Holdfény: 14. fejezet: A levél

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után ismét itt vagyok és, hoztam a várva várt fejezetet. Remélem ezúttal is elnyeri a tetszésetek ahogy az eddig is volt. Nem utolsó sorban pedig szeretnek köszönetet mondani Linának a segítségért, ő vállalta el a történet bétázását.

Jó olvasást és várom a komikat.

  Pusy Dark Angel

*Alexandra szemszöge* 

 - Mi folyik itt? - ismételtem kérdésemet. Mindenki meglepetten tekintett vissza rám, mintha szellemet látnának, de nem szólt senki semmit. Kezdett nagyon idegesíteni ez a helyzet. Mi lelt mindenkit, hogy így viselkednek.
    
- Ezek azt hiszik bántottalak! - válaszolta végül Aisha.
    
- Fogd be a szád! – ordított rá Arrow. Ezt nem tűröm tovább! Mégis mit képzel magáról? Hogy emelheti fel a hangját egy olyas valakire, akit lényegében nem is ismer? Egy olyan személyre, akit én a barátomnak tartok.

  - Elég! Azonnal hagyjátok abba! Le a fegyverekkel! Most! – adtam ki a parancsot automatikusan, mintha már évezredek óta a vezérük lennék, bár nem éreztem magam soha annak. Csodák csodájára az őrök habozás nélkül engedelmeskedtek és egy mosoly tűnt fel az arcukon, mely mintha azt sugározta volna: „Üdv ismét köztünk Hercegnő!” Flavius először hezitált, majd ő is követte az őrök példáját. Egyedül Arrow maradt fegyverrel a kezében. Miért is nem csodálkoztam... Olyan önfejű és gyerekes. Szúrós pillantást küldtem felé, ezzel jelezve, hogy jobban jár, ha nem szegül ellen. Hamar megértette és engedelmeskedett. Ez meglepő volt mivel ő nem tudta, hogy valójában ki vagyok. Vagy mégis? A francba rá kellett jönnöm, mit tud.

- Mondjátok, ez mire volt jó?

-Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt, ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál. – Tényleg ilyen komoly lehetett a helyzet, míg én az angyalommal beszéltem? Ha nem ébredek fel időben, meg is ölhették volna a barátaimat miattam, az én felelőtlenségem miatt. Hogy nem voltam képes erre is gondolni? Ha pedig megtörtént volna, az mind az én lelkemen száradt volna. Mind miattam.
    
- „Hagyd abba ezt az ostobaságot, Alexandra!” – azonnal felismertem a hangját. Akkor is, ha csak egy gondolat volt. Rögtön Aisha felé vetettem a tekintetem. Ő is engem figyelt.
    
- „A gondolataim között turkálsz?”

 - „Nem, egyáltalán! A gondolataid ordítva találnak rám. Jobban kéne figyelned az ilyesmire. Sok bajt okozhat.”

 - „Nem nagyobbat mint ez. Miért ostobaság? Valljuk be őszintén Aisha, ez így van. Ezért a döntésemért te és Démon az életeteket is veszthettétek volna. Ez az igazság, ezt te sem tagadhatod!”

 - „Alexandra könyörgöm, hagyd ezt abba! Ne nézz már gyereknek. Meg tudom védeni magam. Mit gondolsz miért tartanak veszélyesnek? – Ebben igazat adtam neki. Mikor először láttam meg Aisha-t, Flavius semmiféleképpen nem akart a közelébe engedni. – Szerintem a macskád is tud veszedelmes lenni, ebben nem kéne kételkedned!”

  - „De...”

  - „Nincs de! Kérlek ne rágódj ezen, jó? Így is van elég gondod!”

- „Rendben!”
    
- Elmehettek! – mondtam végül az őröknek, majd Flaviusnak, akik szó nélkül engedelmeskedtek. Majd Aisha felé pillantottam, ki szintén hamar vette az adást.

 - „Hát... most nem szívesen lennék a helyedben.” – küldte felém a gondolatait miközben visszavette emberi alakját és elsétált. Ez csak mosolyt csalt az arcomra. Jelenleg magam sem lettem volna szívesen a helyemben, de nem volt mit tennem.

 - „Ne aggódj Démon! Minden rendben!" – rosszalló tekintetet vetett rám, mikor rájött mit tervezek. Vonakodva, de végül mégis csak magamra hagyott Arrow-val. Tudtam, hogy valami komoly oka lehet, ha eljött, de erre nem volt időm. Elhatároztam, hogy később majd megkeresem és megtudakolom tőle.

 - Mit keresel itt? – váltottam hangnemet, próbáltam rejtegetni a csalódottságom fájdalmát. – Kate-tel kéne lenned.

 - Igen, tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
    
- Bocsánatot? Mégis miért? – lepődtem meg a szándékán.
    
- Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak és sajnálom a mostani kis incidenst is. Nem voltam önmagam. 
Olyan volt, mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkozásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Kate-t. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékom játszadozni az érzéseiddel. Tudom, hogy ez nem mentség, de azért remélem, hogy egyszer képes leszel megbocsájtani nekem. – öntötte ki nekem a lelkét.

Nagyon meglepett, hogy ilyesmit is megtesz, megakaszkodik, hogy bocsánatot kérjen. De nem tudtam tovább hallgatni. Túlságosan fájtak az emlékek az együtt töltött pillanatok, melyek oly valóságosnak tűntek. De én is hibáztam, hisz túlságosan bele éltem magam ebbe a helyzetbe, akkor is, ha valójában nem ismertem eléggé Arrowt. Nehezemre esett visszatartani a könnyeket melyek előkívánkoztak, de nem mutathattam magam gyengének senki előtt.

  - Megbocsájtok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre – hadartam monotonon, bár nekem nehéz volt ezt tennem, de nem is akartam tovább hallgatni a bocsánatkérését. – Mondd, miért vállaltad most magadra a felelősséget? – tértem egy olyan témára, ami igazán érdekelt.
  
- Mert az én hibám volt – válaszolta bűntudatosan. Éreztem a hangján az őszinteséget. – Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány fogta a kezed azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az örök figyelmét is, másképp senkinek sem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád, ahogy a többiek tették. Egyszerűen nem értettem mi történik.

Valósággal szó nélkül maradtam. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen képes volt bevallani a hibáját, tévedését. Bárcsak nekem is ilyen könnyen ment volna. Bárcsak egyszerűen elé állhattam  és bevallhattam volna, hogy én vagyok a hercegnő. Viszont számomra ez nem volt olyan könnyű. Bárcsak az lett volna. Bárcsak megtehettem volna, de sajnos képtelen voltam rá. Valami azt súgta, hogy Arrow azonnal hátat fordított volna nekem, amint megtudja. Vagy talán még rosszabb. Képzeletemben lejátszódott a jelenet, miszerint megtámad, vagy örök ellenségekké válunk, esetleg faképnél hagy, amiért eltitkoltam előle egy hasonló dolgot. – Valami baj van? – nézett rám gyanakvóan. A francba, ha most rajtakap, nekem végem. Hirtelen az ajkamba haraptam a földet fixírozva. Gondolkozz Alexandra! Gondolkozz!

 - Nem! Semmi! – viszont a gyanakvás nem tűnt el az arcáról. – Arrow? – kérdeztem végül.

 - Igen? – hangja gyengéd volt és kíváncsi.

- Miért utálod annyira a nemes vámpírokat? Tettek valamit ellened? Vagy... – nem folytattam, inkább a szemébe néztem várva a válaszát. Arca megkeményedett, elsötétült szemei a messzeségbe barangoltak. Néhány percig merengett. Jól esett a csend, de kis idő múlva kezdett kínossá válni, mégsem voltam képes megtörni.

 - Nem tettek semmit – kezdte lassan. – Illetve nem azzal van gondom, hanem inkább... – látszólag a megfelelő  szavakat kereste – inkább a létezésük.
Na most már végképp nem értettem.
   - Ezt nem értem! – vallottam be neki.

 - Utálom őket, mert léteznek és léteztek! – borult ki végül, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. –  Tudod, az aranyvérűeknek minden megadatott. Ok olyanok akar a kaméleonok. Képesek elrejtőzni az emberek között, nem ragyognak, testhőmérsékletük kedvük szerint változtatják. Olyanokká válnak, mint az emberek és képesek évszázadokat köztük élni anélkül, hogy bárkinek feltűnjön. De mi... minket azonnal kiszúrnak. Számunkra nagyon nehéz az emberek közelébe jutnunk és veszélyes egyben, főleg a tapasztalatlanoknak.

Itt jelentőségteljes pillantást vetett rám. Szóval tapasztalatlannak képzel. Nem is tudja, mennyire téved!   

- Neked is nagy szerencséd volt, hogy megmentettelek – folytatta.
Tessék? Most viccel? Először le akart lőni, nem megmenteni! Nem kértem a segítségét, boldogultam nélküle is.
   
- Csodálkozom, neked hogyan sikerült megmenekülnöd, hisz a város közelében lehettél. 


Ha így folytatod ne csodálkozz, ha lekeverek neked egyet Mr. Beképzelt Kaszanova! Szinte a fogaimat csikorgattam már dühömben. Mégis mit képzel? Hogy ő a tökéletesség?
   
- De ez most lényegtelen! – kezdett rá újból.

Persze, most már lényegtelen, ha sértegetsz, ha nem!
  
- Az aranyvérűek csak természetfeletti szépségük és vonzerejük miatt felismerhetőek. Viszont kevesen vannak azok akik valaha is lebuktak, hisz képesek manipulálni az emberek agyát. Vonzerejük és hatalmuk is sokkal nagyobb, mint egy átlagos vámpírnak. Az elismert vezérek mind nemesek, az átlagos vámpírok és a félvérűek alacsonyabb rendűek és legtöbb nemes lenézi őket. Egyszóval nekik minden megadatott, nekünk pedig fele annyi sem – beszélt róluk utálattal.

Akkor a megérzésem mégsem tévedett. Ha Arrow rájött volna, hogy ki vagyok valójában, biztosan megutált volna, amit nem engedhettem meg magamnak. Nem engedhettem, hogy még több ellenségem legyen, így is elég volt tudnom, hogy ott van Josephin a vámpírseregével, aki rám vadászott és arra várt, hogy félrelépjek. Egyelőre titokban kellett tartanom előtte, hisz amíg nem tudott róla, addig nem fájt neki. Viszont ott volt a nyomasztó gondoltat, miszerint egy nap az igazság elkerülhetetlen lesz, és akkor muszáj lesz szembe néznem vele. Addig viszont eszem ágában sem volt megtenni. Jobb a béke. Attól kezdve azt tervezem, hogy távol tartom magam tőle, nem akartam több szenvedést. Flaviusnak igaza volt, csak fájdalmat okozott nekem. Nem is tudom miért foglalkoztam vele annyi ideig. De  igen, tudom! Hiú ábrándokban éltem, de ennek véget vetettem!

- Jól vagy?
    
- Igen, azt hiszem, csak kicsit fáradt vagyok. Ha nem haragszol most megyek és visszavonulok a szobámba. –  Nem vártam meg, míg észbe kap, már indultam is. Nem akartam magyarázkodni, hogy gyanút keltsek, viszont tényleg fáradtnak éreztem magam.

 Felsiettem a lépcsőn majd kicsit lustán sétáltam végig a folyosón. Az ajtóhoz érve valaki megszólított.
    
- Üdvöz légy hercegnő! –  a szomszédos szoba felé tekintettem. Nem is vettem észre, hogy Kate ott állt. Úgy tűnt tényleg pihenésre volt szükségem. – Még egyszer bocsánatot akartam kérni, nem kellett volna ész nélkül megtámadnom téged. Sajnálom, felelőtlenül viselkedtem.
Még ő beszél felelőtlenségről? Mellettem ez semmiség.

  - Üdvöz légy Kate! Nincs harag ne aggódj. Hogy van Arrow?

 - Igazad volt. Nem tudom, hogy rémalmai vannak vagy sem, viszont látom rajta, hogy valami nincs rendben.

 - Ezt, hogy érted?
    
- Régóta ismerem. Tudom, mikor nincs valami rendben.
    
- Őszintén nem tudom mi tévő legyek.
    
- Talán kérd ki a sötétség lányának tanácsát. Amint tudom, kedvel téged, biztosan segítene.
    
- Aishara gondolsz? De honnan tudod, hogy jóban vagyok vele?
    
- Igen rá. Tudod erre gyorsan terjednek a hírek.

  - Rendben holnap beszélek vele. Most ha nem haragszol, lepihennék. Viszont ha valami baj van, kérlek szólj azonnal.

 - Ez természetes. Jó pihenést hercegnő.  – Már túl fáradt voltam ahhoz, hogy figyelmeztessem, vigyázzon a titkomra.

 Beléptem a szobámba az ágy már csábítóan hívogatott. Mikor közelebb léptem, megpillantottam a fekete borítós könyvet az ágyam szélén, amiről eszembe jutott a levél, mely már jó ideje a felsőm alatt lapult. Leültem az ágy szélére kezemben tartva a levelet. Hezitáltam és töprengtem mi tevő legyek. „Alexandrámnak” – ez állt a hófehér borítékon, de mi van akkor, ha nem nekem címezték?

- Ó istennőm! Mi tévő legyek?
    
- „Hallgass az ösztöneidre, megmutatják a helyes utat.”
    
Becsuktam a szemem, mélyet lélegeztem és döntöttem. Kinyitom. Felbontottam óvatosan a borítékot, melyben egy szinten fehér papír volt. Csak ennyi állt rajta: 
„Nyisd ki!”
    
Tessék?! Most viccel? Hogy nyissak, ki egy papírdarabot? Aztán észbe kaptam. Valójában ez egy rejtvény volt.
    
- „Valami baj van? Hallom nagyon zaklatott vagy.”

 - „Fantasy! Szükségem van rád! Jöjj hozzám!”

  Alig foglaltam gondolatba a mondanivalóm Fantasy vakító fény kíséretében megjelent a szobában.
    
- Jó  újra látni téged Alexandra! Mondd csak, mi a baj?

- Nézd! – mutattam a papírra a kezemben – Egy rejtvény és nem tudom megoldani.

 - Egyszerű! Kövesd az utasítást!
    
- Tessék?
    
- Ez egy Croudom, Alexandra! Így nevezik a vámpírok levelét. Látszólag semmi különös nincs benne, viszont sokkal több, mint egy egyszerű  levél. – Ekkor a levélre pillantott. – Parancsolom, hogy nyílj ki! – de a levél ekkor összehajtódott, színét éj feketére váltotta és egy villám alakú pecsét zárta le. – Francba, egy biztonsági zár. Nagyon fontos egy levél lehet, ha így lezártak.
    
- Megpróbálhatom én is?

 - Persze, de vigyázz, az ilyen zárak veszélyes sebeket tudnak ejteni. – Ez valahogy mégsem rettentett vissza. Bíztam az ösztöneimben, amik azt súgták, nem kell félnem.
  
- Parancsolom, hogy nyílj ki! – Erre a levél engedelmeskedett, színe ismét hófehér lett és kinyílt a kezemben. Ezúttal viszont láthatóvá  váltak rajta az igazi sorok. Végre sikerült!
    
- Neked címezték! – nem kérdés volt mégis válaszoltam.

- Igen tudom. A hangom bontotta fel a zárat. Anyám tudta, hogy visszatérek.

 - Mit írt?


 Kedves Alexandrám!

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudok melletted lenni és nem láthatsz viszont, ahogy én sem. Nem tudom, hogy emlékezni fogsz-e még rám miután visszatérsz, de talán jobb is így. Az emlékek csak fájdalmat okoznának számodra, amitől óvni szeretnélek. Sajnos a gonosz erősebb volt nálam és ravaszabb. Tudod mindig is abban reménykedtem, hogy meg tudlak védeni a harc elől, de úgy tűnik a sors ellen nekem nem volt esélyem. Azért harcoltam, hogy egy szebb jövőt teremtsek neked, egyetlen gyermekemnek és egy olyan birodalmat, ahol a béke uralkodik. De a harc a vesztembe vezetett, így csak rontottam a helyzeteden. Sajnálom, remélem egyszer meg tudsz bocsájtani nekem emiatt és azért, hogy most nem lehetek nagyobb segítségedre ebben a helyzetben.
   A vérháború  előtt megkértem apádat, hogy vigyázzon rád. Valahogy már akkor éreztem a halál közelségét, viszont abban nem lehettem teljes mértékben biztos, hogy apád mindvégig képes lesz melletted maradni, ezért írtam ezt a levelet. Tudod gyermekem, mi nem arra hívattunk, hogy fényes dicsőséget arassunk. Nem! Én ezt már a harc előtt tudtam, mégis megpróbáltam nem elhinni. Az igazi dicsőségért neked kell harcolnod.
   A könyv melyben ezt a levelet találtad, nagy segítségedre lesz, viszont ugyanúgy bűbáj védi. Ez a könyv egy nagyon értékes darab, sokat segíthet majd neked, viszont vigyáznod kell, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Évezredek óta a családunk tulajdona. Még a nagymamádtól kaptam, aki az ő édesanyjától örökölte és így generációkon keresztül jutott el hozzád. Minden tulajdonosa gyarapította a könyv tartalmát tapasztalataival. Neked is ezt kell tenned, hogy a további generációk is hasznát vegyék. Jó barátnőm Katrine Rosen megígérte, hogy gondoskodik róla, nehogy rossz kezekbe kerüljön, ahogy azt is, hogy segít majd utadon, amiben csak tud.
   Most pedig ideje elárulnom a könyv titkát. Kinyitásához nem elég csak egyszerűen rá parancsolnod. A borítékban találsz egy kulcsot, annak segítségével megnyithatod. Tedd a borítón található kulcs alakú pecsétre, akkor fogja megmutatni valódi tartalmát. Eligazodni pedig egyszerű benne. Csak tedd a kezed az első lapra és koncentrálj arra, amit tudni szeretnél, a könyv pedig megmutatja neked a választ.
   Csak annyira kérlek meg, hogy nagyon vigyázz rá, hogy megkönnyítsem a dolgod, keresd meg benne a disapearum mágiát. Ez egy elrejtő  mágia, melyek segítségével, mindig magaddal viheted a könyvet gond nélkül.
   Végezetül csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szeretlek Alexandra és sajnálom, hogy nem tehetek többet érted, viszont gondoskodtam arról, hogy ne légy egyedül. Ott van Katrine a barátnőm, Falvius a harcosom és nem utolsó  sorban az apád is melletted áll! Igen Alexandra, az apád még él. Tudtam, hogy a háborúban meg fogok halni ezért apádra egyfajta védő mágiát helyeztem, ami nem engedi, hogy meghaljon, csak az ellenség fogja azt hinni. Keresd meg őt, szükségetek lesz egymásra.

                               Szeretlek egyetlen gyermekem.

                                                         Starlyn

Mire végig olvastam a lélegzetem is szinte elakadt és a könnyek patakként kígyóztak végig az arcomon.

 - Ez hihetetlen! Az apám még él! – mondtam ki hangosan az örömhírt, mire Fantasy megmeredt mellettem.

-  A király még él? De hiszen...- hirtelen elhallgatott.

- Alexandra!- hallatszott Kate kétségbeesett kiáltása a szomszédos szobából. Fantasyval összenéztünk, majd sietve indultunk a szomszéd  szoba felé...

Holdfény: XIII. Fejezet:- A kalamajka

 Kedves olvasok, amint ígértem meghoztam az új fejezetet. Remélem elnyeri tetszésetek és sok komival ajándékoztok meg. Úgy tűnik átleptük a 9000res látogatási határt amit nagyon szépen köszönök, minden egyes olvasónak.

Pusy, Dark Angel

Arrow Szemszöge

...Mikor Alexandra előttem esett össze, iszonyatosan megrémültem, ahogy mindenki más az edzőpályán, aki észrevette. Azt hiszem egy sereg újszülött ellen való harc sem keltett volna ki ilyen érzést belőlem.

–Alexandra!–kiáltottam miközben letérdeltem mellé. Nem tudtam mi okozta az ájulást és azt sem, hogy mit tegyek.

–Csak kimerült. Vidd fel a szobájába, pihenjen.–Mondta Robert. Nagyon pikkeltem a fiúra, mert láttam, hogy szemet vetett Alexandrára. De nem tétováztam sokáig, karjaimba vettem és felvittem a szobámba, hogy ne tudja zavarni senki. Nagyon idegesített ez az egész. Telt múlt az idő és a lány aki fontos volt nekem, meg nem tért magához. Iszonyú volt a tehetetlenség.

Egyszer csak zihálva ült fel az ágyon. Óriási kő esett le a szívemtől, látva, hogy magához tér.

–Jól vagy?

–Igen, csak a fejem még kicsit hasogat. Mi történt?

–Nem tudom! Egyszer csak összeestél, azt sem tudtam mitevő legyek. Nagyon rám ijesztettel, ugye tudod.

–Bocsánat!

–Most pihenj kérlek.–azt hiszem az rám is rám férne, hisz a tegnap sem aludtam egy szemhunyást sem. Miatta. Tudtam, hogy megbántottam és meg sem engedte, hogy megmagyarázzam. Egész „éjjel” emésztettem magam emiatt. Emellett a vérszomjam is egyre csak nő. Egyértelmű pihenésre van szükségem.

–Arrow?

–Hm?

–Miért hoztál a te szobádba? Te hol fogsz pihenni?

–Miattam ne aggódj, nem vagyok fáradt.–Ez nem volt igaz, de muszáj volt hazudnom. Nem akartam, hogy miattam aggódjon. De mintha átlátott volna rajtam.

–Arrow! Nekem nem kell hazudnod. Gyere ide.–Húzódott arrébb az ágyon, helyet engedve nekem is. Hirtelen rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. Talán nem a legjobb ötlet.

Ugyan már Arrow, Alexandra nem fog megenni, viselkedj már férfi módra! Nem tétováztam tovább, odabújtam mellé. Viszont az álom nem jött szememre. Folyton csak őt bámultam, szépséget mellyel úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Már elaludt mikor lágyan magamhoz öleltem. Ekkor kinyitotta gyönyörű szemeit, ami azonnal rabul ejtett. Egész nap képes lettem volna így maradni, de valami megzavart. Valaki megköszörülte a torkát a szoba másik felében.

Amint megláttam a fotelon ülő vörös szépséget azonnal megfeledkeztem Alexandráról. Olyan volt mintha mely álomból ébresztett volna fel, agyamról eloszlott az ezüst köd mely eddig elvakított. Tekintetem találkozott dühös pillantásával, akkor megértettem viselkedését.

–Kate! Ez nem az aminek latszik!–kezdtem magyarázkodni, mert ezt a helyzetet könnyen félre lehet érteni.

–Aha persze!–mondta ingerülten, de próbálta a nyugodt színvonalat tartani. Nem nézett rám inkább a fegyverét fixírozta–Talán őt perccel később kellett volna jöjjek.–ekkor már felállt–Akkor már az lett volna!–majd kiviharzott.

Már csak ez hiányzott.

–Kate!–kiáltottam utána, majd követtem őt.–Kate, várj!–Rohantam utána, viszont szavaimat elengedte a füle mellett. Mikor végre sikerült utolérnem, elkaptam a karját, hogy megállítsam. Olyan gyilkos pillantást vetett rám amilyet azelőtt soha senki másra. Szinte olyan érzésem támadt, hogy bármelyik pillanatban, megölhet, leszúr a lándzsájával, de nem érdekelt. Túl sokat harcoltam érte. Nem fogom engedni, hogy romba dőljön minden amit eddig  oly nehezen építettem fel. Nem adom fel. Legalább is nem ilyen könnyen.

Kitépte a karját az enyémből, majd tovább, ment.

–Kate, kérlek...

–Nem Arrow! Kértél tőlem egy esélyt, én megadtam neked. Kijátszottad a kártyáidat, a játékot mégis elvesztetted. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned! Stellának igaza volt. Nem vagy más mint egy nőcsábász, egy kaszanova. Nem is tudom miért nem hittem neki.–sziszegte megvetően a szavakat.

–Ez nem igaz!–Állt ki mellettem valaki. Mikor hatra pillantottam, megláttam. Alexandra, mert ellent mondani Katenek.

–Ó, tényleg?–emelte fel az szemöldökét.–Veled azonnal számolok.–Majd egy pillanatra eltűnt. Mikor visszatért, kardot dobott Alexandra kezébe.–Harcolj!–Majd meg is támadta.

Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Meg kellett volna állítanom őket, mielőtt valamelyiknek bántódása esik. De képtelen voltam megmozdulni, lábam földbegyökerezett és szám sem volt hajlandó hangot kiadni, látván azt a „véres” harcot amit vívnak. Félelem nélkül estek egymásnak, mintha fegyvereik csak játékok lennének. Aztán megláttam, hogy Kate erőfölényben van és már tudtam, hogy nem fog megkegyelmezni Alexandrának.

–Hagyjatok abba!–találtam meg a hangom–Teljesen megbolondultatok?–ekkor ma közéjük akartam állni.

–Robert, Ben állítsatok meg! Ez a kettőnk harca!–ekkor hirtelen, négy erőteljes kar ejtett fogságba. Fogalmam se volt róla, hogyan került ide Ben és Robert, hisz az előbb meg nem voltak sehol.

–Eresszetek el! Még a végen kart tesznek egymásban!–ordítottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkukból. Sikertelenül, túl erősek voltak számomra.

–Én nem féltenem, Katetet, kitűnő harcos!–dicsérte Ben. Ezt én is jól tudtam. Ő a legjobb női harcos. De ez gondolat nem nyugtatott meg.

–Hát én Alexandrát nem becsülném alá! Tehetséges a harcművészetben!–valahogy ez sem nyugtatott meg. Nem is értem, ők hogy nézhetik tétlenül ezt a harcot.

A küzdelem egyre hevesebb lett, meg Kate leterítette a földre ellenfelét. Azt hittem itt a vég, de nem. Úgy tűnik Alexandra is harcos típus, ki nem adja fel valami könnyen. Hamar talpra állt és folytatta. Már jó ideje támadtak egymást, de egyikőjükön sem ütött ki a fáradság. Majd pár pillanat múlva, nagy meglepetésemre, Kate került a földre. Alexandra fenyegetőn szegezte rá kardját, hogy eszébe se jusson megmozdulni.

Ledöbbentem, ennek láttán. Valaki képes volt legyőzni, Katetet? Lehetséges ez?

Kis ideig farkasszemet néztek, majd Kate szólalt meg először.

–Győztél!–undorral mondta ki a szót. Láttam rajta, megviselte, hogy valaki képes volt legyőzni őt. Felállt majd elsétált. Ekkor Alexandra tekintetével találkoztam. Képtelen voltam kiolvasni belőle akármit is. Talán csalódottság rejtőzött lelke mélyén, mit tökéletesen leplezett.

 Jól tudtam, hogy mindkettőjüknek csalódást okoztam. Visszagondolva tetteimre, egészen olyan mintha nem is én lennék. Már tudtam mit kell tennem. Kate után indultam és csak abban tudtam reménykedni, hogy képes lesz megbocsájtani nekem.

Visszament a szobájába, állapítottam meg az illatát követve. Az ajtó résnyire nyitva volt. Először tétováztam, meg meghallottam halk zokogását. Ekkor kopogás nélkül nyitottam be. Az ágyon feküdt és sírt. Soha nem láttam őt sírni, mindig is kemény volt és nem mutatta magát gyengének senkinek.

–Kate...–suttogtam a nevét, majd leültem az ágya szélére, simogatni kezdtem a hátat.–Sajnálom!

–Miért? Mondd miért? Miért okozol nekem szenvedést? Mit vetettem neked?

–Semmit!–mondtam erőtlenül.

–Akkor miért tetted?

–Én... nem tudom. Amióta találkoztam Alexandrával azóta, mintha nem is én volnék. Olyan mintha mély álomba zuhantam volna. De ahogy megláttalak, rögtön eloszlott a köd és önmagam voltam. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Sajnálom, hogy megbántottalak, nem állt szándékomban, mégis megtettem.–sóhajtottam bűntudatosan.

–Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted?

–Ez azt jelenti, hogy megbocsájtasz?

–Igen, mert szeretlek.–ölelt át lágyan. Majd ajkai rátaláltak az enyémre édes csókot adva.

–Én is szeretlek, mindennel jobban.–Viszonoztam a gesztusát.

–Na menj és kérj bocsánatot tőle.–először értetlenkedve pillantottam rá.– Biztos ő is csalódott benned, nem csak én.–végül megértettem, hogy Alexandrára utal, ezért meg egy futócsókot nyomtam mézédes ajkaira, majd indultam is vissza az edzőpályára.

Gondolom a fiúk rávettek, hogy tartson velük. Egyrészt jó, mert nem kell tűvé tennem utána a kastély, mint legutóbb.  Menet közben azon töprengtem, hogyan magyarázzam el neki ezt az egészet. Fogadni mernék, fel sem merült benne, hogy talán barátnőm van. Nem csodálkozok, hisz pont úgy viselkedtem, mint aki ráhajt. Majd eszembe jutott, még szerelmet is vallottam neki. Mekkora egy tuskó voltam. Ha ez Kate fülébe jut, azt már nem hinnem, hogy megbocsájtja nekem. Meg a csók. Vajon, hogy magyarázom ki magam ebből? Legutóbb is olyan könnyen meg tudtam bántani, akaratlanul is.

Óriásikat sóhajtva haladtam tovább, mintha én lennek e leggondterheltebb vámpír ezen a földkerekségen. A kert mellett elhaladva, valami mozgást észleltem. Odapillantottam, mire ledermedtem. Az a sátánista lány, foglyul ejtette Alexandrát. Két kezét fogva lebegett vele a föld felett. Alexandra nem volt eszméleténél. Biztos rámondott valami boszorkányságot.

–Mi történt? Arrow jól vagy?–érdeklődött Flavius. Más alkalommal talán elküldtem volna melegebb éghajlatra, mert nem igazán kedvelem őt. Most viszont éreztem, hogy szükségem van a segítségére.

–Baj van! Nézd!–mutattam ugyanarra a helyre melyet eddig én fixíroztam. Mikor megpillantotta, düh uralkodott el az arcán.

–A francba! Tudhattam volna, hogy nem szabad magara hagynom őket. Tudhattam volna, hogy nem bízhatok benne.

–Te megbíztál benne, és magara hagytad vele? Tudhatnád mennyire veszelyes! Nem emlékszel?

–De! Csak Alexandra kért, hogy hagyjam magukra. Benne bíztam.

–És arra nem gondoltál, hogy meg is ölheti? Telihold van. Ilyenkor a hatalma a tetőponton van.

–Állítsuk meg amíg nem késő!

–Mégis hogyan? Tudod, hogy semmi nem árthat neki.

–Ha árnyalakban van. De most nem. Most van esélyünk ellene.–remélem igaza van–Őrség!–kiáltotta, mire négy őr rohant hozzánk. Gyorsan elmagyarázta nekik, hogy mit kell tenni és már rohantunk is a kertbe.

–Vedd le a mocskos mancsaidat róla, sátán!–sziszegtem. Meglepődéseben, kiejtette Alexandra kezeit a sajátjából, meg a lány a földre zuhant, de nem nyerte vissza az eszméletet. A többiek támadásba lendültek ellene, én Alexandrához mentem. Hiába rázogatta, nem tért magához.–Mit tettel vele, te dög?–sziszegtem dühösen, majd csatlakoztam a többiekhez.

–Ostoba fajankók, nem értetek ti semmit!–mondta, miközben átváltozott.–Mindent tönkretesztek!–Ekkor már felvette az árny alakját.

 Tudtam, hogy így nincs sok esélyünk ellene. Hirtelen mozgást észleltem az egyik bokorból, majd kiugrott belőle egy fekete vadmacska. Támadó helyzetben állt. Ketté váltunk. Én két őrrel sakkban tartottam a vadállatot, még Flavius a másik kettővel, szegezte fegyverét  a sátánra.

–Mit tettel vele?–sziszegte ezúttal Flavius, mire a vadmacska egy hangos morgást adott ki. De a kérdésre választ nem kapott.

–Mi folyik itt?–hallottam selymes hangját. Hátra pillantottam és megláttam, magához tért. De hisz az előbb, meg azt hittem halott. Mindenki meglepett pillantást vetett rá, ő pedig viszonzásul összezavarodva nézett vissza ránk.

–Mi folyik itt?–Ismételte meg kérdését ingerülten, miközben felállt.

–Ezek azt hiszik bántottalak!–mondta végül a dög.

–Fogd be a szád!–ordítottam rá.

–Elég! Azonnal hagyjatok abba! Le a fegyverekkel! Most!–hangja ellentmondást nem tűrő volt. Az örök meg is tettek amit kért, gondolkodás nélkül, mintha parancs lett volna. Flavius vonakodva de mégis engedelmeskedett. Egyedül maradtam fegyverrel, mire egy szúrós pillantást kaptam Alexandrától miután én is megtettem kérését.–Mondjatok ez mire volt jó?

–Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál.

–Elmehettek.–mondta az öröknek, kiket Flavius is követett. A sátánlány is visszaváltozott, majd visszament a kastélyba. –Ne aggódj Démon! Minden rendben.–mondta a vadmacskának, mire az is továbbállt. Kettesben maradtunk, de kis ideig egyikünk sem szólalt meg.–Mit keresel itt? Katetel kéne lenned.–mondta egy lágyabb hangnemben.

–Igen tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

–Bocsánatot? Mégis miért?

–Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak. És sajnálom a mostani kis incidenst. Nem voltam önmagam. Olyan volt mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkodásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Katetet. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékomban játszadozni az érzéseiddel.

–Megbocsjatok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre. Mondd mért válaltad most magadra a felelősséget?

–Mert az én hibám volt.–válaszoltam őszintén–Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány  fogta a kezed, azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az őrök figyelmét is, másképp senkinek nem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád ahogy a többiek. Csak egyszerűen nem értettem, mi történik.–Erre nem válaszolt, bár láttam rajta, hogy nagyon meglepte az őszinteségem ahogy azt is, hogy nagyon elgondolkodott valamin.–Valami baj van?–Erre a földet kezdte fixírozni és az alsó ajkába harapott. Most először amióta ismerem volt olyan érzésem, hogy eltitkol előlem valamit...

Holdfény: XII. Fejezet:- Fantasy

Alexandra Szemszöge

Elgondolkodtam azon amit Aisha mondott. Valahogy nem ugrott be a név amit kerestem. Próbáltam visszaemlékezni, hála a vámpírmemóriának, nem esett nehezemre felidézni az álmot.

Két kislány együtt játszik. Az angyal és a vámpír és beszélgetnek, de nem hallom, hogy mit. Kinyitottam a szemem és két kíváncsi tekintettel találtam szembe magam.

–Nem tudom!–Aisha rögtön tudta, hogy mire is értem és elkezdett rajta töprengeni. Csak Flavius értetlenkedett tovább.–Flavius! Négyszemközt szeretnék beszelni Aishaval.–akkor talán könnyebben segítene.

–Azt már nem...–háborgott.–Nem hagyo...

–Flavius! Elég legyen ebből! Vedd már észre, hogy ez a lány nem veszélyes. Nyisd ki a szemed és lásd az igazságot.–Emeltem fel a hangom.

Tényleg elegem volt az örökös védelmezésből. Nem vagyok üvegből, úgy keljen vigyázni rám, mint egy drágakőre, nehogy megsérüljön. Vámpír vagyok az ég szerelméért, méghozzá nem is akármilyen. Szóval meg tudom védeni magam. És Aisha egy légynek sem ártana. Ezt a lelkem mélyén éreztem, hogy egy szelíd természetű vámpírral találkoztam. Nem is értem, miért ítélték veszélyesnek, mikor egyáltalán nem az.

–Rendben!–sóhajtott legyőzötten Flavius–Megbízom benned.–Épp ideje volt.–Csak benne nem.–fűzte hozzá utólag, egy szúrós pillantást küldve az említett személy fele, majd sarkon fordult és elment.

–Ne hibáztasd! Csak azért teszi, mert szeret és kötelességének érzi.–szólalt meg Aisha is miután Flavius hallótávolságon kívül került.

–Tudom! De néha túlzásba viszi.–sóhajtottam–Mit tegyek?–érdeklődtem eltérve a témáról.

–Koncentrálnod kell...

–Próbáltam, –fakadtam ki–de az nem elég!

–Hallgass végig. Koncentrálnod kell, csak kicsit másképp.

–Hogyan?

–Egyfajta transzba kell esned. Olyan lesz, mintha újra álmodnád, viszont sokkal tisztább lesz minden. Kicsit szokatlan lesz elsőre.

–Készen állok.

–Rendben.–ekkor megfogta a két kezem és kért, hogy lazítsak.–csukd be a szemed és lélegezz . Csak az álmod lebegjen előtted. Próbálj meg minden mást kizárni.–Azt tettem amit kért, bár nagyon nehéz volt. Az eszem folyton Arrown járt aki hatalmas csalódást okozott nekem és Flaviuson, ki még a széltől is óvni akart.–Koncentrálj!–utasított szigorúan újdonsült barátnőm. Igaza van . Összpontosítanom kell, a többi problémám csak apróságnak számít. Kis idő múlva csak az álmomra gondoltam. A külvilág zajai elkezdtek tompulni. Aisha hangját is már alig hallottam.

Ekkor hatalmas fénnyel megvilágosult elöttem minden. Megint ugyanott találtam magam. Drágakövekkel kirakott úton, csillogó fák között. És ott voltak a tisztás közepén. Aishanak igaza volt, sokkal tisztább minden. Ekkor eltűnt a szemem elől. Mikor kinyitottam a szemem a lány boldog tekintetével találtam szembe magam.

–Nos?

–Nem tudom. Túl gyorsan véget ért. Miért?

–Alexandra, ez olyan mintha újra álmodnád, de nem álom. Ez egyfajta transz. Itt folyton koncentrálnod kell. Egyetlen pillanatra sem hibázhatsz. Nagyon nehéz és fárasztó feladat. De büszke vagyok rád. Hogy ez a fajta transzba és szükséges a tökéletes nyugalom elérése, ami neked elsőből sikerült, pedig nem egy könnyű feladat.–Jól esett a dicseret, viszont én nem voltam megelégedve magammal. Nem voltam képes megtartani a koncentrációm csak néhány percig, ami elég kis teljesítmény. De nem fogom feladni. Nem ilyen könnyen.

–Tudom.–sóhajtottam–Próbáljuk meg még egyszer.

Ugyanúgy végig csináltuk. Próbáltam minden mást kizárni, nem gondolni semmire, még megvilágosul előttem a kép. Ott voltak a réten. A vámpírkislány és az angyal. Ezúttal viszont nem esett nehezemre közelíteni hozzájuk. Mellettük álltam kívülállóként, figyelve az eseményeket. Majd meghallottam a vámpír csilingelő hangját.

„Gyerünk, kapj el ha tudsz, Fantasy!”-szinte énekelte a szavakat.

„Most nem menekülsz Alexandra!”-vigyorgott gonoszul az angyal.

Szóval igaz? Tényleg én vagyok a vámpírlány? Nehezemre esett elhinni és kizárni azt a rengeteg kérdést ami feltört bennem, de végül sikerült és nem vesztettem el a koncentrációm. Aztán eszembe jutott valami. Talán jobb lenne, nem megidézni az angyalt mindenki előtt. Rá kezdtem el koncentrálni, majd kimondtam magamban a nevét.

„Fantasy!”-ekkor lassan elhomályosodott a kép de nem tűnt el teljesen. Mintha csak átalakulna. Majd megjelent előttem az angyal, de nem úgy, mint álmomban, hanem felnőttként. Egy hosszú fekete hajú szépség jelent meg előttem, földig érő hófehér ruhában angyalszárnyakkal. Csokoládé barna szemeiben a boldogság szikrázott.

„Fantasy!” mondtam ki újra a nevét mire egy boldog mosoly terült e az arcán.

„Alexandra! Visszatértél? És emlékszel rám?”

„Igen és nem! Csak az ismétlődő álmomból tudom, hogy létezel.”

„Madya nem adta vissza az emlékeid.”-Ez nem kérdés volt, hanem egy komor kijelentés, én mégis válaszoltam rá.

„Úgy gondolja több kárt okoz, mint hasznot.”-erre csak meg jobban elkomolyodott. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy ő segíthetne ezen a problémán.

„Te viszont vissza tudod adni nekem, igaz?-láttam rajta a meglepettséget.

„Igen, de...” –hirtelen az alsó ajkába harapott.

„De mi, Fantasy?”

„Az fájdalmas lesz. Nagyon is, még egy nagy hatalmú vámpírnak is amilyen te vagy. Tudod, te vérbeli hercegnő vagy, egy aranyvérű, vagyis egy született vámpír. Vannak emlékeid a gyermekkorodból vámpírként, de emberi emlékek is. Ezt mind visszakapni, meg neked is megterhelő lesz.  És te nem engedheted meg magadnak, hogy elgyengülj. Most nem. Az ellenség ezt a pillanatot várja.”

„Nem értem, ha vámpírként születtem, hogy lettem ember?”

„Vámpírként születtél egy királyi családban. Anyád a királyné, nemes harcos volt. A hazájáért és a népéért élt meg harcolt. Apád a király, ugyanezt tette. De számukra a legfontosabb, te voltál. Mikor kitört a háború, hét éves voltál vagyis látszólag. Valójában olyan száz éves lehettél. Tudod a vámpírok, nem öregszenek olyan hamar, mint az emberek, még a születettek sem, csak egy bizonyos korig. Onnantól mintha megállna az idő. A háborúban mindkét szülöd, harcolt. Anyád életét vesztette a harc mezején, titokzatos módon, mert senki sem volt szemtanúja. Apád pedig valahogy megmentett és az emberek közé küldött, aztán pedig eltűnt, hogy nem látta senki többé. A szüleid vesztéről senki sem tud semmi pontosat, a háború ezen részére örök homály borult. Azt sem tudjak, hogyan lettél ember. Ha tudni szeretned, Madya műve volt. A háborút már nem tudta megállítani, viszont téged megmentett mert tervei voltak veled. Én is csak azért tudom, mert az őrződ vagyok és vigyáztam rád amíg az emberek között is eltel.”

„Szóval te voltál az őrangyalom?”

„Nem pontosan. Mi vagyunk Madya jobb keze, mi vigyázunk legfontosabb vámpírokra, az aranyvérűekre. Nem vagyunk olyanok, mint a Bibliában szereplő angyalok. Számunkra az istennő és a védencünk parancsol és mi engedelmeskedünk nekik, ellenvetés nélkül, mert ez a mi feladatunk.”

 Szóval ők egyfajta szolgák. Furcsa volt így gondolni egy angyalra, vagy épp őrzőre, ha már így nevezi magát. Nagyon nehéz lehet nekik.

„Szóval te mellettem voltál mindvégig?” tértem el a tárgyról.

„Igen”-mosolyodott el-„De nem jelenhettem meg előtted még nem kértél rá. Mostanában viszont nagyon magad alatt voltál és muszáj volt tennem valamit. Ezért küldtem rád az ismétlődő álmod, hogy jelezzem, nem vagy egyedul.”

„Én azt hittem Madya volt.”-döbbentem le-„Nagyon köszönöm!”

„Ugyan mit?”

„Hogy mellettem állsz. Most erre van a legnagyobb szükségem.”

„Ezt nem kell megköszönnöd, ez a dolgom.”

„Viszont lenne egy kérdésem.”

„És pedig?”

„Te láttad a háborút!”Ez nem kérdés volt hanem kijelentés, jól tudtam, hogy igazam van. „Azt szeretném, ha megmutatnád nekem is.”

„Biztos vagy benne, hogy látni akarod azt a szörnyűséget ami ott történt?”

„Igen. Tudni szeretném az igazságot a szüleim haláláról. És ez az egyetlen lehetőségem rá.”

„A hatalmad akarod bevetni? Talán sikerrel jársz.”-gondolkodott el-Nos legyen, de ne most. Túlságosan fáradt vagy. Ahhoz, hogy sikerüljön, szükséged lesz az erődre is nem csak a hatalmadra. Pihend ki magad és mikor készen állsz hívj magadhoz.”

„Rendben.”

„Azt hiszem vissza kéne menned.”-mondta témát váltva,  a mosoly is eltűnt az arcáról.-„Csak annyit szeretnék még mondani, hogy ne felétkezz el az édesanyád leveléről, sok mindent megmagyaráz.” Ekkor eszembe jutott a levél melyet a könyvtárban találtam . Gyorsan megtapogattam a felsőm remélve, hogy nem vesztettem el az alá rejtett levelet. Még meg volt.

„Szóval az a levél, nekem szól.”-bólintott-„Mindent köszönök, Fantasy!”

Ekkor nagy sóhajjal vissza tértem a való világba. Sokkal könnyebb volt, mint távozni innen. Furcsa volt visszatérni és iszonyatosan megfájdult a fejem. Aztán megéreztem a fű illatát amin feküdtem és a számba is került. Kinyitottam a szemem. Mit keresek én a földön? Aztán dühös morgásra lettem figyelmes. Mi történik itt? Felemeltem a fejem, de alig tudtam hinni a szememnek.

Aisha újra fekete ködbe burkolózott, iszonyú dühvel nézett szembe ellenségeivel. Nem messze tőle, Démon vicsorgott, ugyanúgy támadó helyzetben állt. Démon? Hogy került ő ide?

Majd szemügyre vettem az ellenfeleket. Hatan voltak. A kastély őrei közül négyen szegeztek fegyvereiket a barátaimra.  Aztán megpillantottam Flaviust és Arrowt kik ugyanúgy sakkban tartották Aishat és Démont.

–Mi folyik itt?–kérdeztem fennhangon, már nem tudtam magamban tartani. Minden szempár meglepetten meredt rám, én pedig értetlenkedve bámultam vissza rájuk.

Mi a franc történhetett itt még én transzban voltam? Fogalmam sem volt róla. Viszont ezernyi kérdés merült fel bennem, melyre nem kaptam választ...

Holdfény: XI. Fejezet: - Az árny

Alexandra szemszöge

Ezúttal úgy döntöttem a két fiúra hagyom a harcot. Útközben Robert elmondta, hogy felvitte a könyvet a szobámba miután elájultam. Ezt találta a legjobb ürügynek, hogy meglátogasson, viszont nem járt sikerrel, de a könyvet azért a  szobámban hagyta.

Én a díszpáholyban foglaltam helyet. Elegem volt egy napra a harcból, meg minden másból is. Megértettem Kate viselkedését. Ha igazán szeretsz valakit, akkor foggal körömmel harcolsz érte. Felhasználod minden fegyvered és nem adod fel egy könnyen.

De volt valami ami igazán meglepett és az, nem Kate volt, hanem Arrow. Azt hittem ismerem, de most kiderült, hogy nem így van. Viselkedését megítélve, nem gondoltam volna, hogy van barátnője, hisz olyan fesztelenül flörtölt velem. Én meg azt hittem, hogy érez irántam valamit. Azt hittem fontos vagyok neki, hisz folyton azt bizonygatta. Most pedig kiderült, hogy színjáték volt az egész, egy hazugság.

Hogy nem jöttem rá rögtön, mikor megláttam Kate képét az ágya mellett? Hogy lehettem ennyire naiv? Ez egyáltalán nem vall rám… Én nem vagyok ilyen. Hamar felismerem, hogy ki hazudik nekem, de most mégsem vettem észre. Pedig annyi jel utalt rá. Vakon hittem neki. Na de ennek itt és most vége. Nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Soha többé.

Sokáig merengtem, a gondolataimba temetkezve, mikor megéreztem valaki jelenlétét. Csendben állt mögöttem, mintha nem merne megszólalni, vagy éppen a megfelelő szavakat keresi, hogy megszólaljon. Először azt hittem, Arrow jött magyarázkodni, de aztán megereztem az illatát, Flavius volt az.

–Alexandra!... Figyelj én… tudom, hibáztam… és…–kezdett magyarázkodni, viszont nem igazán találta a szavakat.

–Nem kell magyarázkodnod.–kezdtem leverten, de nem néztem rá, tekintetem a végtelenbe vándorolt.–Mindenki téved, hisz senki sem tökéletes.

–Tessék?–értetlenkedett, miközben leült mellém–Nem hordasz le amiért nem teljesítettem a parancsod? Mert ellenszegültem?–nem válaszoltam. Kis ideig csend telepedett ránk, gondolom jobban szemügyre vett–Mi történt veled?–kérdezte végül aggódva.

–Semmi!–még mindig nem néztem rá.

–Ezt nem adod be nekem, ismerlek!–miközben a kezét az enyémre helyezte.–Mi a baj?

–Semmi… csak… Arrow.–nyögtem ki végül.

–Nem értem, miért foglalkozol vele annyit. Hisz folyton szenvedést okoz neked.–Ebben igazat kell adnom neki. Arrow volt az egyetlen eddig, akinek sikerült valamilyen módon, mindig megbántania.

–Talán igazad van.–sóhajtottam–Amúgy pedig beszélni akartam veled!–váltottam témát. Nem akartam tovább ezen rágódni.

–Tényleg?–lepődött meg annyira, hogy szemöldökei a magasba futottak. Nem is csoda, mert pár perce még azt hitte, haragszom rá.

–Igen, gondolom hallottad, hogy Ben és Kate visszatért az expedícióról.

–Hallottam. Meg azt is, hogy ősszéfűzésbe kerültél Kate-tel.

–Hát látom hamar terjednek a hírek.

–Csodálkozol? Azok után, hogy milyen harcot vívtatok.–mondta elismerően–És? Miről akartál beszelni velem?

–Ha Kate és Ben visszatért, akkor hamarosan a többiek is megérkeznek…

–Ez igaz. Akkor viszont a titkod veszélyben van.

–Ettől félek én is.

–Mi a terved?

–Eddig csak te, Kate és az őrök tudjak–töprengtem kicsit–Egyelőre tartsd nyitva a szemed és azonnal szólj, ha megérkeznek a többiek az expedícióról.–Egyetértően bólintott, de látszólag nagyon gondolkozott valamin. Már rá akartam kérdezni, mikor megszakította a csendet.

–Eszembe jutott valami! Tudod, van itt egy különös szokás az új jövevényekre.

–Igazán? És mi az?

–Be kell mutatni őket a kastély összes lakója előtt. Olyankor gyűlést rendeznek ahol mindenki jelen van, még az őrök is. A szabály kötelez mindenkit a jelenlétre. Akkor elárulhatod a titkod.

–Remek ötlet!–Tényleg az volt és most pont erre volt szükségem, egy megnyugtató dologra ennyi rossz hír után.

–Majd én bemutatlak.–ajánlotta fel lelkesen–Viszont,mikor megérkeznek, akkor ha a szobádban maradsz, hogy elkerüld őket a beavatásig. Heidyt pedig majd én elintézem.

–Miért is kell elintézned őt?–néztem rá meglepetten. Nem értettem az okát.

–Öhm… ő a grófkisasszony akinek jelenleg is a helyén ülsz és a szobáját is magadénak mondhatod. –az állam a padlóról próbáltam felszedni mikor megértettem a hallottakat. Szóval Arrow ezt is elhallgatta előlem? Mi jöhet még?–Ő az egyik nemes vérű vámpír a kastélyban és az apja, a gróf pedig a másik.

–Tessék? A grófkisasszony szobáját kaptam? Ki fog akadni, igaz? Ahogy Kate.

–Nem épp úgy! Ő nem harcos. Viszont sokban hasonlítottok egymásra. Talán épp ezért kaptad a szobáját. –Hát azon kívül, hogy mindketten nemesek vagyunk, nem tudom még miben hasonlíthatunk. Viszont nem szeretnék senkit előre megítélni, még mielőtt megismerném.–Még a kepéssége is védelemre szolgál. Pajzzsal rendelkezik, melyet másokra is kiterjeszthet. Én majd beszélek vele. Meg fogja érteni. Amúgy van egy ennél sokkal fényűzőbb szobája is, szóval nem lesz gond.–próbált megnyugtatni. Sajnos volt egy olyan sejtésem, hogy lesz ebből meg félreértés, méghozzá nem is kicsi, viszont próbáltam nem erre gondolni.

–Köszönöm!–mondtam, miközben rá pillantottam.

–Ugyan nincs mit! Ennyivel tartozom neked!–még beszélt, amikor tekintetem a szemeiről a válla fölött a kertre vándorolt, hol valami megragadta a figyelmem. A telihold fényében megláttam ugyanazt az árnyat bolyongani, mint legutóbb.

–Ott van!–szólaltam meg halkan. Flavius először nem értette, majd követte a tekintetem. Biztos vagyok benne, hogy ő is lattá. Ezúttal viszont meg akartam tudni, hogy mi az valójában. Felálltam a helyemről, majd gyors léptekkel indultam a kert felé. Már félúton voltam, mikor Flavius megállított.

–Alexandra, nem mehetsz oda!

–Miért nem?–fontam össze karjaim mellem előtt, felemelve egyik szemöldököm, vártam a válaszára. Láttam rajta, hogy hezitál ezert úgy döntöttem kikerülöm. Viszont hiába volt minden próbálkozás. Miért is lenne valaha egyszerű?–Flavius! Állj félre! Ez parancs!–emeltem fel a hangom. Gondoltam ez beválik, hisz nem akar újra magára haragítani. Kezdett nagyon idegesíteni.

–Nem! Ez veszélyes!–próbált lefogni. Rossz döntés. Úgy tűnik ideje a hatalmam használatára.

–Te akartad!–becsuktam a szemem és koncentrálni kezdtem. Éreztem, ahogy szorítása lazulni kezd, és a szél is mintha feltámadt volna, játékosan kócolni kezdte a hajam.

–Alexandra!–kezdte rémülten–Fejezd be, túl messzire mész!–nem tudtam mire érti, de hogy őszinte legyek, nem is igazán  érdekelt. Tovább koncentráltam még végül teljesen eleresztett. Ekkor kinyitottam a szemem és kivetélés látvány tárult elém. A szél alakot öltött és fogva tartotta Flaviust. Keményen tartotta így esélye sem volt a szabadulásra. Mikor észrevette, hogy őt figyelem tisztelettudóan meghajolt és suttogott valamit a szél hangján.

„Parancsára Hercegnő!” Elképedtem mikor meghallottam. Szóval ezt is én tettem? A szelet is képes vagyok uralni? Flaviusra pillantottam, ki meg mindig szabadulni próbált. Tekintetünk találkozott és egymáséba fonódott, ekkor egy enyhe sóhaj hagyta el ajkait.

–Győztél!–adta fel a harcot végül. Intettem a szélharcosnak, hogy feladata ezúttal véget ért. Meghajolt elengedve a foglyát majd köddé vált és néhány pillanat múlva teljesen eltűnt.–De ez nagyon veszelyes.

–Flavius, ha nem vetted volna észre, képes vagyok vigyázni magamra. Amúgy pedig te is ott leszel mellettem, hogy megvédj.–vígasztaltam. Aztán újra elindultam a kert felé, remélve, hogy ezúttal megtalálom az árnyat.

–Ellene nem tud senki megvédeni!–sóhajtotta, szinte csak magának. Nem szenteltem nagyobb figyelmet a megjegyzésére. Inkább tovább haladtam a célom felé. Flavius persze szótlanul jött a nyomomban. Éreztem, hogy legyőzöttnek tartja magát és nagyon zavarja, hogy nem hallgattam rá.

Sikerült. Belépve a kertbe megpillantottam az árnyat, mely még mindig fel-alá bolyongott a rózsák között. Még mindig itt volt, és nem szívódott fel csak úgy nyomtalanul, mint legutóbb. Közelíteni akartam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, mert hiába volt telihold, nem világította meg olyannyira, hogy tökéletes lássam. Flavius ezúttal is elállta az utam.

–Ne!–kezdte halkan.

–Már megint kezded?–tettem karba a kezem felemelve az egyik szemöldököm.

–Túl veszélyes, kérlek értsd meg!–nem figyeltem rá, inkább az árnyra koncentráltam, nem akartam ezúttal is szem elöl veszíteni.

Egy magas lány volt, kinek tértet egyfajta fekete füst szerű árny burkolta, tökéletes kontrasztot alkotva a bőrével és a hajával. Sétált a kert ösvényein, valami fülbemászó dallamot dúdolva. Nem tudom, hogyan lehetséges, de valahonnan nagyon ismerős volt. Nem vett észre minket. Olyan volt mintha valamiféle rituálét járna. Teste enyhén ringatózott a dallam ritmusára. Néha-néha megállt, a telihold felé pillantva suttogott valamit, mintha az égnek, majd folyatta a táncot.

Megbabonázva néztem minden egyes mozdulatát és ezzel nem voltam egyedül. Láttam ahogy Flavius először hezitál, mintha félne odanézni aztán képtelen levenni a szemét a lányról. Ez számomra kapóra jött. Kihasználtam  figyelmetlenségét és közeledni kezdtem az árnyhoz. Mintha megerezte volna a jelenlétem.

–Már vártalak hercegnő!–mondta az égre nézve –És velem együtt sokan mások is! Nagyon vártak már az érkezésed.–ekkor már Flavius is feleszmélt.

–Ki vagy te?–kérdeztem tőle. Ekkor végre rám nézett.

–A nevem Aisha, hercegnő.–ekkor már csak rám koncentrált, semmi másra. Közelíteni akartam hozzá, mikor újra megszólalt lágy hangján.–A barátodnak igaza van, veszélyes vagyok.

–Azt hadd döntsem el én, hogy mi veszelyes rám!–lassú léptekkel közelítettem hozzá, semmi meggondolatlanság.

–Nagy a hatalmad, érzem. Viszont biztos vagy benne, hogy képes vagy felhasználni a védelmedre? Teljes önkontrollod van felette?

–Nem és nem! Nem tudom irányítani teljes mértékben, hiszen még nem tudom milyen hatalommal rendelkezek. Sok meglepetést okozott már.

–Igaz, hatalmad nagy részét nem ismered. Értékelem az őszinteséged, hercegnő.

–Köszönöm. Látom neked is nagy a hatalmad, de miért tartanak veszélyesnek?

–A nagy hatalommal óriási felelősség is jár. Gondolom ezt már tapasztaltad, vagy ha nem, hát fogod idővel. Veszélyesnek tartanak, az vagyok, mindenkire veszélyes.–mondta miközben tekintetét az enyémbe fúrta.

–Badarság! Amiért mindenki annak tart attól meg nem kell azzá is válnod.

–Ezt, hogy érted?

–Sokszor a körülvevők szava nem tükrözi a valóságot. Te tudod legjobban, hogy milyen is vagy valójában.

–Hatalmam a sötétségben, az árnyakban rejlik, ami nagyon kiszámíthatatlan erő. Soha nem tudhatod, mikor vesztem el az irányítást felette. Olykor semmilyen testőr nem védhet meg ellenem.

–Én viszont igen. –álltam a tekintetet, kétkedve nézett végig rajtam, majd valamire koncentrálni kezdett.

–Igen, képes vagy rá!–hogy lehet ennyire biztos ilyen hirtelen ebben a dologban?

Ekkor a holdra nézett elmormolva egy ima féle szöveget és a köd mely eddig testét burkolta, hirtelen eltűnt. Helyeben csak egy furcsa lány maradt, feltűnő öltözékben. Tipikus lázadó lehetett emberként. Arcát néhány piercing ékesítette. Szőke hajából egy-két fonott tincs tűnt ki. Szája feketére volt rúzsozva. Sok ékszerrel rendelkezett, fején pedig cilinder díszelgett. Fura, mégis valahogy illett hozzá. Csak ruháját nevezhettem úgymond elfogadhatónak. Fekete egyszerű földig erő pános ruha.

Aisha lassan és megfontoltan közelített hozzam Flavius újra közénk akart állni.

–Nyugi! Aisha nem fog bántani. Bízz bennem.–Nehezére esett, láttam de végül engedelmeskedett nekem.

–Köszönöm, Alexandra, hogy ennyire megértő vagy velem. Már évtizedek óta senki sem próbált megérteni.–éreztem az őszinteséget és a szomorúságot a hangjában.–Nem is értem, hogy vagy képes rá, hisz akkora teher van vállaidon. Csoda, hogy nem roskadsz össze alatta.–megfogta a kezem. Hihetetlen! Mintha teljes mértékben átlátna rajtam.

–Néha, szinte feladom a reményt! -vallottam be neki. Olyan volt számomra, mintha már évezredek óta a barátnőm lenne. Ugyanolyan megértő és őszinte volt velem akárcsak én vele. Feltétel nélkül bíztam benne, pedig csak most ismertem meg, mégis egy olyan érzésem volt, hogy számíthatok rá.

–De az angyalod nem engedi, hogy megtedd!–szakította meg a gondolatmenetem, biztató megjegyzése.

–Tessék?

–Szóval nem tudtad? A nemeseknek van egy őrző angyala. Minél magasabb rangot képviselsz, annál nagyobb az angyalod ereje.

–De azt hittem, lélektelen démonok vagyunk. Akkor, hogy lehet angyalunk?

–Egyszerű. Ezek Madya angyalai. Nem azok akikben az emberek hisznek. A legenda szerint Madya megajándékozta azokat a vezéreket akik a békéért harcoltak egy őrzővel, ki védelmezi létüket. Azóta minden nemes születésű vámpír rendelkezik egy angyallal.

Elgondolkodtam azon amit mondott, aztán beugrott a folyamatosan ismétlődő álmom. Talán van köze ehhez az egészhez és úgy tűnik Aisha segíthet a megfejtésében. Olyan dolgokat mondott el nekem amiket Flavius meg sem említett.

–Szóval ezt jelenti az álmom? Folyton egy angyalról és egy vámpírról álmodok akik együtt játszanak és a vámpír kísértetiesen hasonlít rám.

–Igen, nagy valószínűséggel ezt jelenti. Úgy tűnik az istennő álmodban bíztat, hogy nem vagy egyedül. Ha mindenki ellened fordul vagy elhagy és már elvesztesz minden reményt, hívd az angyalod s ő majd segít kilábalni ebből az időszakból.

–De, hogyan tegyem meg?

–Gondolom álmodban a nevét is hallottad. Nincs más dolgod csak hangosan említsd. Miután már hozzászoksz a jelenlétéhez, elég lesz ha rá koncentrálsz és meg fog jelenni neked.

–Azt hiszem itt az ideje megpróbálnom…