18.-dik Fejezet

Alexandra szemszöge


- Rendben!- mondta egy rövid út megtétele után, mikor megálltunk. -Most összpontosíts az erdő hangjáira, érezd magadban minden rezzenését. Válj egyé az erdővel. Mikor az összhang tökéletes, nem lesz szükséged a szemeide, hogy megtalálj bármit az erdőben.
Érdekesen hangzott, viszont nehéznek tűnt leírásról megítélve. De meg kellett probálnom, hisz nem tudom elképzelni az életem vakon és nem is akarom.
Nagy levegőt vettem, majd kifúljtam, aztán megismételtem a folyamatot. A légzésem lelassítottam, így mindent sokkal tisztábban hallottam, még Démon szívverését is magamban éreztem. Átengedtem magam a tájnak így minden neszt meg tudtam külömböztetni. Gyors szívveréseket szűrtem ki a többi zaj közül. Szinte azzonnal elindultam vele elkövetve az első hibám. Nem gondolva, hogy utamba kerülhet valami, lefejeltem az első akadályt, a levelek zajáról megítélve egy fa lehetett, méghozzá egy elég massziv, mert az ütközéstől az avarban kötöttem ki. Majd hallottam ahogy Démon odasétal hozzám ami csak azt jelenthetette, hogy nem jutottam túlságosan messzire.
- Jól vagy?
- Igen, a fejfájásom leszámítva remekül. Gondolom elhamarkodtam.
- Igen és a lényeget még el sem mondtam.
- Remek!-sóhajtottam.
-Nézd tudom, hogy minél hamarabb vissza akarod szerezni a látásod, de ehhez idő kell még elsajátítod. Próbáljuk meg még egyszer, rendben?
- Rendben- ismét összpontosítottam átadva magam a tájnak, kiszűrve a lényeget a sok apró zaj közül.
- Figyeld a szél suhogását. Érezd a külömbséget, mikor akadálynak ütközik. Ez alapján próbáld feltérképezni a terepet. - egy jó igeig csak hallgatóztam, de képtelen voltam megkülömböztetni.
- De hiszen nem változik semmi.
- Légy  figyelmesebb és add át teljesen magad a tájnak. Minden egyes levél amihez hozzáér, minden fa és fűszáll zajt csap. Csak annyi a dolgod, hogy ezt te mind kiszűrd és alkoss magadnak egy képet róla.
- Nekem ez nem megy Démon!- sohajtottam legyőzötten
- Sokan feladták egy hajszállal a siker előtt. Ezért nem képesek a vámpírok erre. Képtelenek türelmesek lenni. Akárhányszor vadásznak, addig kergetik a vadat még elkapják, nem várják ki a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak. Ez idő alatt képtelenek bármi másra figyelni. Az évszázadok során így tudtak csapdába csalni egy vámpírt és persze ők azota sem tanulták meg a leckét. Azt hittem te más vagy, de most látom, egyaltalan nem külömbözöl tőlük. Ha úgy akarod add fel és maradj vak örökre.
-Démon! Kérlek várj! Igazad van! Kérlek segíts, nem szeretnék a végtelenségig vakon élni!- még a gondolattól is megborzongtam. Nem mintha hosszú életem lenne vakon, ha az ellenség fülébe jut, talán csak napok kérdése és megoldodik a problémám, örökre. Viszont még nem készültem fel a halálra, még nem adom fel.
-Én segítek neked, csak ne légy türelmetlen, azzal nem oldassz meg semmit. Próbáljuk meg újra.
Ismét probálkoztam reménykedve, hogy ezuttal sikerrel járok. Szerencsétlenségemre ezuttal is sikerült ellőnöm. Azonban Démon  nem engedte, hogy feladjam. Végtelenségnek tűnt a sok sikertelen probálkozás, mire valahogy megértettem a lényeget. Átengedtem magam a tájnak, hatalmam pedig hagytam, hogy átvegye felettem az uralmat és ismét láttam. Olyan volt, mintha a sötétben kirajzolódtak volna a tárgyak körvonalai. Fantasztikus volt, minden hang felerősödött, minden mozgás szemet szúrt és hamar megtaláltam a zsákmányom. Pontosan tudtam hogyan mozog, mi az, hol van és azt is, hogyan kaphatom el. El is indultam gyors léptekkel felé, ezuttal biztosan tudva, hol vannak az akadályok.
-Alexandra! Várj!- hallottam Démon kiáltását valahonnan a hátam mögül, de nem foglalkoztam vele. Szinte szárnyaltam a sötétben, hangtalanul, a mit sem sejtő áldozat felé. Nem kis áldozatot szemeltem ki, egy termetes medvét, nem félve attól, hogy talán erősebb nálam. Amint közel kerültem hozzá tempot váltottam, de ahelyett, hogy lassítsak inkább növeltem a tempót és minden erőmmel neki löktem az egyik öreg tölgynek, ami azonnal kettétőrt a becsapódástól, csapdába ejtve a medvet. Aztán megéreztem az édes csábítás illatát. Vér. Azonnal rájöttem, hogy nem a megvéjé. Az illat a hátam mögül jött, ami biztos a medve áldozata lehetett. Lassan megfordultam, remélve, hogy nem elhamarkodottan ítélkeztem. A fűben ott feküdt egy hatalmas szőrcsomó, ami ártalmatlannak tűnt, de vérzett és még életben volt, viszont a szívverése gyenge.
-Alexandra!- hallottam amint Démon odarohan hozzám- Megmentetted a fivérem. Hogy csináltad?
-Vadásztam, arra a medvére!- mutattam a zsákmányra ami még mindig próbált kiszabadulni a fatörzs csapdájából.- Mikor megéreztem a vér illatát. De mégis miota vadásznak a medvék vadmacskákra?
-Nem vadásznak! Néha összecsapnak a zsákmányon, de ez a macskák területe, kevés medve merészkedik ide.
- Úgy tűnik a mi kisbarátunk nem adja fel könnyen!- sóhajtottam, majd odasuhantam a még kapálózó medvéhez és egy egyszerű mozdulattal kitörtem a nyakát.
-Alexandra felfogtad, hogy mi történt? Sikerült!
-Igen és fantasztikus érzés. Teljesen különleges így vadászni. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges.- mondtam lelkesen. Hirtelen bizsergést érztem, ami sebesen száguldott végig a testemen, aztán minden hófehér lett. A fény lassan gyengülni kezdett, majd... ismét láttam, mint régen talán ezerszer is jobban.- Démon, köszönöm! Hála neked ismét látok.
-Nem, ezt csak magadnak köszönd, hisz a te érdemed!
-Bár egyrészből bánom, hogy nem látok úgy ahogy megtanítottál.
-De látsz! Csak csukd be a szemed és add át magad a tájnak.- mondta lelkesen
Majd visszaemlékeztem a sérült macskára aki mindez idő alatt figyelte a társalgásunk. Letérdeltem mellé és szemügyre vettem a sérülést. Egy hosszú karmolás volt a mancsán ami mély lehetett, mert nagyon vérzett. Letéptem egy darabot a ruhám aljából, hogy bekötözzem elállítva a vérzést. Azt hiszem Heidy megöl ha hazajön, ez a második ruhája amit tönkre teszek, de ez jelenleg nem fontos. Amint hozzáértem vicsorogni kezdett, viszont nem foglalkoztam vele, helyette a mancsát kötöztem be.
-Démon, te barátkozol az ilyen dögökkel? Ha atyánk megtudja, kemény bűntetést kapsz tőle!
-Fejezd be Calion! Megmentette az életed! TALÁN NEKED EZ NEM SZÁMÍT?
-Nem! Nincs szükségem a segítségére. Magam is elbántam volna a medvével!- majd hatalmasat ordított melytől csengni kezdett az erdő. A macskák kezdtek gyülekezni, egyik jobban vicsorogva, mint a masik, lassan körbezárva minket. Ismerős volt a helyzet, már vártam mikor tűnik fel a vezérük, kinek nem voltam a kedvence. Nem váratta sokat magát, a kör megnyílt és belépett a fenséges fekete oroszlán.
-Mi történt Calion?- nem csodáltam, hogy őt kérdezte, hisz ő hívta össze őket.
-Atyám, ez a vámpír megtámadott vadászat közben és belém harapott. - Láttam amint az oroszlán szóltanul figyelte a sebesült mancsát, csak a többiek kezdtek felháborodottan vicsorogni, bármelyik pillanatban készen arra, hogy darabokra szaggassanak. Én felemelt fővel álltam, nem félve tőlük, nem volt okom.
-Hazudik!-lázadott Démon
-Hogy állsz a védelmébe, azok után amit velem tett?!
-Elég legyen!- ordította a vezér, mire halálos csend borult ránk- Te nem mondod el a verziódat?- fordult hozzám.
-Nem! Nem kell mentegetőznöm előtted. Hallgats a fiaidra! Én teljesen idegen vagyok számodra, ha bűnösnek találsz tépess szét a harcosaiddal. Így derül ki milyen vezér vagy valójában.- Hallottam amint a vadak mégjobban felhergelődnek ettől. Csak én és a vezér voltunk akik egyetlen érzelemdarabot sem, hagytunk a felszínre jönni.
-Csend legyen!-parancsolta végül a csapatra.
-De atyám, megvan minden okuk lázadni!- szólt közbe Calion.
-Nem, nincs meg! Miért nem köszönod meg, hogy meg neki?
-Hogy megtámadott?- lepődött meg.
-Nem! Hogy megmentett!
-De...
-Semmi de! Tudom, hogy megmentett a medvetol. Az a seb, nem vámpír harapás és rossz vámpírt fogtál ki magadnak, ha az utálatodat akartad kimutatni. Ő mentette meg a testvéred életét is és nem bántotta, pedig megsebesült, de erről tárgyalunk mikor kiszabjuk a büntetésed. Most pedig, kérj bocsánatot.
-Nem!-morogta
-Azt mondtam kérj bocsánatot!- mordult rá az oroszlán
-Nem szükséges!- szóltam közbe végül.
-De igen!-ragaszkodott a vezér
-Sajnálom! Nem kellett volna megvádoljalak amiért utálom a fajtádat.
-Nincs harag, viszont ez volt az első és egyben utolsó alkalom. Ha nem haragszik, nekem mennem kéne!- a vadak kinyították az utat.
-Kérlek várj!-szólt utánam a vezér- Ez a második alkalom, amikor megmented a fiaimat. Hogyan hálálhatnám meg neked? Mit tehetnék érted? Amit csak akarsz, egyetlen szavadba kerül!
-Nem kell semmit tenned, de azért köszönöm a kedvességed. Csak annyit remélek, hogy ezek után nem tiltod meg Démonnak, hogy meglátogasson.
-Nincs rá okom, hogy hasonlót tegyek. De ez még mindig kevés a fiaim életéért. Ha esetleg meggondolod magad, gyere ide és gondolj rám. Akár miről is lenne szó!
-Köszönöm!-Alázatosan meghajoltam elötte ő pedig viszonozta a gesztusom. Mikor elindultam Démon szó nélkul mellém szegődött, még a többiek eltüntek az erdő sürüjében.
-Azt hiszem most már vissza mehetünk arra a helyre.-mondta majd egy eddig nem ismert ösvényen vezetett el.- Egy vadászat alkalmával találtam rá, apám nem is tudja, de úgy éreztem először neked kell látnod.
Kis idő mulva, mintha csak oda varázsolták volna, megjelent elöttünk egy hatalmas templom romjai. Hogy nem tűnt fel eddig, hiszen hatalmas, emellett otthonérzetett sugárzott.
-Mi ez a hely?- mikor a templom egykori bejáratához értünk, megpillantottam egy emléktáblát melyet vastag moha takart nagyrészben. Gondosan leszedtem róla vigyázva nehogy kárt tegyek benne.
"A Winterroze aranycsalád hőseinek emlékére: Starlyn Winterroze egy kitűnő királynő, remek feleség és anya, David Winterroze aranykezű király pótolhatatlan férj és apa."-volt rávésve a táblara. Egy rövid szünet után pedig, biztosan utolag kiegészítették.
"Egyetlen lányuk Alexandra Winterroze születésének emlékére, népe nagy reménysége."         
Könnyek gyűltek a szemembe amint elolvastam, mikor ez készült még nem volt ilyen ez a hely. Biztosan egy fenséges templom volt, ami most romokban áll, akár az egész királyság. Starlyn és David a szüleim, az igaziak, ki tudja hol vannak most. Anyám halott, apám pedig... talán ő is. Rajtuk kívül pedig senkim sincs. 
-Alexandra!-kiáltott Démon kirángatva a merengésemből- Ezt látnod kell!- mire én végig simogattam még egyszer a táblát, majd beljebb merészkedtem. Nem sok maradt az épületből. Fő falai közül néhány még állt viszont ki tudja meddig. Oda sétáltam Démonhoz aki egy borostyánnal bevont falnál ácsorgott. Első pillantásra nem tűnt fel semmi érdekes, de ha jobban megfigyeltem... volt valami a zöld függöny mögött. Lassan megfogtam a növényt, majd letéptem a falról, mögötte pedig, egy ezüst rámás tükör lapult. Régi lehetett, mivel a rámája teljesen megfeketedett. Viszont  maga a tükör tökéletes állapotban volt. Teljes felületén egyetlen karcolás sem volt ami szinte képtelenség főleg egy ilyen környezeben. Közelítettem hozzá lassan vigyázva nehogy megtörjem a varázst. De amint az ujjam hozzá ért a tükör felülete mintha megremegett volna, akár egy tó vize, mikor hozzá ér a szellő. A színek csak úgy keveredtek benne, de már nem láttam magam helyette egy teljesen más arc jelent meg elöttem, mikor a tükör ismét tiszta képet mutatott. Egy szőke szépség pillantott vissza a tükör másik oldaláról ugyanolyan elkerekedett szemekkel, ahogyan én. Vonásai ismerősek voltak mire rájöttem.
-Anya?- kérdeztem remegő hangon.
-Alexandra? Alexandra! Ó az istennőre! Nem hittem, hogy újra látlak valaha gyermekem. Megnőttél és gyönyörű vagy...
-Tényleg te vagy az?-kérdeztem félve
-Persze, mégis mit... VÁRJ! Te... nem ismersz meg? Nem emlékszel rám?-kérdezte könnyes szemekkel- De akkor hogyan... hogy nyitottad meg a kaput, hogy láss? Hogy csináltad?
-Én elolvastam az emléktáblát a bejáratnál. Rátok gondoltam, mikor megtalátam a tükröt. Milyen kapuról beszélsz?
-Ez a tükör a holtak tükre.-magyarázta türelmesen - Ha elég nagz a hatalmad képes vagy kinyitni a kaput a holtak világába, viszont tapasztalat kell hozzá, hogy megtalálj valakit. Ezért nem tudom te, hogy csináltad. Katrine tanította neked?
-Katrine?
-Te nem ismered?-kérdezte megrémülten-Mikor tértél vissza?
-Már nehány hete...
-És hol van Katrine mikor szükségem lenne rá?!-ordította.
-Ha Katrine Rosenre gondolsz, akkor ő egy felfedező utra ment Lewis gróffal és más úgymond lázadokkal, hogy kikémleljék a gonosz erőket. Jelenleg az ő kastélyukban lakok, viszont csak az őrök és Flavius tudja ki vagyok valójában.
-Flavius még él? Ó istennőm!- sóhajtotta újabb könnyekkel a szemében
-Semmit nem ertek!
-Persze, hogy nem! Hisz minden teljesen a feje tetejére állt amiota... meghaltam. De kérlek hallgass rám gyermekem. Légy nagyon óvatos, nem minden az aminek látszik, sokminden megváltozott, viszont vannak még olyan személyek akikre támaszkodhatsz. Katrine, amint visszatér beszélj vele, őt köti az igérete amit nekem tett, megbizható és Flavius ő ... valkűr de... sokszor sokkal megbízhatóbb, mint akármelyik vámpír. Fordulj, hozzá bármilyen helyzetben. Bár a harcosod nem lehet...-folytatta elkeseredetten- lehet egy fontos szövetségesed. És találkoztál már az unokahugoddal? Gyerekkorodban jó barátnők voltatok, a legjobbak.
-Unokahugom?
-Heidy. Lewis lánya.
-Az ő szobájában lakok, de nem ismertem meg még. Flavius nem említette, hogy létezik élő rokonom.
-Talán nekem sem kellet volna rádzúdítanom egyszerre.
-Ha te nem mondod el mindezt,akkor talán soha nem tudom meg. Mindenki aki tudja ki vagyok úgy bánik velem, mintha én lennék a megmentő aki mindent tud, pedig én...
-Tudod gyermekem, ez csak átmeneti állapot. Vannak emlékeid és a jóslat beteljesül te pedig, megteszed azt, amire mi nem voltunk képesek. Megjósolták a háborút, de bolodndnak tartottuk a jóst. Túlságosan boldogok voltunk a születésed miatt. Kevés volt az esély, hogy gyermekem lehessen így minden reménysugárba belekapaszkodtam. Talan túlságosan elhanyagoltam a népem sorsát, minden percem neked szentelve.
Tudtam mit érez: összezavarodottságot és bűntudatot. Túlságosan boldog volt a születésemkor és elfelejtette a királynői kötelezettségeit. Lehet apám is követte peldáját. A nép érezte és nem volt szükség csak egyetlen szikrára, hogy minden lángra lobbanjon. Becsuktam a szemem és szinte láttam magam elött a lázadókat és a háborút. Hirtelen valami megzavarta a gondolat menetem. Olyan volt, mint egy sólyom csak úgy elsuhant a fülem mellett, majd hallottam amint becsapodik... és mire kinyitottam a szemem, már vége volt. Rémülve pillantottam meg a tükröt ami apró szilánkokra tört, anyám pedig eltünt talán örökre.
-Ne!- ordítottam a semmibe, miközben a könnyeim nehezítették meg a látásom. Nem jött, hogy elhigyem, az egyetlen dolog amit visszakaptam, most vették el tőlem. Majd hallottam amint valaki elrohan a tett helyszínéről. Nem! Nem fogja ilyen könnyen megúszni. Pillanatok alatt összeszedtem magam, a bosszúvágy erősített és hajtott elöre. Nem érdekelt semmi más, az aki ezt tette, meg fogja bánni azt is, hogy megszületett.

Kedves Olvasók!

Tegnap volt a születésnapom és azt terveztem, hogy megleplek titeket ez alkalommal egy újabb fejezettel. Viszont ti nem tiszteltetek meg sem kritikával sem akármilyen reakcióval az utolsó fejezetnél pedig kétlem, hogy senki nem olvasta. Ezért arra a nehéz döntésre jutottam, hogy amég ti nem reagáltok, nem fogok új fejezetet hozni.

Dark Angel

Helló

Nagyon csalódott vagyok őszinten ki tettem a lelkem is, hogy gyorsan hozzam nektek a fejezetet, felmérés szerint 54-en olvastátok azon a napon amikor feltettem. Azota 9 nap telt el és senki nem véleményezte. Ebből mit értsek? Senkinek nem tetszik? Vagy nem akartok folytatást? Könyörgöm ha már méltányoltátok elolvasni akkor, írjatok egy aprocska vélemenyt, hogy én is tudjam mit gondoltok róla! Köszönöm.

Dark Angel

17. fejezet

Helló mindenkinek!
Íme itt vagyok a következő fejezettel amiről alig várom a véleményetek. Úgy, hogy ne kíméljetek.

Dark Angel

Kate szemszöge

Nem tudtam, hogy higgyek a fülemnek vagy sem. Nem vakulhatott meg! Tovább figyeltem, hátha csak szorakozik, hátha csak egy rossz vicc, de semmi jel nem utalt erre. Aisha sem akart hinni nekem, pedig nyilvánvaló volt. Mindent elrontottunk és mindennek vége, a jóslat a harc... mégis hogyan nyerhetnénk vissza a szabadságunk, ha az egyetlen reménységünk megvakul.
Tudtam, hogy meghallott, bántam de nem volt mit tennem, csak néznem ahogy probálja megemészteni a hallottakat.
-Ne, kérlek ne sírj Aisha, minden rendben lesz.- még ő vigasztal minket mikor vele történt ez a szörnyüség. - Egyetlen szivességre kérnélek titeket lányok. Segítsetek visszajutni a szobámba, nem szeretném ha Arrow felébredne és kérdőre vonna akárkit.
Szó nélkül megfogtam a karját, Aisha is kis idő utan követte a példámat majd lassan és elövigyázatosan átsegítettük Alexandrát a saját szobájába óvatosan leültetve az ágyára. Nem tudtam levenni a szemem róla, olyan sebezhetőnek tűnt én pedig tehetetlennek éreztem magam mert képtelen vagyok segíteni neki. Minek vagyok a legjobb harcos, ha képtelen vagzok megvédni a hercegnőmet.
- Talán, ha kicsit utána nézek találok egy módszert... Biztos létezik gyógyír...
- Nem Aisha. Nem szükséges, Madya akarta, hogy így történt, hát legyen így. Kérlek hagyjatok magamra és ha bárki kérdezné mondjátok, hogy nem szeretném ha zavarnának. - Nagy nehezen elhagytam a szobát magammal húzva Aishat is aki erőtlenül zokogott tovább. 
-Szedd össze magad. Senki sem jöhet rá, hogy mi történt. Pihenj le, biztosan kimerültél. -mondtam neki mire ő szúrós tekintettel jutalmazott.
-Nem, ez az egész az én hibám, ha időben bejutok, minden a terv szerint ment volna és Alexandra nem végezte volna vakon és talán sikerült volna Arrowt is megszabadítani ezektől az idegesítő lidércektől. De elkéstem és ez az ára. Az egészben a legrosszabb, hogy nem is én fizetek érte.
-És mi a fészkes fenét oldasz meg azzal, hogy magad hibáztatod. Alexandra nem kapja vissza a látását miatta.- ordítottam le a fejét, mire ő ismét zokogni kezdett. Már csak ez hiányzott! Mire ismet kinyitottam volna a szám, valószínüleg rontva a helyzeten ő csak megcsóválta a fejét majd, eltűnt a sötét folyoson. Nem kedveltem őt igaz, de utáltam így látni, viszont részben én is őt hibáztattam az egész miatt. Mindenki kikészült ez az egész miatt, még én is.
Nem sokat ácsorogtam a folyoson, rendbe kellett szednem Arrow szobáját mielőtt felébred és kérdőre vesz. Bár nyugodtan tehetném az ártatlant, de ezuttal nem akarom, így sóvárogva nyitottam be hozzá remélve, hogy még nincs ébren.

Aisha szemszöge

A történtek után nehezemre esett elkerülni mindenkit, ami rám nem volt egyáltalán jellemző, mert szerettem a magányt. Ezuttal viszont legszivesebben felakaszkodtam volna Flavius nyakába elsírva neki, hogy a hercegnő miattam vakult meg. Több mint valószínű, hogy azonnal megölt volna, de kis szerencsével csak a fogdában kötöttem volna ki. Egyik sem olyan fényes választás. A megszokott helyemen a kertben meditáltam, ahogy a napok teltek egyre nyugtalanabbul. Kezdett sokaknak feltünni Alexandra hiánya.
-Aisha!- szólított meg valaki mire szinte rá támadtam.- Nyugtalannak tűnsz.-jegyezte meg végül.
-Nem, csak megíjesztettél, ennyi az egész. Te is tudod, hogy nem kéne a hátam mögé lopakodnod.
-Nagyon jól tudom, viszont ezuttal nem lopakodtam.-mondta végül Robert.- Biztos nagyon el voltál gondokodva valamin.
-Nem...valójában én...
-Nem tudod véletlenül, hol van Alexandra?-kérdezte gyanakvóan.
-Fogalmam sincs!- vágtam rá lehet kissé túlságosan gyorsan- Biztosan a szobájában.
-Napok óta nem láttam és az ajtója zárva. Miért zárkózna be, mondd mi történt?
-Honnan kéne tudnom?!-kérdeztem felháborodottan.
-Ne tedd az ártatlant boszorka! Tudom, hogy te vagy az utolsó személy aki látta őt. Mit tettél vele?
-Lehet csak nem szeretné, ha zavarnák, azért zárkózott be.
-Napokig? Érdekes feltételezés. Gyere, lássuk mennyire igaz.- fogta meg a karom.
-Nem megyek sehova, főleg veled nem.- Ekkor kikapta a kardját majd a torkomhoz szorította.
-Nos probáljuk ki a te véleményed is. Imádkozz, hogy úgy legyen, mert ha nem, nem felelek a tetteimért.- fogta meg a karom és vonszolt a kastélyba. Nem változhattam át az udvar közepén, hogz megtámadjam Robertet, mert minden őr azonnal ott termett volna, így nem maradt más valasztásom, csak reménzkedni, hogy esetleg feladja.
Mikor a főbejárathoz értünk, megpillantottam Flaviust aki az őrökkel tárgyalt, de azonnal abba hagyta amint megpillantott.
-Robert, mi folyik itt? Nem láttad Alexandrát?
-Most indultunk meglátogatni. Aisha ayt állítja, hogy a szobájában van.
-Ott nincs, ay ajtó zárva és nem válaszol a kopogásra sem.
-Talán csak alszik.- probálkoztam, bár sejtettem, hogy nem igz van.
-Meglehet. Veletek tartok, kiváncsi vagyok, mi van vele.- Hamarabb felértünk az emeletre, mint szerettem volna, bármilyen aprókat léptem, íme elöttem volt Alexandra szobája és már tudtam, hogz itt a vég. Előszor Flavius lépett oda az ajtóhoz, majd bekopogott.
-Alexandra kérlek nyitsd ki. Beszélni szeretnénk veled.-semmi sem történt.
-Alexandra ott vagy?- próbalkozott ezuttal Robert... sikertelenül. Flavius lenyomta a kilincset, az ajtó viszont nem nyílt én pedig szinte remegve vártam az események kibontakozását.- Zárva!- jelentette ki végul.
Robert ekkor egyszerűen átpasszolt Flaviusnak, mint egy labdát, majd vállal ment az ajtónak, ami azonnal kinyilt. Mindhárman beléptünk a szobába, de senki más nem volt ott. Az ablakok zárva voltak, elsötétítve. Az egyetlen fénysugár az erkélyről jött, ahhol a telihold táncoltatta erőtlen sugarait. De volt valami a levegőben, egy édes, csábító illat. Majd rájöttem mi az. Vér. Amint az ágyra pillantottam, igayán megrémültem, hatalmas vértocsa volt a közepén. Már pár napos is lehetett, mivel száradófélben volt.
Flavius is hamar észrevette és tátott szájjal maradt. Mintha holtan találta volna a hercegnőt, szinte gyászos volt. Robertben csak dühöt láttam, ami bármelyik pillanatban felszinre törhet. Szempillantás alatt előrántotta a kardját, majd erőteljesen a falhoz vágott a torkomhoz szegezve azt.
-Robert, mi ez az egész?- kérdezte értetlenkedve Flavius.
-Tőle kérdezd!-sziszegte undorral-  A kétszínű kis boszorkánytól.
Nekem végem!

Alexandra szemszöge

- Azt hiszem megvakult!- hallottam Aisha suttogását. Egyszerűen sokkolt a hír. Probáltam viszafogni a könnyek folyamát viszont csak a hangom sikeült, kordában tartanom.
-Ne, kérlek ne sírj Aisha, minden rendben lesz. Egyetlen szivességre kérnélek titeket lányok. Segítsetek visszajutni a szobámba, nem szeretném ha Arrow felébredne és kérdőre vonna akárkit.- szerencsére nem kellett, könyörögnöm nekik. Kis szünet után éreztem amint felkarolnak, majd óvatosan átsegítenek a szomszédos szobába, leültetve a jólismert ágyra. Majd csend. Éreztem ahogy néznek, ami kezdett kénzelmetlenné válni.
- Talán, ha kicsit utána nézek találok egy módszert... Biztos létezik gyógyír...-próbálkozott Aisha. 
- Nem Aisha. Nem szükséges, Madya akarta, hogy így történt, hát legyen így. Kérlek hagyjatok magamra és ha bárki kérdezné mondjátok, hogy nem szeretném ha zavarnának.
Reméltem, hogy nem kell tovább könyörögnöm nekik, túlságosan belefáradtam. Szerencsére, hallottam amint kinyillik az ajtó, majd a lányok kimennek, majd lassan becsukodik. Kicsit hallgatóztam, nehogy véletlenül becsaptak volna, majd erősen összpontosítva, sikerült bezárnom az ajtot. Nem akartam, hogy akárki is zavarjon, nem ebben a helyzetben. Meg kell nyugodnom. Talán, ha sikerül eléggé összeszednem magam, talán képes leszek, meggyógyítani magam, ahogy másokkal is tettem. Elhelyezkdtem törökülésbe az ágyon, néhány mély légzés majd minden erőmet a gyógyításra használtam. Éreztem amint elhatalmasodik felettem, amint a karomban érzett fájdalom, ártatlan bizergéssé válik, majd teljesen elmulik. Viszont a látásom nem kaptam vissza, bármennyit is probálkoztam.
-Madya!- kiáltottam kétségbeesetten.
-Itt vagzok kedvesem.-szólalt meg a szoba másik feléböl.
-Könyörgök, Madya add vissza a látásom. Bármit megteszek.
-Sajnos nem tehetem. Nincs hatalmam az átkok feloldása fölött. A lidérc átkot idézett rád. Csak úgy tudod feloldani, ha megtanulsz szemek nélkül látni. Ezuttal nem tudok rajtad segíteni.
Remek. És, hogy a fészkes fenébe tudjak szemek nélkül látni? Nem volt így is elég problémám, már csak egy rébusz hiányzott.
Hirtelen mozgást, hallottam az erkély felöl, precíz lépteket, csendes mozgást... azzonnal megismertem.
-Démon? Mit keresel itt?
-Téged!Már napok óta nem láttalak. Olyan furcsa vagy, miért nem nézel rám? Itt vagyok.
-Elvesztettem a látásom Démon, nem látlak.- mondtam, próbálva visszafogni zokogásom.
-Tessék? Hogyan?
-Mikor próbáltuk elűzni a lidérceket az egyik elátkozott. Csak akkor kaphatom vissza, ha megtanulok szemek nélkül láni.
-Ezen én segíthetek neked.
-Tessék? Hogyan?
-Mi vadászatkor, nem a szemünk használjuk. A szem sokszor csal, helyette az egész létünkkel érzzük a tájat a vad minden mozdulatát. Ha szeretnéd megtaníthatlak.
-De, hogyan, ha én már így is vak vagyok?
-Te csak bízd rám magad. Gyere, először elmegyünk valahova. Ülj fel a hátamra, majd én elviszlek.- lassan feltápászkodtam az ágyról, majd a hang után haladva tapogatóztam utána. Nem telt sok időbe még megtaláltam, gondolom ezt neki is köszönhetem. Felültem a hátára, jól belekapaszkodva a bundájába. Nem tétovázott sokat, kiugrott az erkélyen, majd száguldani kezdett. Amint az erdőbe értünk megéreztem az ismerős illatát és a szellőt mely gyengéden átfésülte a magas fák lombjait. Hirtelen egy Dejá-vú érzés fogott el mikor Démon megállt. Mintha jártam volna még itt. Bárcsak láthatnám egy percre is, bizonyára rájönnék. Ekkor becsültem fel igazán a látás értékét.
-Démon hol vagyunk?
-Nem emlékszel?
-Ismerősnek tűnik, de nem tudom... mintha egy másik életből.
-Még visszajövünk, talán akkor meg tudod fejteni ezt a helyet. Gyere! Ideje vadászni!
-Hogyan?
-Gyere és ne félj, menni fog.-biztatott, bár én nem voltam ugyanolyan magabiztos, mint ő...

Olvasó szemszög

Nagyon örülök, hogy még vannak akiket érdekel a regényem. Hogy ne legyen még véletlenül sem monoton a dolog a fejezetek közé befüzök egy olvasói szemszöget. Mit is jelent ez? Nos két fejezet között felteszek nektek egy kérdést a regénnyel kapcsolatosan véleményeiteket pedig fogom alakitani a regényt.
Nos a mai kérdés......

Milyen lenne Arrow negativ szereplőként?

Várom a véleményeket minél több annál jobb. Addig is pusz és sietek a következő fejezettel.

Dark Angel

Kérlek a kérdésre válaszojatok! Arra lennék igazán kiváncsi.

Van ott valaki?

Hello mindenkinek! Két hosszú év után újra itt vagyok és szeretném megtudni, ha még létezik valaki akit érdekel még a történetem. Jelezzetek komikkal.

Előre is köszönöm!

Dark Angel

16. fejezet – Füstbe ment terv –

16. fejezet – Füstbe ment terv –

Tovább mentem egyedül hagyva Rob-ot. A kastély ezuttal kisértetiesen hatott. Szinte érezni lehetett a levegőben, hogy valami készülőben van. Valami nagy dolog. Valami gonosz. A harc elötti néma csönd szált le e varázslatos tájra. Már a gondolattól is megborzongtam.

Tudtam, ha felérek nem marad időm pihenésre, amire mostanában nem sűrün volt részem. Talán ez a hercegnőséggel jár, bár nem ilyesmire számítottam. Reménykedtem benne, hogy egyszerű lesz vezetni egy népet, de már kezdek rájönni, hogy ez nem így van. Ha néhány vámpírral képtelen megbirkozni, akkor mi lesz több ezerrel? Valljuk be, én nem erre születtem. Vagyis valójában igen, viszont ez az egész számomra olyan, mintha kilógnék a sorból. A szüleim nagy vezérek voltak akiket tisztelt és becsült a népük, de én kétlem, hogy valaha is a közelükbe érhetnék. Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan életem, mint a mesékben, még hercegnőként sem, nincs nekem ekkora szerencsém, viszont reméltem, hogy könnyebb lesz.

Talán, ha aznap mikor átváltoztam, hagytam volna Josephint, hogy megöljön, most nem lenne ilyen problémám. Miket beszélek, nem hagyhatom cserben a népem, hisz a jövőjük az én kezemben van, az életük tőlem függ. Sajnos a gondolat nem volt képes megnyugtatni. Ez még nem jelenti azt, hogy sikerrel járok. A kastélytől néhány lépésre megtorpantam és úgy néztem rá, mintha tőle várnám a megoldást minden problémámra. Tudtam, hogy hiába várok nem jutok vele sokra, de ez nem akadályozott meg abban, hogy megtegyem.

-       Kételkedik hercegnő? – zavarta meg a bambulásom.

-       Flavius?

-       Igen, bocsánat, hogy megzavartam.

-       Tessék? Várj, várj, várj! Miben egyeztünk meg? Megtartod a titkom és Alexandrának hívsz. Mi ez a változás? – lepődtem meg. Azt hittem komolyan veszi a kérésemet, de úgy tünik nagyot tévedtem.

-       Bocsánat! Csak miután engedetlen voltam és megszegtem minden parancsodat, gondoltam ezentúl tisztelettudóbb leszek és úgy viselkedek veled, ahogyan egy, hercegnővel illik.

-       Flavius ezt fejezd be. Ezzel nem oldassz meg semmit. Maradjon minden, úgy ahogy volt és akkor minden rendben lesz.

-       Legyen ahogy akarod.- sóhajtotta legyőzötten.

-       Bocsáss meg, de most tényleg mennem kell.

-       Nem is szeretnélek tovább fenntartani, csak…

-       Csak mi? – kíváncsiskodtam.

-       Nem érdekes, menj csak! – bár érdekelt, hogy mit titkol elölem, nem maradtam. Néha bánom, hogy nem tudok gondolatokat olvasni.

Már nem volt sok időm a gyakorlásra és én még hozzá sem kezdtem. Éreztem ahogy a nap egyre lejjebb kúszik a láthatáron. Felsiettem a szobámba óvatosan elhaladva Arrow szobája elött, Robert és Flavius után, csak ő hiányzott. A szobámba érve gondosan bezártam az ajtót, nem akartam, hogy bárki is zavarjon.

Elővettem az anyámtól kapott könyvet, mely eddig a párnám alatt lapult. Viszont akadt egy kis probléma, nem tudtam kinyitni. Majd megpillantottam a pecsétet. Hiányzott belőle a kulcs. 

Valaki elvette? De ki? És miért? Rajtam kívül senki sem tudja használni, sem kinyitni a biztonsági rendszer miatt. De akkor minek a kulcs könyv nélkül. Kutatni keztem az ágyon, remélve, hogy csak beakadt valamibe, de reménytelenül.

- A fenébe! Miért pont most?! Ez nem lehet igaz! – átkozodtam miközben tűvé tettem a szobát mire megtaláltam. Rájöttem, hogy senki nem vette el, senki nem nyúlt hozzá, hanem az én gondatlanságomból történt. Amikor sietségemben odacsaptam, a kulcs lehullott az asztal alá. Nagy kő esett le a szívemről. Visszahelyeztem a kulcsot a pecsétbe, majd keresgélni kezdtem. Melyik is volt az a varázsige, amit Aisha említett? A paralyze. Követtem anyám utasításait. Kezem a könyv első oldalára tettem, majd összpontosítottam. Pillanatok alatt megmutatta nekem.

Paralyze

Védő varázslat, ideiglenes bénítást okoz. Harcban, háborúban nem a legjobb választás, mivel teljes összpontosítást igényel. Használata egyszerű: Keressünk egy célpontot, amit megszeretnénk bénítani, tekintetünk szegezzük rá, kezdjünk összpontosítani. Miután érezzük, hogy semmi nem képes elvonni a figyelmünket a kiszemelt tárgyról, mondjuk ki a varázsigét. Paralyze. Hatása addig teljes mértékű amég az öszpontosítás tökéletes.

Nos lássunk munkához. Kiszemeltem, az éjjeli szekrényen álló cserepes virágot, szembe álltam vele pár lépésnyi távolságra, a kezem felé nyújtottam, majd kimondtam a varázsigét. Kezemből, egy apro fénygömb fakadt ki, mi nagy erővel nekicsapodott a virág melletti tükörre, majd visszaverődött eltalálva a jobb karom. Azonnal bizsergés futott végig rajta majd elnehezult, mintha kővé vált volna. Képtelen voltam mozgatni.

-       Francba! – hirtelen fádalom tőrt rám, majd kezdett kiterjedni a vállam fele. Pánikba estem, nem tudtam mi tévő legyek.

-       “Összpontosíts, hogy győzedelmeskedhess!” – hallottam Madya hangját.

Megprobáltam, megnyugodni és összpontosítani amennyire ebben a helyzetben lehetséges volt. Kimondhatatlanul nehéz volt, viszont sikerült megállítanom. Éreztem, ahogy lassan visszavonulót fúj a zsibbadás majd végleg eltűnik. Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd az istennőhöz fordultam.

-       Madya, kérlek segíts!

-       Mi a gond kedvesem? – jelent meg szellem alákjában.

 Mint mindig tökelétes volt. Hosszú ezüstös haja, laza hullámokban omlott a vállaira. Egy hosszú égszinkék ruhát viselt, mely teljesen kihangsúlyozta irigylésre méltó alakját. Olyan fiatalnak látszott, talán még nálam is fiatalabb. Egyedül a szemei nem változtak amióta először láttam. Azok az óceán-kék szemek árulkodtak arról, hogy mennyit látott életében, arról a sok bölcsességről amire szert tett.

-       Tanácstalan vagyok! Tényleg jó ötlet ez a varázslatos dolog? Vagy hiábavaló ez az egész?

-       Ha győzedelmeskedni akarsz, bíznod kell önmagadban és barátaidban. A kételkedés soha nem vezet jóra. – mint mindig most sem egy kerülő válaszra vártam, hanem valami konkrétumra.

-       De ha magam is szinte kővé valtoztattam, ki tudja mi lesz mikor együtt leszunk a barátaimmal. Ha akkor tévesztek célt meg is ölhetem őket.

-       Bizz magadban és az erődben, akármilyen nehéz is akkor minden rendben lesz. – mondta miközben felszívódott akár a kámfor.

Igaza van, nem fogom veszélybe sodorni azzal, hogy kétségeim vannak. Akkor is ha nehéz, erősnek kell lennem és magabiztosnak. Bár szívem mélyén nagyon kételkedtem magamban és csak abban reménykedtem, hogy ez ne legyen kihatással az eseményekre. Nem lehetek gyenge, nem engedhetem meg magamnak.

Mély levegőt vettem, majd kiszúrtam egy másik tárgyat, ezuttal az asztalon lévő rózsát. Egy pillanatig csak figyeltem, minden zavaró tényezőt kizárva a fejemből, majd kimondtam a “varázsigét” Paralize. A rózsa szára elkezdett megfeketedni mire a szirmokhoz ért azok elfonnyadtak és elhulltak.

-       Sikerült! – sóhajtottam megkönyebbülten. 

Kitekintettem az ablakon, épp elkaptam a nap utolsó sugarait. Szürkület volt, ideje elindulni. Bár borzongtam a gondolattól is, hogy harcba készülök, viszont nem volt választásom. Ismét mély levegőt szívtam, erőt gyüjtve, közben pedig a könyvet gondosan elrelytettem az ágy alá. Kate már kint várt, láttam ő is habozott. Tudta mibe mászott bele, láttam, hogy nem hátrál, akármennyire is szeretne. Arrow-ért teszi, látszik, hogy szereti. Aisha sietve érkezett, biztos félt nehogy lekéssen valamit.

-       Felkészültetek? – kérdeztem suttogva.

-       Igen! – válaszoltak egyszerre.

Kate ment elől, ha esetleg Arrow ébren van ne keltsünk feltűnést.

-       Arrow, te miért vagy ébren? – lepődött meg Kate, behajtva maga után az ajtót. Így mi a maradék résen páholyból figyelhettük a történteket. – Pihenned kéne, fáradtnak tűnsz.

-       Nem fogok többet aludni. Nem akarok több rémálmot. Inkább többet vadászok és formában tartom magam. – jelentette ki határozottan

-       De ha nem pihensz, nem lesz erőd vadászni sem. – győzködte Kate.

-       Ne aggodj, kibirom.

-       Arrow könyörgöm, ne légy ilyen makacs. Gyere! Én is lepihenek veled és nem engedem, hogy rémálmod legyen.

-       Te nem tehetsz semmit! – emelte fel a hangját akaratlanul.

-       Akkor ide hívom őt. – tudtam, hogy rám érti , mert összeszorított fogakkal mondta.

-       Nem! Hiszen látni sem akar, és őszintén, nem is érdemlek mást…

-       Nem haragszik rád, hisz megmondta!

-       Láttam a szemében Kate. Engem nem ver át. Én átlátok a pajzson ami mögé rejtőzik. Akár csak Heidi, ő is pontosan ezt tette.

-       Arrow ő nem Heidi, hanem…- nem bírtam tovább.

-       Minden rendben? – léptem be a szobába – Bocsanat, ha megzavartam valamit, de kiabálást hallottam, gondoltam baj van. – Ekkor Arrow rám vetette a tekintetét. Pontosan erre volt szükségem. Méyen a szemébe néztem, és csak annyit mondtam ”sajnálom” miközben öszpontosítani kezdtem. Pillanatok alatt a földre hullott, mint egy öszi falevél.

-       Mit tettél vele? – kérdezte Kate, kétségbeesetten.

-       Csak elaltattam, te is tudod, hogy az ő érdekében tettem! – láttam rajta, hogy valami nagyon nem tetszik neki, viszont egy szót sem szólt.

Pillanatokon belül egy tucat szárnyas kis szörnyecske, jelent meg a szobában és már kezdtem úgy érezni magam, mint egy rémálomban. Túlerőben voltak, de nem adhattam fel a reményt már az elején. Kate, mellem állt csak ekkor tűnt fel, hogy Aisha nem volt a szobában.

-       Aisha! –kiáltottam.

-       Nem tudok bemenni! Az ajtót bezárta valami! Mi történik?

-       Akárhogy, csak juss be! – tudom ennek semmi értelme, egy kívülálló garantáltan nem értené, de bíztam benne, hogy Aisha vette a lapot.

-       Mit tegyünk? – kérdezte Kate 

-       Szabaduljunk meg tőlük! – csak bólintott előhúzva a kardját és kaszabolni kezdte őket. Kinek fejét kinek szárnyát vágta. Persze nem volt könnyű mert folyton körbe vették és próbálták elterelni a figyelmét. Én is összpontosítani kezdtem.

-       Paralize! – szoltam mire az összes lény mintha kővé vált volna és kezdtek egyesével a földre húllani.

Dermedten feküdtek a földön, mint valami ocsmány szobrocskák, mozdulni sem bírtak. Minden jól ment, amég valami megzavart: Aisha fájdalommal teli sikolya. Hirtelen elvesztettem az önkontrólt. A lények kezdtek újra mozogni lassan visszakapva az erejüket. Ennek nem lesz jó vége. 

Már nem voltam képes  visszaszerezni az irányítást és ismét ugyanazt a hibát követtem el. Egy tükörre céloztam, mely visszahárította az erőm, ezuttal sikerült időben kitérnem az elszabadult fénygömb útja elől, viszont Kate nem vette időben észre és a lábát taláta el. A lány földre rogyott, egy szót sem szólt, viszont láttam a fájdalmat ami megjelent az arcán. A francba. Azonnal odamentem hozzá, letérdeltem mellé – Sajnálom! – mondtam szinte csak magamnak miközben kezem az ütés helyére tettem, próbálva elmúlasztani a fájdalmat.

 A kis szörnyetegek gonosz nevetésnek keztek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.Elegem volt a gyerekes kis játékaikból. Összegyüjtöttem minden erőmet felállva, minden dühom beleadva.

-       Elég legyen! – az ablakok megremegtek, majd csend lett a szobában, mindenki figyelt. – Takarodjatok innen! – mintha a hangom kipréselte őket az ablakon úgy futamodtak meg sorjában. Csak egy fordult felém, akit már jól ismertem, az aki Arrow álmait kísértette.

-       Ezzel még nincs vége! – sziszegte.

-       Persze, hogy nincs! 

Ekkor vétettem, ismét egy meggondolatlanságot tettem, megtámadtam mikor ő számított rá. Ő egy könnyed mozdulattal kivédte, majd azonnal támadott. Én pedig elbizakodva elfelejtettem felvenni a pajzsomat. Ez volt a mai nap legnagyobb hibája. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy eltalátta a karom és a homlokom majd, hogy önelégült nevetéssel elmegy. Majd éreztem amint kicsúszik a föld a talpam alól összeesek, majd csak sötéség, hangok és sötétség. Akkor nem lehet ájulás, akkor pedig mi történt?

-       Alexandra! – hallottam Kate hangját, de nem láttam őt sehol, túlságosan sötét volt. – Alexandra, jól vagy?

-       Kate? Hol vagy?

-       Itt vagyok! – fogta meg a kezem, azonnal megfogtam a másik kezemmel, megszorítva mintha az elétem függne tőle, de még mindig nem láttam őt sehol, csak sötétséget.

-       Miért van ilyen sötét? – kérdeztem

-       De hiszen… - kezdte, aztán hirtelen abbahagyta, mintha zokogott volna.

-       Kate? Mi történt? Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de a lány egy szót sem szólt csak csendesen zokogott mellettem.

-       Kate, kérlek mond el mi a baj? – ezuttal sem válaszolt.

-       Kate, mi történt? – hallottam Aisha aggodó, hangját.

-       Azt hiszem megvakult. – suttogta zokogva.

Holdfény 15. fejezet – Lidérc vadászat

 Hello Mindenkinek!

Tudom hosszú ideje nem hallottatok felőlem semmit, de ismét itt vagyok és hoztam magammal a következő fejezetet mire annyira vártatok és most ez a lényeg. Várom a komikat.

Pusy Dark Angel

 Alexandra szemszöge

Szinte rátörtük az ajtót Kate-re, ki még mindig sikoltozott. Hamarosan rájöttem, hogy miért. Egy tündérszerű lény repkedett az álomba merült Arrow fölött, valami varázsigét mormolva. Azonnal rájöttem, hogy nem tündér, hisz csak úgy áradt belőle a gonosz erő. És ha jobban megfigyeltem, inkább egy kis szárnyas szörnyetegre hasonlítottam volna. Kócos hajjal, megtépett szárnyakkal, ruhája pedig rongyos, porfogó volt.
- Egy lidérc! - állapítottam meg Fantasyvel egyszerre. Úgy tűnik, nem csak én jöttem rá.
- Á! A hercegnő! - sziszegte utálatosan.
- Mit akarsz? Válaszolj! - léptem előrébb a tárgyra térve.
- Téged, ki mást?! - felelte egyszerűen, majd megpróbált rám támadni apró fénygömbökkel lövellt felénk. Fantasy azonnal elugrott mögülem, én viszont nem mozdultam. Vártam, hogy elérjen viszont nem felkészületlenül. Koncentrálni kezdtem, és felemeltem az átlátszó pajzsomat. Szerencsére az utóbbi időben megtanultam kellőképpen irányítani, és fenntartani. Ellenségem nagyon meglepődött, mikor a kis labdái visszapattantak a levegőben. Talán azt hitte, váratlanul ér, hát akkor nagyon tévedett. Viszont erre nem számított. Támadásával saját magát találta telibe. Sikítani kezdett, emberfeletti hangon, majd füstölögve eltűnt.
Odamentem Kate-hez, akit Fantasy már nyugtatgatott. A lány még sokkos állapotban volt.
- Kate, minden rendben? - Még mindig rémült volt, hiába próbálta rejtegetni.
- Igen, azt hiszem, csak megrémültem mikor felébredtem, és itt találtam. Soha nem láttam még hozzá hasonlót, csak úgy sugárzott belőle a gonoszság. Elgyengített, félelmet keltett bennem, nem tudtam megvédeni… - Ekkor Arrowra pillantott. - Arrow! - szólította meg gyengéden, hangja még mindig remegett. - Jól van? - nézett rám. Ugye, jól van?
- Nem tudom! - Ekkor támadt egy ötletem. - Arrow! - szólítottam meg lágyan - Ébredj fel! - A fiú azonnal reagálni kezdett a hangomra. Ekkor észbe kaptam, Fantasy! Ő meg mindig a szobában tartózkodott.
"- Fantasy, menj el!" - küldtem felé gondolatban.
"- De miért?" - értetlenkedett.
"- Menj! Arrow nem szabad, hogy meglásson! Ő nem tudja a titkom, és ha meglát, nagy valószínűséggel rájön!"
"- De..."
- Nincs de! Fantasy, ez parancs! - mondtam ki végül hangosan, mire az angyalom eltűnt. Ezért még később beszélünk, kis híján lelepleztél! Dühöngtem tovább magamban. Tudtam, hogy hallotta, de nem válaszolt.
- Alexandra? - hangja gyenge volt, azonnal rájöttem, hogy miattam ébredt fel. Nem értettem, miért vagyok ilyen hatással rá, de a lényeg, hogy ez alkalommal, mikor szükségem volt rá működött. Remélem, Kate nem fog kérdőre vonni emiatt, mert fogalmam sincs, mit mondjak. Most csak abban reménykedhettem, hogy Arrow nem látta meg Fantasyt, mert akkor az eddigi erőfeszítésem mind romba dőlt.
- Igen?
- Miért vagy itt? Azt hittem, többé nem akarsz majd látni. - Kate-tel összenéztünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon, csak azt tudtam, hogy nem árulhatom el neki az igazat, az semmin sem segít.
- Beszélni akartam Kate-tel. Ő mondta, hogy valami nincs rendben veled, ezért jöttem be. - Láttam rajta, hogy nem ezt a választ hallotta volna legszívesebben. Jól tudta, hogy szívem mélyén még kicsit neheztelek rá  és az zavarta igazán, hogy ezen nem tud változtatni. - Rémálmod volt megint?- költői kérdés, hisz nagyon is jól tudtam a választ. Ez a lidérc kísértette folyamatosan az álmait, csak az okát nem értem, hisz azt mondta, engem akart, akkor miért Arrowra szállt?
- Megint!
- Talán segítene, ha beszélnél róla! - javasolta Kate.
- Talán. De képtelen vagyok. Egyszerűen nem megy!
- Próbálj meg pihenni! Nem hiszem, hogy ismét rémálmod lesz. Kate beszélhetnénk egy pillanatra?
- Persze! - majd elhagytuk a szobát.
- Te hogy vagy?- kérdeztem miután kiértünk.
- Valamivel jobban. Az istennőre, egyetlen szörny sem rémített meg ennyire. Valami nincs rendben ezzel a lidérccel. Túlságosan félelmetes.
- Tudom, és valami azt súgja, hogy vissza fog térni, méghozzá nem egyedül.
- Mi tévők legyünk?
- Menj vissza Arrowhoz és próbáld megnyugtatni, míg elalszik és találkozzunk fél óra múlva a kertben. 
- Mi a terved?
- Beszélünk Aishaval, hátha hárman jutunk valamire.
- Rendben.
Miután Kate visszament Arrowhoz én is visszavonultam a szobámba. Valójában nem tudtam mi tévő legyek, abban sem voltam biztos, hogy Aisha képes lesz segíteni, csak reménykedtem abban, ami eddig reménytelennek tűnt. De nem hagyhattam cserben őket. Nem tehettem, rám vártak úgy akár egy megváltóra, meg van a hatalmam hozzá, nincs semmi kifogásom, ez a kötelességem. Hiába, Arrow csalódást okozott nekem és Kate ok nélkül akart megölni, félre kell tennem mindezt és megtennem a tőlem telhetőt értük, a népemért.
"- Ne akard, hogy a barátokból ellenségek legyenek" - hallottam Madya hangját a fejemben.
"- De túlságosan nehéz számomra. Nem tudom, hogy képes vagyok rá."
"- Félre kell tenned az érzelmeket, nem szabad gátoljanak, ezt jól jegyezd meg. Akkor is, ha nehéz ne add fel a reményt. Hallgass az ösztöneidre, azok mutatják meg a helyes utat. Sokszor nehéz lesz a választás, de sose hagyd, hogy az akadály megtörjön."
"- Máris nehéz" – sóhajtottam, aztán  eszembe jutott az anyámtól kapott könyv, a levél borítékjában találtam egy különleges kulcsot, mely tökéletesen illett a könyvön levő pecsétbe. Óriási kő esett le a szívemről, mikor kinyílt, mintha már a megoldást találtam volna meg a gondjaimra. Mikor fellapoztam, megértettem miért adta anyám azt az aprócska útmutatást hozzá. A fejezetek labirintusa közt egyszerű volt elveszni. Ezernyi kérdés merült fel bennem, mi válaszra várt már jó ideje, de mind hanyagolnom kellett őket, most más volt a fontosabb. A lidérc végleges elűzése. A kezem a könyv lapjaira tettem, és egy dologra koncentráltam, a lidércre. Amint levettem a kezem, a könyv lapjait mintha szél kapta volna fel, majd pillanatok múlva minden helyreállt. Betekintettem a nyitott könyvbe, majd megláttam a címet. Működött. Bár nem volt sok információ róluk.
"A lidércek más néven álommanók, könnyen befolyásolható lények. Önmagukban nem veszélyesek csak mások álmaiba bújva szórakoznak, rémálmokat vagy hiú vágyakat keltve. Ha viszont irányítás alá kerülnek, pusztítóvá válnak." Pusztító. Meg kell akadályoznom. Rápillantottam az órára, majd feleszméltem. Már több mint fél órája lent kellett volna lennem. Gyorsan becsaptam a könyvet, és a biztonság kedvéért betoltam a párnám alá, és már rohantam is. Párosával szedtem a lépcsőket lefele, majd szinte leütöttem Flaviust a bejáratnál. Szerencsére egyikünkben sem tettem kárt.
- Hova ez a sietség, hercegnő?- szólt utánam miközben elkapta a karom.
- Bocs Flavius, de most nem érek rá fecserészni! - próbáltam kiszabadítani a karom, sajnos sikertelenül.
- Történt valami?
- Semmi különös, csak akadt egy kis elintéznivalóm! - láttam, hogy valamit sejt, és ellenzi méghozzá nagyon is.
- Rendben, de ha bármiben segíthetek, csak szólj. Mindig állok a rendelkezésére.
- Nyugi, nem felejtem el, de ha most megbocsájtasz tényleg késésben vagyok. - Szerencsére nem ellenkezett tovább, hanem elengedte a karom, majd meghajolva elköszönt. Megnöveltem a tempót átszelve az udvart a kertbe jutva. Kate már ott volt és Aisha is. A probléma csak az volt, hogy farkasszemet néztek egymással, támadásra készen. 
- Hagyjátok abba! - kiáltottam, mire mindketten felfigyeltek. - Megtudhatnám, mi bajotok egymással? - flegmatikusan néztek végig egymáson, majd egyszerre válaszoltak.
- Semmi!
- Remek! Akkor fejezzétek be a folyamatos ellenségeskedést, mert most olyan dologról van szó, hogy együtt kell dolgoznotok. És a csapatmunkában nem tűröm el az effajta viselkedést. Érthető voltam? – Tudom, kicsit durva voltam velük, viszont elegem volt, hogy mindenhol ott kell lennem, mert másképp kitör a harmadik világháború.
- Rendben!
- Aisha, azért jöttünk hozzád, hogy te talán tudsz segíteni. Mit tudsz a lidércekről?
- Lidércek?- lepődött meg. – Nos, tündérszerű lények, akik az álmokkal játszadoznak. Ez az egyetlen életcéljuk.
- Hogyan lehet elűzni őket?
- Hát, évszázadok során sok módot találtak az emberek az elűzésükre. Léteznek kenetek, gyógyteák, füstölők és ezernyi más módszer. Viszont azt nem értem, miért szükséges ez? A lidércek évszázadok óta kerülik a vámpírok álmait.
- Ebben tévedsz! - szólt közbe Kate.
- Tessék?
- Arrow álmait már néhány hete kísérti egy lidérc, és valahogy más mint a többi.
- Ezt hogy érted?
- Gonosz erőt éreztem a közelében.
- Fekete mágia? Úgy gondolod, megbabonázták?
- Igen, azt hiszem.
- De ki tette?
- Van egy olyan érzésem, hogy tudom.
- A király? - Nem rá gondoltam, de helyeseltem. - Talán tudja, hogy visszatértél?
- Több mint valószínű. De ez most nem fontos, meg kell szabadulnunk tőle.
- Hogyan?- kérdeztek egyszerre.
- Gondoltam, ellátsz néhány jó tanáccsal.
- Mágia ellen mágia a leghatékonyabb. Viszont ilyen helyzettel még nem találkoztam. Talán az angyalod segíthet - javasolta Aisha.
- Nem hinném! - vágtam rá kurtán. Aisha kérdőn pillantott rám, már nyitotta a száját, hogy kifejezze kíváncsiságát, de szerencsére Kate megelőzte őt.
- Szerintem is mást kell kitalálnunk. Mi lenne, ha megbénítanánk, majd elkapnánk? - terelte el a szót, amiért nagyon hálás voltam. Nem akartam Fantasyval beszélni, egyelőre látni sem akartam azok után, amit tett, hadd legyen ideje gondolkodni a dolgokon.
- Érdekes ötlet, talán beválhat. Léteznek Benito varázslatok és mágiák...
- Arra gondolsz, hogy én varázslattal te pedig mágiával támadsz ellene.
- Én pedig egy különleges hálóval elkaphatnám.
- Igen! 
- De ez az egész balul is elsülhet. Igaz?
- Sajnos igen, két szempontból: Ha nem kombináljuk jól a két erőt, és ha túl sok energiája marad és kiszabadul.
- Be kell vállalnunk a kockázatot, nincs más választásunk.
- És mikor lesz a támadás?
- Ma este!- vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Miért vagy annyira biztos benne?- érdeklődött Kate.
- Magam sem tudom, egyfajta sugallat.
- Az istennő nem hagy soha cserben - mondta Aisha.
- Tudom. Rendben, akkor mi legyen a varázslat?
- Abból létezik sok, viszont csak egy lenne igazán alkalmas. A Paralize lenne az.
- Rendben, és mi lesz a mágiával?
- Ne aggódj, afelől majd én intézkedek. Igyekeznünk kell, már nincs sok időnk. 
- Akkor, ahogy megbeszéltük, szürkületkor találkozunk - bólintottak, majd visszamentek a kastélyba. Én meg maradtam a friss levegőn, éreztem, hogy hamarosan hajnalodik, de nem zavart. Élveztem a hűvös szellő bársonyos simogatását, és a csendet mely eluralkodott az egész birtokon. A csata előtti csend. Mintha már a levegőben éreztem volna a közelgő veszélyt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, de valahogy nem kételkedtem magunkban. Becsuktam a szemem és élveztem, ahogyan a lágy szellő belekap a hajamba.
- Én is beszállhatok Charlie angyalai közé?- szólt valaki a hátam mögül, hirtelen összerezzentem. Mikor megfordultam, Robert csintalan mosolyával találtam szembe magam.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni.
- Nem ijesztettél meg, csak a frászt hoztad rám. Mondd csak, te mióta hallgatózol?
- Csak erre jártam, és meghallottam, hogy készülődtök valahová szürkületkor, hármasban. Ez hallgatózásnak számít? Gondoltam csatlakozhatnék, ha nem zavar.
- Bocs Robert, de ez most csajos buli lesz. Talán legközelebb!
- Kár. Amúgy, mióta egyezel Kate-tel? Mikor legutoljára láttalak egymást megölni próbáltátok. És a sátánlány? Ő is kedvel téged?
- Úgy tűnik! Megpróbálok több barátot szerezni, mint ellenséget.
- Értem.
- Ha most megbocsájtasz, megyek pihenni kicsit.
- Persze. Nem szeretnélek fenntartani. - azzal hátat fordítottam neki, és lassú léptekkel indultam a kastély felé.

- Alexandra! - szólított meg utólag. Mikor visszapillantottam rá, kicsit szomorkás arcot vágott. Nem tudtam az okát, de nem is engedte, hogy megkérdezzem - Pihenj jól! - nem erre a válaszra vártam a fel nem tett kérdésemre, de nem taglaltam tovább a témát, talán csak nekem tűnt úgy…