16. fejezet – Füstbe ment terv –

16. fejezet – Füstbe ment terv –

Tovább mentem egyedül hagyva Rob-ot. A kastély ezuttal kisértetiesen hatott. Szinte érezni lehetett a levegőben, hogy valami készülőben van. Valami nagy dolog. Valami gonosz. A harc elötti néma csönd szált le e varázslatos tájra. Már a gondolattól is megborzongtam.

Tudtam, ha felérek nem marad időm pihenésre, amire mostanában nem sűrün volt részem. Talán ez a hercegnőséggel jár, bár nem ilyesmire számítottam. Reménykedtem benne, hogy egyszerű lesz vezetni egy népet, de már kezdek rájönni, hogy ez nem így van. Ha néhány vámpírral képtelen megbirkozni, akkor mi lesz több ezerrel? Valljuk be, én nem erre születtem. Vagyis valójában igen, viszont ez az egész számomra olyan, mintha kilógnék a sorból. A szüleim nagy vezérek voltak akiket tisztelt és becsült a népük, de én kétlem, hogy valaha is a közelükbe érhetnék. Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan életem, mint a mesékben, még hercegnőként sem, nincs nekem ekkora szerencsém, viszont reméltem, hogy könnyebb lesz.

Talán, ha aznap mikor átváltoztam, hagytam volna Josephint, hogy megöljön, most nem lenne ilyen problémám. Miket beszélek, nem hagyhatom cserben a népem, hisz a jövőjük az én kezemben van, az életük tőlem függ. Sajnos a gondolat nem volt képes megnyugtatni. Ez még nem jelenti azt, hogy sikerrel járok. A kastélytől néhány lépésre megtorpantam és úgy néztem rá, mintha tőle várnám a megoldást minden problémámra. Tudtam, hogy hiába várok nem jutok vele sokra, de ez nem akadályozott meg abban, hogy megtegyem.

-       Kételkedik hercegnő? – zavarta meg a bambulásom.

-       Flavius?

-       Igen, bocsánat, hogy megzavartam.

-       Tessék? Várj, várj, várj! Miben egyeztünk meg? Megtartod a titkom és Alexandrának hívsz. Mi ez a változás? – lepődtem meg. Azt hittem komolyan veszi a kérésemet, de úgy tünik nagyot tévedtem.

-       Bocsánat! Csak miután engedetlen voltam és megszegtem minden parancsodat, gondoltam ezentúl tisztelettudóbb leszek és úgy viselkedek veled, ahogyan egy, hercegnővel illik.

-       Flavius ezt fejezd be. Ezzel nem oldassz meg semmit. Maradjon minden, úgy ahogy volt és akkor minden rendben lesz.

-       Legyen ahogy akarod.- sóhajtotta legyőzötten.

-       Bocsáss meg, de most tényleg mennem kell.

-       Nem is szeretnélek tovább fenntartani, csak…

-       Csak mi? – kíváncsiskodtam.

-       Nem érdekes, menj csak! – bár érdekelt, hogy mit titkol elölem, nem maradtam. Néha bánom, hogy nem tudok gondolatokat olvasni.

Már nem volt sok időm a gyakorlásra és én még hozzá sem kezdtem. Éreztem ahogy a nap egyre lejjebb kúszik a láthatáron. Felsiettem a szobámba óvatosan elhaladva Arrow szobája elött, Robert és Flavius után, csak ő hiányzott. A szobámba érve gondosan bezártam az ajtót, nem akartam, hogy bárki is zavarjon.

Elővettem az anyámtól kapott könyvet, mely eddig a párnám alatt lapult. Viszont akadt egy kis probléma, nem tudtam kinyitni. Majd megpillantottam a pecsétet. Hiányzott belőle a kulcs. 

Valaki elvette? De ki? És miért? Rajtam kívül senki sem tudja használni, sem kinyitni a biztonsági rendszer miatt. De akkor minek a kulcs könyv nélkül. Kutatni keztem az ágyon, remélve, hogy csak beakadt valamibe, de reménytelenül.

- A fenébe! Miért pont most?! Ez nem lehet igaz! – átkozodtam miközben tűvé tettem a szobát mire megtaláltam. Rájöttem, hogy senki nem vette el, senki nem nyúlt hozzá, hanem az én gondatlanságomból történt. Amikor sietségemben odacsaptam, a kulcs lehullott az asztal alá. Nagy kő esett le a szívemről. Visszahelyeztem a kulcsot a pecsétbe, majd keresgélni kezdtem. Melyik is volt az a varázsige, amit Aisha említett? A paralyze. Követtem anyám utasításait. Kezem a könyv első oldalára tettem, majd összpontosítottam. Pillanatok alatt megmutatta nekem.

Paralyze

Védő varázslat, ideiglenes bénítást okoz. Harcban, háborúban nem a legjobb választás, mivel teljes összpontosítást igényel. Használata egyszerű: Keressünk egy célpontot, amit megszeretnénk bénítani, tekintetünk szegezzük rá, kezdjünk összpontosítani. Miután érezzük, hogy semmi nem képes elvonni a figyelmünket a kiszemelt tárgyról, mondjuk ki a varázsigét. Paralyze. Hatása addig teljes mértékű amég az öszpontosítás tökéletes.

Nos lássunk munkához. Kiszemeltem, az éjjeli szekrényen álló cserepes virágot, szembe álltam vele pár lépésnyi távolságra, a kezem felé nyújtottam, majd kimondtam a varázsigét. Kezemből, egy apro fénygömb fakadt ki, mi nagy erővel nekicsapodott a virág melletti tükörre, majd visszaverődött eltalálva a jobb karom. Azonnal bizsergés futott végig rajta majd elnehezult, mintha kővé vált volna. Képtelen voltam mozgatni.

-       Francba! – hirtelen fádalom tőrt rám, majd kezdett kiterjedni a vállam fele. Pánikba estem, nem tudtam mi tévő legyek.

-       “Összpontosíts, hogy győzedelmeskedhess!” – hallottam Madya hangját.

Megprobáltam, megnyugodni és összpontosítani amennyire ebben a helyzetben lehetséges volt. Kimondhatatlanul nehéz volt, viszont sikerült megállítanom. Éreztem, ahogy lassan visszavonulót fúj a zsibbadás majd végleg eltűnik. Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd az istennőhöz fordultam.

-       Madya, kérlek segíts!

-       Mi a gond kedvesem? – jelent meg szellem alákjában.

 Mint mindig tökelétes volt. Hosszú ezüstös haja, laza hullámokban omlott a vállaira. Egy hosszú égszinkék ruhát viselt, mely teljesen kihangsúlyozta irigylésre méltó alakját. Olyan fiatalnak látszott, talán még nálam is fiatalabb. Egyedül a szemei nem változtak amióta először láttam. Azok az óceán-kék szemek árulkodtak arról, hogy mennyit látott életében, arról a sok bölcsességről amire szert tett.

-       Tanácstalan vagyok! Tényleg jó ötlet ez a varázslatos dolog? Vagy hiábavaló ez az egész?

-       Ha győzedelmeskedni akarsz, bíznod kell önmagadban és barátaidban. A kételkedés soha nem vezet jóra. – mint mindig most sem egy kerülő válaszra vártam, hanem valami konkrétumra.

-       De ha magam is szinte kővé valtoztattam, ki tudja mi lesz mikor együtt leszunk a barátaimmal. Ha akkor tévesztek célt meg is ölhetem őket.

-       Bizz magadban és az erődben, akármilyen nehéz is akkor minden rendben lesz. – mondta miközben felszívódott akár a kámfor.

Igaza van, nem fogom veszélybe sodorni azzal, hogy kétségeim vannak. Akkor is ha nehéz, erősnek kell lennem és magabiztosnak. Bár szívem mélyén nagyon kételkedtem magamban és csak abban reménykedtem, hogy ez ne legyen kihatással az eseményekre. Nem lehetek gyenge, nem engedhetem meg magamnak.

Mély levegőt vettem, majd kiszúrtam egy másik tárgyat, ezuttal az asztalon lévő rózsát. Egy pillanatig csak figyeltem, minden zavaró tényezőt kizárva a fejemből, majd kimondtam a “varázsigét” Paralize. A rózsa szára elkezdett megfeketedni mire a szirmokhoz ért azok elfonnyadtak és elhulltak.

-       Sikerült! – sóhajtottam megkönyebbülten. 

Kitekintettem az ablakon, épp elkaptam a nap utolsó sugarait. Szürkület volt, ideje elindulni. Bár borzongtam a gondolattól is, hogy harcba készülök, viszont nem volt választásom. Ismét mély levegőt szívtam, erőt gyüjtve, közben pedig a könyvet gondosan elrelytettem az ágy alá. Kate már kint várt, láttam ő is habozott. Tudta mibe mászott bele, láttam, hogy nem hátrál, akármennyire is szeretne. Arrow-ért teszi, látszik, hogy szereti. Aisha sietve érkezett, biztos félt nehogy lekéssen valamit.

-       Felkészültetek? – kérdeztem suttogva.

-       Igen! – válaszoltak egyszerre.

Kate ment elől, ha esetleg Arrow ébren van ne keltsünk feltűnést.

-       Arrow, te miért vagy ébren? – lepődött meg Kate, behajtva maga után az ajtót. Így mi a maradék résen páholyból figyelhettük a történteket. – Pihenned kéne, fáradtnak tűnsz.

-       Nem fogok többet aludni. Nem akarok több rémálmot. Inkább többet vadászok és formában tartom magam. – jelentette ki határozottan

-       De ha nem pihensz, nem lesz erőd vadászni sem. – győzködte Kate.

-       Ne aggodj, kibirom.

-       Arrow könyörgöm, ne légy ilyen makacs. Gyere! Én is lepihenek veled és nem engedem, hogy rémálmod legyen.

-       Te nem tehetsz semmit! – emelte fel a hangját akaratlanul.

-       Akkor ide hívom őt. – tudtam, hogy rám érti , mert összeszorított fogakkal mondta.

-       Nem! Hiszen látni sem akar, és őszintén, nem is érdemlek mást…

-       Nem haragszik rád, hisz megmondta!

-       Láttam a szemében Kate. Engem nem ver át. Én átlátok a pajzson ami mögé rejtőzik. Akár csak Heidi, ő is pontosan ezt tette.

-       Arrow ő nem Heidi, hanem…- nem bírtam tovább.

-       Minden rendben? – léptem be a szobába – Bocsanat, ha megzavartam valamit, de kiabálást hallottam, gondoltam baj van. – Ekkor Arrow rám vetette a tekintetét. Pontosan erre volt szükségem. Méyen a szemébe néztem, és csak annyit mondtam ”sajnálom” miközben öszpontosítani kezdtem. Pillanatok alatt a földre hullott, mint egy öszi falevél.

-       Mit tettél vele? – kérdezte Kate, kétségbeesetten.

-       Csak elaltattam, te is tudod, hogy az ő érdekében tettem! – láttam rajta, hogy valami nagyon nem tetszik neki, viszont egy szót sem szólt.

Pillanatokon belül egy tucat szárnyas kis szörnyecske, jelent meg a szobában és már kezdtem úgy érezni magam, mint egy rémálomban. Túlerőben voltak, de nem adhattam fel a reményt már az elején. Kate, mellem állt csak ekkor tűnt fel, hogy Aisha nem volt a szobában.

-       Aisha! –kiáltottam.

-       Nem tudok bemenni! Az ajtót bezárta valami! Mi történik?

-       Akárhogy, csak juss be! – tudom ennek semmi értelme, egy kívülálló garantáltan nem értené, de bíztam benne, hogy Aisha vette a lapot.

-       Mit tegyünk? – kérdezte Kate 

-       Szabaduljunk meg tőlük! – csak bólintott előhúzva a kardját és kaszabolni kezdte őket. Kinek fejét kinek szárnyát vágta. Persze nem volt könnyű mert folyton körbe vették és próbálták elterelni a figyelmét. Én is összpontosítani kezdtem.

-       Paralize! – szoltam mire az összes lény mintha kővé vált volna és kezdtek egyesével a földre húllani.

Dermedten feküdtek a földön, mint valami ocsmány szobrocskák, mozdulni sem bírtak. Minden jól ment, amég valami megzavart: Aisha fájdalommal teli sikolya. Hirtelen elvesztettem az önkontrólt. A lények kezdtek újra mozogni lassan visszakapva az erejüket. Ennek nem lesz jó vége. 

Már nem voltam képes  visszaszerezni az irányítást és ismét ugyanazt a hibát követtem el. Egy tükörre céloztam, mely visszahárította az erőm, ezuttal sikerült időben kitérnem az elszabadult fénygömb útja elől, viszont Kate nem vette időben észre és a lábát taláta el. A lány földre rogyott, egy szót sem szólt, viszont láttam a fájdalmat ami megjelent az arcán. A francba. Azonnal odamentem hozzá, letérdeltem mellé – Sajnálom! – mondtam szinte csak magamnak miközben kezem az ütés helyére tettem, próbálva elmúlasztani a fájdalmat.

 A kis szörnyetegek gonosz nevetésnek keztek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.Elegem volt a gyerekes kis játékaikból. Összegyüjtöttem minden erőmet felállva, minden dühom beleadva.

-       Elég legyen! – az ablakok megremegtek, majd csend lett a szobában, mindenki figyelt. – Takarodjatok innen! – mintha a hangom kipréselte őket az ablakon úgy futamodtak meg sorjában. Csak egy fordult felém, akit már jól ismertem, az aki Arrow álmait kísértette.

-       Ezzel még nincs vége! – sziszegte.

-       Persze, hogy nincs! 

Ekkor vétettem, ismét egy meggondolatlanságot tettem, megtámadtam mikor ő számított rá. Ő egy könnyed mozdulattal kivédte, majd azonnal támadott. Én pedig elbizakodva elfelejtettem felvenni a pajzsomat. Ez volt a mai nap legnagyobb hibája. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy eltalátta a karom és a homlokom majd, hogy önelégült nevetéssel elmegy. Majd éreztem amint kicsúszik a föld a talpam alól összeesek, majd csak sötéség, hangok és sötétség. Akkor nem lehet ájulás, akkor pedig mi történt?

-       Alexandra! – hallottam Kate hangját, de nem láttam őt sehol, túlságosan sötét volt. – Alexandra, jól vagy?

-       Kate? Hol vagy?

-       Itt vagyok! – fogta meg a kezem, azonnal megfogtam a másik kezemmel, megszorítva mintha az elétem függne tőle, de még mindig nem láttam őt sehol, csak sötétséget.

-       Miért van ilyen sötét? – kérdeztem

-       De hiszen… - kezdte, aztán hirtelen abbahagyta, mintha zokogott volna.

-       Kate? Mi történt? Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de a lány egy szót sem szólt csak csendesen zokogott mellettem.

-       Kate, kérlek mond el mi a baj? – ezuttal sem válaszolt.

-       Kate, mi történt? – hallottam Aisha aggodó, hangját.

-       Azt hiszem megvakult. – suttogta zokogva.

Holdfény 15. fejezet – Lidérc vadászat

 Hello Mindenkinek!

Tudom hosszú ideje nem hallottatok felőlem semmit, de ismét itt vagyok és hoztam magammal a következő fejezetet mire annyira vártatok és most ez a lényeg. Várom a komikat.

Pusy Dark Angel

 Alexandra szemszöge

Szinte rátörtük az ajtót Kate-re, ki még mindig sikoltozott. Hamarosan rájöttem, hogy miért. Egy tündérszerű lény repkedett az álomba merült Arrow fölött, valami varázsigét mormolva. Azonnal rájöttem, hogy nem tündér, hisz csak úgy áradt belőle a gonosz erő. És ha jobban megfigyeltem, inkább egy kis szárnyas szörnyetegre hasonlítottam volna. Kócos hajjal, megtépett szárnyakkal, ruhája pedig rongyos, porfogó volt.
- Egy lidérc! - állapítottam meg Fantasyvel egyszerre. Úgy tűnik, nem csak én jöttem rá.
- Á! A hercegnő! - sziszegte utálatosan.
- Mit akarsz? Válaszolj! - léptem előrébb a tárgyra térve.
- Téged, ki mást?! - felelte egyszerűen, majd megpróbált rám támadni apró fénygömbökkel lövellt felénk. Fantasy azonnal elugrott mögülem, én viszont nem mozdultam. Vártam, hogy elérjen viszont nem felkészületlenül. Koncentrálni kezdtem, és felemeltem az átlátszó pajzsomat. Szerencsére az utóbbi időben megtanultam kellőképpen irányítani, és fenntartani. Ellenségem nagyon meglepődött, mikor a kis labdái visszapattantak a levegőben. Talán azt hitte, váratlanul ér, hát akkor nagyon tévedett. Viszont erre nem számított. Támadásával saját magát találta telibe. Sikítani kezdett, emberfeletti hangon, majd füstölögve eltűnt.
Odamentem Kate-hez, akit Fantasy már nyugtatgatott. A lány még sokkos állapotban volt.
- Kate, minden rendben? - Még mindig rémült volt, hiába próbálta rejtegetni.
- Igen, azt hiszem, csak megrémültem mikor felébredtem, és itt találtam. Soha nem láttam még hozzá hasonlót, csak úgy sugárzott belőle a gonoszság. Elgyengített, félelmet keltett bennem, nem tudtam megvédeni… - Ekkor Arrowra pillantott. - Arrow! - szólította meg gyengéden, hangja még mindig remegett. - Jól van? - nézett rám. Ugye, jól van?
- Nem tudom! - Ekkor támadt egy ötletem. - Arrow! - szólítottam meg lágyan - Ébredj fel! - A fiú azonnal reagálni kezdett a hangomra. Ekkor észbe kaptam, Fantasy! Ő meg mindig a szobában tartózkodott.
"- Fantasy, menj el!" - küldtem felé gondolatban.
"- De miért?" - értetlenkedett.
"- Menj! Arrow nem szabad, hogy meglásson! Ő nem tudja a titkom, és ha meglát, nagy valószínűséggel rájön!"
"- De..."
- Nincs de! Fantasy, ez parancs! - mondtam ki végül hangosan, mire az angyalom eltűnt. Ezért még később beszélünk, kis híján lelepleztél! Dühöngtem tovább magamban. Tudtam, hogy hallotta, de nem válaszolt.
- Alexandra? - hangja gyenge volt, azonnal rájöttem, hogy miattam ébredt fel. Nem értettem, miért vagyok ilyen hatással rá, de a lényeg, hogy ez alkalommal, mikor szükségem volt rá működött. Remélem, Kate nem fog kérdőre vonni emiatt, mert fogalmam sincs, mit mondjak. Most csak abban reménykedhettem, hogy Arrow nem látta meg Fantasyt, mert akkor az eddigi erőfeszítésem mind romba dőlt.
- Igen?
- Miért vagy itt? Azt hittem, többé nem akarsz majd látni. - Kate-tel összenéztünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon, csak azt tudtam, hogy nem árulhatom el neki az igazat, az semmin sem segít.
- Beszélni akartam Kate-tel. Ő mondta, hogy valami nincs rendben veled, ezért jöttem be. - Láttam rajta, hogy nem ezt a választ hallotta volna legszívesebben. Jól tudta, hogy szívem mélyén még kicsit neheztelek rá  és az zavarta igazán, hogy ezen nem tud változtatni. - Rémálmod volt megint?- költői kérdés, hisz nagyon is jól tudtam a választ. Ez a lidérc kísértette folyamatosan az álmait, csak az okát nem értem, hisz azt mondta, engem akart, akkor miért Arrowra szállt?
- Megint!
- Talán segítene, ha beszélnél róla! - javasolta Kate.
- Talán. De képtelen vagyok. Egyszerűen nem megy!
- Próbálj meg pihenni! Nem hiszem, hogy ismét rémálmod lesz. Kate beszélhetnénk egy pillanatra?
- Persze! - majd elhagytuk a szobát.
- Te hogy vagy?- kérdeztem miután kiértünk.
- Valamivel jobban. Az istennőre, egyetlen szörny sem rémített meg ennyire. Valami nincs rendben ezzel a lidérccel. Túlságosan félelmetes.
- Tudom, és valami azt súgja, hogy vissza fog térni, méghozzá nem egyedül.
- Mi tévők legyünk?
- Menj vissza Arrowhoz és próbáld megnyugtatni, míg elalszik és találkozzunk fél óra múlva a kertben. 
- Mi a terved?
- Beszélünk Aishaval, hátha hárman jutunk valamire.
- Rendben.
Miután Kate visszament Arrowhoz én is visszavonultam a szobámba. Valójában nem tudtam mi tévő legyek, abban sem voltam biztos, hogy Aisha képes lesz segíteni, csak reménykedtem abban, ami eddig reménytelennek tűnt. De nem hagyhattam cserben őket. Nem tehettem, rám vártak úgy akár egy megváltóra, meg van a hatalmam hozzá, nincs semmi kifogásom, ez a kötelességem. Hiába, Arrow csalódást okozott nekem és Kate ok nélkül akart megölni, félre kell tennem mindezt és megtennem a tőlem telhetőt értük, a népemért.
"- Ne akard, hogy a barátokból ellenségek legyenek" - hallottam Madya hangját a fejemben.
"- De túlságosan nehéz számomra. Nem tudom, hogy képes vagyok rá."
"- Félre kell tenned az érzelmeket, nem szabad gátoljanak, ezt jól jegyezd meg. Akkor is, ha nehéz ne add fel a reményt. Hallgass az ösztöneidre, azok mutatják meg a helyes utat. Sokszor nehéz lesz a választás, de sose hagyd, hogy az akadály megtörjön."
"- Máris nehéz" – sóhajtottam, aztán  eszembe jutott az anyámtól kapott könyv, a levél borítékjában találtam egy különleges kulcsot, mely tökéletesen illett a könyvön levő pecsétbe. Óriási kő esett le a szívemről, mikor kinyílt, mintha már a megoldást találtam volna meg a gondjaimra. Mikor fellapoztam, megértettem miért adta anyám azt az aprócska útmutatást hozzá. A fejezetek labirintusa közt egyszerű volt elveszni. Ezernyi kérdés merült fel bennem, mi válaszra várt már jó ideje, de mind hanyagolnom kellett őket, most más volt a fontosabb. A lidérc végleges elűzése. A kezem a könyv lapjaira tettem, és egy dologra koncentráltam, a lidércre. Amint levettem a kezem, a könyv lapjait mintha szél kapta volna fel, majd pillanatok múlva minden helyreállt. Betekintettem a nyitott könyvbe, majd megláttam a címet. Működött. Bár nem volt sok információ róluk.
"A lidércek más néven álommanók, könnyen befolyásolható lények. Önmagukban nem veszélyesek csak mások álmaiba bújva szórakoznak, rémálmokat vagy hiú vágyakat keltve. Ha viszont irányítás alá kerülnek, pusztítóvá válnak." Pusztító. Meg kell akadályoznom. Rápillantottam az órára, majd feleszméltem. Már több mint fél órája lent kellett volna lennem. Gyorsan becsaptam a könyvet, és a biztonság kedvéért betoltam a párnám alá, és már rohantam is. Párosával szedtem a lépcsőket lefele, majd szinte leütöttem Flaviust a bejáratnál. Szerencsére egyikünkben sem tettem kárt.
- Hova ez a sietség, hercegnő?- szólt utánam miközben elkapta a karom.
- Bocs Flavius, de most nem érek rá fecserészni! - próbáltam kiszabadítani a karom, sajnos sikertelenül.
- Történt valami?
- Semmi különös, csak akadt egy kis elintéznivalóm! - láttam, hogy valamit sejt, és ellenzi méghozzá nagyon is.
- Rendben, de ha bármiben segíthetek, csak szólj. Mindig állok a rendelkezésére.
- Nyugi, nem felejtem el, de ha most megbocsájtasz tényleg késésben vagyok. - Szerencsére nem ellenkezett tovább, hanem elengedte a karom, majd meghajolva elköszönt. Megnöveltem a tempót átszelve az udvart a kertbe jutva. Kate már ott volt és Aisha is. A probléma csak az volt, hogy farkasszemet néztek egymással, támadásra készen. 
- Hagyjátok abba! - kiáltottam, mire mindketten felfigyeltek. - Megtudhatnám, mi bajotok egymással? - flegmatikusan néztek végig egymáson, majd egyszerre válaszoltak.
- Semmi!
- Remek! Akkor fejezzétek be a folyamatos ellenségeskedést, mert most olyan dologról van szó, hogy együtt kell dolgoznotok. És a csapatmunkában nem tűröm el az effajta viselkedést. Érthető voltam? – Tudom, kicsit durva voltam velük, viszont elegem volt, hogy mindenhol ott kell lennem, mert másképp kitör a harmadik világháború.
- Rendben!
- Aisha, azért jöttünk hozzád, hogy te talán tudsz segíteni. Mit tudsz a lidércekről?
- Lidércek?- lepődött meg. – Nos, tündérszerű lények, akik az álmokkal játszadoznak. Ez az egyetlen életcéljuk.
- Hogyan lehet elűzni őket?
- Hát, évszázadok során sok módot találtak az emberek az elűzésükre. Léteznek kenetek, gyógyteák, füstölők és ezernyi más módszer. Viszont azt nem értem, miért szükséges ez? A lidércek évszázadok óta kerülik a vámpírok álmait.
- Ebben tévedsz! - szólt közbe Kate.
- Tessék?
- Arrow álmait már néhány hete kísérti egy lidérc, és valahogy más mint a többi.
- Ezt hogy érted?
- Gonosz erőt éreztem a közelében.
- Fekete mágia? Úgy gondolod, megbabonázták?
- Igen, azt hiszem.
- De ki tette?
- Van egy olyan érzésem, hogy tudom.
- A király? - Nem rá gondoltam, de helyeseltem. - Talán tudja, hogy visszatértél?
- Több mint valószínű. De ez most nem fontos, meg kell szabadulnunk tőle.
- Hogyan?- kérdeztek egyszerre.
- Gondoltam, ellátsz néhány jó tanáccsal.
- Mágia ellen mágia a leghatékonyabb. Viszont ilyen helyzettel még nem találkoztam. Talán az angyalod segíthet - javasolta Aisha.
- Nem hinném! - vágtam rá kurtán. Aisha kérdőn pillantott rám, már nyitotta a száját, hogy kifejezze kíváncsiságát, de szerencsére Kate megelőzte őt.
- Szerintem is mást kell kitalálnunk. Mi lenne, ha megbénítanánk, majd elkapnánk? - terelte el a szót, amiért nagyon hálás voltam. Nem akartam Fantasyval beszélni, egyelőre látni sem akartam azok után, amit tett, hadd legyen ideje gondolkodni a dolgokon.
- Érdekes ötlet, talán beválhat. Léteznek Benito varázslatok és mágiák...
- Arra gondolsz, hogy én varázslattal te pedig mágiával támadsz ellene.
- Én pedig egy különleges hálóval elkaphatnám.
- Igen! 
- De ez az egész balul is elsülhet. Igaz?
- Sajnos igen, két szempontból: Ha nem kombináljuk jól a két erőt, és ha túl sok energiája marad és kiszabadul.
- Be kell vállalnunk a kockázatot, nincs más választásunk.
- És mikor lesz a támadás?
- Ma este!- vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Miért vagy annyira biztos benne?- érdeklődött Kate.
- Magam sem tudom, egyfajta sugallat.
- Az istennő nem hagy soha cserben - mondta Aisha.
- Tudom. Rendben, akkor mi legyen a varázslat?
- Abból létezik sok, viszont csak egy lenne igazán alkalmas. A Paralize lenne az.
- Rendben, és mi lesz a mágiával?
- Ne aggódj, afelől majd én intézkedek. Igyekeznünk kell, már nincs sok időnk. 
- Akkor, ahogy megbeszéltük, szürkületkor találkozunk - bólintottak, majd visszamentek a kastélyba. Én meg maradtam a friss levegőn, éreztem, hogy hamarosan hajnalodik, de nem zavart. Élveztem a hűvös szellő bársonyos simogatását, és a csendet mely eluralkodott az egész birtokon. A csata előtti csend. Mintha már a levegőben éreztem volna a közelgő veszélyt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, de valahogy nem kételkedtem magunkban. Becsuktam a szemem és élveztem, ahogyan a lágy szellő belekap a hajamba.
- Én is beszállhatok Charlie angyalai közé?- szólt valaki a hátam mögül, hirtelen összerezzentem. Mikor megfordultam, Robert csintalan mosolyával találtam szembe magam.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni.
- Nem ijesztettél meg, csak a frászt hoztad rám. Mondd csak, te mióta hallgatózol?
- Csak erre jártam, és meghallottam, hogy készülődtök valahová szürkületkor, hármasban. Ez hallgatózásnak számít? Gondoltam csatlakozhatnék, ha nem zavar.
- Bocs Robert, de ez most csajos buli lesz. Talán legközelebb!
- Kár. Amúgy, mióta egyezel Kate-tel? Mikor legutoljára láttalak egymást megölni próbáltátok. És a sátánlány? Ő is kedvel téged?
- Úgy tűnik! Megpróbálok több barátot szerezni, mint ellenséget.
- Értem.
- Ha most megbocsájtasz, megyek pihenni kicsit.
- Persze. Nem szeretnélek fenntartani. - azzal hátat fordítottam neki, és lassú léptekkel indultam a kastély felé.

- Alexandra! - szólított meg utólag. Mikor visszapillantottam rá, kicsit szomorkás arcot vágott. Nem tudtam az okát, de nem is engedte, hogy megkérdezzem - Pihenj jól! - nem erre a válaszra vártam a fel nem tett kérdésemre, de nem taglaltam tovább a témát, talán csak nekem tűnt úgy…

Holdfény: 14. fejezet: A levél

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után ismét itt vagyok és, hoztam a várva várt fejezetet. Remélem ezúttal is elnyeri a tetszésetek ahogy az eddig is volt. Nem utolsó sorban pedig szeretnek köszönetet mondani Linának a segítségért, ő vállalta el a történet bétázását.

Jó olvasást és várom a komikat.

  Pusy Dark Angel

*Alexandra szemszöge* 

 - Mi folyik itt? - ismételtem kérdésemet. Mindenki meglepetten tekintett vissza rám, mintha szellemet látnának, de nem szólt senki semmit. Kezdett nagyon idegesíteni ez a helyzet. Mi lelt mindenkit, hogy így viselkednek.
    
- Ezek azt hiszik bántottalak! - válaszolta végül Aisha.
    
- Fogd be a szád! – ordított rá Arrow. Ezt nem tűröm tovább! Mégis mit képzel magáról? Hogy emelheti fel a hangját egy olyas valakire, akit lényegében nem is ismer? Egy olyan személyre, akit én a barátomnak tartok.

  - Elég! Azonnal hagyjátok abba! Le a fegyverekkel! Most! – adtam ki a parancsot automatikusan, mintha már évezredek óta a vezérük lennék, bár nem éreztem magam soha annak. Csodák csodájára az őrök habozás nélkül engedelmeskedtek és egy mosoly tűnt fel az arcukon, mely mintha azt sugározta volna: „Üdv ismét köztünk Hercegnő!” Flavius először hezitált, majd ő is követte az őrök példáját. Egyedül Arrow maradt fegyverrel a kezében. Miért is nem csodálkoztam... Olyan önfejű és gyerekes. Szúrós pillantást küldtem felé, ezzel jelezve, hogy jobban jár, ha nem szegül ellen. Hamar megértette és engedelmeskedett. Ez meglepő volt mivel ő nem tudta, hogy valójában ki vagyok. Vagy mégis? A francba rá kellett jönnöm, mit tud.

- Mondjátok, ez mire volt jó?

-Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt, ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál. – Tényleg ilyen komoly lehetett a helyzet, míg én az angyalommal beszéltem? Ha nem ébredek fel időben, meg is ölhették volna a barátaimat miattam, az én felelőtlenségem miatt. Hogy nem voltam képes erre is gondolni? Ha pedig megtörtént volna, az mind az én lelkemen száradt volna. Mind miattam.
    
- „Hagyd abba ezt az ostobaságot, Alexandra!” – azonnal felismertem a hangját. Akkor is, ha csak egy gondolat volt. Rögtön Aisha felé vetettem a tekintetem. Ő is engem figyelt.
    
- „A gondolataim között turkálsz?”

 - „Nem, egyáltalán! A gondolataid ordítva találnak rám. Jobban kéne figyelned az ilyesmire. Sok bajt okozhat.”

 - „Nem nagyobbat mint ez. Miért ostobaság? Valljuk be őszintén Aisha, ez így van. Ezért a döntésemért te és Démon az életeteket is veszthettétek volna. Ez az igazság, ezt te sem tagadhatod!”

 - „Alexandra könyörgöm, hagyd ezt abba! Ne nézz már gyereknek. Meg tudom védeni magam. Mit gondolsz miért tartanak veszélyesnek? – Ebben igazat adtam neki. Mikor először láttam meg Aisha-t, Flavius semmiféleképpen nem akart a közelébe engedni. – Szerintem a macskád is tud veszedelmes lenni, ebben nem kéne kételkedned!”

  - „De...”

  - „Nincs de! Kérlek ne rágódj ezen, jó? Így is van elég gondod!”

- „Rendben!”
    
- Elmehettek! – mondtam végül az őröknek, majd Flaviusnak, akik szó nélkül engedelmeskedtek. Majd Aisha felé pillantottam, ki szintén hamar vette az adást.

 - „Hát... most nem szívesen lennék a helyedben.” – küldte felém a gondolatait miközben visszavette emberi alakját és elsétált. Ez csak mosolyt csalt az arcomra. Jelenleg magam sem lettem volna szívesen a helyemben, de nem volt mit tennem.

 - „Ne aggódj Démon! Minden rendben!" – rosszalló tekintetet vetett rám, mikor rájött mit tervezek. Vonakodva, de végül mégis csak magamra hagyott Arrow-val. Tudtam, hogy valami komoly oka lehet, ha eljött, de erre nem volt időm. Elhatároztam, hogy később majd megkeresem és megtudakolom tőle.

 - Mit keresel itt? – váltottam hangnemet, próbáltam rejtegetni a csalódottságom fájdalmát. – Kate-tel kéne lenned.

 - Igen, tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
    
- Bocsánatot? Mégis miért? – lepődtem meg a szándékán.
    
- Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak és sajnálom a mostani kis incidenst is. Nem voltam önmagam. 
Olyan volt, mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkozásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Kate-t. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékom játszadozni az érzéseiddel. Tudom, hogy ez nem mentség, de azért remélem, hogy egyszer képes leszel megbocsájtani nekem. – öntötte ki nekem a lelkét.

Nagyon meglepett, hogy ilyesmit is megtesz, megakaszkodik, hogy bocsánatot kérjen. De nem tudtam tovább hallgatni. Túlságosan fájtak az emlékek az együtt töltött pillanatok, melyek oly valóságosnak tűntek. De én is hibáztam, hisz túlságosan bele éltem magam ebbe a helyzetbe, akkor is, ha valójában nem ismertem eléggé Arrowt. Nehezemre esett visszatartani a könnyeket melyek előkívánkoztak, de nem mutathattam magam gyengének senki előtt.

  - Megbocsájtok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre – hadartam monotonon, bár nekem nehéz volt ezt tennem, de nem is akartam tovább hallgatni a bocsánatkérését. – Mondd, miért vállaltad most magadra a felelősséget? – tértem egy olyan témára, ami igazán érdekelt.
  
- Mert az én hibám volt – válaszolta bűntudatosan. Éreztem a hangján az őszinteséget. – Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány fogta a kezed azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az örök figyelmét is, másképp senkinek sem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád, ahogy a többiek tették. Egyszerűen nem értettem mi történik.

Valósággal szó nélkül maradtam. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen képes volt bevallani a hibáját, tévedését. Bárcsak nekem is ilyen könnyen ment volna. Bárcsak egyszerűen elé állhattam  és bevallhattam volna, hogy én vagyok a hercegnő. Viszont számomra ez nem volt olyan könnyű. Bárcsak az lett volna. Bárcsak megtehettem volna, de sajnos képtelen voltam rá. Valami azt súgta, hogy Arrow azonnal hátat fordított volna nekem, amint megtudja. Vagy talán még rosszabb. Képzeletemben lejátszódott a jelenet, miszerint megtámad, vagy örök ellenségekké válunk, esetleg faképnél hagy, amiért eltitkoltam előle egy hasonló dolgot. – Valami baj van? – nézett rám gyanakvóan. A francba, ha most rajtakap, nekem végem. Hirtelen az ajkamba haraptam a földet fixírozva. Gondolkozz Alexandra! Gondolkozz!

 - Nem! Semmi! – viszont a gyanakvás nem tűnt el az arcáról. – Arrow? – kérdeztem végül.

 - Igen? – hangja gyengéd volt és kíváncsi.

- Miért utálod annyira a nemes vámpírokat? Tettek valamit ellened? Vagy... – nem folytattam, inkább a szemébe néztem várva a válaszát. Arca megkeményedett, elsötétült szemei a messzeségbe barangoltak. Néhány percig merengett. Jól esett a csend, de kis idő múlva kezdett kínossá válni, mégsem voltam képes megtörni.

 - Nem tettek semmit – kezdte lassan. – Illetve nem azzal van gondom, hanem inkább... – látszólag a megfelelő  szavakat kereste – inkább a létezésük.
Na most már végképp nem értettem.
   - Ezt nem értem! – vallottam be neki.

 - Utálom őket, mert léteznek és léteztek! – borult ki végül, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. –  Tudod, az aranyvérűeknek minden megadatott. Ok olyanok akar a kaméleonok. Képesek elrejtőzni az emberek között, nem ragyognak, testhőmérsékletük kedvük szerint változtatják. Olyanokká válnak, mint az emberek és képesek évszázadokat köztük élni anélkül, hogy bárkinek feltűnjön. De mi... minket azonnal kiszúrnak. Számunkra nagyon nehéz az emberek közelébe jutnunk és veszélyes egyben, főleg a tapasztalatlanoknak.

Itt jelentőségteljes pillantást vetett rám. Szóval tapasztalatlannak képzel. Nem is tudja, mennyire téved!   

- Neked is nagy szerencséd volt, hogy megmentettelek – folytatta.
Tessék? Most viccel? Először le akart lőni, nem megmenteni! Nem kértem a segítségét, boldogultam nélküle is.
   
- Csodálkozom, neked hogyan sikerült megmenekülnöd, hisz a város közelében lehettél. 


Ha így folytatod ne csodálkozz, ha lekeverek neked egyet Mr. Beképzelt Kaszanova! Szinte a fogaimat csikorgattam már dühömben. Mégis mit képzel? Hogy ő a tökéletesség?
   
- De ez most lényegtelen! – kezdett rá újból.

Persze, most már lényegtelen, ha sértegetsz, ha nem!
  
- Az aranyvérűek csak természetfeletti szépségük és vonzerejük miatt felismerhetőek. Viszont kevesen vannak azok akik valaha is lebuktak, hisz képesek manipulálni az emberek agyát. Vonzerejük és hatalmuk is sokkal nagyobb, mint egy átlagos vámpírnak. Az elismert vezérek mind nemesek, az átlagos vámpírok és a félvérűek alacsonyabb rendűek és legtöbb nemes lenézi őket. Egyszóval nekik minden megadatott, nekünk pedig fele annyi sem – beszélt róluk utálattal.

Akkor a megérzésem mégsem tévedett. Ha Arrow rájött volna, hogy ki vagyok valójában, biztosan megutált volna, amit nem engedhettem meg magamnak. Nem engedhettem, hogy még több ellenségem legyen, így is elég volt tudnom, hogy ott van Josephin a vámpírseregével, aki rám vadászott és arra várt, hogy félrelépjek. Egyelőre titokban kellett tartanom előtte, hisz amíg nem tudott róla, addig nem fájt neki. Viszont ott volt a nyomasztó gondoltat, miszerint egy nap az igazság elkerülhetetlen lesz, és akkor muszáj lesz szembe néznem vele. Addig viszont eszem ágában sem volt megtenni. Jobb a béke. Attól kezdve azt tervezem, hogy távol tartom magam tőle, nem akartam több szenvedést. Flaviusnak igaza volt, csak fájdalmat okozott nekem. Nem is tudom miért foglalkoztam vele annyi ideig. De  igen, tudom! Hiú ábrándokban éltem, de ennek véget vetettem!

- Jól vagy?
    
- Igen, azt hiszem, csak kicsit fáradt vagyok. Ha nem haragszol most megyek és visszavonulok a szobámba. –  Nem vártam meg, míg észbe kap, már indultam is. Nem akartam magyarázkodni, hogy gyanút keltsek, viszont tényleg fáradtnak éreztem magam.

 Felsiettem a lépcsőn majd kicsit lustán sétáltam végig a folyosón. Az ajtóhoz érve valaki megszólított.
    
- Üdvöz légy hercegnő! –  a szomszédos szoba felé tekintettem. Nem is vettem észre, hogy Kate ott állt. Úgy tűnt tényleg pihenésre volt szükségem. – Még egyszer bocsánatot akartam kérni, nem kellett volna ész nélkül megtámadnom téged. Sajnálom, felelőtlenül viselkedtem.
Még ő beszél felelőtlenségről? Mellettem ez semmiség.

  - Üdvöz légy Kate! Nincs harag ne aggódj. Hogy van Arrow?

 - Igazad volt. Nem tudom, hogy rémalmai vannak vagy sem, viszont látom rajta, hogy valami nincs rendben.

 - Ezt, hogy érted?
    
- Régóta ismerem. Tudom, mikor nincs valami rendben.
    
- Őszintén nem tudom mi tévő legyek.
    
- Talán kérd ki a sötétség lányának tanácsát. Amint tudom, kedvel téged, biztosan segítene.
    
- Aishara gondolsz? De honnan tudod, hogy jóban vagyok vele?
    
- Igen rá. Tudod erre gyorsan terjednek a hírek.

  - Rendben holnap beszélek vele. Most ha nem haragszol, lepihennék. Viszont ha valami baj van, kérlek szólj azonnal.

 - Ez természetes. Jó pihenést hercegnő.  – Már túl fáradt voltam ahhoz, hogy figyelmeztessem, vigyázzon a titkomra.

 Beléptem a szobámba az ágy már csábítóan hívogatott. Mikor közelebb léptem, megpillantottam a fekete borítós könyvet az ágyam szélén, amiről eszembe jutott a levél, mely már jó ideje a felsőm alatt lapult. Leültem az ágy szélére kezemben tartva a levelet. Hezitáltam és töprengtem mi tevő legyek. „Alexandrámnak” – ez állt a hófehér borítékon, de mi van akkor, ha nem nekem címezték?

- Ó istennőm! Mi tévő legyek?
    
- „Hallgass az ösztöneidre, megmutatják a helyes utat.”
    
Becsuktam a szemem, mélyet lélegeztem és döntöttem. Kinyitom. Felbontottam óvatosan a borítékot, melyben egy szinten fehér papír volt. Csak ennyi állt rajta: 
„Nyisd ki!”
    
Tessék?! Most viccel? Hogy nyissak, ki egy papírdarabot? Aztán észbe kaptam. Valójában ez egy rejtvény volt.
    
- „Valami baj van? Hallom nagyon zaklatott vagy.”

 - „Fantasy! Szükségem van rád! Jöjj hozzám!”

  Alig foglaltam gondolatba a mondanivalóm Fantasy vakító fény kíséretében megjelent a szobában.
    
- Jó  újra látni téged Alexandra! Mondd csak, mi a baj?

- Nézd! – mutattam a papírra a kezemben – Egy rejtvény és nem tudom megoldani.

 - Egyszerű! Kövesd az utasítást!
    
- Tessék?
    
- Ez egy Croudom, Alexandra! Így nevezik a vámpírok levelét. Látszólag semmi különös nincs benne, viszont sokkal több, mint egy egyszerű  levél. – Ekkor a levélre pillantott. – Parancsolom, hogy nyílj ki! – de a levél ekkor összehajtódott, színét éj feketére váltotta és egy villám alakú pecsét zárta le. – Francba, egy biztonsági zár. Nagyon fontos egy levél lehet, ha így lezártak.
    
- Megpróbálhatom én is?

 - Persze, de vigyázz, az ilyen zárak veszélyes sebeket tudnak ejteni. – Ez valahogy mégsem rettentett vissza. Bíztam az ösztöneimben, amik azt súgták, nem kell félnem.
  
- Parancsolom, hogy nyílj ki! – Erre a levél engedelmeskedett, színe ismét hófehér lett és kinyílt a kezemben. Ezúttal viszont láthatóvá  váltak rajta az igazi sorok. Végre sikerült!
    
- Neked címezték! – nem kérdés volt mégis válaszoltam.

- Igen tudom. A hangom bontotta fel a zárat. Anyám tudta, hogy visszatérek.

 - Mit írt?


 Kedves Alexandrám!

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudok melletted lenni és nem láthatsz viszont, ahogy én sem. Nem tudom, hogy emlékezni fogsz-e még rám miután visszatérsz, de talán jobb is így. Az emlékek csak fájdalmat okoznának számodra, amitől óvni szeretnélek. Sajnos a gonosz erősebb volt nálam és ravaszabb. Tudod mindig is abban reménykedtem, hogy meg tudlak védeni a harc elől, de úgy tűnik a sors ellen nekem nem volt esélyem. Azért harcoltam, hogy egy szebb jövőt teremtsek neked, egyetlen gyermekemnek és egy olyan birodalmat, ahol a béke uralkodik. De a harc a vesztembe vezetett, így csak rontottam a helyzeteden. Sajnálom, remélem egyszer meg tudsz bocsájtani nekem emiatt és azért, hogy most nem lehetek nagyobb segítségedre ebben a helyzetben.
   A vérháború  előtt megkértem apádat, hogy vigyázzon rád. Valahogy már akkor éreztem a halál közelségét, viszont abban nem lehettem teljes mértékben biztos, hogy apád mindvégig képes lesz melletted maradni, ezért írtam ezt a levelet. Tudod gyermekem, mi nem arra hívattunk, hogy fényes dicsőséget arassunk. Nem! Én ezt már a harc előtt tudtam, mégis megpróbáltam nem elhinni. Az igazi dicsőségért neked kell harcolnod.
   A könyv melyben ezt a levelet találtad, nagy segítségedre lesz, viszont ugyanúgy bűbáj védi. Ez a könyv egy nagyon értékes darab, sokat segíthet majd neked, viszont vigyáznod kell, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Évezredek óta a családunk tulajdona. Még a nagymamádtól kaptam, aki az ő édesanyjától örökölte és így generációkon keresztül jutott el hozzád. Minden tulajdonosa gyarapította a könyv tartalmát tapasztalataival. Neked is ezt kell tenned, hogy a további generációk is hasznát vegyék. Jó barátnőm Katrine Rosen megígérte, hogy gondoskodik róla, nehogy rossz kezekbe kerüljön, ahogy azt is, hogy segít majd utadon, amiben csak tud.
   Most pedig ideje elárulnom a könyv titkát. Kinyitásához nem elég csak egyszerűen rá parancsolnod. A borítékban találsz egy kulcsot, annak segítségével megnyithatod. Tedd a borítón található kulcs alakú pecsétre, akkor fogja megmutatni valódi tartalmát. Eligazodni pedig egyszerű benne. Csak tedd a kezed az első lapra és koncentrálj arra, amit tudni szeretnél, a könyv pedig megmutatja neked a választ.
   Csak annyira kérlek meg, hogy nagyon vigyázz rá, hogy megkönnyítsem a dolgod, keresd meg benne a disapearum mágiát. Ez egy elrejtő  mágia, melyek segítségével, mindig magaddal viheted a könyvet gond nélkül.
   Végezetül csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szeretlek Alexandra és sajnálom, hogy nem tehetek többet érted, viszont gondoskodtam arról, hogy ne légy egyedül. Ott van Katrine a barátnőm, Falvius a harcosom és nem utolsó  sorban az apád is melletted áll! Igen Alexandra, az apád még él. Tudtam, hogy a háborúban meg fogok halni ezért apádra egyfajta védő mágiát helyeztem, ami nem engedi, hogy meghaljon, csak az ellenség fogja azt hinni. Keresd meg őt, szükségetek lesz egymásra.

                               Szeretlek egyetlen gyermekem.

                                                         Starlyn

Mire végig olvastam a lélegzetem is szinte elakadt és a könnyek patakként kígyóztak végig az arcomon.

 - Ez hihetetlen! Az apám még él! – mondtam ki hangosan az örömhírt, mire Fantasy megmeredt mellettem.

-  A király még él? De hiszen...- hirtelen elhallgatott.

- Alexandra!- hallatszott Kate kétségbeesett kiáltása a szomszédos szobából. Fantasyval összenéztünk, majd sietve indultunk a szomszéd  szoba felé...

Holdfény: XIII. Fejezet:- A kalamajka

 Kedves olvasok, amint ígértem meghoztam az új fejezetet. Remélem elnyeri tetszésetek és sok komival ajándékoztok meg. Úgy tűnik átleptük a 9000res látogatási határt amit nagyon szépen köszönök, minden egyes olvasónak.

Pusy, Dark Angel

Arrow Szemszöge

...Mikor Alexandra előttem esett össze, iszonyatosan megrémültem, ahogy mindenki más az edzőpályán, aki észrevette. Azt hiszem egy sereg újszülött ellen való harc sem keltett volna ki ilyen érzést belőlem.

–Alexandra!–kiáltottam miközben letérdeltem mellé. Nem tudtam mi okozta az ájulást és azt sem, hogy mit tegyek.

–Csak kimerült. Vidd fel a szobájába, pihenjen.–Mondta Robert. Nagyon pikkeltem a fiúra, mert láttam, hogy szemet vetett Alexandrára. De nem tétováztam sokáig, karjaimba vettem és felvittem a szobámba, hogy ne tudja zavarni senki. Nagyon idegesített ez az egész. Telt múlt az idő és a lány aki fontos volt nekem, meg nem tért magához. Iszonyú volt a tehetetlenség.

Egyszer csak zihálva ült fel az ágyon. Óriási kő esett le a szívemtől, látva, hogy magához tér.

–Jól vagy?

–Igen, csak a fejem még kicsit hasogat. Mi történt?

–Nem tudom! Egyszer csak összeestél, azt sem tudtam mitevő legyek. Nagyon rám ijesztettel, ugye tudod.

–Bocsánat!

–Most pihenj kérlek.–azt hiszem az rám is rám férne, hisz a tegnap sem aludtam egy szemhunyást sem. Miatta. Tudtam, hogy megbántottam és meg sem engedte, hogy megmagyarázzam. Egész „éjjel” emésztettem magam emiatt. Emellett a vérszomjam is egyre csak nő. Egyértelmű pihenésre van szükségem.

–Arrow?

–Hm?

–Miért hoztál a te szobádba? Te hol fogsz pihenni?

–Miattam ne aggódj, nem vagyok fáradt.–Ez nem volt igaz, de muszáj volt hazudnom. Nem akartam, hogy miattam aggódjon. De mintha átlátott volna rajtam.

–Arrow! Nekem nem kell hazudnod. Gyere ide.–Húzódott arrébb az ágyon, helyet engedve nekem is. Hirtelen rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. Talán nem a legjobb ötlet.

Ugyan már Arrow, Alexandra nem fog megenni, viselkedj már férfi módra! Nem tétováztam tovább, odabújtam mellé. Viszont az álom nem jött szememre. Folyton csak őt bámultam, szépséget mellyel úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Már elaludt mikor lágyan magamhoz öleltem. Ekkor kinyitotta gyönyörű szemeit, ami azonnal rabul ejtett. Egész nap képes lettem volna így maradni, de valami megzavart. Valaki megköszörülte a torkát a szoba másik felében.

Amint megláttam a fotelon ülő vörös szépséget azonnal megfeledkeztem Alexandráról. Olyan volt mintha mely álomból ébresztett volna fel, agyamról eloszlott az ezüst köd mely eddig elvakított. Tekintetem találkozott dühös pillantásával, akkor megértettem viselkedését.

–Kate! Ez nem az aminek latszik!–kezdtem magyarázkodni, mert ezt a helyzetet könnyen félre lehet érteni.

–Aha persze!–mondta ingerülten, de próbálta a nyugodt színvonalat tartani. Nem nézett rám inkább a fegyverét fixírozta–Talán őt perccel később kellett volna jöjjek.–ekkor már felállt–Akkor már az lett volna!–majd kiviharzott.

Már csak ez hiányzott.

–Kate!–kiáltottam utána, majd követtem őt.–Kate, várj!–Rohantam utána, viszont szavaimat elengedte a füle mellett. Mikor végre sikerült utolérnem, elkaptam a karját, hogy megállítsam. Olyan gyilkos pillantást vetett rám amilyet azelőtt soha senki másra. Szinte olyan érzésem támadt, hogy bármelyik pillanatban, megölhet, leszúr a lándzsájával, de nem érdekelt. Túl sokat harcoltam érte. Nem fogom engedni, hogy romba dőljön minden amit eddig  oly nehezen építettem fel. Nem adom fel. Legalább is nem ilyen könnyen.

Kitépte a karját az enyémből, majd tovább, ment.

–Kate, kérlek...

–Nem Arrow! Kértél tőlem egy esélyt, én megadtam neked. Kijátszottad a kártyáidat, a játékot mégis elvesztetted. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned! Stellának igaza volt. Nem vagy más mint egy nőcsábász, egy kaszanova. Nem is tudom miért nem hittem neki.–sziszegte megvetően a szavakat.

–Ez nem igaz!–Állt ki mellettem valaki. Mikor hatra pillantottam, megláttam. Alexandra, mert ellent mondani Katenek.

–Ó, tényleg?–emelte fel az szemöldökét.–Veled azonnal számolok.–Majd egy pillanatra eltűnt. Mikor visszatért, kardot dobott Alexandra kezébe.–Harcolj!–Majd meg is támadta.

Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Meg kellett volna állítanom őket, mielőtt valamelyiknek bántódása esik. De képtelen voltam megmozdulni, lábam földbegyökerezett és szám sem volt hajlandó hangot kiadni, látván azt a „véres” harcot amit vívnak. Félelem nélkül estek egymásnak, mintha fegyvereik csak játékok lennének. Aztán megláttam, hogy Kate erőfölényben van és már tudtam, hogy nem fog megkegyelmezni Alexandrának.

–Hagyjatok abba!–találtam meg a hangom–Teljesen megbolondultatok?–ekkor ma közéjük akartam állni.

–Robert, Ben állítsatok meg! Ez a kettőnk harca!–ekkor hirtelen, négy erőteljes kar ejtett fogságba. Fogalmam se volt róla, hogyan került ide Ben és Robert, hisz az előbb meg nem voltak sehol.

–Eresszetek el! Még a végen kart tesznek egymásban!–ordítottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkukból. Sikertelenül, túl erősek voltak számomra.

–Én nem féltenem, Katetet, kitűnő harcos!–dicsérte Ben. Ezt én is jól tudtam. Ő a legjobb női harcos. De ez gondolat nem nyugtatott meg.

–Hát én Alexandrát nem becsülném alá! Tehetséges a harcművészetben!–valahogy ez sem nyugtatott meg. Nem is értem, ők hogy nézhetik tétlenül ezt a harcot.

A küzdelem egyre hevesebb lett, meg Kate leterítette a földre ellenfelét. Azt hittem itt a vég, de nem. Úgy tűnik Alexandra is harcos típus, ki nem adja fel valami könnyen. Hamar talpra állt és folytatta. Már jó ideje támadtak egymást, de egyikőjükön sem ütött ki a fáradság. Majd pár pillanat múlva, nagy meglepetésemre, Kate került a földre. Alexandra fenyegetőn szegezte rá kardját, hogy eszébe se jusson megmozdulni.

Ledöbbentem, ennek láttán. Valaki képes volt legyőzni, Katetet? Lehetséges ez?

Kis ideig farkasszemet néztek, majd Kate szólalt meg először.

–Győztél!–undorral mondta ki a szót. Láttam rajta, megviselte, hogy valaki képes volt legyőzni őt. Felállt majd elsétált. Ekkor Alexandra tekintetével találkoztam. Képtelen voltam kiolvasni belőle akármit is. Talán csalódottság rejtőzött lelke mélyén, mit tökéletesen leplezett.

 Jól tudtam, hogy mindkettőjüknek csalódást okoztam. Visszagondolva tetteimre, egészen olyan mintha nem is én lennék. Már tudtam mit kell tennem. Kate után indultam és csak abban tudtam reménykedni, hogy képes lesz megbocsájtani nekem.

Visszament a szobájába, állapítottam meg az illatát követve. Az ajtó résnyire nyitva volt. Először tétováztam, meg meghallottam halk zokogását. Ekkor kopogás nélkül nyitottam be. Az ágyon feküdt és sírt. Soha nem láttam őt sírni, mindig is kemény volt és nem mutatta magát gyengének senkinek.

–Kate...–suttogtam a nevét, majd leültem az ágya szélére, simogatni kezdtem a hátat.–Sajnálom!

–Miért? Mondd miért? Miért okozol nekem szenvedést? Mit vetettem neked?

–Semmit!–mondtam erőtlenül.

–Akkor miért tetted?

–Én... nem tudom. Amióta találkoztam Alexandrával azóta, mintha nem is én volnék. Olyan mintha mély álomba zuhantam volna. De ahogy megláttalak, rögtön eloszlott a köd és önmagam voltam. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Sajnálom, hogy megbántottalak, nem állt szándékomban, mégis megtettem.–sóhajtottam bűntudatosan.

–Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted?

–Ez azt jelenti, hogy megbocsájtasz?

–Igen, mert szeretlek.–ölelt át lágyan. Majd ajkai rátaláltak az enyémre édes csókot adva.

–Én is szeretlek, mindennel jobban.–Viszonoztam a gesztusát.

–Na menj és kérj bocsánatot tőle.–először értetlenkedve pillantottam rá.– Biztos ő is csalódott benned, nem csak én.–végül megértettem, hogy Alexandrára utal, ezért meg egy futócsókot nyomtam mézédes ajkaira, majd indultam is vissza az edzőpályára.

Gondolom a fiúk rávettek, hogy tartson velük. Egyrészt jó, mert nem kell tűvé tennem utána a kastély, mint legutóbb.  Menet közben azon töprengtem, hogyan magyarázzam el neki ezt az egészet. Fogadni mernék, fel sem merült benne, hogy talán barátnőm van. Nem csodálkozok, hisz pont úgy viselkedtem, mint aki ráhajt. Majd eszembe jutott, még szerelmet is vallottam neki. Mekkora egy tuskó voltam. Ha ez Kate fülébe jut, azt már nem hinnem, hogy megbocsájtja nekem. Meg a csók. Vajon, hogy magyarázom ki magam ebből? Legutóbb is olyan könnyen meg tudtam bántani, akaratlanul is.

Óriásikat sóhajtva haladtam tovább, mintha én lennek e leggondterheltebb vámpír ezen a földkerekségen. A kert mellett elhaladva, valami mozgást észleltem. Odapillantottam, mire ledermedtem. Az a sátánista lány, foglyul ejtette Alexandrát. Két kezét fogva lebegett vele a föld felett. Alexandra nem volt eszméleténél. Biztos rámondott valami boszorkányságot.

–Mi történt? Arrow jól vagy?–érdeklődött Flavius. Más alkalommal talán elküldtem volna melegebb éghajlatra, mert nem igazán kedvelem őt. Most viszont éreztem, hogy szükségem van a segítségére.

–Baj van! Nézd!–mutattam ugyanarra a helyre melyet eddig én fixíroztam. Mikor megpillantotta, düh uralkodott el az arcán.

–A francba! Tudhattam volna, hogy nem szabad magara hagynom őket. Tudhattam volna, hogy nem bízhatok benne.

–Te megbíztál benne, és magara hagytad vele? Tudhatnád mennyire veszelyes! Nem emlékszel?

–De! Csak Alexandra kért, hogy hagyjam magukra. Benne bíztam.

–És arra nem gondoltál, hogy meg is ölheti? Telihold van. Ilyenkor a hatalma a tetőponton van.

–Állítsuk meg amíg nem késő!

–Mégis hogyan? Tudod, hogy semmi nem árthat neki.

–Ha árnyalakban van. De most nem. Most van esélyünk ellene.–remélem igaza van–Őrség!–kiáltotta, mire négy őr rohant hozzánk. Gyorsan elmagyarázta nekik, hogy mit kell tenni és már rohantunk is a kertbe.

–Vedd le a mocskos mancsaidat róla, sátán!–sziszegtem. Meglepődéseben, kiejtette Alexandra kezeit a sajátjából, meg a lány a földre zuhant, de nem nyerte vissza az eszméletet. A többiek támadásba lendültek ellene, én Alexandrához mentem. Hiába rázogatta, nem tért magához.–Mit tettel vele, te dög?–sziszegtem dühösen, majd csatlakoztam a többiekhez.

–Ostoba fajankók, nem értetek ti semmit!–mondta, miközben átváltozott.–Mindent tönkretesztek!–Ekkor már felvette az árny alakját.

 Tudtam, hogy így nincs sok esélyünk ellene. Hirtelen mozgást észleltem az egyik bokorból, majd kiugrott belőle egy fekete vadmacska. Támadó helyzetben állt. Ketté váltunk. Én két őrrel sakkban tartottam a vadállatot, még Flavius a másik kettővel, szegezte fegyverét  a sátánra.

–Mit tettel vele?–sziszegte ezúttal Flavius, mire a vadmacska egy hangos morgást adott ki. De a kérdésre választ nem kapott.

–Mi folyik itt?–hallottam selymes hangját. Hátra pillantottam és megláttam, magához tért. De hisz az előbb, meg azt hittem halott. Mindenki meglepett pillantást vetett rá, ő pedig viszonzásul összezavarodva nézett vissza ránk.

–Mi folyik itt?–Ismételte meg kérdését ingerülten, miközben felállt.

–Ezek azt hiszik bántottalak!–mondta végül a dög.

–Fogd be a szád!–ordítottam rá.

–Elég! Azonnal hagyjatok abba! Le a fegyverekkel! Most!–hangja ellentmondást nem tűrő volt. Az örök meg is tettek amit kért, gondolkodás nélkül, mintha parancs lett volna. Flavius vonakodva de mégis engedelmeskedett. Egyedül maradtam fegyverrel, mire egy szúrós pillantást kaptam Alexandrától miután én is megtettem kérését.–Mondjatok ez mire volt jó?

–Azt hittem megtámadott. Félelmetes látvány volt ahogy a földön fekszel és nem térsz magadhoz. Azt hittem meghaltál.

–Elmehettek.–mondta az öröknek, kiket Flavius is követett. A sátánlány is visszaváltozott, majd visszament a kastélyba. –Ne aggódj Démon! Minden rendben.–mondta a vadmacskának, mire az is továbbállt. Kettesben maradtunk, de kis ideig egyikünk sem szólalt meg.–Mit keresel itt? Katetel kéne lenned.–mondta egy lágyabb hangnemben.

–Igen tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

–Bocsánatot? Mégis miért?

–Sajnálom, hogy hiú ábrándokat keltettem benned. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak. És sajnálom a mostani kis incidenst. Nem voltam önmagam. Olyan volt mintha egy sötét lepel fedte volna be az elmémet elhomályosítva a gondolkodásom. Csak akkor jöttem rá, hogy elrontottam mindent, mikor megláttam Katetet. Ő ébresztett rá az igazságra. Annyira sajnálom. Nem volt szándékomban játszadozni az érzéseiddel.

–Megbocsjatok, mindenki tévedhet. Felejtsd el. Nézz előre. Mondd mért válaltad most magadra a felelősséget?

–Mert az én hibám volt.–válaszoltam őszintén–Mikor megláttam, hogy eszméletlen vagy és az a lány  fogta a kezed, azt hittem bántott. Én hívtam fel Flavius és az őrök figyelmét is, másképp senkinek nem tűnt volna fel. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem hallgattam rád ahogy a többiek. Csak egyszerűen nem értettem, mi történik.–Erre nem válaszolt, bár láttam rajta, hogy nagyon meglepte az őszinteségem ahogy azt is, hogy nagyon elgondolkodott valamin.–Valami baj van?–Erre a földet kezdte fixírozni és az alsó ajkába harapott. Most először amióta ismerem volt olyan érzésem, hogy eltitkol előlem valamit...