az én hibám volt.–válaszoltam őszintén–Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány  fogta a kezed, azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az őrök figyelmét is, másképp senkinek nem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád ahogy a többiek. Csak egyszerűen nem értettem, mi történik.–Erre nem válaszolt, bár láttam rajta, hogy nagyon meglepte az őszinteségem ahogy azt is, hogy nagyon elgondolkodott valamin.–Valami baj van?–Erre a földet kezdte fixírozni és az alsó ajkába harapott. Most először amióta ismerem volt olyan érzésem, hogy eltitkol előlem valamit...