Holdfény: IV. fejezet- Démon 2.rész

Alexandra szemszög

-->

Végül sikerült pihennem néhány órát mielőtt a nap lement. Nem nevezhetem alvásnak, mivel az álom nem jött a szememre. Csak bámultam a plafont és forgolódtam. Gondolataim csak az álmom körül forogtak. Emellett Arrow békésen szunyókált. Nem zavarta a nyugtalanságom. Legszívesebben felébresztettem volna, hogy virrasszon mellettem, ahogy ő sem engedett pihenni, még el nem érte a célját. Csak nem volt szívem felébreszteni, ezúttal!

De megfizet egyszer ezért! –fogadtam meg magamnak. Aztán odabújtam hozzá, hátha sikerül elszenderednem legalább néhány percre. Bevált. De nem aludhattam sokáig, mivel Arrow, felébredt. Nyújtózott egyet, majd megpróbált felkelni anélkül, hogy felébresszen.

–Bocs! Nem akartalak felébreszteni.–suttogta kedvesen mikor felkelt, odahajolt hozzám.–Pihenj csak tovább!

–Te hova mész?–kérdeztem kicsit kábultan.

–Gyakorolni!–válaszolta egyszerűen– Csak előbb lezuhanyzok és rendbe hozom magam.

–Nem az a különleges kepésséged, hogy mindig célba találsz? Akkor minek gyakorolni?

–Fejlesztenem kell az összpontosításom. Ez fontos tényező, hogy célba találjak.–hát azt nekem is fejlesztenem kéne, az istennő mondása szerint–Azon kívül egy kis edzés sosem árt és formában kell tartanom magam.

–Veled mehetek?–kérdeztem gyorsan.

–Hát, nem is tudom! Pihenned kéne! Még mindig iszonyatosan festesz!–gúnyolódott megint. Így akarsz játszani? Hát legyen!

–Hát igen, ha egész éjjel azt kellett hallgatnom, ahogy horkolsz! Mit vártál? Olyan leszek, mint egy angyal?

–Például!–vágta rá sértődötten–És nem is horkolok!

–Ha te mondod!–sóhajtottam egyszínűen. Tudtam, hogy ezzel az idegeire megyek. Ez is volt a célom, kölcsön kenyér vissza jár!

Szemébe néztem, láttam, ahogy az idegesség kezdi átvenni rajta az uralmat és, hogy valamin nagyon gondolkodik. Hm! Azt hiszem itt az ideje, magára hagyni egy kicsit, hadd dühöngjön. Már indultam is ki a szobámból, mikor mellette haladtam el elkapta a karom és magához rántott. Keményen átkarolt, mélyen a szemembe nézve. Aztán meglágyult, olyan hirtelen, hogy nem tudtam követni.

–Bosszú, mi?!–Honnan jött rá? Ennyire kiszámítható lennék?–Jól csinálod!–vallotta nevetve.

–Honnan tudtad?–kérdeztem meghökkenve.

–Nem te vagy az első, aki megpróbálta.–nevetett tovább–De kétség kívül, neked sikerült a legjobban.–dicsért.–Jól van, velem jöhetsz!–adta meg magát végül.–Tíz perc múlva találkozunk. Rendben?–bólintottam.

Miután elhagyta a szobám, töprengeni kezdtem. Mit is vegyek fel, egy ilyen alkalomra? Azt sem tudtam, mit fogok csinálni. Íjászkodni? Soha nem volt hasonló fegyver a kezemben. Vagyis nem emlékeztem rá.

Végül úgy döntöttem, lezuhanyzok utána pedig, keresek valami megfelelő öltözéket.

Kimondhatatlanul jól esett, ahogy a forró víz csorgott végig a bőrömön. Oly nyugalomra leltem, amiben már régóta nem volt részem. Legszívesebben egész nap élveztem volna a víz forró érintését, de erre nem volt időm. Egy törölközőt magam köré csavarva, beléptem a gardróbba. Kicsit körülnéztem.

Szemem megakadt az egyik ruhadarabon. Különös volt, mert már jó néhányszor voltam itt és még egyszer sem vettem észre. Felső része apró fekete láncszemekből volt kirakva. Ujjatlan volt, csak egy vékony pánttal rendelkezett. Szoknyája földig érő éj kék volt. Anyagát képtelen voltam meghatározni. Látszólag selyem, viszont sokkal erősebb volt annál. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes öltözéket.

Nem bambultam sokáig, hamar magamra kaptam egy kényelmes lábbelit választva mellé. Hajam lófarokba kötöttem, majd elindultam, mert nem akartam túl sokáig várakoztatni Arrowt.

Kileptem a folyosóra, abban a reményben, hogy a fiú már türelmetlenül vár rám. Viszont a helyiség kongott az ürességtől. Talán elment, nélkülem? Nem túl szép tőle! Vagy talán a szobájában van? Mielőtt beléptem volna, illedelmesen bekopogtam. Semmi válasz. Hát jó, akkor bemegyek!

Lassan beléptem a szobájában, de nem találtam senkit. Csak a víz zuhogása hallatszott egy másik ajtó mögül. Szóval még tusol? Én meg rohantam, hogy ne várakoztassam, erre még én kell őt várjam. Remek!

Kicsit körültekintettem a szobában. Nem volt akkora, mint az enyém, de kicsinek sem nevezhettem. Falai égszínkékre voltak festve és néhány tájkép díszítette őket. Az ágya foglalta el a szoba nagy részét. Mellette az éjjeli szekrényen, egy képet találtam. Egy csinos szőke lány kepét. Érdekes, ezt legutóbb nem vettem észre. Tálán a testvére, vagy a barátnője.

Hirtelen hallottam az ajtót nyílni, ezért gyorsan visszatettem a képet a szekrényre, reménykedve, hogy a fiú nem kap rajta, gyorsan az erkélyre mentem.

Egy szál törölközőben lépett be a szobájába szabadon hagyva izmos felsőtestét, aztán mikor megpillantott meghökkent.

–Hú! Fantasztikusan nézel ki!–ámuldozott, tátott szájjal.–De nem arról volt szó, hogy tíz perc múlva találkozunk? Máris hiányoztam?–táncoltatta gonoszul a szemöldökét.

–Nem.–mondtam unottan–Csak meguntam a várakozást. Nem véletlenül fel órát akartál mondani?–ekkor ő is az órájára pillantott, akkor megértette mire célzok.

–Jaj bocs. Teljesen megfeledkeztem az időről.–mentegetőzött–Csak egy pillanatot adj és mehetünk.

–Rendben.–majd eltűnt előlem. Nem telt sok időbe, mire elkészült és elindulhattunk.

A kerten mentünk keresztül, a kastély háta mögé. Ez a hely, olyan volt, akár egy gyakorló pálya egy lovagi tornához.

–Nos, megérkeztünk.–de nem voltunk egyedül. Az őrök, akik nem voltak szolgálatban, mind itt gyakoroltak. Messzire visszhangzott a kardok csikorgása, ahogy a fémek hevesen összeértek, majd simultak végig egymáson.– Azt hiszem, jobb ha a díszpáholyból figyeled az eseményeket. Nem akarom, hogy megsérülj!–nem tudtam mire érti.

Ekkor egy ifjúra mutatott, aki épp íjászkodni tanult. Nem túl nagy sikerrel. Mindenki fél szemmel őt figyelte. Nem is csoda, mert nagyon ügyetlennek tűnt.–Látod?–fordult felém.

Én még mindig az ifjút figyeltem, aki véletlenül felénk indította nyilat. Reflex szerűen cselekedtem. Arrow éle álltam, keresztbe állítottam karjaim és a célpontra koncentráltam, a nyílra, mely sebesen szelte a levegőt felénk. Nem messze állt meg tőlünk, mikor ökölbe szorítottam a kezeim. Az fiú szeme elkerekedett és néhány őre is aki épp felénk pillantott.

„Elég a műsorból!”-gondoltam és gyorsan széttártam kezeim mire a nyíl a földre hullott.

–Hú! Ez közel volt!–ámuldozott Arrow, majd szúrós szemekkel nézett az ifjúra.

–Azt hiszem igazad van. Jobb, ha onnan nézem az eseményeket.–Egyet értett, majd elkísért a páholyig. Az őrök akik mellett elhaladtunk, mind elismerően bókoltak.

–Nézzük a jó oldalát.–mondta útközben–Most már híres lettel!

A díszpáholy egy magaslaton helyezkedett el, nem volt túl nagy, csak hat ülőhellyel rendelkezett. A két középső nagy, trónszerű volt. Gondolom az a gróf vagy valamelyik elöljáró helye. A másik négy, néhány centivel hátrébb volt elhelyezve és kicsit kisebbre volt méretezve. Talán azok voltak a vendégeké. Mindegyik vörös bársonyhuzattal volt bevonva.

Arrow az egyik trónszékhez vezetett jelezve, hogy ez az én helyem.

–Általában a grófkisasszony szokott itt ülni, de szerintem kiérdemelted a helyét.–mondta mosolyogva, majd elindult, hogy elfoglalja a helyét.

Kiváló kilátással szolgált a páholy. A korlátra könyökölve néztem körül. Néhányan közelebb merészkedtek, meghajoltak, majd folytatták a harcot. Kis idő múlva unalmassá vált.

Messzebb pillantottam, ahol Arrow íjászkodott. Épp az ifjút dorgálta, aki majdnem eltalált. Megérezte, hogy őt figyelem. Felém pillantott mosolyogva, én csak rosszallóan csóváltam a fejem. Még egyszer végig szemléltem a terepet, hátha látok valami ismerős arcot.

Ahogy a kert fele pillantottam, valami megragadta a figyelmemet. Egy fekete árny bolyongott ott fel s alá. Nyugtalannak tűnt, mintha keresne valamit. Feszülten figyeltem mozgását, míg valaki megzavart.

–Csak nem engem keresel?–mondta egy ismerős hang. Hátra pillantottam, elszakítva a figyelmem a rejtélyes árnyról. Flavius állt ott rám villantva hófehér mosolyát.

–Te jó ég! Flavius, a frászt hozod rám!–erre csak felnevetett.

–Bocs, de azt hiszem az edzés itt zajlik.

–Tudom. Viszont láttam valami furcsát a kertben.–tekintetem visszasiklott a kertre, remélve, hogy meglátom megint. Flavius követte a példámat. Csalódnom kellett. Az árny eltűnt.

–Nem látok semmi különöset.–mondta kis idő után.– Biztos csak képzelődtél.

–Nem hiszel nekem?–visszafordultam hozzá, szemeim az övébe fúrtam.

–Alexandra!–kezdte miközben leguggolt elém–Én… –de nem tudta befejezni. Valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött, megzavarva a beszélgetésünket. Flavius szemei rólam, a hátam mögött álló személyre siklottak. Ellenségesen nézett rá. Felálltam, kitérve kettejük útjából, ők pedig továbbra is farkasszemet néztek.

Nem gondoltam volna, hogy Arrow és Flavius ennyire utáljak egymást. Vagy ez a valkűr-vámpír ellentét miatt van?

–Nagyon jó voltál Arrow! Kiváló munka! Mondd csak, kipróbálhatom én is?–tereltem el a fiú figyelmét. Nem akartam, hogy egymásnak essenek.

–Hát… nem is tudom.–tétovázott.

–Ugyan már, kérlek. Biztos vagyok benne, hogy jó tanárom lennél!–Ekkor már Flavius is engem figyelt. Nem értette, honnan ez a hirtelen érdeklődés az íjászat iránt.

„Ez csak álca, nem akarom, hogy egymásnak essetek”–küldtem fele a gondolatot, annyira koncentráltam, ahogy csak bírtam és arra is vigyázva, hogy ne nézzek rá. Csak lopva pillantottam meg. Meglepettnek tűnt, de egyetértően bólintott.

–Rendben!–egyezett bele Arrow is–Gyere!–megfogta a kezem és elvezetett az ő gyakorlóhelyére…

Holdfény: IV. fejezet- Démon 1.rész

Alexandra szemszög

A hang egyre csak közelített, tovább kiáltva a nevem. Aztán megláttam. Arrow volt az, aggódva kiabált utánam. Kicsit tépett volt, haja bozontos, ruhai a vad nyomait őrizték. Gondolom vadászat közben szerezte. Jobb karján hosszú karom nyomok húzódtak. A seb már gyógyulóban volt. Érdekes, ez eddig még nem tűnt fel rajta. Talán azt is ez alkalommal szerezte? Mikor megpillantott, megkönnyebbülés jelent meg az arcán.

–Alexandra! Már mindenhol kerestelek. Hol voltál? Már hajnalodik.–Ekkor ébredtem rá, hogy mennyire eltelt az idő. Nekem csak pár percnek tűnt, közben néhány órát tárgyaltam Madya-val.

–Alexandra? Jól vagy?–kérdezte aggódva. Talán kicsit túl bamba voltam.

–Igen, csak kicsit elgondolkodtam. Azt mondtad mindjárt hajnalodik? Akkor miért vagy kint?

–Aggódtam miattad!–vallotta.

Ajkain még friss vér csillogott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mámorító illata elcsábított. Közelebb leptem Arrowhoz, lenyalva ajkairól a vörös csábítást, majd enyhe csókot adva helyükre.Viszonozta a gesztusom, csakhogy ő sokkal szenvedélyesebb volt. Nem hezitáltam, tovább csókoltam. Szájában még éreztem az áldozata vérének édes ízét. Ezúttal ő törte meg a varázst.

–Azt hiszem gyakrabban kéne vadásznom, ha ezt a hatást kelti benned, ha meglátsz!–mondta gonosz mosollyal az arcán. Szóval azt hitte, hogy azért teszem? Hát nagyot tévedett.

–Nem bukok a szakadt pasikra!–vágtam vissza, mire ő felmérte ruháin a károkat.

–Ó, kicsit rosszul sült el és nem volt időm átöltözni.–Mondta egyszerűen–Biztos nem vagy szomjas? Még van időnk egy gyors vadászatra.–csábító ajánlat, viszont amíg életképes vagyok addig, nem gyilkolok.

–Most nem. Talán majd legközelebb.

–Rendben! Akkor menjünk vissza a kastélyba. Fáradtnak tűnsz.–Milyen jó megfigyelő. Fáradt voltam, nem is csoda egy ilyen éjszaka után. Ő persze tele volt energiával. Hát igen, ez a friss vér hatása.

–Ez a folytonos akció és izgalom megterhelő!

–Elhiszem!–kezdte megértően–Ha kimerültél, csak szólj. Majd viszlek a karjaimban!–mondta gúnyolódóra váltva.

–Kösz, de nem szükséges. Azért nem vagyok annyira fáradt.

–Te tudod!–nem törődöm módon vállat vont, majd folyatta útját.

Én pedig követtem őt. Közben azon töprengtem amit Madya mondott. Szavai visszhangzottak a fejemben: „Több a hátránya, mint az előnye!” Mire értette? Nem maradt időm megkérdezni. Bárcsak Arrow két perccel később érkezett volna, akkor talán most többet tudnék.

Visszaértünk a kastélyba. Szótlanul lépkedtünk felfele a lépcsőkön egészen a szobánkig. Akkor megállt és szembe fordult velem. Láttam rajta, hogy velem akar maradni, viszont én magányra vágytam, ezert úgy tettem, mintha észre se venném. 

Elköszöntem, majd bementem a szobámba. Az ágy már hívogatott, úgy éreztem, mintha már évek óta nem aludtam volna. Ez az egész teljesen kimerített. Most végre magamra maradtam. Ez megfelelő alkalom lett volna a gondolkodásra. De képtelen voltam rá, a fáradság ledöntött.

Gyorsan átöltöztem, ágyba bújtam. Kis idő múlva már bekesen szárnyaltam az álomvilágba.

Ezúttal viszont álmom is volt. Amire régóta nem volt példa.

Különös helyszínen találtam magam. Hasonlított a kastély kertjéhez, mégis más volt. Ezerszer szebb. A fák csak úgy ragyogtak körülöttem, mintha drágakövekből lennének kirakva. A békesség birodalma. Talán a mennyország, vagy talán nem. Olyan volt, mintha jól ismerném, pedig még soha nem jártam ott. Vagy mégis? A táj közepén megpillantottam két gyereket. Két kislány együtt játszott. Egyik sötét barna hajú volt kék szemekkel. Mégis volt valami különleges rajta. Szárnyai voltak. Talán angyalok? 

A másikat is szemügyre vettem. Ő más volt. Ragyogott, mint ezernyi gyémánt. Egy vámpír. Olyan fiatalon? Csak sajnálni tudtam, arra gondolva, hogy így kell éljen az örökkévalóságig. Felém pillantott. Gyönyörű smaragdzöld szemei találkoztak az enyémmel. 

Meghökkenve néztem végig rajta. A szeme és a haja is ugyanaz az árnyalat… mint az … enyém. Még az arca is! Mintha egy olyan tükörbe néznék, amely megfiatalít. De ez nem lehet! Képtelenség! Én nem voltam vámpír gyermekkorom óta! Akkor tudnék róla! És nem is láttam még angyalt!

„Ez csak egy álom!” Próbáltam nyugtatni magam, de tekintetem nem tudtam elszakítani az övétől. Teljes mértékben olyan volt, mint én. Ez mit jelenthet?

Elképzelni sem tudtam. Talán ő tudja a választ. Közeledni kezdtem hozzájuk, lassan nehogy megijedjenek. De hiába haladtam előre a távolság nem szűnt köztünk. Mi ez az egész? Majd egy hideg érintés felébresztett.

Arrow állt az ágyam mellett, engem fürkészve. Nyúzottnak tűnt. Sejtettem miért van itt.

–Rémálmod volt?–tettem fel a kérdést ásítás közben, de már tudtam a választ.

–Ugyanazok az álmok!–sóhajtotta–Nem hagynak nyugodni!–Ült le az agyám szélére.

–Tálán segítene, ha beszelnél róluk.–Tettem a kezem a vállára megnyugtatás keppen.

–Képtelen vagyok rá! Túlságosan szörnyű!

–Akkor, mit tegyünk?–tettem fel a kérdést, miközben a fejem a vállára helyeztem. Mosolyogva nézett rám.

–Nem tudom, de neked pihenned kéne. Olyan vagy, mint egy zombi.–nevetett tovább.

–Ha ha ha! Nagyon vicces. Szerintem nézz tükörbe és csak aztán ítélkezz felettem, mert te sem festesz valami fényesen.–Ekkor felállt és a szoba sarkában álló tükörhöz ment.

–Ó te jó ég! Igazad volt! Így legalább kezet foghatunk.–csinált belőle viccet. Én csak a szemem forgattam, majd a fejemre húztam a takarót. Nem volt kedvem ehhez. Fáradt voltam.–Csak azt ne mondd, hogy már alszol.–húzta le rólam a takarót, hogy a szemembe nézhessen.

–Képzeld megpróbálnám!–morogtam neki–Amiért te nem tudsz aludni, azért mást hagyhatnál! Menj idegesíts más valakit!–húztam vissza a takarót.

–Képes lennel nyugodtan pihenni, mikor tudod, hogy engem rémálmok gyötörnek?–kérdezte boci szemekkel nézve rám.

–Még szép! Ja és ezzel engem nem szedsz le a lábamról.–duzzogtam neki tovább.

–Ó, tényleg?–húzta fel az egyik szemöldökét– Akkor talán ezzel!–Hirtelen rajtam kötött ki, lefogva mindkét csuklom, hogy még mozdulni se tudjak. Gonoszul vigyorgott. Orrával végigsimította a bőröm a kulcs csontomtól az államig. Majd megállt és a fülembe suttogta: –És ehhez mit szólsz?–lehelete csiklandozta a bőröm.

–Ha így folytatod, kiraklak kicsit sütkérezni a napra!–vágtam vissza ugyanolyan csábosan, ahogyan ő tette.–Kíváncsi vagyok, ahhoz mit szolnál?

–Hú! Te aztán gonosz vagy!–mondta miközben lemászott rólam, szabadon engedve. Tudta, hogy nem viccelek.

–Kösz! Tudom!– vallottam egyszerűen–És most, ha megbocsájtasz, aludnék egy keveset.–mondtam miközben magamra húztam a takarót. Elkomorodott és vissza indult a szobájába. Gondterhelten kullogott az ajtó fele. Ezt nem bírtam. Nem akartam megbántani. Mikor megfogta a kilincset utána szóltam.

–Arrow!–sóhajtottam–Maradhatsz, ha ez tédeg megnyugtat. Viszont ez az utolsó alkalom.–kötöttem ki a feltételem. Bár sejtettem, hogy nem így lesz.–És ha nem haragszol én pihenni szeretnek, szóval nem fogok virrasztani melletted egész nap.–huncut mosolyt kaptam válaszul.

–Nem is kell! Melletted én is tudok pihenni. –majd sarkon fordult, odajött az ágyamhoz. Mellém feküdt és szorosan átölelt. Pár perc múlva már bekesen szundikált. Nagyon irigyeltem emiatt, hisz én képtelen voltam vissza aludni.

Felmerült bennem a tény, hogy talán kihasznál ezzel a rémálom sztorival és ezért „képtelen” beszelni róla. Hamar elhessegettem a gondolatot. Ez mégsem lehet, hisz folyton hallom őrült ordítozásait, biztos nem öntudatosan teszi ezt.

 Aztán más gondolat nem hagyott nyugodni. Az álmom. Talán nem is álom volt, hanem egy emlék. Vagy talán látomás, nem tudtam biztosan. Csak a kislányra tudtam gondolni aki pont olyan volt, mint én. Tökéletesen megeggyeztunk. Csak egyetlen aprócska eltérés volt köztünk. Ő vámpír volt, már gyerek korától, én pedig csak most változtam át.

Talán van valami jelentősége, de képtelen voltam rájönni, hogy mi lehet az. Hiába töprengtem, nem tudtam megfejteni a rejtélyt. Már kezd sok lenni. Azt hiszem segítséget kell kérnem. De kitől? Hisz senkit sem ismerek itt Arrown és Flaviuson kívül. Ha pedig nekik mondom el, félek, hogy túlreagáljak az egészet. Talán egy könyv segíthet!

Ez az! megkérdezem Flaviust, hol a könyvtár, ott remélhetőleg találok valamit ami segíthet. Miután lemegy a nap, az lesz az első dolgom. Addig is jobb lesz ha kiürítem az elmém és megpróbálok pihenni. Valami azt súgja, hogy szükségem lesz rá…

Holdfény: III. Fejezet- A rejtély 3. rész

Alexandra szemszög

Miután mind eltűntek az erdő sötétségében, a fiuk termettek mellettem. Aggódtak miattam, ez érthető, hisz én is ezt tenném, viszont szerintem kicsit túlzásba vittek, mikor kérdéseik sorozatával bombáztak.

–Jól vagy? Nincs semmi bajod?

–Minden rendben?

–Igen minden rendben!–nyugtattam meg őket, bár még nem dolgoztam fel a történteket.

–Ez káprázatos volt!–ámuldozott Flavius–Ahogy képes voltál  szembeszállni velük, teljesen egyedül!

–Káprázatos? Hiszen majdnem megöltek, azok a dögök! Szerinted ez káprázatos?–kezdett hevesen vitázni Arrow.

Akkor, mintha mély álomból ébredtem volna, felvillant előttem a legfontosabb kérdés:

–Mit kerestek ti itt?

A fiuk egymásra néztek, nem tudták eldönteni, hogy ki kezdje. Végül Flavius törte meg a csendet.

–Láttam, ahogy elrohantál! Zaklatottnak tűntél, ezért gondoltam utánad jövök.–magyarázkodott.

Bólintottam, majd Arrowhoz fordultam. Flaviusról legalább tudtam, mikor érkezett, de Arrow, kész rejtély volt számomra.

–És te? Neked mi a mentséged?–faggattam.

–Hagyjuk!–mondta nem törődöm módon miután Flaviusra pillantott, majd vissza indult a kastélyhoz.

–Tessek?!–szóltam utána meglepetten. Bocsánatkérően biccentettem Flaviusnak, majd elindultam a fiú után. Már messze jártunk mikor utolértem.–Várj!–kiáltottam utána, mire ő megállt. Végre engem is számba vett.

Nagyot sóhajtott, majd megfordult és karjai börtönébe zárt, ahonnan nem volt menekvés. Szemei az enyémekbe fúródtak, aztán megszólalt.

–Aggódtam miattad!–közelebb hajolt, meg jobban magához szorítva. Már szinte levegőt venni sem voltam képes. Szerencsére nem volt szükség rá. Ez az egyik előnye annak, hogy vámpír vagy. Mégis kellemetlen érzést okozott. Erre ő is rájött ezért lazított a szorításon majd folytatta–Mikor nem voltál mellettem, iszonyúan megijedtem. Azt hittem bajod esett!–aztán megfogta a karom, melyen néhány perce vérem folyóként csorgott, helyén most vastag sebhely húzódott–És igazam volt!–ezzel nem tudtam vitatkozni.

Csak pillantásom szakítottam el az övétől, azt sem sokáig, mert kezét az állam alá helyezte felemelve azt. Tekintetünk újra egymáséba fonódott, csakhogy az övé ezúttal lágyabb volt.

–Sajnálom!–sóhajtotta–Nem akartalak megbántani!

–Semmi baj.–próbáltam megnyugtatni.–Viszont lenne egy kérdésem. Miért viselkedtél olyan ellenszenvesen, amíg jelen volt Flavius is?–elkerülte a tekintetem és kezdett eltávolodni tőlem, még teljesen el nem engedett.

–Arrow?–próbálkoztam tovább, bár láttam rajta, hogy nehéz erről beszelnie.

–Féltékeny voltam, renden?–szakadt ki belőle végül. Meglepett a válasza.

–Féltékeny? Flaviusra?

–Igen. Én halálra aggódtam magam miattad és te azzal az…–kereste a megfelelő szót–az őrrel szórakozol!–vallotta kicsit ingerülten. Ezt nem hiszem el!

–Ugye csak viccelsz? Csak beszélgettem Flavius-al, semmi több! Nem is értem, miért magyarázkodom neked!–vágtam a fejéhez felháborodottan.

 Már indulni akartam, mikor elkapta a kezem és visszarántott magához, mire én tehetetlenül hulltam karjaiba. Tekintetünk újra találkozott. Határozott volt. Nem tétovázott. Ajkait az enyémre tapasztotta, keményen csókolva. Élkepesztően meglepett e tette. Viszont hamar megtaláltam a ritmusát. Elégedetten mosolygott csókjaink között. Én sem panaszkodhattam, hisz végre át érezhettem azt, amit ő érez irántam, szenvedélyes, vad szerelmet. Úgy falta ajkaim, mintha évek óta éhezne rájuk. Érzelem hullámai kimondhatatlanul erősek voltak, már megszédítettek. Sosem gondoltam volna, hogy így érez irántam. Igaz nem is volt mikor, hisz még csak két napja ismerem. Határozott volt, tökéletesen tudta mit akar. Ezt sajnos magamról nem mondhattam el. Nehezemre esett elszakadni tőle, mégis megtettem. Muszáj volt. Kételkedtem  a saját érzéseimben. Túl gyors tempót diktált, amit én képtelen voltam tartani.

Kérdőn nézett rám, de nem szólt semmit.

–Sajnálom! De én most képtelen vagyok erre!–mentegetőztem–Túl gyorsan történik minden. Néha úgy érzem, hogy kicsúszik a föld a lábam alól. Én…–ujjat a számra helyezte, nem engedve, hogy folytassam.

–Megértem.–kezdte csábosan, hogy a legtöbb lány hanyatt esett volna tőle. Én még tartottam magam. A kérdés az, hogy meddig?–És várok rád, ameddig csak szükséges, csak annyit mondj, érdemes-e a várakozás?–Na ezzel megfogott!

–Nem tudom mit érzek irántad Arrow! Túl zavaros még minden. Időre van szükségem.–megértően bólintott, majd gyorsan témát váltott.

–Nem vagy szomjas? Épp vadászni indultam. Velem tarthatnál.–még nem adtam fel az érvemet miszerint: nem gyilkolok. Amíg van elég erőm, kemény maradok.

–Nem. Azt hiszem vissza megyek a kastélyba. Rám férne egy kis pihenés. Te csak menj nyugodtan.–Láttam rajta, hogy nem tetszik az ötlet. Kis ideig hezitált, majd beletörődött. Mielőtt elment, csókot nyomott a homlokomra.

Végre magamra maradhattam kicsit. Már nagyon rég vártam erre, de valahogy furcsán éreztem magam. Üresnek. Próbáltam visszaemlékezni emberi életemre, mert biztos voltam benne, hogy már voltam hasonló helyzetben. De minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. Emlékeim helyen, csak egy hatalmas fekete űr maradt.

Biztos voltam benne, hogy és Madya műve. De miért tette? Miért fosztott meg mindentől, ami az emberi élethez fűzött? Ideje volt megkérdeznem.

Körülnéztem és miután megbizonyosodtam afelől, hogy senki sincs a közelben, az égre néztem:

–Madya!–kiáltottam. Semmi válasz. Kezd idegesítővé válni!

–Madya! Kérlek válaszolj!– próbálkoztam ismét. Kis ideig semmi.

–Hallak kedvesem! Mondd, mit szeretnél?–hallatta válaszát a fejemben.

–Tényleg nem tudod, mit szeretnek?–költői kérdésnek szántam, ő mégis válaszolt.

–Valójában tudom! Hallom a gondolataid is. Mondanivalód nem szükséges szavakba öntened és az égre kiáltanod. Elég ha kigondolod őket. viszont erősen kell összpontosítanod ahhoz, hogy gondolataid tisztán, érthetőek legyenek a többiek számára.

–Többiek? Ezek szerint másokkal is tudok így kommunikálni?–kérdeztem most már gondolatban.

–Igen. Viszont sokat kell gyakorolnod,hogy gondolataid a megfelelő személyhez jussanak. Tudod ez a javadra szolgálhat mikor az ellenség vesz körül és közölni akarod a társaddal a terved, de nem szólhatsz egy szót sem. Különben jól csinálod, viszont nagyon vigyázz arra, hogy ne veszítsd el az összpontosításod. Az akár a végzetedhez is vezethet.–nagyot nyeltem erre a gondolatra.

–Térjünk vissza a tárgyra!–váltottam témát.

–Egyet értek! Az emlékeid akarod, viszont azt nem tudom, hogy miért?

–Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem.

–Alexandra, ezt te nem érted!

–Persze, hogy nem értem! Kérlek magyarázd el!–dühöngtem gondolatban.

–Amikor átváltoztál, az életed véget ért. Meghaltál. Majd újjászülettél. Ez a reinkarnáció. Az új életedben pedig nem lesz szükséged az emlékeidre.

–Ezt miből gondolod?–kezdtem vitatkozni.

–És te miből gondolod, hogy szükséged lenne rájuk?–Ezzel nem fog megfogni!

–Igaz csak 18 évet éltem emberként, mégis sok minden történt velem az idő alatt. Azokat a tapasztalatokat, melyeket akkor szereztem, ebben az életemben is felhasználhatnék.

–Ez egy jó érv!–vallotta–Viszont negatív hatásai is lehetnek. Talán több hátránya, mint előnye.

–Én nem vagyok annyira biztos benne. Kérlek Madya! Hallgasd meg szavam!

–Néha nem értem a gondolkodásmódod!–sóhajtotta.

–Ezt mire érted?

–Miért titkolod a mivoltod a szerelmed előtt? Kijátszod a bizalmat. Ez nem fog jóra vezetni!

–A szerelmem?!–kérdeztem, pedig tudtam a választ.

–Látom az érzéseid. Olvasok benned. Néha mégsem értelek!

–Nem tudom, mit érzek iránta. Csak azt tudom, hogy fontos nekem és félek, ha elmondom neki, hogy hercegnő vagyok, eltávolodik tőlem. Valami októl fogva utalja a nemeseket.

–Alexandra!–Hallatszott egy kiáltás a távolból. Megzavarta az összpontosításom. A francba! Miért pont most?!

–Átgondolom a kérésed! Viszont még mindig amellett érvelek, hogy hibát követsz el, ha nem mondod el neki az igazságot. Előbb-utóbb úgy is megtudja valaki mástól, akkor pedig már menthetetlen lesz a helyzet.

Már képtelen voltam koncentrálni. A hang mely a nevemet kiáltotta, egyre csak közeledett, még Madya hangja teljesen eltűnt. Olyan volt mintha mély álomból hirtelen ébrednék. Nem tudtam pontosan hol vagyok vagy ki szólít…

Holdfény: III. Fejezet- A rejtély 2.rész

Alexandra szemszög

Ösztönösen talpra szökkentem. Figyeltem. Ösztöneim kiélesedtek és kezdték átvenni az uralmat a testem fölött. A hang az erdő felől jött ezért arra indultam. Valahogy furcsa érzés fogott el, mikor beléptem a sötét fák közé. Valami nincs rendben. Hanyagoltam az érzést és tovább haladtam az erdő mélyére, még egy tisztáson találtam magam. Felismertem, itt találkoztam először Arrow-val. De ezúttal valami más volt. A tisztás közében egy nagy fekete szőrcsomó volt. Aztán megcsapott a vér szaga, friss vér. Nem! Nem veszíthetem el a fejem! Óriási önkontrollra volt szükségem ehhez.

–Kérlek segíts!–mondta mikor észrevett. Na ne! Ez nem lehet! Beszélő szőrcsomó? Lassan közelítettem hozzá. Minden egyes lépésemmel jobban kirajzolódott az alakja előttem.  Valamiféle vadmacska lehetett, talán egy fekete párduc, de nem voltam biztos benne. Viszont még csak kölyök volt. Segítenem kellett. Valami bennem késztetett rá. Odaléptem hozzá és letéptem egy darabot a ruhám aljából, hogy bekössem a vérző lábát. Fel sem merült bennem, hogy talán megtámadhat vagy hasonló. Még dolgoztam, barna szemei kérdőn fürkésztek.

–Te hallasz engem?–furcsa volt egy macskával beszélgetni. már igazán hozzászokhatnék az ilyen furcsa dolgokhoz, hisz amióta vámpír vagyok, más sem történik velem, csak váratlan furcsaság.

–Igen! Úgy találtam rád.

–Köszönöm, hogy segítesz, viszont tudnod kell: én csak csali voltam, hogy elkapjanak.–bűntudatosan lesújtotta a tekintetét–Téged akar!–motyogta.

–Ki?–ez felkeltette az érdeklődésem.

Ekkor erőteljesen egy fának csapódtam, tehetetlenül a földre rogyva a fájdalomtól. Mikor képes voltam felemelni a fejem a fűről, megkaptam a választ.

–Josephin!–sziszegtem fogaim közül dühömben. Undorral ejtettem a nevét is kifejezve azt az ellenszenvet amit érzek iránta. Gonosz vigyorral állt velem szemben. De nem volt egyedül. Négy vámpírharcos vette körül, viszont sokkal erőteljesebbeknek tűntek, mint azok akiket legutóbb láttam. Szomjasak voltak. Szemük csak úgy izzott a sötétben.

–Nocsak, nocsak! Mit hozott nekünk a kiscica? Csak nem a mi kis hercegnőnket?–gúnyolódott. Sejthettem volna. Éreztem, hogy valami nincs rendben, mégsem hallgattam a megérzésemre. Most pedig belesétáltam a csapdájában. Hogy lehettem ennyire hülye? Ő persze mosolyogva folyatta.–És én aki azt hittem, nehéz lesz tőrbe csalni téged. Úgy tűnik tévedtem!–újabb kegyetlen csapást sújtott rám, de nem adtam fel. Nem tehettem.–Azt hittem nehéz csata vár. Már fél évszázada várok erre és most a legkisebb erőfeszítés nélkül legyőzlek. Szánalmas vagy! Akár a szüleid!

Ennyi elég volt számomra. Nem engedhettem, hogy tovább sértegessen. Igaz nem emlékeztem a szüleimre, de azok alapján amit mesélt Arrow és Flavius, nem voltak szánalmasak. Hősök voltak, akik a népükért éltek. Megmarkoltam a tenyerem alatt a talajt és erősen megszorítottam. Éreztem ahogy a düh és a puszta harag áramlik végig sebesen az ereimen. Ahogy az erőm egyre csak elhatalmasodik fölöttem, a fájdalom pedig fokozatosan elmúlik. Testemben furcsa, eddig soha nem érzett bizsergés jött felszínre, de nem foglalkoztam vele. Felálltam, hogy szembe nézhessek az ellenségeimmel. Hirtelen Flaviust pillantottam meg a sötét fák között felém közeledni. Büszkeséggel teli pillantást vetett rám. Josephin gyorsan leplezte reakcióját,  viszont harcosai meglepetten bámulták. Arcukon a kételkedés vette át a magabiztosság helyét.

–Ne merészelj meg egyszer így beszelni a szüleimről!–hangom magabiztos volt és erősebb, mint hittem. 

A harag úgy vibrált benne, mint valami mennydörgés. Harcosai hátrálni kezdtek, éreztek, hogy könnyedén legyőzhetem őket, ezért inkább nem kockáztattak. De a jósnő, nos, vele más volt a helyzet. Átláttam kemény tekintetén. 

Félt. Félt, hisz veszélyt jelentek rá, de nem csak harcban, hanem rangban is.  Ezért akar megölni. Attól tartott, hogy elveszíti a helyét a királyi udvarban, így elszáll az esélye, hogy hatalomra kerüljön. Ez volt az igazi vágya: hatalom és erő. Még királyát is megtámadná és könnyű szívvel kivégezné, ha nem volna más akadálya, hogy hatalomra kerülhessen. De volt akadály. Első számmal én.

–És hogyan szándékozol megakadályozni, hogy ne tegyem?–de magabiztossága nem enyhült, bár ahogy Flaviusra pillantott arcán eluralkodott a düh és a bosszúvágy. Szóval ismerte őt és valami októl fogva, ősszéfűzésbe került vele amiből Flavius jött ki győztesen. A mellettem álló harcosra pillantottam. Ugyanaz a kifejezés futott végig az arcán akár az ellenségnek. Aztán a szemembe nézett. Pillantása megváltozott. Csodálattal és büszkeséggel tekintett rám. Még valami rejtőzött pillantásában, viszont azt nem tudtam megfejteni. Josephin persze kihasználta a gyenge pillanatot és támadott. Mindkettőnket telibe talált. Az utolsó dolog amire emlékszem az, a gonosz nevetése ahogy eltűnik.

Nem voltam túl sokáig eszméletlen. Morgás ébresztett fel álmomból.

Még mindig ott feküdtem az avaron, de valami megváltozott. Karom alatt ott feküdt a párduckölyök, ezúttal veszélyesen vicsorgott Arrowra, ki íjával vette célba. Félig felém fordította a fejét, aggódva fürkészett, majd újabb morgás kíséretében fordult vissza a fiuk felé. Akkor visszaemlékeztem, mit is mondott Arrow legutóbb: Íja sosem téveszt célt. Még kellett állítanom méghozzá gyorsan.

–Arrow?–hangom még gyenge volt.

–Itt vagyok. Ne mozdulj mindjárt végzek vele. Nem engedem, hogy bántson!–Szóval azt hitte a párduc bántani akar, közben csak védelmezett, tőle.Ösztönösen cselekedtem.

–Tedd le a fegyvert Arrow!–Hangom határozott volt, bár nem voltam benne biztos, hogy ennyi elég lesz, hogy megállítsam. Arcára pillantottam, határozottsága megrendíthetetlen volt. De a kemény arc mögött félelem rejtőzött. Engem féltett, viszont ezt mindenki előtt leplezte.

Szavaim hatástalanul peregtek le róla akár az esőcseppek. Rám se hederített. Útjára engedte a nyilát. Ezt nem hagyhattam tétlenül!

–Ne!–kiáltás hagyta el a torkomat, védencem elé kerekedtem kezeim keresztbe teve az arcom előtt, reménykedtem, hogy sikerrel járok. A két fiú szeme elkerekedett, mire én is megértettem, mi történt. A fekete nyíl a szívem előtt fel méterre állt meg a levegőben. Mintha megállítottam volna az időt. Csakhogy nem ez történt.

–Összpontosíts!–szólított meg Madya–Akkor sikerrel jársz!–én pedig megfogadtam a tanácsát. Meglazítottam ökölbe szorított kezeim, mire a nyíl tehetetlenül a földre hullott. A két fiú tátott szájjal állt velem szemben, én pedig kihasználtam a helyzetet, hogy újra megszólítsam Arrow-t.

–Hagyd ezt abba!–Szavam újra zárt fülekre talált. Csak annyit értem el, hogy felébresztettem mélységes ámulatából és újra fegyvert fogott. Ezúttal viszont más történt. Egy erőteljes morgást hallottam a hátam mögül. Azonnal sejtettem, hogy ez nem a védencem. Ő lesimított fülekkel bújt meg mögöttem.

Az események ezúttal gyorsan peregetek. Ahogy visszapillantottam a fiukra, megdermedtem a látványtól, ami elém tárult.

Két hatalmas vadállat támadt rájuk. Arrow felordított mikor az egyik leteperte a talajra, támadója pedig vérszomjasan vicsorított rá. Eközben Flavius próbálta csendben tűrni, ahogy a vad ugyanúgy harcképtelenné teszi. Talán tudott valamit, amit én nem. Tekintetünk találkozott, ekkor próbált egy biztató mosolyt küldeni felem kisebb-nagyobb sikerrel. Teljesen védtelen maradtam, csak saját képességeimbe bízhattam. A párduc szorosan hozzám tapadt, megbújva a hátam mögött várta az események kibontakozását. Érezte a veszélyt, ahogy én is.

Újabb erőteljes morgástól visszhangzott az erdő, minek következtében a vadállatok csak gyülekeztek. Ketten felém közeledtek vicsorogva, de figyelmem egy másikon maradt. Először nem hittem a szememnek, hisz még soha nem láttam hasonlót. Nem gondoltam volna hogy létezik hozzá fogható. Egy oroszlán, mely egy kisebb dombon állt. Engem méregetett, de egyetlen hang sem hagyta el testét. Ő volt a vezérük. Biztos voltam benne. Fekete bundája árulkodott róla, viszont vörös szemei elütöttek a többiekétől.

Azt akarta, hogy engedjem el a párduckölyköt, éreztem.

–Engedd szabadon a kísérőimet! Akkor megkapod amit kérsz!–jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, miközben talpra álltam.

–Az nem lehet!–jelentette ki hasonló módon, csak sokkal határozottabban–Nem akarunk harcolni! Tedd azt amit kertem!–a vadak pedig egyre csak közeledtek. Nem tudok szembeszállni velük, túlerőben vannak. Egyedül képtelen lennék győzni, a fiuk pedig nem tudnak segíteni. Mit tegyek?
–Én nem tartom fogva a társatok! Ha akar elmehet.–mondtam végül. Ekkor az oroszlán néhány lépést tett előre, majd megállt és egy kemény pillantást küldött a kölyök fele, ki ez alapján megértette, mit kell tennie.

Elindult az uralkodója fele alázattal, aztán mint derült égből villámcsapás, meggondolta magát, megállt és határozottan szólalt meg.

–Atyám! Ő mentette meg az életem, kétszer is! Kérlek ne bántsd! Hálával tartozom neki. –A két vadállat, amely ez idő alatt közel került hozzám, most megállt, parancsot várva. A vezető és a védencem farkas szemet nézett egyik sem hagyott a másik után.

–Állj félre az utamból! Ez már nem rád tartozik! Később veled is lesz beszédem!

–De igen is rám tartozik!–lépett kicsit előre, de megtántorodott mikor sebes lábára állt.

–Látod mit tett veled! És te még véded? Neked teljesen elment az eszed! Vigyétek az utamból!–sóhajtotta az oroszlán.

–Ezt nem ő tette hanem az a boszorkány! Ő begyógyította. Nézd!–emelte fel sebesült mancsát.

Ezután az oroszlán már rám pillantott.

–Köszönöm!–sóhajtotta–Te vérzel!–Olyan közömbösen jelentette ki, mintha csak azt mondaná, hogy szép időnk van. A karomra pillantottam, amelyen vérem kígyózva csorgott lefele. Ez csak Josephin műve lehet. Átkozott boszorka! Hirtelen elgyengültem, lábaim feladták a szolgálatot s a földre rogytam. Hallottam, ahogy Flavius és Arrow megrémülve kiáltják a nevem, de nem tudtak kiszabadulni a vadak fogságából. Helyettük az oroszlán és a párduc sétált mellém. Már az eszméletlenség határán voltam, mégis hallottam ahogy hozzám szól.–Te is segítettél a fajtámnak, hálából én is megteszem.–Nem láttam mit tesz, mert képtelen voltam megmozdulni. Viszont éreztem forró leheletét, ahogy perzseli a sebem. Mikor újra kinyitottam a szemem még mindig mellettem voltak, aggódva méregettek.

–Köszönöm!–mondtam, miközben feltápászkodtam, aztán tisztelettudóan meghajoltam előtte. Meglepetésemre ő viszonozta a gesztusom, majd hátat fordított és elindult. Kísérői ellenvetülés nélkül követték őt, csak a kis párduc tétovázott, engem fürkészve, mintha tőlem várná a választ. Biztató mosollyal indítottam útnak.

Miután mind eltűntek az erdő sötétségében, a fiuk termettek mellettem. Aggódtak miattam, ez érthető, hisz én is ezt tenném, viszont szerintem kicsit túlzásba vittek, mikor kérdéseik sorozatával bombáztak.

Holdfény: III. Fejezet- A reljtély 1. rész

Alexandra szemszög

 

Mikor felébredtem az éjszaka közepe volt. Kicsit furcsa, hogy nappal alszok és éjszaka kelek, de gondolom idővel megszokom. Legalább is remélem. Arrow karjaiban feküdtem, aki még mindig álmaiba merülve ölelt magához. Oly békésen pihent, hogy azt öröm volt nézni. Egy újabb arcát mutatta meg.

Talán igaza volt, tényleg nyugodtabb, ha tudja, hogy a közelében vagyok. Mégis kíváncsivá tett rémálma. Úgy kiabált akár egy őrült, de miért, ha én haltam meg? Miért, ha én szenvedtem? Ez rejtély volt számomra.

Nem volt nagy erőfeszítésre szükségem, hogy kiszabaduljak karjai fogságából, egyszerűen kisiklottam alóla, anélkül, hogy felébresztettem volna. De aztán mocorogni kezdett, mire én megdermedtem. Nem akartam, hogy felébredjen. Legalább is még nem. Időre volt szükségen és magányra. Gondolkodnom kellett. Túl gyorsan történtek a dolgok. Úgy éreztem kicsúszik a föld a talpam alól és ezt nem engedhettem.

Viszont a szerencse ezúttal az én oldalamra állt, Arrow oldalra fordult, átölelte a párnáját, majd tovább szunyókált. Ezzel mosolyt csalt az arcomra. Olyan volt akár egy gyerek. Kiszöktem a szobájából anélkül, hogy észrevett volna valaki és visszamentem a sajátomba, ami ezúttal nem nyújtotta azt a nyugalmat, amire ilyen helyzetben vágytam. Bementem a gardróbba, hogy keressek valami kényelmesebb ruhadarabot. Ez lefoglalt kis ideig, hisz nagy volt a választék és mind az én méretem. De ez nem tartott sokaig, mert hamar megtaláltam azt, amit kerestem.

 Aztán eszembe jutott az a bámulatos kert, amit érkezésemkor láttam, talán az alkalmas lesz. Nem volt kedvem lépcsőzni vagy sétálni ebben a komor kastélyban. Túlságosan szürke volt minden, nyomasztó érzést árasztva magából. Olyan barátságtalan volt és üres. Néhány folyosója sejtésem szerint, már évszázadok óta használatlan volt. Nem volt ki karban tartsa. Vagy nem is akarták?

 Nagyon kevés fény hatolt be a festett ablakain. Lehet, hogy a vámpírok itt érezték otthon magukat, én viszont nem. Én más voltam. Engem zavart a folyamatos sötétség, a kastély szürke falai és legfőképpen a nyomasztó érzés ami itt mindenből áradt. Nem szoktam hozzá és nem is akartam. Imádtam a napfényt, szerencsére az élet ettől legalább nem fosztott meg, hisz meg vámpírként is élveztem, ahogy a forró sugarak cikáztak a bőrömön.

Nem én döntöttem úgy, hogy vámpírrá válok, nem volt választásom. Viszont az életmódom én határozom meg és úgy döntöttem nem leszek gyilkos. Inkább én pusztuljak, minthogy bántsak valakit, még ha állatról is van szó.

Kimentem az erkélyre és leugrottam enyhén érve földet. Senki sem volt a kertben, örültem neki legalább nem zavarhatnak. Besétáltam a közepén álló fűzfa alá. Csendes hely volt. Gondolkodtam, összegeztem.

Először is, vámpírrá váltam, ami azt jelenti, hogy a kapcsolatom az élőkkel: családdal, barátokkal elhalványul, majd teljesen megszűnik.

Másodszor, nem akármilyen vámpírrá váltam. Egy különc lettem, a vámpírhercegnő, az istennő kiválasztottja, ami nem kis felelősséget jelent.

A harmadik, hogy elvesztettem az emlékeim. Valahogy amióta itt vagyok, nem emlékszem az emberi életemre. Hiányoznak az események amelyek történtek velem, a boldog pillanatok, a rossz napok. Mintha kitörölték volna az emlékeim. Egyetlen kép vagy emlékfoszlány nem ugrott be. Helyükön csak fekete űrt éreztem. Mintha hiányozna egy részem.

És, hogy ne legyen elegendő, már ellenségeket is szereztem magamnak, akik mind azon mesterkednek, hogy eltegyenek lábalól. Remek. És ez mind egyetlen nap alatt. Még jobb. Mi jöhet még később, ha már ennyi problémám van? Ebbe bele se szeretnék gondolni.

Emellett pedig ott van Arrow, az egyetlen barát aki mellettem áll és neki is hazudnom kell kilétemről. Igaz nem kényszerített rá senki, mégis szükségesnek éreztem, hogy ezt tegyem. Féltem, ha elárulom neki az igazságot, elpártol tőlem, amire most a legkevesebb szükségem volt. Hogy miből gondoltam ezt?

Hát, abból ahogyan mesélt a legendáról és a jelenlegi királyról. Teljesen ellenszenves volt számára ez az egész. Képzelem, mit tenne, ha megtudná, hogy én is a királyi család tagja vagyok, amelyet ő annyira utál, hogy ereimben ugyanaz a vér csörgedezik, mint azoknak, akiket ő árulóknak tart.

Szemrebbenés nélkül megölne, különleges kepésségével egyszerű lenne. Sokat segítene, talán nem is ellenkeznék. Sok gondom megoldana(talán mindegyiket).

De egy rejtélyes ösztön, mely évezredek óta nyugodott bennem, most arra késztetett, hogy rájöjjek: nem tehetem ezt a népemmel. Ahogy az istennő is említette, én vagyok az egyetlen aki megszabadíthatja őket az örökös háborgástól, harctól. Ha én feladom akkor mindennek vége, döntésemtől függ jelenük és jövőjük.

Fogalmam sem volt, hogy fogom ezt megvalósítani. Egyelőre több ellenséget szereztem, mint barátot. Csak most kezdtem igazán érteni, milyen nagy felelősséggel jár, ha kiválasztott vagy.

Sokat merengtem ezen a tárgyon, mire valaki megzavarta gondolatmenetem:

–Zavarhatnám egy percre, hercegnő!– óriásit ugrottam hátra ijedtemben.

 Még nem voltam tisztában az erőmmel, képességeimmel. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem az idegent, aki megszólított. Magas izmos fiú volt, talán egy-két évvel idősebb, mint én.

 Ezüst páncélt viselt, övén hatalmas kard ékeskedett. Barna haját összekuszálta a szél, de így is nagyon jól állt neki. Egy őr volt. De valahogy nem hasonlított azokra akiket érkezésemkor láttam. Ő más volt. Kisugárzása sem hasonlított egy vámpíréhoz. Ő is fénylett a holdfényben, viszont teljesen másképp.

Bőre nem verte vissza a hold sugarait. Ő mintha belülről világított volna. Érdekes és egyben félelmetes. Mikor tekintetünk találkozott, mélyen és alázatosan meghajolt előttem. Zavarba hozott. Nem tudtam, hogy működnek a dolgok, hisz még soha senki nem volt ilyen tisztelettudó velem szemben. De hamar összeszedtem magam és kigondoltam, mit is mondjak. Mióta vampir vagyok, gyorsabban vág az eszem és élesebb, így nem kellett sokáig várakoznia a válaszomra.

–Igen, de lenne egy feltételem!

–Bármit kér, állok rendelkezésére!– Nos, ez váratlan volt. Azt hiszem ideje megszoknom a váratlan dolgokat, hisz mióta itt vagyok, csak azok történnek velem. Semmi normális. Úgy tűnik az eltűnt az emberi emlékeimmel együtt.

–Köszönöm! Csak annyit kérek, hogy egyelőre senki ne tudja, hogy ki vagyok valójában, mármint, hogy hercegnő vagyok. Különösképpen vigyázzon Arrowra.–fontoltra vette a kérésem.

–Nos, ez egyelőre nem lesz nehéz. Amíg nem tér vissza a kastély többi lakója. Az őröket pedig egyszerű meggyőzni.

–Viszont ez azzal jár, hogy te sem szólíthatsz hercegnőnek. Szóval, a nevem Alexandra!

–Ha így óhajtod! –sóhajtotta– Én Flavius vagyok!– mondta miközben megfogta a kezem és lágyan megcsókolta. Micsoda lovag!

–De… honnan tudtad, hogy ki vagyok?

–Már első alkalommal mikor megpillantottalak, sejtettem, hogy te vagy a kiválasztott. Valahogy más vagy, mint a többiek.–Ezt pont te mondod?–Éreztem. Emellett a vámpírőrök felismertek, nem kis híján elárultak a titkod Arrownak.–biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy még mindig nem értem, így folytatta.–Az idősebb vámpírok, felismertek, mert láttak gyermekkorodban. Én pedig rájöttem, mert nagyon hasonlítasz az édesanyádra.–Ez igazán meglepő volt. Várjunk, ha ismerte az anyám akkor ő is elég idős lehet. Valahogy nem illik össze a történet.

–Te ismerted az édesanyám?–ámuldoztam. Ez váratlanul ért.

–Igen! Ő volt az egyetlen aki megbízott bennem és kiállt mellettem, mikor a népem ellenem fordult.–hirtelen elkomorodott.

–Miért fordultak ellened a vámpírok?–érdekelt a téma, ezért itt még nem hagyhattam abba.

–Nem a vámpírok, vagyis ők nem akkor. Ők nem az igazi népem.–MI? Hát, erre végképp nem számítottam...

Intett, hogy üljek le. Gondolom sok mindent kell megmagyaráznia. Leült velem szembe, nagy levegőt véve készült fel a beszélgetésünkre. Láttam, hogy nehezére esik ezt tenni, de mégsem tágított. Mintha kötelességének érezné, velem szemben.

–Valójában az édesanyád miatt vagyok itt. Én nem vagyok vampir, Alexandra!–Minden szót nyomatékosan ejtett, közben folyamatosan a szemembe nézett. Szóval ezért, nem hasonlít a többiekre. Ez a magyarázat rá. De ha nem vámpír, akkor mi?– Én valkűr vagyok…–azt hiszem a szám is tátva maradt meglepettségemben, ő persze folytatta– A valkűrök örök háborúban voltak a vámpírokkal, ahogy más harcos népekkel is. Én megszegtem egyik legfontosabb szabályukat és beleszerettem egy vámpírba,– Miközben mesélt, tekintete rólam, a távolba vándorolt– Selena volt a neve és ő volt az egyik leggyönyörűbb teremtmény, akit valaha is láttam. De sajnos nem lehettünk együtt, népeink közti ellentét miatt. Selena az édesanyád segítséget kérte és ő nem tagadta meg tőle. Még velem sem viselkedett ellenszenvesen, pedig a vámpírok általában azt teszik. Tiszteletben tartotta Selena döntését, ő csakis a békéért harcolt.– mély tisztelettel beszélt az anyámról. De ez mégsem volt magyarázat arra, hogy miért van itt.

–Ha te itt vagy, akkor…–szavamba vágott mielőtt találgatnék.

–Selena meghalt!–én nem erre akartam tippelni. Fájdalom jelent meg az arcán, még mindig a távolba nézett.–A valkűrök ölték meg. Engem is üldözőbe vettek, de Starlyn szárnyai alá vett és megvédett. Az egyik legnagyobb hatalmú vámpír volt. Hálából a Harcosa lettem. Halála napján megesketett, ha eljön az ideje álljak melléd és ne engedjem, hogy bármi bajod essen.–most már a szemembe nézett, de a fájdalom nem távozott az arcáról.

Tudtam, hogy feltéptem régi sebeit, amit bántam is szívemből. De már nem fordíthattam vissza.

Anyám harcosa állt mellettem, viszont fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. Talán ő az én harcosom is? De miért is van nekem szükségem egy harcosra? Hanyagoltam a témát, mert más dolog is foglalkoztatott.

–Starlyn az…–alig találtam szavakat a hallottak után. De Flavius figyelt és tudta minden kérdésem.

–Az édesanyád volt–mondta egy enyhe mosollyal az arcán. Egy Hollywoodi csillagra hasonlított. Szemei éjsötétek voltak és engem fürkésztek.

–Köszönöm, hogy elmondtad.–sokat számított minden egyes szava.

–Bármikor állok rendelkezésedre, hercegnő!–ekkor megköszörültem a torkom, hogy emlékeztetsem egyességünkre. Hamar rájött, hogy hibázott.–Vagyis Alexandra!– mondta barátságosabban, mikor megfogta a kezem. Érintése meleg volt, nem olyan, akar egy vámpíré. Akkor vettem észre először a vastag sebhelyet, mely csuklójától, kígyózott fel a karján egészen a válláig. Megrémisztett a látványa. Vajon, hogy szerezte? Mi volt képes ilyesmit tenni? Elég réginek tűnt. Ezüstösen csillogott a fényben, elütve a bőrétől. Ösztönösen fölé hajoltam, minha tudnám mit kell tennem és gyengéden végigcsókoltam a csuklóján húzódó részt, de azonnal abbahagytam, mikor meghallottam, ahogyan felnyög. Helyette ujjammal simítottam végig. Láttam az arcán, ahogy ez is fájdalmat okoz. Szavai mégis másról árulkodtak.

–Kérlek, ne hagyd abba!–szólalt meg, aztán fejét hátradöntötte. Nem értettem, miért kéri ezt. Majd leneztem a karjára és nagy meglepetés ért. Ahol végighúztam az ujjam a sebhely villámgyorsan begyógyult. Te jó ég! Gyógyítani is képes vagyok? Egyre furcsább erőim lesznek. Ez vajon a kiválasztottsággal jár?

–Köszönöm!–mondta a szemembe nézve.– Kevesen képesek erre.– Szóval ez egy különleges kepésségem, a sok közül. Remek.–Valójában csak azért zavartalak, mert szeretném ha tudnád, hogy bármiben állok a rendelkezésedre. Csak szólnod kell! És nem azért teszem, mert kötelességemnek érzem. Örömmel teszem. –Azzal felállt, melyen meghajolt, majd elment.

 Hú! Ez kezd sok lenni! Ez egy különös hely, hol minden lépesemmel egy rejtélybe botlok. Titkok tárulnak fel, melyeket évezredek óta nem bolygatott senki.

De egy pozitívum: meg egy barátot szereztem, ha ez egyáltalán számít valamit az ezer ellenségemmel szemben…

Kis ideig nosztalgiáztam a kert csendjében, mikor egy kiáltást hallottam.

–Segítség!– egy gyerek hangja lehetett. Nem volt valami erős, de a félelem elhatalmasodott benne. Ez hívta fel rá igazán a figyelmem. Bajban volt. Éreztem. Nem ülhettem karba tett kézzel, tétlenül, mikor tudom, hogy tehetek valamit…