-Ki vagy te?-kérdezte elkerekedett szemekkel.
-Amint már mondtam, a nevem Alexandra és...
-A hercegnő...
-Tessék?-kérdeztem elképedve, ezt meg honnan tudta?- Ezt meg honnan veszed?-válasz helyett térdre borult elöttem.
-Könyörgöm az istennőre, könyörüljön a szánalmas életemen, észtelen viselkedésem miatt és azért, mert nem voltam képes felismerni felségedet. Tudom nem érdemlek hasonlót, mégis irgalmáért esedezem.
-Várj! Honnan tudod, hogy ki vagyok?-mire ő felállt és egy papírtekercset húzott ki a nadrágja hátsó zsebéből, majd átnyújtotta nekem. Kicsit félve, hogy mit rejthet átvettem tőle. Mikor kibontottam és megpillantottam kiejtettem a kezemből, mintha megperzselt volna. Ő azonnal lehajolt és felvette nekem. - Honnan van neked hasonlód? Honnan szerezted?-kérdeztem remegő hangal.
-Ha igazán szeretné tudni, megmutatom.-nyújtotta a karját- De kérem üljön le. Nem lesz kellemes látvány. Nem volt könnyű vámpíréletem.
Leültem az avarra mire ő, követte a példámat és szembe ült velem, majd ismét felém nyújtotta a karját. Hezítálva, de megfogtam a karját, majd becsuktam a szemem, mély levegőt véve, kiürítettem az elmém. Pillanatokon belül, megpillantottam egy ismeretlen tájat. Sivatag. Soha nem voltam hasonló helyen. Először kopárnak tűnt minden, majd sikerült megpillantanom egy tábort a sziklák között. Egy vámpírtábort. Méghozzá nem is kicsit.
"Vigyázz, ne kelts feltűnést!"-mondta az egyik vámpír
"Miféle feltűnést? Ki jár a sivatagban, aki veszélyt jelenthet ránk?"-kérdezte Daniel.
"Csak fogadj szót, ha itt akarsz maradni és örülj, hogy befogadtak. Nem szeretik az újoncokat."
Nemsokára saját kunyhóját láttam, ami szerény volt, de otthonos és egy barátot aki segít neki és szárnya alá veszi. Aaron a tábor látnoka.
A kép megváltozik. Daniel összefűzésbe kerül az egyik vámpírral a faluból, nagyon dühös, képes vagyok átérezni a hatalmát. Majd a dühe új szintre emelkedett, hihetetlen szél kerekedett, kissebb tornádó, mely szinte elpusztította a tábort.. több sérült... a vámpírok felháborodtak, megakarják ölni Danielt. Az egyetlen aki segít neki megszökni, az Aaron.
"Mégis mít kéne tennem? Fogalmam sincs, hova menjek."
"Nyugodj meg!" mondta Aaron, miközben egy hátizsákot pakol meg néhány üveggel."És pontosan kövesd az utasításaimat. Fogd ezt és menj délre, mindig csak délre. Keresd meg a vámpírok hercegnőjét. A neve Alexandra Winterroze, ő az egyetlen, akiben igazán megbízhatsz."
"És hol találom ezt a hercegnőt? Egyáltalán, honnan fogom felismerni? És mi van, ha nem fog segíteni?"-kérdezte Daniel kétségbeesettem. Éreztem a hangján a félelmét.
"Bízz bennem! Ő az egyetlen aki segíthet."-majd a kezébe nyomta a papírtekercset-"És innen fogod felismerni!"
És ott volt a papírtekercs, amít átadott nekem, amin az én arcképem volt. Az arcképem amítől annyira megrémültem, nem volt félelmetes. Egyszerüen váratlan volt számomra, hogy egy képet lássak magamról, pontosan olyannak amilyen jelenleg vagyok, kivéve, hogy a képen sokkal magabiztosabbnak és erősebbnek néztem ki, mint valójában.
Eleget láttam így elengedtem a karját megtörve a kapcsolatot. Majd feltápászkodtam, leseperve az őszi leveleket az így is tönkretett ruhámrol, mikor azon vettem észre magam, hogy Daniel szemei kíváncsi pillantásokat vet rám. Szemei már nem izzottak, viszont még mindig vörösek voltak.
-Mi az?-kérdeztem irritált hangon.
-Elnézést kérek, modorom miatt hercegnő! Csak mikor azt mondták különleges barátai vannak, azt hiszem nem vettem elég komolyan.-mondta megszeppenve. Ekkor már értettem. Nem volt gyakori a hasonló barátság, de nem voltak szabályok ez ellen. Démon még közelebb szegődott hozzán kihangsúlyozva az aggódását.
-Ő Démon, az egyik legmegbizhatóbb barátom. És mielött bármít is mondanál róla, tudd meg, hogy hosszú a közös történetünk. Szinte azota ismerem, hogy vissza változtam.-mondtam miközben megsimítottam Démon fejét, mire ő elégedetten dormolni kezdett.
-Nem akarok ítélkezni ön felett.-védekezett Daniel-Sajnos én is megtanultam, hogy a fajtársak nem mindig megbízhatók. Bár ő sem bízik bennem.- mutatott Démon felé.
-Csak elővigyázatos. Félt engem. Elég sok problémám volt az utobbi időben, a meggondolatlan döntéseim miatt, viszont ő feltétel nélkül mellettem állt és segített.- Hirtelen, mintha elhagyott volna az erőm, meginogtam, de mielött leessek, Daniel erős karja elkapott.
-Jól van?-kérdezte aggodva.
-Igen, csak kimerültem és vadásznom kéne.
-Ilyen állapotban? Mégis, hogy lennel képes rá?
-Démon majd segít.
-Engedje, hogy én segítsek.-mondta határozottan, majd meghajolt elöttem és eltűnt az erdőben, néhány perc múlva a karjában egy termetes szarvassal tért vissza, ami még vergődött a szorítasa miatt, majd egy apró mozdulattal kitekerte a nyakát, majd leterítette elém -Fogadja el bocsanatkérés képpen.- mondta alázatosan. Én csak erőtlenül bolintottam, majd az élettelen állat fölé hajoltam és belemélyesztettem a szemfogaim a nyakába. Forró vére pillanatok alatt kellemes érzéssel töltött el. Hamar kiürítettem a testét minden csepp drága vérétől, majd Démon elé toltam, aki kiéhezve kezdte marcangolni azt. A vér hatására annyi erőm összegyült, hogy magamtól is képes voltam felállni és lassan éreztem, amint visszatér a hatalmam.
-Köszönöm. Azt hiszem neked is szükséged van rá.
-Remeltem, hogy velem tart, felseg.
-Én igazából... nekem nincs szükségem többre.-Daniel kinyította a szájat, majd becsukta, de mielött tovább állott volna, Démon szinte a karjaiba lökött. -Na jó legyen, de csak egy feltétellel. Ezentúl szólíts Alexandrának.
-Ha csak ennyibe kerül... legyen. Kicsit szokatlan számomra egy arany vérű mellett lenni. Méghozzá a Winterroze királyi család utolsó élő tagja.
-Hidd el, nem csak neked nehéz elhinni.
-Bocsáss meg, bizonyára nem egyszerü ezzel a gondolattal élni. De a barátaid biztos segítenek.
-Ha hiszed, ha nem, Démon az egyetlen barátom akit megbízhatónak tartok. A többiek... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg...
-Elvárják tőled, hogy a megmentőjük légy?
-Pontosan. Néha nagyon kivülállónak érzem magam, mint egy kakukk tojás. Néha meg, nagyon nehéz legyőzni ezt az érzést.-mondtam majd szaladni keztem ez első zsákmányom felé. Ez a beszélgetés kezdett lehangolová válni, remeltem Danielnek is feltűnik, hogy nem akarom folytatni és nem erölteti majd.
Szerencsémre ő is a vadászatra lett figyelmes, ami bizonyára nem volt nehéz, hisz ki volt éhezve. Még én egy szarvast fosztottam meg vérétől, ő hat őzet tett halomra teljesen kiürítve. Ezalatt én végig figyeltem. Minden mozdulata precíz volt, mint egy öreg vámpír aki már évezredek óta ezt csinálja, nem pedig egy friss vámpír aki most kezdte. Mikor megelégedett megigazította a ruháít, ujjaival kifésülve szőke haját, mely mégjobban összekuszálódott emiatt. Szemei pedig tengerkékek voltak. Mintha megérezte volna, hogy figyelem. Tekintete találkozott az enyémmel, ajkai pedig egy huncut félmosolyra húzódtak. Tisztában volt vele, hogy jól nézett ki és élvezte a figyelmem. Lesúlytottam a tekintetem, majd megigazítottam a ruhám, amin megjegyzem ez nem segített. Úgy nézett ki, mintha kemény harcot vívtam volna egy medvével.
-Tessék!-nyújtott át nekem egy hófehér zsebkendőt, én pedig meglepetten néztem, nem értve miért tette. Ő közelebb lépett hozzám gyengéden kezébe véve arcomat másikkal, pedig az ajkaim simította végig. Csak akkor voltam képes megérteni mit csinál, mikor befejezte és eltette a véres zsebkendőt. Én pedig azt hittem... Legszívesebben elsűlyedtem volna szégyenemben.
-Azt hiszem... most már ideje vissza mennem. Bizonyára már keresnek.-makogtam neki egy helyben kitalált kifogást, hogy távol kerüljek tőle.
-Veled tarthatok? Végül is azért jöttem, hogy a táborodhoz szegüljek.
-Persze.-mondtam végül, bár kissé bizonytalanul.- Gyere! Tetszeni fog.-mondtam miközben elindultam ő pedig mellém szegült. Elképzelni is rossz volt, hogy nézunk ki együtt. Ő a menekült tökéletes öltözékben, kifogástalan frizurával én meg a hercegnő, szakadt ruhákban, kócos hajjal, mocskosan. Hamar a kastély kapujához értünk, Daniel pedig csendben pásztázta körül a terepet. Mikor a bejárathoz értünk, az őrök furcsán méregettek minket.
-Üdvözlöm hercegnő! Lucas légy üdvözölve újra köztünk.-köszöntött minket, majd kezet fogott Danielel, aki ugyanolyan meglepett képet vágott mint én.Viszont a szemében volt valami, de amint észrevette, hogy figyelem azonnal leplezte. Mielött bármit is kérdezhettem volna...
-Nos, megmutatod a helyet, vagy magam kell felfedeznem?-kérdezte huncut mosolyal az arcán.
-Ugyan már! Több, mint valószínű, hogy tömlöcbe zárnának, mielött észrevennéd.
-Ennyire alá becsülsz engem?-kérdezte, miközben közelebb lépett hozzám.
-Nem!- vágtam rá azonnal, kicsit túlságosan hamar ahhoz, hogy hihető legyen, mire ő egy szélesebb mosollyal ajándékozott meg. Utáltam, hogy ilyen hatással volt rám.
-Bebizonyítom!
-Nem szükséges, tényleg, hiszek neked! Gyere! Körbevezetlek!-mondtam, majd az előtéből hátra vezettem az edzőpályára. Ebben az időpontban a legtöbben itt töltötték a szabadidejüket. Mikor kiértünk, azonnal megpillantottam Robertet a megszokott helyén elfoglalva a vívással. Ahhoz képest, hogy azt állítottak, hogy kötelességből teszi, elég gyakran itt töltötte az idejét. Szerencsére Arrowt nem láttam sehol. Most a legkevésbé volt szükségem egy újabb vitára. Még egyszer végig pásztáztam a terepet, mire megtaláltam Flaviust. Azonnal felé vettem az irányt, Daniel pedig szó nélkül követett. Mikor meglátott minket, mondani akart valamit, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy nem vagyok kíváncsi rá.
-Flavius, be szeretném mutatni neked Danielt. Daniel ő Flavius és mielött nekiesnél ő valkűr és a barátom. Flavius lennél olyan kedves, keresni neki egy szobát és lefoglalni kicsit, mondjuk gyakorlással. Megyek lepihenni.-Láttam amint Danielnek nem nagyon tetszik az ötlet, de mielött bármit is mondhatott volna, Flavius megelözte őt.
-Ahogy óhajtod.-mondta megértően.
Nem is pocsékoltam tovább az időt, hátat fordítottam nekik és vissza mentem a kastélyba, felrohanva a lépcsőn, becsapva magam után a szobám ajtaját. Ekkor jöttem rá, mennyire hiányzott ez a magány. Ledobtam magamról a tönkretett ruháim, majd besétáltam a fürdőszobába, egy forró habfürdőre vágyva. Kellemesen bizsergő érzéssel töltött el a forró víz, amint a börömhöz ért. Erre volt szükségem. Ki kell engednem a felgyült streszt. Mikor a víz teljesen, kihult akkor sikerült rávennem magam, hogy ideje kimásznom. Miközben megtörölköztem megpillantottam magam a tükörben. Látszik, hogy vadásztam, arcom teltebb lett és életteli színt kapott, hajam egészségesebbnek látszott és eltűntek a lila táskák a szemem alól. De már keztem egyáltalán nem hasonlítani az emberi énemre. Az anyajegyek, a szeplők amit csak smink által tudtam elrejteni, mind eltűntek, helyette egy teljesen egészségesnek tűnő bársonyos bőr maradt. Idomaim is teltebbek lettek. Hiába pillantottam mas pozicióból, sehol egy hibát nem találtam, sem egy plusz kilót. Hihetetlen! Magamra vettem egy selyem köntöst, ami szinte átlátszó volt, nem is sejtve mi vár odaát.
2014. november 12., szerda
2014. október 15., szerda
21. fejezet
Amikor magamhoz tértem hirtelen elkapott egy Deja vú érzés! Ismerős volt a helyzet, mintha már megtörtént volna, majd rájöttem. Egy sötét hideg helyen voltam, egy kemény tárgyon feküdve. Ugyanúgy, mint az átváltozásom napján. Már vártam, hogy megjelenjen Madya küldöttje ezuttal viszont nem, hogy üdvözöljön, hanem inkább közölje, elbuktam a harcban ami még el sem keydödött.
Ez alkalommal viszont a fény ami megjelent egy gyertya lángja volt mely furcsa árnyakat festett az épület falaira. A fény mögött pedig Aisha aggódó tekintete jelent meg.
-Hála az istennőnek!- sóhajtotta megkönnyebülve- Azt hittem nem térsz magadhoz!
-Tessék?-kérdeztem kicsit értetlenkedve. Próbáltam vissza emlékzeni mi történt, de homályos volt minden. -Mi történt?
-Azt én is kérdezhetném!-válaszolta felháborodva.
-Aisha komolyan beszélek!-morogtam miközben felültem. -Olyan érzésem van mintha egy boxmeccsen kiütöttek volna.-maszíroztam a homlokom.
-Nem akarok anyáskodónak tűnni, de mennyit ittál?
-Nem emlékszek pontosan 4-5 pohárral?
-Még egy-két ilyen alkalom és nem fog zavarni. Éhesen könnyen lerészegedhetsz. Amúgy, hol voltál halára aggodtam magam mikor észrevettem, hogy nem vagy sehol.
-Emlékszem, hogy táncoltam Austinnal, majd kivitt egy helyre bekötött szemmel megpróbált elcsábítani...
-A szépfiú... és sikerült neki? kérdezte úgy izgulva, mintha egy szappanoperát nézne.
-Vámpír volt. -mondtam kedvetlenül.
-Tessék?! Ez biztos?-lepödött meg.
-Halál biztos. De ő nem tudta rólam és megpróbált elbájolni. Mindvégig zsákmánynak tekintett. Majd történt egy kis baleset... csókolózás közben megharapta a nyelvem és a saját vérem ízétől... felébredtem. De nem találtam a visszavezető utat. Igazad volt, nem lett volna szabad elhagynom a klubbot. De te, hogy találtál rám?
-Igazából nem kellett messze mennem. A mosdónál találtam rád miközben egy srác segített vizet inni. Azt mondta rosszul lettél és elájultál. Hívni akarta a mentőt, de sikerült meggyőznöm, hogy ne tegye,bár nem hagyta magát könnyen majd visszahoztalak ide a temetőbe, de nem voltál magadnál. Már pár órája eszméletlen vagy, kezdtem aggódni.
-Hogy nézett ki a srác? Austin volt?-nem értettem ezt az egészet.
-Nem hinném! Nem nézett ki vámpírnak. Magas izmos srác volt mézszőke hajjal amit punk stílusban viselt, smaragd zöld szemek erős férfias áll... Fekete sport pólót és egy sötétkét kopott farmert viselt. Nem volt semmi más ismertető jele, de... volt egy érdekes gyűrűje amit már láttam valahol. A középsú ujján viselte és egy fekete rózsát szimbolizált. Ő volt az?
-Nem. Fogalmam sincs ki volt az. Azt sem tudom, hogy kerültem vissza a klubba.
-A lényeg, hogy jól vagy. Ideje lenne visszatérned a világodba. Talán egy vadászat jót tenne.-mondta miközben segített lemászni a márvány asztalról. Szinte teljesen erőtlen voltam alig tudtam megállni a saját lábamon.
-Az nem fog menni!-mondtam végül- Túl gyenge vagyok hozzá. Inkább menjünk vissza a kastélyba. Össze kell szednem magam.
-Azt már nem! Még halgattam rád azelött is és szinte megöltek miattad. Szedd össze magad vadászni megyünk!-mondta határozottan én pedig legszivesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra. Viszont tudtam, hogy igaza van, de a gondolattol is megborzongtam, hogy ölnöm kell. Nem hinném, hogy Aisha is holtan teszi előmbe az állatot, hogy elvegyem még meleg vérét. Végül is így vagy úgy sor kerult volna rá, de reméltem, hogy nem túl hamar.
-Nem kell ezt tenned Aisha, egyedül is boldogulok.
-Ugyan kérlek azt hiszed minden alkalommal elszökhetek? Ez kiruccanás számomra, de legtöbbször nem tehetem meg.
-De most nem vagy éhes.
-Miert van olyan érzésem, hogy le akarsz koptatni?-nézett rém- Na jó! Nem leszek messze.
-Menj vissza a kastélyba, nem maradok sokáig, megkereslek mikor visszatérek.-mikor a temető kapujába értünk még egy aggodó pillantást vetett rám, majd rohanni kezdett, pillanatok alatt eltűnt az erdőben.
Még egyszer vissza pillantottam a temetőbe. Miért nem emelékeztem minderre? Valami nem volt rendben. Legszvíesebben vissza mentem volna, de nem tudtam Aisha nélkül viszont őt nem akartam belerángatni. Nem akartam ismét bajba sodorni a döntéseim miatt. És a leirás amit a fiúról adott aki vissza vitt...nem láttam soha mégis legbelül olyan érzésem volt mintha ezer éve ismerném, de honnan? Hiába próbáltam logikus magyarázatot találni nem sikerült viszont az érzést sem tudtam kiverni a fejemből. Lassú tempóban indultam az erdő fele. Eszembe sem jutott a vadászat. Nincs szükségem rá, egyelőre. Gondolkoznom kell. Különben is túlságosan lefoglal a gondolat. Szinte észre sem vettem, hogy valami utánam igazitja a tempóját elrejtve lépteinek zaját éles hallásom elől. Úgy tettem, mintha fel sem tűnt volna, remélve, hogy az a pofátlan lény aki összetörte a holtak tükrét, hogy ezuttal elkaphassam és megleckéztessem. Tudtam, hogy nem Démon, Aisha pedig nem szegülne szembe velem, nem most. Diszkréten beleszagoltam a levegőbe. Akárki is lehetett a követőm elrejtette az illatát, vagy csak képzelődöm? Hirtelen lassitottam, mintha eszembe jutott valami és ismét hallottam a léptek zaját. Biztos vagyok benne, hogy követ. Már csak azt kell kitalálnom, hogy, hogyan kapjam el. Nem kellett sokat gondolkodnom mert ő akcióba lépett. Pillanatok alatt a hátam mögött volt, mozgásképtelenné téve mindkét kezem. Nem voltam csúcs formában, de észrevétlenül energiát vettem a környezetemtől. Ez nem ért fel egy táplálkozással, még egy gyors vadászattal sem, viszont annyi erőt adott, hogy megtudjak állni a lábamon mindenféle segitség nélkül. Egy könnyed láb mozdulattal megingattam az egyensúlyát. Meglepetésként érte így lazított a szorításon eléggé ahhoz, hogy erőfeszités nélkül kiszabaduljak, de mire megfordultam, hogy megpillantsam támadómat ő eltünt, ezuttal pedig rezzenéstelenül. Mi a... Nem tűnhetett el csak úgy. Alaposan körül pásztáztam a terepet, mire sikerült megtalálnom ő ismét támadásba lendült ellenem. Gyors volt nagyon, együtt szaladt a széllel. Alig volt időm kitérni az útjábol, így is sikerült elvesztenem az egyensúlyom. Ő persze kihasználta gyengeségem, nem engedte, hogy földet érjek, de erős karjai nem hagytak szabadulni.
-Nehezebb préda vagy mint hittem.-morogta a fülembe, miközben könnyedén mozgásképtelenné tett.- De nem baj, ez a kis sport meghozta az étvágyam, neked meg isteni illatod van édesem.-suttogta elégedetten miközben szimatolni kezdte a bőröm. Egyre gusztustalanabbá vált számomra ahogy közeledett, abba hagytam a kapálózást, helyette az erőmet használtam. Fogalmam sem volt mennyi ideig leszek képes talpon maradni, de már túl sokat hagytam játszadozni. Becsuktam a szemem és minden erőmmel összpontositottam. Ezuttal pontosan tudtam mire. Pillanatok alatt meglazult a szoritása, majd teljesen elengedett. Mikor ismét kinyitottam a szemem és megfordultam gyilkos tekintetet vetett rám, miközben próbált kiszabadulni a szélharcosaim csapdájából. így volt alkalmam jobban szemügyre venni. Egy fiatal vámpír volt, tizennyolc-húsz év körüli lehetett mikor átváltozott. Magas kidolgozott testű, biztos űzött valami sportot emberként.
-Eressz el boszorkány!-morogta
-Azt nem tehetem. Még kárt teszel valakiben.
-Félted a böröd, nem igaz!-mondta egy ravasz mosolyal az arcán, majd elmormolt valami számomra ismeretlen nyelven elmormolt valamit. Olyan volt akar egy inkantacio, de mikor megertettem mit tesz mar keso volt. A sajat harcosaimat forditotta ellenem. Fogalmam sem volt, hogy hasonlo dolog lehetseges, most pedig tudatlansagom miatt dragan fogok megfizetni hacsak... nem talalok ki valamit. Rohanni kezdtem a harcosokkal a nyomomban meg az igazi ellensegem a tisztas kozeperol figyelt mintha varna, hogy a karjaiba szaladjak. Az igazsag az, hogy nem volt sok valasztasom. Ugy iranyitotta a harcosokat, hogy mindenkeppen hazza rohanjak. Folyamatosan pasztaztam a terepet remelve, hogy megtalalom a kiutat vegul, kozbe atkozva a pillanatot mikor elkuldtem Aishat. Pillanatnyi figyelmetlensegem miatt, egyszeruen elkapta a karom es magahoz rantott.
-Megvagy!- mondta játékosan- Épp időben, kezdtem igazán éhes lenni.-mondta miköben széles mosoly terült végig az arcán láthatóvá téve kinegedett szemfogait.
"Démon segíts!" küldtem gondolatban remélve, hogy a közelben van és meghallja.
"Bajban vagy? Azonnal ott vagyok!"-megkönnyebbültem, mikor meghallottam a hangját.
"Várd ki amég szólok, addig maradj veszteg."-szóltam neki még össze gyüjtöttem energiám, hogy elküldjem a harcosokat és felvegyem a pajzsom amivel ellökjem magamtól. Nekicsapódott az egyik fa törzsének majd talpon landolt.
-Csak ennyire vagy képes?-rohant felém,majd leterített a földre mozgásképtelenné téve.- És most milyen trükköt használsz fel?-kérdezte szarkasztikusan miközben a nyakamhoz közelítette az agyarait.
-Démon most!-kiáltottam. Pillanatok alatt leszedte rólam
-Szállj le rólam te dög!-ordította, miközben Démon a képébe vicsorgott. Lassan és nehézkesen sikerült feltápászkodnom a földről, majd oda mentem hozzájuk.
-Mit keresel te itt?- kérdeztem tőle.
-Vadászok, ha nem tűnt volna fel. Nem tudtam, hogy boszorkánytanya van a közelben.
-Valójában nincs és én sem vagyok boszorkány.
-Akkor mi magyarázza az erődet, meg ezt a dögöt?
-Ő a barátom és hatalmad neked is van.-majd megpillantottam a szemét, mely úgy izzott akár a parázs.- Tessék!-nyújtottam felé a karom,- Látom, hogy szomjas vagy.- megpillantotta a csuklóm, majd a szemembe nézett. Tekintetében pedig megváltozott valami.
-Nem!
-Démon, ereszd el!-mondtam mire ő egy aggodó tekintettel illetett, de teljesítette a kérésemet viszont közel maradt hozzám.
-Nem félsz, hogy megöllek?-kérdezte, hitetlenkedve.
-Már nem! Te nem vagy egy gyilkos, egyszerűen a vérszomj késztet arra, hogy így viselkedj. Mondd mi a neved?
-Daniel.
-Az én nevem Alexandra, épp vadászni indultam, velem tartasz?
Válasz helyett, elkerekedett szemekkel tekintett rám, mintha teljesen elment volna az eszem.
Ez alkalommal viszont a fény ami megjelent egy gyertya lángja volt mely furcsa árnyakat festett az épület falaira. A fény mögött pedig Aisha aggódó tekintete jelent meg.
-Hála az istennőnek!- sóhajtotta megkönnyebülve- Azt hittem nem térsz magadhoz!
-Tessék?-kérdeztem kicsit értetlenkedve. Próbáltam vissza emlékzeni mi történt, de homályos volt minden. -Mi történt?
-Azt én is kérdezhetném!-válaszolta felháborodva.
-Aisha komolyan beszélek!-morogtam miközben felültem. -Olyan érzésem van mintha egy boxmeccsen kiütöttek volna.-maszíroztam a homlokom.
-Nem akarok anyáskodónak tűnni, de mennyit ittál?
-Nem emlékszek pontosan 4-5 pohárral?
-Még egy-két ilyen alkalom és nem fog zavarni. Éhesen könnyen lerészegedhetsz. Amúgy, hol voltál halára aggodtam magam mikor észrevettem, hogy nem vagy sehol.
-Emlékszem, hogy táncoltam Austinnal, majd kivitt egy helyre bekötött szemmel megpróbált elcsábítani...
-A szépfiú... és sikerült neki? kérdezte úgy izgulva, mintha egy szappanoperát nézne.
-Vámpír volt. -mondtam kedvetlenül.
-Tessék?! Ez biztos?-lepödött meg.
-Halál biztos. De ő nem tudta rólam és megpróbált elbájolni. Mindvégig zsákmánynak tekintett. Majd történt egy kis baleset... csókolózás közben megharapta a nyelvem és a saját vérem ízétől... felébredtem. De nem találtam a visszavezető utat. Igazad volt, nem lett volna szabad elhagynom a klubbot. De te, hogy találtál rám?
-Igazából nem kellett messze mennem. A mosdónál találtam rád miközben egy srác segített vizet inni. Azt mondta rosszul lettél és elájultál. Hívni akarta a mentőt, de sikerült meggyőznöm, hogy ne tegye,bár nem hagyta magát könnyen majd visszahoztalak ide a temetőbe, de nem voltál magadnál. Már pár órája eszméletlen vagy, kezdtem aggódni.
-Hogy nézett ki a srác? Austin volt?-nem értettem ezt az egészet.
-Nem hinném! Nem nézett ki vámpírnak. Magas izmos srác volt mézszőke hajjal amit punk stílusban viselt, smaragd zöld szemek erős férfias áll... Fekete sport pólót és egy sötétkét kopott farmert viselt. Nem volt semmi más ismertető jele, de... volt egy érdekes gyűrűje amit már láttam valahol. A középsú ujján viselte és egy fekete rózsát szimbolizált. Ő volt az?
-Nem. Fogalmam sincs ki volt az. Azt sem tudom, hogy kerültem vissza a klubba.
-A lényeg, hogy jól vagy. Ideje lenne visszatérned a világodba. Talán egy vadászat jót tenne.-mondta miközben segített lemászni a márvány asztalról. Szinte teljesen erőtlen voltam alig tudtam megállni a saját lábamon.
-Az nem fog menni!-mondtam végül- Túl gyenge vagyok hozzá. Inkább menjünk vissza a kastélyba. Össze kell szednem magam.
-Azt már nem! Még halgattam rád azelött is és szinte megöltek miattad. Szedd össze magad vadászni megyünk!-mondta határozottan én pedig legszivesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra. Viszont tudtam, hogy igaza van, de a gondolattol is megborzongtam, hogy ölnöm kell. Nem hinném, hogy Aisha is holtan teszi előmbe az állatot, hogy elvegyem még meleg vérét. Végül is így vagy úgy sor kerult volna rá, de reméltem, hogy nem túl hamar.
-Nem kell ezt tenned Aisha, egyedül is boldogulok.
-Ugyan kérlek azt hiszed minden alkalommal elszökhetek? Ez kiruccanás számomra, de legtöbbször nem tehetem meg.
-De most nem vagy éhes.
-Miert van olyan érzésem, hogy le akarsz koptatni?-nézett rém- Na jó! Nem leszek messze.
-Menj vissza a kastélyba, nem maradok sokáig, megkereslek mikor visszatérek.-mikor a temető kapujába értünk még egy aggodó pillantást vetett rám, majd rohanni kezdett, pillanatok alatt eltűnt az erdőben.
Még egyszer vissza pillantottam a temetőbe. Miért nem emelékeztem minderre? Valami nem volt rendben. Legszvíesebben vissza mentem volna, de nem tudtam Aisha nélkül viszont őt nem akartam belerángatni. Nem akartam ismét bajba sodorni a döntéseim miatt. És a leirás amit a fiúról adott aki vissza vitt...nem láttam soha mégis legbelül olyan érzésem volt mintha ezer éve ismerném, de honnan? Hiába próbáltam logikus magyarázatot találni nem sikerült viszont az érzést sem tudtam kiverni a fejemből. Lassú tempóban indultam az erdő fele. Eszembe sem jutott a vadászat. Nincs szükségem rá, egyelőre. Gondolkoznom kell. Különben is túlságosan lefoglal a gondolat. Szinte észre sem vettem, hogy valami utánam igazitja a tempóját elrejtve lépteinek zaját éles hallásom elől. Úgy tettem, mintha fel sem tűnt volna, remélve, hogy az a pofátlan lény aki összetörte a holtak tükrét, hogy ezuttal elkaphassam és megleckéztessem. Tudtam, hogy nem Démon, Aisha pedig nem szegülne szembe velem, nem most. Diszkréten beleszagoltam a levegőbe. Akárki is lehetett a követőm elrejtette az illatát, vagy csak képzelődöm? Hirtelen lassitottam, mintha eszembe jutott valami és ismét hallottam a léptek zaját. Biztos vagyok benne, hogy követ. Már csak azt kell kitalálnom, hogy, hogyan kapjam el. Nem kellett sokat gondolkodnom mert ő akcióba lépett. Pillanatok alatt a hátam mögött volt, mozgásképtelenné téve mindkét kezem. Nem voltam csúcs formában, de észrevétlenül energiát vettem a környezetemtől. Ez nem ért fel egy táplálkozással, még egy gyors vadászattal sem, viszont annyi erőt adott, hogy megtudjak állni a lábamon mindenféle segitség nélkül. Egy könnyed láb mozdulattal megingattam az egyensúlyát. Meglepetésként érte így lazított a szorításon eléggé ahhoz, hogy erőfeszités nélkül kiszabaduljak, de mire megfordultam, hogy megpillantsam támadómat ő eltünt, ezuttal pedig rezzenéstelenül. Mi a... Nem tűnhetett el csak úgy. Alaposan körül pásztáztam a terepet, mire sikerült megtalálnom ő ismét támadásba lendült ellenem. Gyors volt nagyon, együtt szaladt a széllel. Alig volt időm kitérni az útjábol, így is sikerült elvesztenem az egyensúlyom. Ő persze kihasználta gyengeségem, nem engedte, hogy földet érjek, de erős karjai nem hagytak szabadulni.
-Nehezebb préda vagy mint hittem.-morogta a fülembe, miközben könnyedén mozgásképtelenné tett.- De nem baj, ez a kis sport meghozta az étvágyam, neked meg isteni illatod van édesem.-suttogta elégedetten miközben szimatolni kezdte a bőröm. Egyre gusztustalanabbá vált számomra ahogy közeledett, abba hagytam a kapálózást, helyette az erőmet használtam. Fogalmam sem volt mennyi ideig leszek képes talpon maradni, de már túl sokat hagytam játszadozni. Becsuktam a szemem és minden erőmmel összpontositottam. Ezuttal pontosan tudtam mire. Pillanatok alatt meglazult a szoritása, majd teljesen elengedett. Mikor ismét kinyitottam a szemem és megfordultam gyilkos tekintetet vetett rám, miközben próbált kiszabadulni a szélharcosaim csapdájából. így volt alkalmam jobban szemügyre venni. Egy fiatal vámpír volt, tizennyolc-húsz év körüli lehetett mikor átváltozott. Magas kidolgozott testű, biztos űzött valami sportot emberként.
-Eressz el boszorkány!-morogta
-Azt nem tehetem. Még kárt teszel valakiben.
-Félted a böröd, nem igaz!-mondta egy ravasz mosolyal az arcán, majd elmormolt valami számomra ismeretlen nyelven elmormolt valamit. Olyan volt akar egy inkantacio, de mikor megertettem mit tesz mar keso volt. A sajat harcosaimat forditotta ellenem. Fogalmam sem volt, hogy hasonlo dolog lehetseges, most pedig tudatlansagom miatt dragan fogok megfizetni hacsak... nem talalok ki valamit. Rohanni kezdtem a harcosokkal a nyomomban meg az igazi ellensegem a tisztas kozeperol figyelt mintha varna, hogy a karjaiba szaladjak. Az igazsag az, hogy nem volt sok valasztasom. Ugy iranyitotta a harcosokat, hogy mindenkeppen hazza rohanjak. Folyamatosan pasztaztam a terepet remelve, hogy megtalalom a kiutat vegul, kozbe atkozva a pillanatot mikor elkuldtem Aishat. Pillanatnyi figyelmetlensegem miatt, egyszeruen elkapta a karom es magahoz rantott.
-Megvagy!- mondta játékosan- Épp időben, kezdtem igazán éhes lenni.-mondta miköben széles mosoly terült végig az arcán láthatóvá téve kinegedett szemfogait.
"Démon segíts!" küldtem gondolatban remélve, hogy a közelben van és meghallja.
"Bajban vagy? Azonnal ott vagyok!"-megkönnyebbültem, mikor meghallottam a hangját.
"Várd ki amég szólok, addig maradj veszteg."-szóltam neki még össze gyüjtöttem energiám, hogy elküldjem a harcosokat és felvegyem a pajzsom amivel ellökjem magamtól. Nekicsapódott az egyik fa törzsének majd talpon landolt.
-Csak ennyire vagy képes?-rohant felém,majd leterített a földre mozgásképtelenné téve.- És most milyen trükköt használsz fel?-kérdezte szarkasztikusan miközben a nyakamhoz közelítette az agyarait.
-Démon most!-kiáltottam. Pillanatok alatt leszedte rólam
-Szállj le rólam te dög!-ordította, miközben Démon a képébe vicsorgott. Lassan és nehézkesen sikerült feltápászkodnom a földről, majd oda mentem hozzájuk.
-Mit keresel te itt?- kérdeztem tőle.
-Vadászok, ha nem tűnt volna fel. Nem tudtam, hogy boszorkánytanya van a közelben.
-Valójában nincs és én sem vagyok boszorkány.
-Akkor mi magyarázza az erődet, meg ezt a dögöt?
-Ő a barátom és hatalmad neked is van.-majd megpillantottam a szemét, mely úgy izzott akár a parázs.- Tessék!-nyújtottam felé a karom,- Látom, hogy szomjas vagy.- megpillantotta a csuklóm, majd a szemembe nézett. Tekintetében pedig megváltozott valami.
-Nem!
-Démon, ereszd el!-mondtam mire ő egy aggodó tekintettel illetett, de teljesítette a kérésemet viszont közel maradt hozzám.
-Nem félsz, hogy megöllek?-kérdezte, hitetlenkedve.
-Már nem! Te nem vagy egy gyilkos, egyszerűen a vérszomj késztet arra, hogy így viselkedj. Mondd mi a neved?
-Daniel.
-Az én nevem Alexandra, épp vadászni indultam, velem tartasz?
Válasz helyett, elkerekedett szemekkel tekintett rám, mintha teljesen elment volna az eszem.
2014. augusztus 1., péntek
20. Fejezet
Mintha Aisha megérezte volna, hogy őt keresem, elöttem termett a folyósón. Sikerült átöltöznie és kicsit rendbe szedni magát.
-Nos, meggondoltad magad?-érdeklődött
-Igen, úgy érzem jó lenne kicsit távol lenni a kastélytól és a körülvevő mozgalmaktól.-és valóban is így éreztem. Másrészt pedig, különben sincs dolgom, ha maradok csak marcangolni fog a lelkiismeret Kate távozása miatt.
-Tökéletesen megértelek. És hidd el ez a kiruccanás neked is jót fog tenni. Kövess!- mondta majd megfogta a kezem és magával húzott, igyekezett nehogy ismét együtt lássanak minket. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek hova is tartunk.
-Ide szoktál kiruccanni?-kérdeztem meglepetten mikor elértünk a temető kapujához. Megjegyzem ugyanaz a temető volt amin keresztül a kastélyba érkeztem és ugyanolyan komor, mint az nap.
-Nem éppen...-mondta miközben egy bizonyos sírkőhöz vezetett. Ugyanahoz amelyiknél én is megálltam az érkezésemkor a harcos angyal. -Ez csak egy átjáró. Gyere és ne engedd el a kezem.-közel sétált a szoborhoz, majd elmormolt egy varázsigét miközben megérintette azt. Pillanatok alatt egy sikátorban találtuk magunkat.
-Hol vagyunk?-kérdeztem kicsit kábán. Bizonytalanul álltam a lábamon, mintha elszívta volna az energiámat.
-A kedvenc helyemen!-mondta boldogan mikozben egy másik varázslatot használva átöltözött, szinte rá sem ismertem. Egy mélyvörörs rövid ruhát választott ami épp, hogy combközépig ért kiemelve kecses lábait. Hajából pedig eltüntek a fekete tincsek, helyette hullámokban omlott a vállára. Mély dekoltázsa nem hagyott sok mindent a fantaziára keretet képezve egyetlen ékszerének egy vékony rubinnal díszített nyakéknek. Majd rám is elmondta ugyanazt a varázsigét, mire rajtam egy rövid fekete ruha jelent meg, mely fél vállam fátyol szerű anyaggal leplezte.Az én hajam oldalyuhatagba varázsolta egyetlen ékszerem pedig egy ezüst csillámmal szórt tűsarkú cipő.-Rendben, most már bemehetünk!
-Hova?-kérdeztem értetlenkedve, hisz kihaltnak tűnt a környék.
-Hát a klubba! Odabenn kezdődik az igazi mulatság.-mondta miközben kisétált a sikátorból én pedig utána siettem nehogy eltévedjek. Mikor utolértem egy magas épület elött találtam magam, Tru Hollywood ezt jelezték a neonfények. A klubb elött pedig kilométeres sorok álltak. Aisha persze, mintha nem is tűnt volna fel előre sétált a bejárathoz én pedig követtem őt ám bár bizonytalanul, hanyagolva a többség fürkésző tekintetét. Meglepetésemre az őrök szó nélkül beengedtek minket. Bent már elkezdődött a mulatság.-Időnk, mint a tenger úgyhogy nyugottan szorakozhatsz, csak kérlek ne hagyd el a klubbot, odakint elég veszélyes számunkra. Késöbb találkozunk! - mondta majd elvegyült a tömegben.A táncparketten pillanatok alatt csak úgy körül zsongták. Én inkább a bár felé vettem az irányt, kicsit csalódottan. Nem ilyen fajta kiruccanásra számítottam. Magam sem tudom mire számítottam, de azt tudom, hogy nem erre. Nem tudtam mit ért Aisha szorakozás alatt, de legszivesebben haza mentem volna. A zene túl hangos és a tömeg... egyszerűen nem kaptam levegőt. Leültem egy bárszékre hálát adva, hogy a pultos épp elfoglalt, legalább nem engem nyaggat, hogy mit rendelek. Már csak azt kell kitalálnom hogy vészelem át ezt az éjszakát.
-Elnézést, szabad ez a hely?-szólított meg egy mély férfi hang. Meglepetésemben szinte leugrottam a bárszékről. Mikor megfordultam egy magas, izmos sráccal találtam szemben magam. Fekete, haját összekuszálva viselte, tengerkék szemei rámragyogtak.
-Persze!- igyekeztem össze szedni magam. Nem akartam csorgatni a nyálam utána.
-Igazán sajnálom! Nem állt szándékomban megijeszteni téged.
-Nem, nem ijeszettél meg, én csak... gondolkoztam.-nyögtem ki végül mire kiváncsian figyelt tovább.
-Szerelmi problémák?-érdeklődött tovább.
-Hm! Valami hasoló!-sóhajtottam. Ezzel nem is távolodtam el túlságosan az igazságtól. Hisz minden reményem amit Arrowhoz hűztem pillanatok alatt szerte foszlott.
-Gyere! Meghívlak egy italra.-mondta vidáman, mintha az minden problémára megoldást jelentene.
-Le akarsz itatni, hogy ágybadughass?-kerdeztem olyn hangnemen ami játékosnak tünhet..
-Nos...-mondta miközben végig pillantott rajtam - bevallom nem rossz az ötlet, de mikor utoljára ezt csináltam az apám rajtakapott és hát a szégyenért amit neki okoztam, pucéran kitett a lánnyal az udvarra. Megjegyzem tél volt és irtó hideg. Egyetlen szerencsém, hogy az alkohol melegített, na meg, hogy éjszaka volt így nem volt oly sok tanum.
-Kemény apád lehet!-következtettem.
-Néha az, de amúgy jófej. De ne tereljük el a szót. Megengeded, hogy meghívjalak egy italra?
-Persze, miért is ne, de mit szól majd a barátnőd?
-Semmit, nemrég szakítottunk így hát szabad vagyok, mint a madár. Amúgy a nevem Austin. Köztünk maradjon, de nem láttál hozzám méltó hölgyet ma este?-mire belőlem kitört a nevetés. Mekkora egy felfuvalkodott hólyag.
-Az én nevem Alexandra, nos Austin nem ismerem az izlésedet, de ha a bárpultnál szórakozol azt jelenti, hogy nem találtál senki inyedrevalót az egész klubban.
-Tudod nem jársz messze az igazságtól. Viszont találtam valaki "inyemre valót" de nem tudom, hogy a hölgy kedvel engem.
-Hát ezt tőle kell megkérdezned.- válaszoltam még mindig szorakozottan.
-Lexi, ugye nem baj, ha Lexinek szólítalak?-mire én fejcsóválással válaszoltam- Lennél olyan kedves, hogy elviseld a társaságom és légy a partnerem ezen az estén?-kérdése teljesen váratlanul ért.
-Legyen!-mondtam végül megtörve a kínos várakozását- Úgy is egyedül jöttem.
-Remek!-mondta vidáman miközben megrendelte az italunkat.- Kívánj szerencsét nekem!-mondta összekoccintva a poharat az enyémmel, majd pillanatok alatt elnyelte a tartalmat.
Én is követtem a példáját remélve, hogy az alkohol kicsit ellazítja az érzékeimet. Fogalmam sem volt milyen hatásai vannak az alkoholnak a vámpírokra, csak azt reméltem, hogy tovább bírom részegség nélkül, mint Austin. Nem tudom mit tartalmazott a pohár de abban biztos vagyok, hogy valami elég ütőset ahhoz, hogy pár perces szédülést okozzon akár egy vámpírnak is. Szerencsére elmult mire ő feldobta a második poharat, majd megfogta a kezem és a táncparkettre húzott. Hamar belejöttem a ritmusba, akkor is ha nem emlékeztem a tánctípusra, testem tökéletesen összehangolódott a zenével. Mikor egy lassú zene következet én vissza akartam vonulni a bárpulthoz, de Austin nem hátrál és visszarántott magához. Nem akartam kockáztatni azzal, hogy túl közel kerülök hozzá. Féltem attól, hogy képtelen leszek ellenálni a kísértésnek és itt egy emberekkel tele klubban nem lenne a legkellemesebb helyzet. Ő nem vette a lapot inkább közelebb húzott magához. Érdekes módon az illata nem volt olyan csábító, mint amilyenre számítóttam. Mikor nem éreztem a pulzusát sem, rájottem miért. Austin is vámpír volt, viszont több mint valószínű, hogy ő nem tudta rólam, hogy én is. Tekintetéből megítélve inkább zsákmánynak nézett, mint riválisnak. Igaz tudtam, hogy képes vagyok elrejteni a bőröm csillogását és hidegét, viszont még nem volt alkalmam kiprobálni, hisz nem voltam emberi környezetben. Majd eszembe jutott Arrow és az ő nemes vámpír utálata és a hangulatom azonnal megváltozott. Sajnáltam őt, hisz láttam mennyire szenved Kate távozása miatt, pedig talán nem kéne azok után, hogy úgy viselkedett velem mintha érdekelném.
-Minden rendben?-kérdezte Austin, bizonyára észrevéve a hirtelen változást.
-Nem... vagyis igen... ne haragudj, de ki kell mennem.-nem vártam a válaszára már le is vonultam a táncparkettről keresve a női mosdót. A mosdókhoz vezető folyóson rátaláltam Aishára az egyik sráccal akivel táncolt. Látszólag csókólóztak, de pár pillanat figyelem után rájöttem valójában mi törtenik. Aisha a srácot donorként használta, de a legfurcsább az egészben, hogy az áldozat élvezte a szerepét játszani.
-Aisha ,hagyd abba!- szóltam rá halkan mire ő is felfigyelt.
-Te is kérsz? Gyere van bőven!- mutatott a fiú nyakára, hol a friss fognyomok még véreztek. Megcsapott a vér csábító illata, nagy erőfeszítést igényelt, hogy visszafogjam magam egy végzetes hiba elkövetésétől.
-Nem és neked is abba kell hagynod!- sziszegtem
-Ugyan már kérlek ne anyáskodj. Ez a legérdekesebb az egészben. Nem mindenki csípi a vegetáriánus kaját. Nem kötelezhetsz arra, hogy abba hagyjam. Különben is nem ölöm meg és cserébe egy szeretkezésnél is szebb élménye marad.-mondta majd visszafordult az áldozatához aki türelmetlenül várta következő lépését. Hirtelen valaki elrántott, majd a falhoz paszírozva ajkait az enyémre tapasztotta, hevesen csókólva. A meglepetés ereje csak rövid ideig ejtett rabul, miután észbe kaptam, egy könnyed mozdulattal ellöktem magamtól. Viszont kicsit erőletjesebbnek sikerült, mint gondoltam mivel a srác a folyósó másik felében landolt. Egy átlagos ember volt néhány tetoválással itt-ott, de semmi több.
-Kérlek ne taszíts el magadtól! Szükségem van rá! Bármit megteszek csak méllyeszd belém a fogaid!-Hú, de rasszista.
-Rossz helyen kopogtatsz!-válaszoltam félfoggal, majd Aishara pillantottam aki letörölte ajkairól a vért, majd lassan odasétált hozzá.-Menj és békülj ki vele! Szeret téged és nem érdemel hasonlót, igaz?-A fiu bólintott, majd visszasétált a többiekhez mintha mi sem történt volna.
-Ez meg mi volt?-kérdeztem még mindig ledöbbenve az eset után.
-Vámpírfüggő. Van egy néhány, ha a táncparketten maradsz vagy egy-két személlyel szórakozol nem zaklatnak, viszont egy pillanat magány egyenlő ezzel. Azért jönnek, hogy kapjanak egy harapást, hogy élvezhessék az életüket. Ez olyan számukra, mint egyfajta drog és hidd el nem egyszerű megszabadulni tölük. Egy emberből ha túl sokan isznak a vére iztelenné válik. Ne akard kiprobálni.-vágott egy fanyarú képet- Még rengeteg időnk van így használd ki és szorakozz. Azt hiszem megtaláltad a megfelelő személyt akivel megteheted.-kacsintott rám majd visszafordult az áldozatához én pedig határozottan visszasétáltam a buliba.
-Minden rendben?-fogta meg a kezem Austin amint rámtalált- Jól vagy Lexi?-fixírozott aggódva. Ekkor egy pincér italokkal kínált én pedig mindkettönknek elvettem egy-egy poharat. Austin viszont elutasította így öt másodperc alatt megittam mindkettőt. Szükségem volt valami nyugtatóra.-Lassítanod kéne ezek hamar a fejedbe szállnak.
-Nem aggodom emiatt!-mondtam mosolyt eröltetve az arcomra.-Gyere táncoljunk!-húztam magammal. Meglepődött, de nem ellenkezett egy pillanatra sem. Fél órás mozgás után kezdtem élvezni a közös táncot. Ekkor gyengéden megfogta a kezem, majd levezetett a táncparkettről. Kivitt a VIP részlegre ahhol külön lakosztály volt. Keztem rájönni mire pályázik, de nem szóltam semmit várva a kezdeményezését.
-Mutatni szeretnék neked valamit. Húnyd be a szemed!-megtettem amit kért, hagytam magam vezetni, kb. tíz percig. Talán már nem is voltunk a klubban mikor megálltunk.- Rendben, most már kinyíthatod.-suttogta a fülembe, lehellete perzselte a nyakam amitől megborzongtam. Mikor kinyítottam a szemem szinte tátott szájjal maradtam. Egy ovális szobába hozott aminek a falait egy akvárium alkotta miben szebbnel-szebb halak úszkaltak. Egyetlen rés rajta az ajtó amin bejöttünk. A szoba közepén pedig egy méretes jacuzzi helyeszkedett el.
-Fantasztikus!-ámuldoztam, még soha nem láttam hasonló helyet.
-Nem olyan fantasztikus, mint te!-suttogta mikozben orra felfedező útra indult a nyakamon. Megfordultam azzal a szándékkal, hogy lekeverjek neki egy pofont, de akkor tekintetünk találkozott és...elmélyültem tengerkék szemeibe teljesen elfelejtve mit akartam. Ő viszont nem tétovázott, ajkai azonnal az enyéimre találtak édesen csókólva. Egyszerűen nem bírtam ellenállni csókjai kábítóak voltak mint valamiféle drog és kezei sem maradtak tétlenül egyikkel magához láncolt másik a combon simogatta. Tudtam mire pályázik, nyilvánvaló volt. De annyira kába voltam, hogy szinte csak csüngtem rajta. Ő persze kihasználta a helyzetet leültetve a jacuzzi szélére megszabadítva a ruhámtól. Pillanatok alatt az ő inge is eltűnt. Mikor újra megérintett ujjai a derekamtól pásztázták felfele a terepet. Aztán heves csókjai között véletlenül megharapta nyelvem. Mikor pedig megéreztem a vér fémes ízét olyan volt mintha felpofoztak volna, meglepettségemben pedig elvesztettem az egyensúlyt majd mindketten a jacuzziban kötöttünk ki. Mikor kikerültem a víz alol még tisztábban láttam. De már nem akartam tovább ott maradni, nem vele.
-Várj! Hova mész?-fogta meg a csuklóm mielött kimásztam volna.
Nem válaszoltam. Nem is fordultam felé félve nehogy ismét csapdába essek. Nem voltam biztos abban, hogy képes lennék másodszor is kiszabadulni belőle. Kirántottam a karom a szorításából, majd óvatosan kimásztam a jacuzziból.
-Várj már! Csak nem azért a kis harapásér haragudtál meg? Hisz véletlen volt.-ezuttal sem válaszoltam inkább megpróbáltam felráncigálni a ruhám a vizes börömre.- Nézz rám kérlek!
-Inkább meghalok!-sziszegtem- Nem megyek bele még egyszer a játékaidba.
-Hiszen jól szórakoztunk és te sem ellenkeztél.
-Vedd úgy, hogy meggondoltam magam.-vágtam vissza, majd kitrappoltam az ajtón. Nem érdekelt, hogy néztem ki sem az éjszaka hidege ami a vizes böröm marcangolta csak vissza akartam jutni a kastélyba. De ahhoz meg kell találnom Aishát ami azt jelenti, hogy vissza kell jutnom a klubba. Most egy sikátorban voltam ami egyáltalán nem hasonlított ahhoz ahol érkeztünk. Biztos nincs messze. Hisz nem telt tíz percbe idejutni. De hiába kerestem az epületet vagy a világító cég tábláját, nem találtam sehol. Hasogatott a fejem és kezdtem koncá fagyni. Most mit kéne tennem? Egy lélek sem volt a környéken pedig nem tűnt lakatlan területnek.
-Eltévedtél? Talán szükséged van a segítségemre?-kérdezte Austin miközben odasétált hozzám.
-Boldogulok!-mordultam rá, de ő nem riadt vissza. Soha nem adja fel? Tovább kerestem, hátha találok valamit ami visszavezethet, de sehol semmi. Itt kell lennie valahol.
-Nekem nem úgy tűnik! Hadd segítsek!-nyúlt a karom után, de szerencsére időben észrevettem.
-Hagyj békén! Nincs szükségem a segítségedre!-ordítottam le a fejét, de hiába tettem a bátrat a félelem beszélt belőlem. Nem tudtam, hol vagyunk és senki nem tűnt, hogy a segítségemre rohanna. Ő pedig nem vette be a keménykedésem, annál jobban kezdett közel kerülni hozzám. Ha most felfedem magam talán sikerül leráznom, de nem akartam kockáztatni, hogy meglásson valaki, így viszont nagy hátránnyal néztem vele szembe, mivel ő nem félt attól, hogy lebukhat.
-Nem fogsz visszajutni egyedül! Azt sem tudod merre jöttél! Miért vagy ennyire makacs? Jól szórakoztunk nem? Akkor mi változott?
-Már nem szórakozok olyan jól, mint te! Vissza akarok menni!- mordultam rá, ő viszont elkapta a csuklóm és magához rántott. Szemei csak úgy sugároztak, ismét el akart bájolni.-Eressz el!-mondtam miközben megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.
-Nem hallottad! A hölgy azt mondta, ereszd el!-hallottam egy idegen hangot, majd éreztem amint valaki kiránt Austin szorításából, majd az erőm elhagyott elfeketítve a világot.
-Nos, meggondoltad magad?-érdeklődött
-Igen, úgy érzem jó lenne kicsit távol lenni a kastélytól és a körülvevő mozgalmaktól.-és valóban is így éreztem. Másrészt pedig, különben sincs dolgom, ha maradok csak marcangolni fog a lelkiismeret Kate távozása miatt.
-Tökéletesen megértelek. És hidd el ez a kiruccanás neked is jót fog tenni. Kövess!- mondta majd megfogta a kezem és magával húzott, igyekezett nehogy ismét együtt lássanak minket. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek hova is tartunk.
-Ide szoktál kiruccanni?-kérdeztem meglepetten mikor elértünk a temető kapujához. Megjegyzem ugyanaz a temető volt amin keresztül a kastélyba érkeztem és ugyanolyan komor, mint az nap.
-Nem éppen...-mondta miközben egy bizonyos sírkőhöz vezetett. Ugyanahoz amelyiknél én is megálltam az érkezésemkor a harcos angyal. -Ez csak egy átjáró. Gyere és ne engedd el a kezem.-közel sétált a szoborhoz, majd elmormolt egy varázsigét miközben megérintette azt. Pillanatok alatt egy sikátorban találtuk magunkat.
-Hol vagyunk?-kérdeztem kicsit kábán. Bizonytalanul álltam a lábamon, mintha elszívta volna az energiámat.
-A kedvenc helyemen!-mondta boldogan mikozben egy másik varázslatot használva átöltözött, szinte rá sem ismertem. Egy mélyvörörs rövid ruhát választott ami épp, hogy combközépig ért kiemelve kecses lábait. Hajából pedig eltüntek a fekete tincsek, helyette hullámokban omlott a vállára. Mély dekoltázsa nem hagyott sok mindent a fantaziára keretet képezve egyetlen ékszerének egy vékony rubinnal díszített nyakéknek. Majd rám is elmondta ugyanazt a varázsigét, mire rajtam egy rövid fekete ruha jelent meg, mely fél vállam fátyol szerű anyaggal leplezte.Az én hajam oldalyuhatagba varázsolta egyetlen ékszerem pedig egy ezüst csillámmal szórt tűsarkú cipő.-Rendben, most már bemehetünk!
-Hova?-kérdeztem értetlenkedve, hisz kihaltnak tűnt a környék.
-Hát a klubba! Odabenn kezdődik az igazi mulatság.-mondta miközben kisétált a sikátorból én pedig utána siettem nehogy eltévedjek. Mikor utolértem egy magas épület elött találtam magam, Tru Hollywood ezt jelezték a neonfények. A klubb elött pedig kilométeres sorok álltak. Aisha persze, mintha nem is tűnt volna fel előre sétált a bejárathoz én pedig követtem őt ám bár bizonytalanul, hanyagolva a többség fürkésző tekintetét. Meglepetésemre az őrök szó nélkül beengedtek minket. Bent már elkezdődött a mulatság.-Időnk, mint a tenger úgyhogy nyugottan szorakozhatsz, csak kérlek ne hagyd el a klubbot, odakint elég veszélyes számunkra. Késöbb találkozunk! - mondta majd elvegyült a tömegben.A táncparketten pillanatok alatt csak úgy körül zsongták. Én inkább a bár felé vettem az irányt, kicsit csalódottan. Nem ilyen fajta kiruccanásra számítottam. Magam sem tudom mire számítottam, de azt tudom, hogy nem erre. Nem tudtam mit ért Aisha szorakozás alatt, de legszivesebben haza mentem volna. A zene túl hangos és a tömeg... egyszerűen nem kaptam levegőt. Leültem egy bárszékre hálát adva, hogy a pultos épp elfoglalt, legalább nem engem nyaggat, hogy mit rendelek. Már csak azt kell kitalálnom hogy vészelem át ezt az éjszakát.
-Elnézést, szabad ez a hely?-szólított meg egy mély férfi hang. Meglepetésemben szinte leugrottam a bárszékről. Mikor megfordultam egy magas, izmos sráccal találtam szemben magam. Fekete, haját összekuszálva viselte, tengerkék szemei rámragyogtak.
-Persze!- igyekeztem össze szedni magam. Nem akartam csorgatni a nyálam utána.
-Igazán sajnálom! Nem állt szándékomban megijeszteni téged.
-Nem, nem ijeszettél meg, én csak... gondolkoztam.-nyögtem ki végül mire kiváncsian figyelt tovább.
-Szerelmi problémák?-érdeklődött tovább.
-Hm! Valami hasoló!-sóhajtottam. Ezzel nem is távolodtam el túlságosan az igazságtól. Hisz minden reményem amit Arrowhoz hűztem pillanatok alatt szerte foszlott.
-Gyere! Meghívlak egy italra.-mondta vidáman, mintha az minden problémára megoldást jelentene.
-Le akarsz itatni, hogy ágybadughass?-kerdeztem olyn hangnemen ami játékosnak tünhet..
-Nos...-mondta miközben végig pillantott rajtam - bevallom nem rossz az ötlet, de mikor utoljára ezt csináltam az apám rajtakapott és hát a szégyenért amit neki okoztam, pucéran kitett a lánnyal az udvarra. Megjegyzem tél volt és irtó hideg. Egyetlen szerencsém, hogy az alkohol melegített, na meg, hogy éjszaka volt így nem volt oly sok tanum.
-Kemény apád lehet!-következtettem.
-Néha az, de amúgy jófej. De ne tereljük el a szót. Megengeded, hogy meghívjalak egy italra?
-Persze, miért is ne, de mit szól majd a barátnőd?
-Semmit, nemrég szakítottunk így hát szabad vagyok, mint a madár. Amúgy a nevem Austin. Köztünk maradjon, de nem láttál hozzám méltó hölgyet ma este?-mire belőlem kitört a nevetés. Mekkora egy felfuvalkodott hólyag.
-Az én nevem Alexandra, nos Austin nem ismerem az izlésedet, de ha a bárpultnál szórakozol azt jelenti, hogy nem találtál senki inyedrevalót az egész klubban.
-Tudod nem jársz messze az igazságtól. Viszont találtam valaki "inyemre valót" de nem tudom, hogy a hölgy kedvel engem.
-Hát ezt tőle kell megkérdezned.- válaszoltam még mindig szorakozottan.
-Lexi, ugye nem baj, ha Lexinek szólítalak?-mire én fejcsóválással válaszoltam- Lennél olyan kedves, hogy elviseld a társaságom és légy a partnerem ezen az estén?-kérdése teljesen váratlanul ért.
-Legyen!-mondtam végül megtörve a kínos várakozását- Úgy is egyedül jöttem.
-Remek!-mondta vidáman miközben megrendelte az italunkat.- Kívánj szerencsét nekem!-mondta összekoccintva a poharat az enyémmel, majd pillanatok alatt elnyelte a tartalmat.
Én is követtem a példáját remélve, hogy az alkohol kicsit ellazítja az érzékeimet. Fogalmam sem volt milyen hatásai vannak az alkoholnak a vámpírokra, csak azt reméltem, hogy tovább bírom részegség nélkül, mint Austin. Nem tudom mit tartalmazott a pohár de abban biztos vagyok, hogy valami elég ütőset ahhoz, hogy pár perces szédülést okozzon akár egy vámpírnak is. Szerencsére elmult mire ő feldobta a második poharat, majd megfogta a kezem és a táncparkettre húzott. Hamar belejöttem a ritmusba, akkor is ha nem emlékeztem a tánctípusra, testem tökéletesen összehangolódott a zenével. Mikor egy lassú zene következet én vissza akartam vonulni a bárpulthoz, de Austin nem hátrál és visszarántott magához. Nem akartam kockáztatni azzal, hogy túl közel kerülök hozzá. Féltem attól, hogy képtelen leszek ellenálni a kísértésnek és itt egy emberekkel tele klubban nem lenne a legkellemesebb helyzet. Ő nem vette a lapot inkább közelebb húzott magához. Érdekes módon az illata nem volt olyan csábító, mint amilyenre számítóttam. Mikor nem éreztem a pulzusát sem, rájottem miért. Austin is vámpír volt, viszont több mint valószínű, hogy ő nem tudta rólam, hogy én is. Tekintetéből megítélve inkább zsákmánynak nézett, mint riválisnak. Igaz tudtam, hogy képes vagyok elrejteni a bőröm csillogását és hidegét, viszont még nem volt alkalmam kiprobálni, hisz nem voltam emberi környezetben. Majd eszembe jutott Arrow és az ő nemes vámpír utálata és a hangulatom azonnal megváltozott. Sajnáltam őt, hisz láttam mennyire szenved Kate távozása miatt, pedig talán nem kéne azok után, hogy úgy viselkedett velem mintha érdekelném.
-Minden rendben?-kérdezte Austin, bizonyára észrevéve a hirtelen változást.
-Nem... vagyis igen... ne haragudj, de ki kell mennem.-nem vártam a válaszára már le is vonultam a táncparkettről keresve a női mosdót. A mosdókhoz vezető folyóson rátaláltam Aishára az egyik sráccal akivel táncolt. Látszólag csókólóztak, de pár pillanat figyelem után rájöttem valójában mi törtenik. Aisha a srácot donorként használta, de a legfurcsább az egészben, hogy az áldozat élvezte a szerepét játszani.
-Aisha ,hagyd abba!- szóltam rá halkan mire ő is felfigyelt.
-Te is kérsz? Gyere van bőven!- mutatott a fiú nyakára, hol a friss fognyomok még véreztek. Megcsapott a vér csábító illata, nagy erőfeszítést igényelt, hogy visszafogjam magam egy végzetes hiba elkövetésétől.
-Nem és neked is abba kell hagynod!- sziszegtem
-Ugyan már kérlek ne anyáskodj. Ez a legérdekesebb az egészben. Nem mindenki csípi a vegetáriánus kaját. Nem kötelezhetsz arra, hogy abba hagyjam. Különben is nem ölöm meg és cserébe egy szeretkezésnél is szebb élménye marad.-mondta majd visszafordult az áldozatához aki türelmetlenül várta következő lépését. Hirtelen valaki elrántott, majd a falhoz paszírozva ajkait az enyémre tapasztotta, hevesen csókólva. A meglepetés ereje csak rövid ideig ejtett rabul, miután észbe kaptam, egy könnyed mozdulattal ellöktem magamtól. Viszont kicsit erőletjesebbnek sikerült, mint gondoltam mivel a srác a folyósó másik felében landolt. Egy átlagos ember volt néhány tetoválással itt-ott, de semmi több.
-Kérlek ne taszíts el magadtól! Szükségem van rá! Bármit megteszek csak méllyeszd belém a fogaid!-Hú, de rasszista.
-Rossz helyen kopogtatsz!-válaszoltam félfoggal, majd Aishara pillantottam aki letörölte ajkairól a vért, majd lassan odasétált hozzá.-Menj és békülj ki vele! Szeret téged és nem érdemel hasonlót, igaz?-A fiu bólintott, majd visszasétált a többiekhez mintha mi sem történt volna.
-Ez meg mi volt?-kérdeztem még mindig ledöbbenve az eset után.
-Vámpírfüggő. Van egy néhány, ha a táncparketten maradsz vagy egy-két személlyel szórakozol nem zaklatnak, viszont egy pillanat magány egyenlő ezzel. Azért jönnek, hogy kapjanak egy harapást, hogy élvezhessék az életüket. Ez olyan számukra, mint egyfajta drog és hidd el nem egyszerű megszabadulni tölük. Egy emberből ha túl sokan isznak a vére iztelenné válik. Ne akard kiprobálni.-vágott egy fanyarú képet- Még rengeteg időnk van így használd ki és szorakozz. Azt hiszem megtaláltad a megfelelő személyt akivel megteheted.-kacsintott rám majd visszafordult az áldozatához én pedig határozottan visszasétáltam a buliba.
-Minden rendben?-fogta meg a kezem Austin amint rámtalált- Jól vagy Lexi?-fixírozott aggódva. Ekkor egy pincér italokkal kínált én pedig mindkettönknek elvettem egy-egy poharat. Austin viszont elutasította így öt másodperc alatt megittam mindkettőt. Szükségem volt valami nyugtatóra.-Lassítanod kéne ezek hamar a fejedbe szállnak.
-Nem aggodom emiatt!-mondtam mosolyt eröltetve az arcomra.-Gyere táncoljunk!-húztam magammal. Meglepődött, de nem ellenkezett egy pillanatra sem. Fél órás mozgás után kezdtem élvezni a közös táncot. Ekkor gyengéden megfogta a kezem, majd levezetett a táncparkettről. Kivitt a VIP részlegre ahhol külön lakosztály volt. Keztem rájönni mire pályázik, de nem szóltam semmit várva a kezdeményezését.
-Mutatni szeretnék neked valamit. Húnyd be a szemed!-megtettem amit kért, hagytam magam vezetni, kb. tíz percig. Talán már nem is voltunk a klubban mikor megálltunk.- Rendben, most már kinyíthatod.-suttogta a fülembe, lehellete perzselte a nyakam amitől megborzongtam. Mikor kinyítottam a szemem szinte tátott szájjal maradtam. Egy ovális szobába hozott aminek a falait egy akvárium alkotta miben szebbnel-szebb halak úszkaltak. Egyetlen rés rajta az ajtó amin bejöttünk. A szoba közepén pedig egy méretes jacuzzi helyeszkedett el.
-Fantasztikus!-ámuldoztam, még soha nem láttam hasonló helyet.
-Nem olyan fantasztikus, mint te!-suttogta mikozben orra felfedező útra indult a nyakamon. Megfordultam azzal a szándékkal, hogy lekeverjek neki egy pofont, de akkor tekintetünk találkozott és...elmélyültem tengerkék szemeibe teljesen elfelejtve mit akartam. Ő viszont nem tétovázott, ajkai azonnal az enyéimre találtak édesen csókólva. Egyszerűen nem bírtam ellenállni csókjai kábítóak voltak mint valamiféle drog és kezei sem maradtak tétlenül egyikkel magához láncolt másik a combon simogatta. Tudtam mire pályázik, nyilvánvaló volt. De annyira kába voltam, hogy szinte csak csüngtem rajta. Ő persze kihasználta a helyzetet leültetve a jacuzzi szélére megszabadítva a ruhámtól. Pillanatok alatt az ő inge is eltűnt. Mikor újra megérintett ujjai a derekamtól pásztázták felfele a terepet. Aztán heves csókjai között véletlenül megharapta nyelvem. Mikor pedig megéreztem a vér fémes ízét olyan volt mintha felpofoztak volna, meglepettségemben pedig elvesztettem az egyensúlyt majd mindketten a jacuzziban kötöttünk ki. Mikor kikerültem a víz alol még tisztábban láttam. De már nem akartam tovább ott maradni, nem vele.
-Várj! Hova mész?-fogta meg a csuklóm mielött kimásztam volna.
Nem válaszoltam. Nem is fordultam felé félve nehogy ismét csapdába essek. Nem voltam biztos abban, hogy képes lennék másodszor is kiszabadulni belőle. Kirántottam a karom a szorításából, majd óvatosan kimásztam a jacuzziból.
-Várj már! Csak nem azért a kis harapásér haragudtál meg? Hisz véletlen volt.-ezuttal sem válaszoltam inkább megpróbáltam felráncigálni a ruhám a vizes börömre.- Nézz rám kérlek!
-Inkább meghalok!-sziszegtem- Nem megyek bele még egyszer a játékaidba.
-Hiszen jól szórakoztunk és te sem ellenkeztél.
-Vedd úgy, hogy meggondoltam magam.-vágtam vissza, majd kitrappoltam az ajtón. Nem érdekelt, hogy néztem ki sem az éjszaka hidege ami a vizes böröm marcangolta csak vissza akartam jutni a kastélyba. De ahhoz meg kell találnom Aishát ami azt jelenti, hogy vissza kell jutnom a klubba. Most egy sikátorban voltam ami egyáltalán nem hasonlított ahhoz ahol érkeztünk. Biztos nincs messze. Hisz nem telt tíz percbe idejutni. De hiába kerestem az epületet vagy a világító cég tábláját, nem találtam sehol. Hasogatott a fejem és kezdtem koncá fagyni. Most mit kéne tennem? Egy lélek sem volt a környéken pedig nem tűnt lakatlan területnek.
-Eltévedtél? Talán szükséged van a segítségemre?-kérdezte Austin miközben odasétált hozzám.
-Boldogulok!-mordultam rá, de ő nem riadt vissza. Soha nem adja fel? Tovább kerestem, hátha találok valamit ami visszavezethet, de sehol semmi. Itt kell lennie valahol.
-Nekem nem úgy tűnik! Hadd segítsek!-nyúlt a karom után, de szerencsére időben észrevettem.
-Hagyj békén! Nincs szükségem a segítségedre!-ordítottam le a fejét, de hiába tettem a bátrat a félelem beszélt belőlem. Nem tudtam, hol vagyunk és senki nem tűnt, hogy a segítségemre rohanna. Ő pedig nem vette be a keménykedésem, annál jobban kezdett közel kerülni hozzám. Ha most felfedem magam talán sikerül leráznom, de nem akartam kockáztatni, hogy meglásson valaki, így viszont nagy hátránnyal néztem vele szembe, mivel ő nem félt attól, hogy lebukhat.
-Nem fogsz visszajutni egyedül! Azt sem tudod merre jöttél! Miért vagy ennyire makacs? Jól szórakoztunk nem? Akkor mi változott?
-Már nem szórakozok olyan jól, mint te! Vissza akarok menni!- mordultam rá, ő viszont elkapta a csuklóm és magához rántott. Szemei csak úgy sugároztak, ismét el akart bájolni.-Eressz el!-mondtam miközben megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.
-Nem hallottad! A hölgy azt mondta, ereszd el!-hallottam egy idegen hangot, majd éreztem amint valaki kiránt Austin szorításából, majd az erőm elhagyott elfeketítve a világot.
2014. július 7., hétfő
Olvasó szemszög
Helló mindenkinek!
Mivel az elöző fejezetnél nem voltatok olyan kedvesek, hogy véleményt mondjatok, (kivéve egy személyt) úgy döntöttem ismét egy kérdést hozok az új fejezet helyett.
Szerintetek hova megy Aisha Alexandrával kiruccanni?
A feladat egyszerü: válaszoljatok a kérdésre en pedig 5 válasz után, hozom a friss fejezetet.
Mivel az elöző fejezetnél nem voltatok olyan kedvesek, hogy véleményt mondjatok, (kivéve egy személyt) úgy döntöttem ismét egy kérdést hozok az új fejezet helyett.
Szerintetek hova megy Aisha Alexandrával kiruccanni?
A feladat egyszerü: válaszoljatok a kérdésre en pedig 5 válasz után, hozom a friss fejezetet.
2014. június 9., hétfő
19. Fejezet
Alexandra szemszöge
Követtem a nyomait és éreztem, hogy nincs messze. Nem volt esélye ellenem. Túlságosan hajtott a bosszúvágy. Nem tehette ezt velem, legalább is nem büntetlenül. Láttam a mozgását elöttem, mégsem voltam képes felismerni. Mikor a kastély fele vette az irányt sikerült utólérnem. Pár lépéssel volt elöttem, tudtam, hogy elkapom. Kinyújtottam a kezem, majd rávetettem magam és... a földön landoltam. Egyszerűen átestem rajta. Gyorsan körülnéztem és a kastély egyik magas fala mellett talátam magam, teljesen egyedül. Sehol nem láttam őt. Többször is figyelmesen körülnéztem, de semmi. És mégis, hogy kerültem ide? Hisz még nagyon messze voltam, mikor el akartam kapni. Ennek nem volt semmi értelme. És mégis mi a fene volt az?
Majd meghallottam, egy szívszaggatósikolyt. Aisha! Mi a fenét keres az én szobámban? Nem teketóriáztam tovább futásnak indultam, majd könnyedén felugrottam az erkélyemre.
-Mi folyik itt?- kérdeztem amint landoltam, csak aztán vettem észre, hogy Aisha nem volt egyedül. Robert épp felráncigálta a földről még Arrow kardot szegezett a torkához. Flavius pedig mindezt tétlenül figyelte. Kérdésemre mindannyian felfigyeltek, mintha szellemet láttak volna. - Tedd le a fegyvert Arrow!-mire ő feleszmélt és jobban odaszorította a kardot Aisha nyakához. Nem vártam válaszra egyszerüen odarohantam hozzá kikapva a kardot a kezéből, majd elkaptam a nyakát és a falhoz szorítottam. Erre a szemei mégjobban elkerekedtek, nem tudván mire vélje a reakcióm. - Mire volt jó ez az egész? Teljesen megbolondultál?
-Azt hittük bántott!- nyögte ki végül Flavius.
-Miért hittetek hasonlót?
-Napok óta senki sem látott! Ő és Kate voltak az utolsók akikkel együtt láttak! Így arra...
-Elég! Nem akarom tovább hallgatni! Kérlek hagyjatok magamra!-kérésemre senki nem mozdult-Mindannyian!- Erre Aisha volt az első aki reagált. Megpróbál felkászálódni a földröl.- Te nem Aisha, de mindenki más igen.
Flavius és Robert bár vonakodva viszont elhagyta a szobám, Arrow viszont egyáltalán nem akart megmozdulni.
-Hol voltál?-kérdezte
"Varázs alatt volt egész mostanáig! Nem tud túl sokat."-küldte Aisha gondolatban.
-Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked.-vágtam vissza.-És te, merre jártál?
-Aludtam.
-Napokig?-kérdeztem, miközben felemeltem az egyik szemöldököm, hitetlenkedve.
Erre ő csak kinyította a száját majd becsukta, bizonyára meggondolva magát, majd egyszerűen sarkon fordul és elhagyta a szobát mentve azt a kevés büszkeségét.
-Kösz a tippet, mondd csak, jól vagy?
-Igen remekül, de nem tudom meddig lettem volna, ha nem jelensz meg időben.-mondta Aisha mikozben feltápászkodott, majd leült az egyik közeli fotelbe. Nem nézett ki valami fényesen.
-Mióta kínoznak itt?-tettem fel végül ezt a kényes kérdést, ami eddig nyomta a szívem.
-Kérlek, ne nyaggas, így is pokol volt ez a nehány napom. Eddig a lelkiismeret, most meg ezek az ökrök.-sóhajtotta gondterhelten.-A sebeim begyógyulnak, igaz kicsit nehezebben, a kard miatt, de túlélem. Inkább mondd el veled mi történt. Utoljára mikor láttalak vak voltál.
-Szerencsére már nem vagyok az. Hála Démonnak. Viszont láttam anyámat!
-A királynőt? Még él? De azt hittem...
-Nem. Nem él! Találtam egy holtak tükrét az erdőben és fogalmam sincs hogyan, de megidéztem őt.
-És... milyen volt?
-Furcsa, de megértő...
-És az apád?-kérdezte mire nekem kibuggyantak a könnyeim, így fejetcsóvalva voltam képes válaszolni.-Hé ez nem olyan rossz dolog, sőt azt jelenti, hogy még van remény... ő talán még él. Csak annyi a dolgod, hogy megtaláld.
-Félek! Hogy ha rátalálok, őt is elvesztem, mint az anyám.- mondtam zokogva- Valaki követett az erdőben és mikor nem voltam figyelmes összetőrte a tükröt. Követtem őt de felszívódott mint a kámfor. Nem akarom veszélybe sodorni az apám.
-Te tudod, de én úgy vélem badarság. De legyen ahogy te akarod. Én most megyek és lefürdök, majd kiruccanok. Velem tartasz?
-Hova?
-Ha jössz megtudod, ha nem akkor, jobb ha nem avatlak be a részletekbe, talán félreérted.
-Még meggondolom, de elöbb szeretném Katet is meglátogatni. Meg akarok bizonyosodni afelől, hogy jól van.
-Eléggé összevesztek Arrowal, ahogy hallottam. Szólj, ha mégis velem akarsz tartani.-majd felált és kisántított az ajtón. Én gyorsan bementem a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam, de amint beléptem, tekintetem megakadt a tükrön. Olyan más volt tükörbe nézni most, hogy alig fél órája anyámmal beszéltem egy hasonlón. Most pedig egy ismerős lány pillantott vissza rám. Haja olyan volt, mint egy szénakazal szemei fáradtak, táskásak. Összképben soha nem mondtam volna, hogy vámpír. Rég megmondták, hogy más vagyok, mint a többiek, de csak most jövök rá, hogy mennyire is. Bármikor emberek közé kerülnék észrevétlenül el tudnék tűnni.
Gyorsan megmosakodtam és kifésültem a hajam, majd átvettem valami elfogadható ruhát. Tíz perc múlva lesiettem a lépcsön, majd a földszinten kerestem Kate szobáját. Még egyszer jártam ezen a folyósón, mikor a könyvtárat kerestem. A bejárati őr szerint itt laknak az úgymond vezérek Katrine, a könyvtáros pont a könyvtár mellett, Liliam vele szemben, a gróf pedig a folyósó közepén. Kate szobája kicsit távolabb mindenkitől a folyósón a második ajtó volt. Lágyan bekopogtam.
-Menj el!- jött a durva válasz túlról.
-Biztos vagy benne?-óvatosan benyitottam a szobába- Nem akarlak sokáig fenntartani, csak látni akartam, hogy jól vagy e?
-Szóval Arrow elmondta, hogy szakítottunk?-mondta félfoggal.-Gondolom menti magát az egész alól.-folytatta flegmatikusan miközben visszafordult a böröndjéhez
-Nem, valójában nem beszéltem vele. Aishat rendesen megsebezték a fiúk a távollétemben, gondoltam téged is bántottak.
-Nem. Azt hiszem tudok vigyázni magamra.-morogta válaszként.
-Kérlek Kate ne haragudj! Csak aggodtam, de nem is zavarlak tovább.-mondtam miközben sarkon fordultam, de mielött kisétáltam volna a szobájából hideg keze vasbilincsként vette körül a csuklómat.
-Alexandra...-szolított meg sovárogva. Tudtam, hogy nehezére esik megkérni.-Várj! Talán mégis csak szükségem van valakire, akinek kiönthetem a szívem.-mondta félszegen.
-Még soha nem csináltál ilyesmit? Mármint, hogy elmondd valakinek a gondjaid?
-De...de az nagyon régen volt, még az emberi életemben. Több mint ötven éve. Talán azt sem tudom, hogy kell. Gyere ülj le.-mutatott egy szabad székre. - Kicsit kimerítő.-Megtettem a kérését még ő velem szembe húzott egy széket felém nyújtva mindkét kezét.- Csináltál hasonlót azelött?- én pedig jeleztem neki, hogy nem.- Nem nagy ügy csak összpontosíts arra amit meg akarsz tudni és ne hagyd, hogy más elterelje a figyelmed.-mondta miközben becsuktam a szemem és megfogtam a kezét.
Pár pillanat után láttam Kate-et miközben mindekit kerülni próbál, hogy ne kelljen magyarázkodjon. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli az eltünésem. Aztán megláttam, hogy nem ez volt az egyetlen probléma. Arrow is napokig aludt ami eléggé aggasztotta Katet viszont kerülte Aishat, nehogy valaki összefüggést csináljon köztük.
"Kate, ne haragudj kérdezhetek valamit?"-szólította meg az egyik őr mielött elvonulhatott volna a saját szobájába.
"Persze."
"Mi van Arrowal? Már napok óta nem jár edzésre és nem láttam máshol sem."
"Sajnos nem tudok többet, mint te."válaszolta végül Kate számomra kicsit eröltetetten.
"Kár. Gondoltam te tudod. A többiek azt pletykálják, hogy megszökött Alexandrával és együtt hancuroznak valahol az erdőben." Ez a kijelentés igazán meglepett, de nem én voltam az egyetlen.
"Miért pont Alexandrával?"-kérdezte Kate félfoggal.
"Mert ő is egy ideje eltűnt"
"Hát meglehet!-mondta végül, de sejtettem mit érez. Tudtam, hogy nem kedvel főleg azok után, hogy rajta kapott Arrowal az ágyban. Igaz nem történt semmi viszont könnyen félreérthető helyzet volt amiből nem kis vitánk volt.
Majd más kép jelent meg elöttem. Kate belépett Arrow szobájába, végig vizsgálva a terepet, mintha bármelyik pillanatban rátamádhatna valaki. Valójában nyomokat keresett ami esetleg leleplezhetné a történteket. Első látásra hibátlan munkát végzett. Sóvárogva leült Arrow mellé aki békésen aludt elöször amióta megismertem. Legalább ezért megérte az egész. Pár hosszú perc után ledült Arrow mellé. Ez a helyzet annyira intimnek tűnt, hogy nem is értettem miért mutatta meg nekem. Aztán rájöttem. Amint Kate álomba merünlt Arrow szinte azonnal kipattant az ágyból. Homlokát ráncolva nézett körül a szobájában. Tudta, hogy valami nincs rendben. Felkelt, elhagyta a szobát, majd néhány perc múlva visszatért becsapva maga után az ajtót, minek zajára Kate is felébredt.
"Mi a baj Arrow?"viszont ő nem is vette számba a kérdését."Mi történt? Mi a baj, mondd el kérlek!"
"Lenne egy kérdésem Kate, de őszintén válaszolj kérlek!"- kérte végül.
"Persze mondd"
"Mi történt itt amég én aludtam?"-a kérdése engem is meglepett. Honnan jött rá? Kate egy pillanatig hezitált.
"Semmi" -suttogta végül. Nos, ezzel garantáltan nem győzte meg Arrowt
"Kérlek, nézz a szemembe és légy őszinte"-kérte meg ismét, viszont láttam, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.
"Semmi"-válaszolta ezuttal, határozottan a szemébe nézve.
"Kate, nagyon szépen kérlek légy őszinte velem."
"De hát őszinte vagyok Arrow"akadt ki Kate
"Igazán?"-kérdezte Arrow szkeptikusan-"Akkor mi az a hatalmas karmolas a szekrényemen?"
"Biztos mekarmoltam véletlenul a kardommal"-válaszolta megszeppenve.
"Na és a függönnyel mi lett?"
"Tudod mostanság rémálmaim voltak. Azt hiszem beleengedtem a körmöm, néhányszor. Remélem nem haragszol miatta."-bökte ki végül az eröltetett váaszt.
"Na és mi a magyarázat a szőnyegen levő vérfoltokra?Várj! Tudom! Mikor rémálmod volt elővetted a kardod és megsebesíettél valakit. Akkor sikerült megkarmolnod a szekrényt és átszabdalnod a függönyt. Ennyire hüjének nézel Kate? Ennyire vagy őszinte velem?"-kérdezte ezuttal felháborodottan.
"Arrow én..."
"Nem Kate! Megadtam az esélyt, hogy elmondd amit akarsz. Ha csak ennyire tartassz akkor véget is vethetünk ennek a kapcsolatnak."
"Szakítassz velem egy megkarmolt szekrényért és egy elszakított függönyért?"-kérdezte Kate ugyanolyan ledöbbenve, mint én.
"Nem! Megkértelek, hogy légy őszinte és te szemrebbenés nélkül hazudtál nekem. Csak annyit kérek mondd el,ezuttal miért kaptál össze Alexandrával?"-Tessék?!
"Ezt a baromságot meg honnan szedted? Nem kaptam össze vele!"-kiabálta Kate nyilván feldultan.
"Hazudsz! Hazudsz! Még ki tudja hányszor hazudtál nekem én pedig gondolkodás nélkül elhittem minden egyes szavad. Hazudsz! Tudom, hogy a vér a szönyegemen Alexandráe és rajtad kivül senki nem volt a szobámban. Vagy mégis?"
Kate arckifejezése megváltozott. Ajaj, nem akartam ezt a részt látni, de mielött bármit is tehettem volna ellene ő megszorította a kezem, jelezve, hogy még csak most jön a java.
"Honnan veszed, hogy Alexandráe? Te ittál a véréből"-dühöngött Kate
"Nem!"-vágta rá Arrow kicsit túl gyorsan, hogy hihető legyen.
"Akkor?!"-ordította ezuttal
"Én..."-úgy tűnik Arrowt ezzel szavak nélkül hagyta.
"Szóval te szakítasz velem, mert egyszer úgymond hazudtam neked, viszont nekem meg kell bocsájtanom ha te megcsalsz a távollétemben!"
"Nem csaltalak meg!"
"Tényleg? Akkor minek nevezhetem azt amikor az ágyban találtalak VELE és éppen cirongattad? Vagy, hogy ittál a véréből és ne magyarázd, hogy nem mert csak így ismerheted az illatát na meg az ízét! Ugye ezek nem számítanak megcsalásnak? Tudod mit? Igazad van. Jobb lesz ha ennek véget vetünk."-ordította Kate majd sarkon fordult, de mielött el tudta volna hagyni a szobát, Arrow elkapta a karját és vissza rántotta.
"Nem hagyhatsz itt csak így! Magyárazatot akarok!"
"Ó nem?! Figyelj csak!"-próbálkozott ismét sikertelenül.-"Eressz el!"
"Nem! Itt maradsz és elmagyarázod ezt az egészet!"
"Ehhez nincs jogod!"-Kate továbbra is próbált kiszabadulni Arrow szorításából aki nem hagyta könnyen magát. Ezuttal viszont mikor kiszabadította az egyik kezét nem tétovázott tovább, hanem lekevert neki egy pofont. Úgy tűnt ez eléggé meglepetésként érte ahhoz, hogy eleressze.-"Ez volt az utolsó rossz lépésed velem szemben."-mondta mikozben kiviharzott az ajtón.
Ekkor minden véget ért és vissza tértem a valóságba mikor megpillantottam Kate könnyes szemeit. Nem kellett magyarázkodjon, pontosan tudtam mit érez. Szerette Arrowt, de ezen a viselkedésen nem tudott túl tenni. Egyrészből a féltékenység amit irántam táplát tudatlanul, másrészt Arrow félrelépése.
-Mit akarsz most tenni?-kérdeztem végül.
-Elmegyek!-sóhajtotta mikozben felált a székről és egy kissebb böröndhöz sétált
-Hova?
-Magam sem tudom, csak azt, hogy messze innen és tőle.
-Biztos ez a legjobb megoldás?- érdeklődtem
-Lehet, hogy az, lehet nem, viszont most így látom jónak. Ne aggódj hercegnő, még találkozunk.
-Remélem, ahogy azt is, hogy más lesz, mint az első találkozásunk.
-Biztos vagyok benne. Ég veled hercegnő és köszönöm, hogy kiönthettem neked a lelkem, már kicsit jobban érzem magam.
-Örülök, hogy legalább ennyit tehettem érted azok után, hogy miattam szakítottatok az adósodnak érzem magam. -így is volt. Igazán büntudatom volt emiatt. Amiota ide jöttem valahogy folyton a kapcsolatukba tapostam , akár akaratlanul is. Pontosan tudom Kate miért nem tűrt meg, csak annak tudok örülni, hogy túltette magát rajta.
-Talán a sors keze. Ha igazán szeretne legalább utánam indult volna, de mint látod nem tette. Azomban már késő.-mondta mikozben becsukta a szemét mintha lezárna egy fejezetet, nagy levegőt vett majd mikor kinyitota engem is meglepett. Mosoly terült el az arcán. Amiota ismerem nem láttam őt mosolyogni.
-Biztos vagy benne, hogy el akarsz menni?-kérdeztem reménykedve.
-Igen. Nem tudnék itt élni, hogy folyton látom őt. Arra gondoltam vissza megyek oda ahol minden elkezdödött, talán ott sikerül összeszednem magam. Ég veleg Alexandra.
-Madya kísérjen utadon, remélem hamar viszont látlak.-mondtam miközben ö atölelt majd kisétált az ajtón ott hagyva engem a szobája közepén szótlanul. Még nem tudtam elhinni, hogy csak úgy kisétált az ajtón én pedig képtelen voltam maradásra bírni. Felelősnek éreztem magam emiatt, csakis az én hibám volt. Ha nem jöttem volna ide ez soha nem történt volna meg. Kate és Arrow még mindig párt alkotnának, Arrow pedig nem szenvedne liderc kisértette rémálmoktól. Órias gombóc nőtt a torkomba előkényszerítve a könnyeket. Hiábavaló volt minden próbálkozás, hogy visszatartsam egy könnycsepp mégis kiszabadult.
"Ó Madya! Miért kell ennyire nehéznek lennie?"
-Kate? - toppant be hirtelen Arrow. Arcán meglepettség és megbánás jelent meg amint mepillantott. -Alexadra én...
-Az elöbb ment el. Ha sietsz még utóléred.-mondtam végül, de nem volt több mint suttogás. Láttam ahogy vivodik magaban majd végül elrohan.
"Szedd össze magad! Nem lehetsz gyenge, nem mutathatod senkinek!"-parancsoltam magamra majd mély levegőt vettem és utánuk indultam. Nem akartam, hogy mindent elrontson, mert tudtam ha most elbaltázza azt az örökkévalosagig bánni fogja. Mire a főbejárathoz értem Arrow utólérte Katet.
-Nem menj el! Sajnálom mindazt amit mondtam!
-Már késő!
-Nem az, minden olyan lehet mint régen...
-Nem! Semmi nem lesz olyan. Már megmondtam, ez volt az utolsó rossz lépésed velem szemben!-mondta miközben kirántotta a karját Arrow kezéből majd kisétált a kapun. Addigra én is Arrow mögé értem.
-Kate!-kiáltott utána, majd hozzám fordult-Mondd hova ment? Kérlek! Áruld el nekem!-könyörgött
-Nem tudom! Ezt nem tőlem kéne kérdezned!-láttam amint összedől egy egész világ benne amit évekig épített.-Arrow...-meg akartam vígasztalni,de nem találtam megfelelő szavakat ebben a helyzeben akármennyire is szerettem volna.
-Kérlek hagyj magamra. Kérlek Alexandra!-könyörgött könnyes szemekkel. Fájt így látnom őt akármennyit is ártott nekem nem érdemelte ezt. Akármennyire is nehezemre esett megtettem amit kért arra gondolva, hogy talán mégis jó ötlet lesz Aishaval tartani...
Követtem a nyomait és éreztem, hogy nincs messze. Nem volt esélye ellenem. Túlságosan hajtott a bosszúvágy. Nem tehette ezt velem, legalább is nem büntetlenül. Láttam a mozgását elöttem, mégsem voltam képes felismerni. Mikor a kastély fele vette az irányt sikerült utólérnem. Pár lépéssel volt elöttem, tudtam, hogy elkapom. Kinyújtottam a kezem, majd rávetettem magam és... a földön landoltam. Egyszerűen átestem rajta. Gyorsan körülnéztem és a kastély egyik magas fala mellett talátam magam, teljesen egyedül. Sehol nem láttam őt. Többször is figyelmesen körülnéztem, de semmi. És mégis, hogy kerültem ide? Hisz még nagyon messze voltam, mikor el akartam kapni. Ennek nem volt semmi értelme. És mégis mi a fene volt az?
Majd meghallottam, egy szívszaggatósikolyt. Aisha! Mi a fenét keres az én szobámban? Nem teketóriáztam tovább futásnak indultam, majd könnyedén felugrottam az erkélyemre.
-Mi folyik itt?- kérdeztem amint landoltam, csak aztán vettem észre, hogy Aisha nem volt egyedül. Robert épp felráncigálta a földről még Arrow kardot szegezett a torkához. Flavius pedig mindezt tétlenül figyelte. Kérdésemre mindannyian felfigyeltek, mintha szellemet láttak volna. - Tedd le a fegyvert Arrow!-mire ő feleszmélt és jobban odaszorította a kardot Aisha nyakához. Nem vártam válaszra egyszerüen odarohantam hozzá kikapva a kardot a kezéből, majd elkaptam a nyakát és a falhoz szorítottam. Erre a szemei mégjobban elkerekedtek, nem tudván mire vélje a reakcióm. - Mire volt jó ez az egész? Teljesen megbolondultál?
-Azt hittük bántott!- nyögte ki végül Flavius.
-Miért hittetek hasonlót?
-Napok óta senki sem látott! Ő és Kate voltak az utolsók akikkel együtt láttak! Így arra...
-Elég! Nem akarom tovább hallgatni! Kérlek hagyjatok magamra!-kérésemre senki nem mozdult-Mindannyian!- Erre Aisha volt az első aki reagált. Megpróbál felkászálódni a földröl.- Te nem Aisha, de mindenki más igen.
Flavius és Robert bár vonakodva viszont elhagyta a szobám, Arrow viszont egyáltalán nem akart megmozdulni.
-Hol voltál?-kérdezte
"Varázs alatt volt egész mostanáig! Nem tud túl sokat."-küldte Aisha gondolatban.
-Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked.-vágtam vissza.-És te, merre jártál?
-Aludtam.
-Napokig?-kérdeztem, miközben felemeltem az egyik szemöldököm, hitetlenkedve.
Erre ő csak kinyította a száját majd becsukta, bizonyára meggondolva magát, majd egyszerűen sarkon fordul és elhagyta a szobát mentve azt a kevés büszkeségét.
-Kösz a tippet, mondd csak, jól vagy?
-Igen remekül, de nem tudom meddig lettem volna, ha nem jelensz meg időben.-mondta Aisha mikozben feltápászkodott, majd leült az egyik közeli fotelbe. Nem nézett ki valami fényesen.
-Mióta kínoznak itt?-tettem fel végül ezt a kényes kérdést, ami eddig nyomta a szívem.
-Kérlek, ne nyaggas, így is pokol volt ez a nehány napom. Eddig a lelkiismeret, most meg ezek az ökrök.-sóhajtotta gondterhelten.-A sebeim begyógyulnak, igaz kicsit nehezebben, a kard miatt, de túlélem. Inkább mondd el veled mi történt. Utoljára mikor láttalak vak voltál.
-Szerencsére már nem vagyok az. Hála Démonnak. Viszont láttam anyámat!
-A királynőt? Még él? De azt hittem...
-Nem. Nem él! Találtam egy holtak tükrét az erdőben és fogalmam sincs hogyan, de megidéztem őt.
-És... milyen volt?
-Furcsa, de megértő...
-És az apád?-kérdezte mire nekem kibuggyantak a könnyeim, így fejetcsóvalva voltam képes válaszolni.-Hé ez nem olyan rossz dolog, sőt azt jelenti, hogy még van remény... ő talán még él. Csak annyi a dolgod, hogy megtaláld.
-Félek! Hogy ha rátalálok, őt is elvesztem, mint az anyám.- mondtam zokogva- Valaki követett az erdőben és mikor nem voltam figyelmes összetőrte a tükröt. Követtem őt de felszívódott mint a kámfor. Nem akarom veszélybe sodorni az apám.
-Te tudod, de én úgy vélem badarság. De legyen ahogy te akarod. Én most megyek és lefürdök, majd kiruccanok. Velem tartasz?
-Hova?
-Ha jössz megtudod, ha nem akkor, jobb ha nem avatlak be a részletekbe, talán félreérted.
-Még meggondolom, de elöbb szeretném Katet is meglátogatni. Meg akarok bizonyosodni afelől, hogy jól van.
-Eléggé összevesztek Arrowal, ahogy hallottam. Szólj, ha mégis velem akarsz tartani.-majd felált és kisántított az ajtón. Én gyorsan bementem a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam, de amint beléptem, tekintetem megakadt a tükrön. Olyan más volt tükörbe nézni most, hogy alig fél órája anyámmal beszéltem egy hasonlón. Most pedig egy ismerős lány pillantott vissza rám. Haja olyan volt, mint egy szénakazal szemei fáradtak, táskásak. Összképben soha nem mondtam volna, hogy vámpír. Rég megmondták, hogy más vagyok, mint a többiek, de csak most jövök rá, hogy mennyire is. Bármikor emberek közé kerülnék észrevétlenül el tudnék tűnni.
Gyorsan megmosakodtam és kifésültem a hajam, majd átvettem valami elfogadható ruhát. Tíz perc múlva lesiettem a lépcsön, majd a földszinten kerestem Kate szobáját. Még egyszer jártam ezen a folyósón, mikor a könyvtárat kerestem. A bejárati őr szerint itt laknak az úgymond vezérek Katrine, a könyvtáros pont a könyvtár mellett, Liliam vele szemben, a gróf pedig a folyósó közepén. Kate szobája kicsit távolabb mindenkitől a folyósón a második ajtó volt. Lágyan bekopogtam.
-Menj el!- jött a durva válasz túlról.
-Biztos vagy benne?-óvatosan benyitottam a szobába- Nem akarlak sokáig fenntartani, csak látni akartam, hogy jól vagy e?
-Szóval Arrow elmondta, hogy szakítottunk?-mondta félfoggal.-Gondolom menti magát az egész alól.-folytatta flegmatikusan miközben visszafordult a böröndjéhez
-Nem, valójában nem beszéltem vele. Aishat rendesen megsebezték a fiúk a távollétemben, gondoltam téged is bántottak.
-Nem. Azt hiszem tudok vigyázni magamra.-morogta válaszként.
-Kérlek Kate ne haragudj! Csak aggodtam, de nem is zavarlak tovább.-mondtam miközben sarkon fordultam, de mielött kisétáltam volna a szobájából hideg keze vasbilincsként vette körül a csuklómat.
-Alexandra...-szolított meg sovárogva. Tudtam, hogy nehezére esik megkérni.-Várj! Talán mégis csak szükségem van valakire, akinek kiönthetem a szívem.-mondta félszegen.
-Még soha nem csináltál ilyesmit? Mármint, hogy elmondd valakinek a gondjaid?
-De...de az nagyon régen volt, még az emberi életemben. Több mint ötven éve. Talán azt sem tudom, hogy kell. Gyere ülj le.-mutatott egy szabad székre. - Kicsit kimerítő.-Megtettem a kérését még ő velem szembe húzott egy széket felém nyújtva mindkét kezét.- Csináltál hasonlót azelött?- én pedig jeleztem neki, hogy nem.- Nem nagy ügy csak összpontosíts arra amit meg akarsz tudni és ne hagyd, hogy más elterelje a figyelmed.-mondta miközben becsuktam a szemem és megfogtam a kezét.
Pár pillanat után láttam Kate-et miközben mindekit kerülni próbál, hogy ne kelljen magyarázkodjon. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli az eltünésem. Aztán megláttam, hogy nem ez volt az egyetlen probléma. Arrow is napokig aludt ami eléggé aggasztotta Katet viszont kerülte Aishat, nehogy valaki összefüggést csináljon köztük.
"Kate, ne haragudj kérdezhetek valamit?"-szólította meg az egyik őr mielött elvonulhatott volna a saját szobájába.
"Persze."
"Mi van Arrowal? Már napok óta nem jár edzésre és nem láttam máshol sem."
"Sajnos nem tudok többet, mint te."válaszolta végül Kate számomra kicsit eröltetetten.
"Kár. Gondoltam te tudod. A többiek azt pletykálják, hogy megszökött Alexandrával és együtt hancuroznak valahol az erdőben." Ez a kijelentés igazán meglepett, de nem én voltam az egyetlen.
"Miért pont Alexandrával?"-kérdezte Kate félfoggal.
"Mert ő is egy ideje eltűnt"
"Hát meglehet!-mondta végül, de sejtettem mit érez. Tudtam, hogy nem kedvel főleg azok után, hogy rajta kapott Arrowal az ágyban. Igaz nem történt semmi viszont könnyen félreérthető helyzet volt amiből nem kis vitánk volt.
Majd más kép jelent meg elöttem. Kate belépett Arrow szobájába, végig vizsgálva a terepet, mintha bármelyik pillanatban rátamádhatna valaki. Valójában nyomokat keresett ami esetleg leleplezhetné a történteket. Első látásra hibátlan munkát végzett. Sóvárogva leült Arrow mellé aki békésen aludt elöször amióta megismertem. Legalább ezért megérte az egész. Pár hosszú perc után ledült Arrow mellé. Ez a helyzet annyira intimnek tűnt, hogy nem is értettem miért mutatta meg nekem. Aztán rájöttem. Amint Kate álomba merünlt Arrow szinte azonnal kipattant az ágyból. Homlokát ráncolva nézett körül a szobájában. Tudta, hogy valami nincs rendben. Felkelt, elhagyta a szobát, majd néhány perc múlva visszatért becsapva maga után az ajtót, minek zajára Kate is felébredt.
"Mi a baj Arrow?"viszont ő nem is vette számba a kérdését."Mi történt? Mi a baj, mondd el kérlek!"
"Lenne egy kérdésem Kate, de őszintén válaszolj kérlek!"- kérte végül.
"Persze mondd"
"Mi történt itt amég én aludtam?"-a kérdése engem is meglepett. Honnan jött rá? Kate egy pillanatig hezitált.
"Semmi" -suttogta végül. Nos, ezzel garantáltan nem győzte meg Arrowt
"Kérlek, nézz a szemembe és légy őszinte"-kérte meg ismét, viszont láttam, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.
"Semmi"-válaszolta ezuttal, határozottan a szemébe nézve.
"Kate, nagyon szépen kérlek légy őszinte velem."
"De hát őszinte vagyok Arrow"akadt ki Kate
"Igazán?"-kérdezte Arrow szkeptikusan-"Akkor mi az a hatalmas karmolas a szekrényemen?"
"Biztos mekarmoltam véletlenul a kardommal"-válaszolta megszeppenve.
"Na és a függönnyel mi lett?"
"Tudod mostanság rémálmaim voltak. Azt hiszem beleengedtem a körmöm, néhányszor. Remélem nem haragszol miatta."-bökte ki végül az eröltetett váaszt.
"Na és mi a magyarázat a szőnyegen levő vérfoltokra?Várj! Tudom! Mikor rémálmod volt elővetted a kardod és megsebesíettél valakit. Akkor sikerült megkarmolnod a szekrényt és átszabdalnod a függönyt. Ennyire hüjének nézel Kate? Ennyire vagy őszinte velem?"-kérdezte ezuttal felháborodottan.
"Arrow én..."
"Nem Kate! Megadtam az esélyt, hogy elmondd amit akarsz. Ha csak ennyire tartassz akkor véget is vethetünk ennek a kapcsolatnak."
"Szakítassz velem egy megkarmolt szekrényért és egy elszakított függönyért?"-kérdezte Kate ugyanolyan ledöbbenve, mint én.
"Nem! Megkértelek, hogy légy őszinte és te szemrebbenés nélkül hazudtál nekem. Csak annyit kérek mondd el,ezuttal miért kaptál össze Alexandrával?"-Tessék?!
"Ezt a baromságot meg honnan szedted? Nem kaptam össze vele!"-kiabálta Kate nyilván feldultan.
"Hazudsz! Hazudsz! Még ki tudja hányszor hazudtál nekem én pedig gondolkodás nélkül elhittem minden egyes szavad. Hazudsz! Tudom, hogy a vér a szönyegemen Alexandráe és rajtad kivül senki nem volt a szobámban. Vagy mégis?"
Kate arckifejezése megváltozott. Ajaj, nem akartam ezt a részt látni, de mielött bármit is tehettem volna ellene ő megszorította a kezem, jelezve, hogy még csak most jön a java.
"Honnan veszed, hogy Alexandráe? Te ittál a véréből"-dühöngött Kate
"Nem!"-vágta rá Arrow kicsit túl gyorsan, hogy hihető legyen.
"Akkor?!"-ordította ezuttal
"Én..."-úgy tűnik Arrowt ezzel szavak nélkül hagyta.
"Szóval te szakítasz velem, mert egyszer úgymond hazudtam neked, viszont nekem meg kell bocsájtanom ha te megcsalsz a távollétemben!"
"Nem csaltalak meg!"
"Tényleg? Akkor minek nevezhetem azt amikor az ágyban találtalak VELE és éppen cirongattad? Vagy, hogy ittál a véréből és ne magyarázd, hogy nem mert csak így ismerheted az illatát na meg az ízét! Ugye ezek nem számítanak megcsalásnak? Tudod mit? Igazad van. Jobb lesz ha ennek véget vetünk."-ordította Kate majd sarkon fordult, de mielött el tudta volna hagyni a szobát, Arrow elkapta a karját és vissza rántotta.
"Nem hagyhatsz itt csak így! Magyárazatot akarok!"
"Ó nem?! Figyelj csak!"-próbálkozott ismét sikertelenül.-"Eressz el!"
"Nem! Itt maradsz és elmagyarázod ezt az egészet!"
"Ehhez nincs jogod!"-Kate továbbra is próbált kiszabadulni Arrow szorításából aki nem hagyta könnyen magát. Ezuttal viszont mikor kiszabadította az egyik kezét nem tétovázott tovább, hanem lekevert neki egy pofont. Úgy tűnt ez eléggé meglepetésként érte ahhoz, hogy eleressze.-"Ez volt az utolsó rossz lépésed velem szemben."-mondta mikozben kiviharzott az ajtón.
Ekkor minden véget ért és vissza tértem a valóságba mikor megpillantottam Kate könnyes szemeit. Nem kellett magyarázkodjon, pontosan tudtam mit érez. Szerette Arrowt, de ezen a viselkedésen nem tudott túl tenni. Egyrészből a féltékenység amit irántam táplát tudatlanul, másrészt Arrow félrelépése.
-Mit akarsz most tenni?-kérdeztem végül.
-Elmegyek!-sóhajtotta mikozben felált a székről és egy kissebb böröndhöz sétált
-Hova?
-Magam sem tudom, csak azt, hogy messze innen és tőle.
-Biztos ez a legjobb megoldás?- érdeklődtem
-Lehet, hogy az, lehet nem, viszont most így látom jónak. Ne aggódj hercegnő, még találkozunk.
-Remélem, ahogy azt is, hogy más lesz, mint az első találkozásunk.
-Biztos vagyok benne. Ég veled hercegnő és köszönöm, hogy kiönthettem neked a lelkem, már kicsit jobban érzem magam.
-Örülök, hogy legalább ennyit tehettem érted azok után, hogy miattam szakítottatok az adósodnak érzem magam. -így is volt. Igazán büntudatom volt emiatt. Amiota ide jöttem valahogy folyton a kapcsolatukba tapostam , akár akaratlanul is. Pontosan tudom Kate miért nem tűrt meg, csak annak tudok örülni, hogy túltette magát rajta.
-Talán a sors keze. Ha igazán szeretne legalább utánam indult volna, de mint látod nem tette. Azomban már késő.-mondta mikozben becsukta a szemét mintha lezárna egy fejezetet, nagy levegőt vett majd mikor kinyitota engem is meglepett. Mosoly terült el az arcán. Amiota ismerem nem láttam őt mosolyogni.
-Biztos vagy benne, hogy el akarsz menni?-kérdeztem reménykedve.
-Igen. Nem tudnék itt élni, hogy folyton látom őt. Arra gondoltam vissza megyek oda ahol minden elkezdödött, talán ott sikerül összeszednem magam. Ég veleg Alexandra.
-Madya kísérjen utadon, remélem hamar viszont látlak.-mondtam miközben ö atölelt majd kisétált az ajtón ott hagyva engem a szobája közepén szótlanul. Még nem tudtam elhinni, hogy csak úgy kisétált az ajtón én pedig képtelen voltam maradásra bírni. Felelősnek éreztem magam emiatt, csakis az én hibám volt. Ha nem jöttem volna ide ez soha nem történt volna meg. Kate és Arrow még mindig párt alkotnának, Arrow pedig nem szenvedne liderc kisértette rémálmoktól. Órias gombóc nőtt a torkomba előkényszerítve a könnyeket. Hiábavaló volt minden próbálkozás, hogy visszatartsam egy könnycsepp mégis kiszabadult.
"Ó Madya! Miért kell ennyire nehéznek lennie?"
-Kate? - toppant be hirtelen Arrow. Arcán meglepettség és megbánás jelent meg amint mepillantott. -Alexadra én...
-Az elöbb ment el. Ha sietsz még utóléred.-mondtam végül, de nem volt több mint suttogás. Láttam ahogy vivodik magaban majd végül elrohan.
"Szedd össze magad! Nem lehetsz gyenge, nem mutathatod senkinek!"-parancsoltam magamra majd mély levegőt vettem és utánuk indultam. Nem akartam, hogy mindent elrontson, mert tudtam ha most elbaltázza azt az örökkévalosagig bánni fogja. Mire a főbejárathoz értem Arrow utólérte Katet.
-Nem menj el! Sajnálom mindazt amit mondtam!
-Már késő!
-Nem az, minden olyan lehet mint régen...
-Nem! Semmi nem lesz olyan. Már megmondtam, ez volt az utolsó rossz lépésed velem szemben!-mondta miközben kirántotta a karját Arrow kezéből majd kisétált a kapun. Addigra én is Arrow mögé értem.
-Kate!-kiáltott utána, majd hozzám fordult-Mondd hova ment? Kérlek! Áruld el nekem!-könyörgött
-Nem tudom! Ezt nem tőlem kéne kérdezned!-láttam amint összedől egy egész világ benne amit évekig épített.-Arrow...-meg akartam vígasztalni,de nem találtam megfelelő szavakat ebben a helyzeben akármennyire is szerettem volna.
-Kérlek hagyj magamra. Kérlek Alexandra!-könyörgött könnyes szemekkel. Fájt így látnom őt akármennyit is ártott nekem nem érdemelte ezt. Akármennyire is nehezemre esett megtettem amit kért arra gondolva, hogy talán mégis jó ötlet lesz Aishaval tartani...
2014. április 26., szombat
18.-dik Fejezet
Alexandra szemszöge
- Rendben!- mondta egy rövid út megtétele után, mikor megálltunk. -Most összpontosíts az erdő hangjáira, érezd magadban minden rezzenését. Válj egyé az erdővel. Mikor az összhang tökéletes, nem lesz szükséged a szemeide, hogy megtalálj bármit az erdőben.
Érdekesen hangzott, viszont nehéznek tűnt leírásról megítélve. De meg kellett probálnom, hisz nem tudom elképzelni az életem vakon és nem is akarom.
Nagy levegőt vettem, majd kifúljtam, aztán megismételtem a folyamatot. A légzésem lelassítottam, így mindent sokkal tisztábban hallottam, még Démon szívverését is magamban éreztem. Átengedtem magam a tájnak így minden neszt meg tudtam külömböztetni. Gyors szívveréseket szűrtem ki a többi zaj közül. Szinte azzonnal elindultam vele elkövetve az első hibám. Nem gondolva, hogy utamba kerülhet valami, lefejeltem az első akadályt, a levelek zajáról megítélve egy fa lehetett, méghozzá egy elég massziv, mert az ütközéstől az avarban kötöttem ki. Majd hallottam ahogy Démon odasétal hozzám ami csak azt jelenthetette, hogy nem jutottam túlságosan messzire.
- Jól vagy?
- Igen, a fejfájásom leszámítva remekül. Gondolom elhamarkodtam.
- Igen és a lényeget még el sem mondtam.
- Remek!-sóhajtottam.
-Nézd tudom, hogy minél hamarabb vissza akarod szerezni a látásod, de ehhez idő kell még elsajátítod. Próbáljuk meg még egyszer, rendben?
- Rendben- ismét összpontosítottam átadva magam a tájnak, kiszűrve a lényeget a sok apró zaj közül.
- Figyeld a szél suhogását. Érezd a külömbséget, mikor akadálynak ütközik. Ez alapján próbáld feltérképezni a terepet. - egy jó igeig csak hallgatóztam, de képtelen voltam megkülömböztetni.
- De hiszen nem változik semmi.
- Légy figyelmesebb és add át teljesen magad a tájnak. Minden egyes levél amihez hozzáér, minden fa és fűszáll zajt csap. Csak annyi a dolgod, hogy ezt te mind kiszűrd és alkoss magadnak egy képet róla.
- Nekem ez nem megy Démon!- sohajtottam legyőzötten
- Sokan feladták egy hajszállal a siker előtt. Ezért nem képesek a vámpírok erre. Képtelenek türelmesek lenni. Akárhányszor vadásznak, addig kergetik a vadat még elkapják, nem várják ki a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak. Ez idő alatt képtelenek bármi másra figyelni. Az évszázadok során így tudtak csapdába csalni egy vámpírt és persze ők azota sem tanulták meg a leckét. Azt hittem te más vagy, de most látom, egyaltalan nem külömbözöl tőlük. Ha úgy akarod add fel és maradj vak örökre.
-Démon! Kérlek várj! Igazad van! Kérlek segíts, nem szeretnék a végtelenségig vakon élni!- még a gondolattól is megborzongtam. Nem mintha hosszú életem lenne vakon, ha az ellenség fülébe jut, talán csak napok kérdése és megoldodik a problémám, örökre. Viszont még nem készültem fel a halálra, még nem adom fel.
-Én segítek neked, csak ne légy türelmetlen, azzal nem oldassz meg semmit. Próbáljuk meg újra.
Ismét probálkoztam reménykedve, hogy ezuttal sikerrel járok. Szerencsétlenségemre ezuttal is sikerült ellőnöm. Azonban Démon nem engedte, hogy feladjam. Végtelenségnek tűnt a sok sikertelen probálkozás, mire valahogy megértettem a lényeget. Átengedtem magam a tájnak, hatalmam pedig hagytam, hogy átvegye felettem az uralmat és ismét láttam. Olyan volt, mintha a sötétben kirajzolódtak volna a tárgyak körvonalai. Fantasztikus volt, minden hang felerősödött, minden mozgás szemet szúrt és hamar megtaláltam a zsákmányom. Pontosan tudtam hogyan mozog, mi az, hol van és azt is, hogyan kaphatom el. El is indultam gyors léptekkel felé, ezuttal biztosan tudva, hol vannak az akadályok.
-Alexandra! Várj!- hallottam Démon kiáltását valahonnan a hátam mögül, de nem foglalkoztam vele. Szinte szárnyaltam a sötétben, hangtalanul, a mit sem sejtő áldozat felé. Nem kis áldozatot szemeltem ki, egy termetes medvét, nem félve attól, hogy talán erősebb nálam. Amint közel kerültem hozzá tempot váltottam, de ahelyett, hogy lassítsak inkább növeltem a tempót és minden erőmmel neki löktem az egyik öreg tölgynek, ami azonnal kettétőrt a becsapódástól, csapdába ejtve a medvet. Aztán megéreztem az édes csábítás illatát. Vér. Azonnal rájöttem, hogy nem a megvéjé. Az illat a hátam mögül jött, ami biztos a medve áldozata lehetett. Lassan megfordultam, remélve, hogy nem elhamarkodottan ítélkeztem. A fűben ott feküdt egy hatalmas szőrcsomó, ami ártalmatlannak tűnt, de vérzett és még életben volt, viszont a szívverése gyenge.
-Alexandra!- hallottam amint Démon odarohan hozzám- Megmentetted a fivérem. Hogy csináltad?
-Vadásztam, arra a medvére!- mutattam a zsákmányra ami még mindig próbált kiszabadulni a fatörzs csapdájából.- Mikor megéreztem a vér illatát. De mégis miota vadásznak a medvék vadmacskákra?
-Nem vadásznak! Néha összecsapnak a zsákmányon, de ez a macskák területe, kevés medve merészkedik ide.
- Úgy tűnik a mi kisbarátunk nem adja fel könnyen!- sóhajtottam, majd odasuhantam a még kapálózó medvéhez és egy egyszerű mozdulattal kitörtem a nyakát.
-Alexandra felfogtad, hogy mi történt? Sikerült!
-Igen és fantasztikus érzés. Teljesen különleges így vadászni. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges.- mondtam lelkesen. Hirtelen bizsergést érztem, ami sebesen száguldott végig a testemen, aztán minden hófehér lett. A fény lassan gyengülni kezdett, majd... ismét láttam, mint régen talán ezerszer is jobban.- Démon, köszönöm! Hála neked ismét látok.
-Nem, ezt csak magadnak köszönd, hisz a te érdemed!
-Bár egyrészből bánom, hogy nem látok úgy ahogy megtanítottál.
-De látsz! Csak csukd be a szemed és add át magad a tájnak.- mondta lelkesen
Majd visszaemlékeztem a sérült macskára aki mindez idő alatt figyelte a társalgásunk. Letérdeltem mellé és szemügyre vettem a sérülést. Egy hosszú karmolás volt a mancsán ami mély lehetett, mert nagyon vérzett. Letéptem egy darabot a ruhám aljából, hogy bekötözzem elállítva a vérzést. Azt hiszem Heidy megöl ha hazajön, ez a második ruhája amit tönkre teszek, de ez jelenleg nem fontos. Amint hozzáértem vicsorogni kezdett, viszont nem foglalkoztam vele, helyette a mancsát kötöztem be.
-Démon, te barátkozol az ilyen dögökkel? Ha atyánk megtudja, kemény bűntetést kapsz tőle!
-Fejezd be Calion! Megmentette az életed! TALÁN NEKED EZ NEM SZÁMÍT?
-Nem! Nincs szükségem a segítségére. Magam is elbántam volna a medvével!- majd hatalmasat ordított melytől csengni kezdett az erdő. A macskák kezdtek gyülekezni, egyik jobban vicsorogva, mint a masik, lassan körbezárva minket. Ismerős volt a helyzet, már vártam mikor tűnik fel a vezérük, kinek nem voltam a kedvence. Nem váratta sokat magát, a kör megnyílt és belépett a fenséges fekete oroszlán.
-Mi történt Calion?- nem csodáltam, hogy őt kérdezte, hisz ő hívta össze őket.
-Atyám, ez a vámpír megtámadott vadászat közben és belém harapott. - Láttam amint az oroszlán szóltanul figyelte a sebesült mancsát, csak a többiek kezdtek felháborodottan vicsorogni, bármelyik pillanatban készen arra, hogy darabokra szaggassanak. Én felemelt fővel álltam, nem félve tőlük, nem volt okom.
-Hazudik!-lázadott Démon
-Hogy állsz a védelmébe, azok után amit velem tett?!
-Elég legyen!- ordította a vezér, mire halálos csend borult ránk- Te nem mondod el a verziódat?- fordult hozzám.
-Nem! Nem kell mentegetőznöm előtted. Hallgats a fiaidra! Én teljesen idegen vagyok számodra, ha bűnösnek találsz tépess szét a harcosaiddal. Így derül ki milyen vezér vagy valójában.- Hallottam amint a vadak mégjobban felhergelődnek ettől. Csak én és a vezér voltunk akik egyetlen érzelemdarabot sem, hagytunk a felszínre jönni.
-Csend legyen!-parancsolta végül a csapatra.
-De atyám, megvan minden okuk lázadni!- szólt közbe Calion.
-Nem, nincs meg! Miért nem köszönod meg, hogy meg neki?
-Hogy megtámadott?- lepődött meg.
-Nem! Hogy megmentett!
-De...
-Semmi de! Tudom, hogy megmentett a medvetol. Az a seb, nem vámpír harapás és rossz vámpírt fogtál ki magadnak, ha az utálatodat akartad kimutatni. Ő mentette meg a testvéred életét is és nem bántotta, pedig megsebesült, de erről tárgyalunk mikor kiszabjuk a büntetésed. Most pedig, kérj bocsánatot.
-Nem!-morogta
-Azt mondtam kérj bocsánatot!- mordult rá az oroszlán
-Nem szükséges!- szóltam közbe végül.
-De igen!-ragaszkodott a vezér
-Sajnálom! Nem kellett volna megvádoljalak amiért utálom a fajtádat.
-Nincs harag, viszont ez volt az első és egyben utolsó alkalom. Ha nem haragszik, nekem mennem kéne!- a vadak kinyították az utat.
-Kérlek várj!-szólt utánam a vezér- Ez a második alkalom, amikor megmented a fiaimat. Hogyan hálálhatnám meg neked? Mit tehetnék érted? Amit csak akarsz, egyetlen szavadba kerül!
-Nem kell semmit tenned, de azért köszönöm a kedvességed. Csak annyit remélek, hogy ezek után nem tiltod meg Démonnak, hogy meglátogasson.
-Nincs rá okom, hogy hasonlót tegyek. De ez még mindig kevés a fiaim életéért. Ha esetleg meggondolod magad, gyere ide és gondolj rám. Akár miről is lenne szó!
-Köszönöm!-Alázatosan meghajoltam elötte ő pedig viszonozta a gesztusom. Mikor elindultam Démon szó nélkul mellém szegődött, még a többiek eltüntek az erdő sürüjében.
-Azt hiszem most már vissza mehetünk arra a helyre.-mondta majd egy eddig nem ismert ösvényen vezetett el.- Egy vadászat alkalmával találtam rá, apám nem is tudja, de úgy éreztem először neked kell látnod.
Kis idő mulva, mintha csak oda varázsolták volna, megjelent elöttünk egy hatalmas templom romjai. Hogy nem tűnt fel eddig, hiszen hatalmas, emellett otthonérzetett sugárzott.
-Mi ez a hely?- mikor a templom egykori bejáratához értünk, megpillantottam egy emléktáblát melyet vastag moha takart nagyrészben. Gondosan leszedtem róla vigyázva nehogy kárt tegyek benne.
"A Winterroze aranycsalád hőseinek emlékére: Starlyn Winterroze egy kitűnő királynő, remek feleség és anya, David Winterroze aranykezű király pótolhatatlan férj és apa."-volt rávésve a táblara. Egy rövid szünet után pedig, biztosan utolag kiegészítették.
"Egyetlen lányuk Alexandra Winterroze születésének emlékére, népe nagy reménysége."
Könnyek gyűltek a szemembe amint elolvastam, mikor ez készült még nem volt ilyen ez a hely. Biztosan egy fenséges templom volt, ami most romokban áll, akár az egész királyság. Starlyn és David a szüleim, az igaziak, ki tudja hol vannak most. Anyám halott, apám pedig... talán ő is. Rajtuk kívül pedig senkim sincs.
-Alexandra!-kiáltott Démon kirángatva a merengésemből- Ezt látnod kell!- mire én végig simogattam még egyszer a táblát, majd beljebb merészkedtem. Nem sok maradt az épületből. Fő falai közül néhány még állt viszont ki tudja meddig. Oda sétáltam Démonhoz aki egy borostyánnal bevont falnál ácsorgott. Első pillantásra nem tűnt fel semmi érdekes, de ha jobban megfigyeltem... volt valami a zöld függöny mögött. Lassan megfogtam a növényt, majd letéptem a falról, mögötte pedig, egy ezüst rámás tükör lapult. Régi lehetett, mivel a rámája teljesen megfeketedett. Viszont maga a tükör tökéletes állapotban volt. Teljes felületén egyetlen karcolás sem volt ami szinte képtelenség főleg egy ilyen környezeben. Közelítettem hozzá lassan vigyázva nehogy megtörjem a varázst. De amint az ujjam hozzá ért a tükör felülete mintha megremegett volna, akár egy tó vize, mikor hozzá ér a szellő. A színek csak úgy keveredtek benne, de már nem láttam magam helyette egy teljesen más arc jelent meg elöttem, mikor a tükör ismét tiszta képet mutatott. Egy szőke szépség pillantott vissza a tükör másik oldaláról ugyanolyan elkerekedett szemekkel, ahogyan én. Vonásai ismerősek voltak mire rájöttem.
-Anya?- kérdeztem remegő hangon.
-Alexandra? Alexandra! Ó az istennőre! Nem hittem, hogy újra látlak valaha gyermekem. Megnőttél és gyönyörű vagy...
-Tényleg te vagy az?-kérdeztem félve
-Persze, mégis mit... VÁRJ! Te... nem ismersz meg? Nem emlékszel rám?-kérdezte könnyes szemekkel- De akkor hogyan... hogy nyitottad meg a kaput, hogy láss? Hogy csináltad?
-Én elolvastam az emléktáblát a bejáratnál. Rátok gondoltam, mikor megtalátam a tükröt. Milyen kapuról beszélsz?
-Ez a tükör a holtak tükre.-magyarázta türelmesen - Ha elég nagz a hatalmad képes vagy kinyitni a kaput a holtak világába, viszont tapasztalat kell hozzá, hogy megtalálj valakit. Ezért nem tudom te, hogy csináltad. Katrine tanította neked?
-Katrine?
-Te nem ismered?-kérdezte megrémülten-Mikor tértél vissza?
-Már nehány hete...
-És hol van Katrine mikor szükségem lenne rá?!-ordította.
-Ha Katrine Rosenre gondolsz, akkor ő egy felfedező utra ment Lewis gróffal és más úgymond lázadokkal, hogy kikémleljék a gonosz erőket. Jelenleg az ő kastélyukban lakok, viszont csak az őrök és Flavius tudja ki vagyok valójában.
-Flavius még él? Ó istennőm!- sóhajtotta újabb könnyekkel a szemében
-Semmit nem ertek!
-Persze, hogy nem! Hisz minden teljesen a feje tetejére állt amiota... meghaltam. De kérlek hallgass rám gyermekem. Légy nagyon óvatos, nem minden az aminek látszik, sokminden megváltozott, viszont vannak még olyan személyek akikre támaszkodhatsz. Katrine, amint visszatér beszélj vele, őt köti az igérete amit nekem tett, megbizható és Flavius ő ... valkűr de... sokszor sokkal megbízhatóbb, mint akármelyik vámpír. Fordulj, hozzá bármilyen helyzetben. Bár a harcosod nem lehet...-folytatta elkeseredetten- lehet egy fontos szövetségesed. És találkoztál már az unokahugoddal? Gyerekkorodban jó barátnők voltatok, a legjobbak.
-Unokahugom?
-Heidy. Lewis lánya.
-Az ő szobájában lakok, de nem ismertem meg még. Flavius nem említette, hogy létezik élő rokonom.
-Talán nekem sem kellet volna rádzúdítanom egyszerre.
-Ha te nem mondod el mindezt,akkor talán soha nem tudom meg. Mindenki aki tudja ki vagyok úgy bánik velem, mintha én lennék a megmentő aki mindent tud, pedig én...
-Tudod gyermekem, ez csak átmeneti állapot. Vannak emlékeid és a jóslat beteljesül te pedig, megteszed azt, amire mi nem voltunk képesek. Megjósolták a háborút, de bolodndnak tartottuk a jóst. Túlságosan boldogok voltunk a születésed miatt. Kevés volt az esély, hogy gyermekem lehessen így minden reménysugárba belekapaszkodtam. Talan túlságosan elhanyagoltam a népem sorsát, minden percem neked szentelve.
Tudtam mit érez: összezavarodottságot és bűntudatot. Túlságosan boldog volt a születésemkor és elfelejtette a királynői kötelezettségeit. Lehet apám is követte peldáját. A nép érezte és nem volt szükség csak egyetlen szikrára, hogy minden lángra lobbanjon. Becsuktam a szemem és szinte láttam magam elött a lázadókat és a háborút. Hirtelen valami megzavarta a gondolat menetem. Olyan volt, mint egy sólyom csak úgy elsuhant a fülem mellett, majd hallottam amint becsapodik... és mire kinyitottam a szemem, már vége volt. Rémülve pillantottam meg a tükröt ami apró szilánkokra tört, anyám pedig eltünt talán örökre.
-Ne!- ordítottam a semmibe, miközben a könnyeim nehezítették meg a látásom. Nem jött, hogy elhigyem, az egyetlen dolog amit visszakaptam, most vették el tőlem. Majd hallottam amint valaki elrohan a tett helyszínéről. Nem! Nem fogja ilyen könnyen megúszni. Pillanatok alatt összeszedtem magam, a bosszúvágy erősített és hajtott elöre. Nem érdekelt semmi más, az aki ezt tette, meg fogja bánni azt is, hogy megszületett.
- Rendben!- mondta egy rövid út megtétele után, mikor megálltunk. -Most összpontosíts az erdő hangjáira, érezd magadban minden rezzenését. Válj egyé az erdővel. Mikor az összhang tökéletes, nem lesz szükséged a szemeide, hogy megtalálj bármit az erdőben.
Érdekesen hangzott, viszont nehéznek tűnt leírásról megítélve. De meg kellett probálnom, hisz nem tudom elképzelni az életem vakon és nem is akarom.
Nagy levegőt vettem, majd kifúljtam, aztán megismételtem a folyamatot. A légzésem lelassítottam, így mindent sokkal tisztábban hallottam, még Démon szívverését is magamban éreztem. Átengedtem magam a tájnak így minden neszt meg tudtam külömböztetni. Gyors szívveréseket szűrtem ki a többi zaj közül. Szinte azzonnal elindultam vele elkövetve az első hibám. Nem gondolva, hogy utamba kerülhet valami, lefejeltem az első akadályt, a levelek zajáról megítélve egy fa lehetett, méghozzá egy elég massziv, mert az ütközéstől az avarban kötöttem ki. Majd hallottam ahogy Démon odasétal hozzám ami csak azt jelenthetette, hogy nem jutottam túlságosan messzire.
- Jól vagy?
- Igen, a fejfájásom leszámítva remekül. Gondolom elhamarkodtam.
- Igen és a lényeget még el sem mondtam.
- Remek!-sóhajtottam.
-Nézd tudom, hogy minél hamarabb vissza akarod szerezni a látásod, de ehhez idő kell még elsajátítod. Próbáljuk meg még egyszer, rendben?
- Rendben- ismét összpontosítottam átadva magam a tájnak, kiszűrve a lényeget a sok apró zaj közül.
- Figyeld a szél suhogását. Érezd a külömbséget, mikor akadálynak ütközik. Ez alapján próbáld feltérképezni a terepet. - egy jó igeig csak hallgatóztam, de képtelen voltam megkülömböztetni.
- De hiszen nem változik semmi.
- Légy figyelmesebb és add át teljesen magad a tájnak. Minden egyes levél amihez hozzáér, minden fa és fűszáll zajt csap. Csak annyi a dolgod, hogy ezt te mind kiszűrd és alkoss magadnak egy képet róla.
- Nekem ez nem megy Démon!- sohajtottam legyőzötten
- Sokan feladták egy hajszállal a siker előtt. Ezért nem képesek a vámpírok erre. Képtelenek türelmesek lenni. Akárhányszor vadásznak, addig kergetik a vadat még elkapják, nem várják ki a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak. Ez idő alatt képtelenek bármi másra figyelni. Az évszázadok során így tudtak csapdába csalni egy vámpírt és persze ők azota sem tanulták meg a leckét. Azt hittem te más vagy, de most látom, egyaltalan nem külömbözöl tőlük. Ha úgy akarod add fel és maradj vak örökre.
-Démon! Kérlek várj! Igazad van! Kérlek segíts, nem szeretnék a végtelenségig vakon élni!- még a gondolattól is megborzongtam. Nem mintha hosszú életem lenne vakon, ha az ellenség fülébe jut, talán csak napok kérdése és megoldodik a problémám, örökre. Viszont még nem készültem fel a halálra, még nem adom fel.
-Én segítek neked, csak ne légy türelmetlen, azzal nem oldassz meg semmit. Próbáljuk meg újra.
Ismét probálkoztam reménykedve, hogy ezuttal sikerrel járok. Szerencsétlenségemre ezuttal is sikerült ellőnöm. Azonban Démon nem engedte, hogy feladjam. Végtelenségnek tűnt a sok sikertelen probálkozás, mire valahogy megértettem a lényeget. Átengedtem magam a tájnak, hatalmam pedig hagytam, hogy átvegye felettem az uralmat és ismét láttam. Olyan volt, mintha a sötétben kirajzolódtak volna a tárgyak körvonalai. Fantasztikus volt, minden hang felerősödött, minden mozgás szemet szúrt és hamar megtaláltam a zsákmányom. Pontosan tudtam hogyan mozog, mi az, hol van és azt is, hogyan kaphatom el. El is indultam gyors léptekkel felé, ezuttal biztosan tudva, hol vannak az akadályok.
-Alexandra! Várj!- hallottam Démon kiáltását valahonnan a hátam mögül, de nem foglalkoztam vele. Szinte szárnyaltam a sötétben, hangtalanul, a mit sem sejtő áldozat felé. Nem kis áldozatot szemeltem ki, egy termetes medvét, nem félve attól, hogy talán erősebb nálam. Amint közel kerültem hozzá tempot váltottam, de ahelyett, hogy lassítsak inkább növeltem a tempót és minden erőmmel neki löktem az egyik öreg tölgynek, ami azonnal kettétőrt a becsapódástól, csapdába ejtve a medvet. Aztán megéreztem az édes csábítás illatát. Vér. Azonnal rájöttem, hogy nem a megvéjé. Az illat a hátam mögül jött, ami biztos a medve áldozata lehetett. Lassan megfordultam, remélve, hogy nem elhamarkodottan ítélkeztem. A fűben ott feküdt egy hatalmas szőrcsomó, ami ártalmatlannak tűnt, de vérzett és még életben volt, viszont a szívverése gyenge.
-Alexandra!- hallottam amint Démon odarohan hozzám- Megmentetted a fivérem. Hogy csináltad?
-Vadásztam, arra a medvére!- mutattam a zsákmányra ami még mindig próbált kiszabadulni a fatörzs csapdájából.- Mikor megéreztem a vér illatát. De mégis miota vadásznak a medvék vadmacskákra?
-Nem vadásznak! Néha összecsapnak a zsákmányon, de ez a macskák területe, kevés medve merészkedik ide.
- Úgy tűnik a mi kisbarátunk nem adja fel könnyen!- sóhajtottam, majd odasuhantam a még kapálózó medvéhez és egy egyszerű mozdulattal kitörtem a nyakát.
-Alexandra felfogtad, hogy mi történt? Sikerült!
-Igen és fantasztikus érzés. Teljesen különleges így vadászni. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges.- mondtam lelkesen. Hirtelen bizsergést érztem, ami sebesen száguldott végig a testemen, aztán minden hófehér lett. A fény lassan gyengülni kezdett, majd... ismét láttam, mint régen talán ezerszer is jobban.- Démon, köszönöm! Hála neked ismét látok.
-Nem, ezt csak magadnak köszönd, hisz a te érdemed!
-Bár egyrészből bánom, hogy nem látok úgy ahogy megtanítottál.
-De látsz! Csak csukd be a szemed és add át magad a tájnak.- mondta lelkesen
Majd visszaemlékeztem a sérült macskára aki mindez idő alatt figyelte a társalgásunk. Letérdeltem mellé és szemügyre vettem a sérülést. Egy hosszú karmolás volt a mancsán ami mély lehetett, mert nagyon vérzett. Letéptem egy darabot a ruhám aljából, hogy bekötözzem elállítva a vérzést. Azt hiszem Heidy megöl ha hazajön, ez a második ruhája amit tönkre teszek, de ez jelenleg nem fontos. Amint hozzáértem vicsorogni kezdett, viszont nem foglalkoztam vele, helyette a mancsát kötöztem be.
-Démon, te barátkozol az ilyen dögökkel? Ha atyánk megtudja, kemény bűntetést kapsz tőle!
-Fejezd be Calion! Megmentette az életed! TALÁN NEKED EZ NEM SZÁMÍT?
-Nem! Nincs szükségem a segítségére. Magam is elbántam volna a medvével!- majd hatalmasat ordított melytől csengni kezdett az erdő. A macskák kezdtek gyülekezni, egyik jobban vicsorogva, mint a masik, lassan körbezárva minket. Ismerős volt a helyzet, már vártam mikor tűnik fel a vezérük, kinek nem voltam a kedvence. Nem váratta sokat magát, a kör megnyílt és belépett a fenséges fekete oroszlán.
-Mi történt Calion?- nem csodáltam, hogy őt kérdezte, hisz ő hívta össze őket.
-Atyám, ez a vámpír megtámadott vadászat közben és belém harapott. - Láttam amint az oroszlán szóltanul figyelte a sebesült mancsát, csak a többiek kezdtek felháborodottan vicsorogni, bármelyik pillanatban készen arra, hogy darabokra szaggassanak. Én felemelt fővel álltam, nem félve tőlük, nem volt okom.
-Hazudik!-lázadott Démon
-Hogy állsz a védelmébe, azok után amit velem tett?!
-Elég legyen!- ordította a vezér, mire halálos csend borult ránk- Te nem mondod el a verziódat?- fordult hozzám.
-Nem! Nem kell mentegetőznöm előtted. Hallgats a fiaidra! Én teljesen idegen vagyok számodra, ha bűnösnek találsz tépess szét a harcosaiddal. Így derül ki milyen vezér vagy valójában.- Hallottam amint a vadak mégjobban felhergelődnek ettől. Csak én és a vezér voltunk akik egyetlen érzelemdarabot sem, hagytunk a felszínre jönni.
-Csend legyen!-parancsolta végül a csapatra.
-De atyám, megvan minden okuk lázadni!- szólt közbe Calion.
-Nem, nincs meg! Miért nem köszönod meg, hogy meg neki?
-Hogy megtámadott?- lepődött meg.
-Nem! Hogy megmentett!
-De...
-Semmi de! Tudom, hogy megmentett a medvetol. Az a seb, nem vámpír harapás és rossz vámpírt fogtál ki magadnak, ha az utálatodat akartad kimutatni. Ő mentette meg a testvéred életét is és nem bántotta, pedig megsebesült, de erről tárgyalunk mikor kiszabjuk a büntetésed. Most pedig, kérj bocsánatot.
-Nem!-morogta
-Azt mondtam kérj bocsánatot!- mordult rá az oroszlán
-Nem szükséges!- szóltam közbe végül.
-De igen!-ragaszkodott a vezér
-Sajnálom! Nem kellett volna megvádoljalak amiért utálom a fajtádat.
-Nincs harag, viszont ez volt az első és egyben utolsó alkalom. Ha nem haragszik, nekem mennem kéne!- a vadak kinyították az utat.
-Kérlek várj!-szólt utánam a vezér- Ez a második alkalom, amikor megmented a fiaimat. Hogyan hálálhatnám meg neked? Mit tehetnék érted? Amit csak akarsz, egyetlen szavadba kerül!
-Nem kell semmit tenned, de azért köszönöm a kedvességed. Csak annyit remélek, hogy ezek után nem tiltod meg Démonnak, hogy meglátogasson.
-Nincs rá okom, hogy hasonlót tegyek. De ez még mindig kevés a fiaim életéért. Ha esetleg meggondolod magad, gyere ide és gondolj rám. Akár miről is lenne szó!
-Köszönöm!-Alázatosan meghajoltam elötte ő pedig viszonozta a gesztusom. Mikor elindultam Démon szó nélkul mellém szegődött, még a többiek eltüntek az erdő sürüjében.
-Azt hiszem most már vissza mehetünk arra a helyre.-mondta majd egy eddig nem ismert ösvényen vezetett el.- Egy vadászat alkalmával találtam rá, apám nem is tudja, de úgy éreztem először neked kell látnod.
Kis idő mulva, mintha csak oda varázsolták volna, megjelent elöttünk egy hatalmas templom romjai. Hogy nem tűnt fel eddig, hiszen hatalmas, emellett otthonérzetett sugárzott.
-Mi ez a hely?- mikor a templom egykori bejáratához értünk, megpillantottam egy emléktáblát melyet vastag moha takart nagyrészben. Gondosan leszedtem róla vigyázva nehogy kárt tegyek benne.
"A Winterroze aranycsalád hőseinek emlékére: Starlyn Winterroze egy kitűnő királynő, remek feleség és anya, David Winterroze aranykezű király pótolhatatlan férj és apa."-volt rávésve a táblara. Egy rövid szünet után pedig, biztosan utolag kiegészítették.
"Egyetlen lányuk Alexandra Winterroze születésének emlékére, népe nagy reménysége."
Könnyek gyűltek a szemembe amint elolvastam, mikor ez készült még nem volt ilyen ez a hely. Biztosan egy fenséges templom volt, ami most romokban áll, akár az egész királyság. Starlyn és David a szüleim, az igaziak, ki tudja hol vannak most. Anyám halott, apám pedig... talán ő is. Rajtuk kívül pedig senkim sincs.
-Alexandra!-kiáltott Démon kirángatva a merengésemből- Ezt látnod kell!- mire én végig simogattam még egyszer a táblát, majd beljebb merészkedtem. Nem sok maradt az épületből. Fő falai közül néhány még állt viszont ki tudja meddig. Oda sétáltam Démonhoz aki egy borostyánnal bevont falnál ácsorgott. Első pillantásra nem tűnt fel semmi érdekes, de ha jobban megfigyeltem... volt valami a zöld függöny mögött. Lassan megfogtam a növényt, majd letéptem a falról, mögötte pedig, egy ezüst rámás tükör lapult. Régi lehetett, mivel a rámája teljesen megfeketedett. Viszont maga a tükör tökéletes állapotban volt. Teljes felületén egyetlen karcolás sem volt ami szinte képtelenség főleg egy ilyen környezeben. Közelítettem hozzá lassan vigyázva nehogy megtörjem a varázst. De amint az ujjam hozzá ért a tükör felülete mintha megremegett volna, akár egy tó vize, mikor hozzá ér a szellő. A színek csak úgy keveredtek benne, de már nem láttam magam helyette egy teljesen más arc jelent meg elöttem, mikor a tükör ismét tiszta képet mutatott. Egy szőke szépség pillantott vissza a tükör másik oldaláról ugyanolyan elkerekedett szemekkel, ahogyan én. Vonásai ismerősek voltak mire rájöttem.
-Anya?- kérdeztem remegő hangon.
-Alexandra? Alexandra! Ó az istennőre! Nem hittem, hogy újra látlak valaha gyermekem. Megnőttél és gyönyörű vagy...
-Tényleg te vagy az?-kérdeztem félve
-Persze, mégis mit... VÁRJ! Te... nem ismersz meg? Nem emlékszel rám?-kérdezte könnyes szemekkel- De akkor hogyan... hogy nyitottad meg a kaput, hogy láss? Hogy csináltad?
-Én elolvastam az emléktáblát a bejáratnál. Rátok gondoltam, mikor megtalátam a tükröt. Milyen kapuról beszélsz?
-Ez a tükör a holtak tükre.-magyarázta türelmesen - Ha elég nagz a hatalmad képes vagy kinyitni a kaput a holtak világába, viszont tapasztalat kell hozzá, hogy megtalálj valakit. Ezért nem tudom te, hogy csináltad. Katrine tanította neked?
-Katrine?
-Te nem ismered?-kérdezte megrémülten-Mikor tértél vissza?
-Már nehány hete...
-És hol van Katrine mikor szükségem lenne rá?!-ordította.
-Ha Katrine Rosenre gondolsz, akkor ő egy felfedező utra ment Lewis gróffal és más úgymond lázadokkal, hogy kikémleljék a gonosz erőket. Jelenleg az ő kastélyukban lakok, viszont csak az őrök és Flavius tudja ki vagyok valójában.
-Flavius még él? Ó istennőm!- sóhajtotta újabb könnyekkel a szemében
-Semmit nem ertek!
-Persze, hogy nem! Hisz minden teljesen a feje tetejére állt amiota... meghaltam. De kérlek hallgass rám gyermekem. Légy nagyon óvatos, nem minden az aminek látszik, sokminden megváltozott, viszont vannak még olyan személyek akikre támaszkodhatsz. Katrine, amint visszatér beszélj vele, őt köti az igérete amit nekem tett, megbizható és Flavius ő ... valkűr de... sokszor sokkal megbízhatóbb, mint akármelyik vámpír. Fordulj, hozzá bármilyen helyzetben. Bár a harcosod nem lehet...-folytatta elkeseredetten- lehet egy fontos szövetségesed. És találkoztál már az unokahugoddal? Gyerekkorodban jó barátnők voltatok, a legjobbak.
-Unokahugom?
-Heidy. Lewis lánya.
-Az ő szobájában lakok, de nem ismertem meg még. Flavius nem említette, hogy létezik élő rokonom.
-Talán nekem sem kellet volna rádzúdítanom egyszerre.
-Ha te nem mondod el mindezt,akkor talán soha nem tudom meg. Mindenki aki tudja ki vagyok úgy bánik velem, mintha én lennék a megmentő aki mindent tud, pedig én...
-Tudod gyermekem, ez csak átmeneti állapot. Vannak emlékeid és a jóslat beteljesül te pedig, megteszed azt, amire mi nem voltunk képesek. Megjósolták a háborút, de bolodndnak tartottuk a jóst. Túlságosan boldogok voltunk a születésed miatt. Kevés volt az esély, hogy gyermekem lehessen így minden reménysugárba belekapaszkodtam. Talan túlságosan elhanyagoltam a népem sorsát, minden percem neked szentelve.
Tudtam mit érez: összezavarodottságot és bűntudatot. Túlságosan boldog volt a születésemkor és elfelejtette a királynői kötelezettségeit. Lehet apám is követte peldáját. A nép érezte és nem volt szükség csak egyetlen szikrára, hogy minden lángra lobbanjon. Becsuktam a szemem és szinte láttam magam elött a lázadókat és a háborút. Hirtelen valami megzavarta a gondolat menetem. Olyan volt, mint egy sólyom csak úgy elsuhant a fülem mellett, majd hallottam amint becsapodik... és mire kinyitottam a szemem, már vége volt. Rémülve pillantottam meg a tükröt ami apró szilánkokra tört, anyám pedig eltünt talán örökre.
-Ne!- ordítottam a semmibe, miközben a könnyeim nehezítették meg a látásom. Nem jött, hogy elhigyem, az egyetlen dolog amit visszakaptam, most vették el tőlem. Majd hallottam amint valaki elrohan a tett helyszínéről. Nem! Nem fogja ilyen könnyen megúszni. Pillanatok alatt összeszedtem magam, a bosszúvágy erősített és hajtott elöre. Nem érdekelt semmi más, az aki ezt tette, meg fogja bánni azt is, hogy megszületett.
2014. március 16., vasárnap
Kedves Olvasók!
Tegnap volt a születésnapom és azt terveztem, hogy megleplek titeket ez alkalommal egy újabb fejezettel. Viszont ti nem tiszteltetek meg sem kritikával sem akármilyen reakcióval az utolsó fejezetnél pedig kétlem, hogy senki nem olvasta. Ezért arra a nehéz döntésre jutottam, hogy amég ti nem reagáltok, nem fogok új fejezetet hozni.
Dark Angel
2014. március 9., vasárnap
Helló
Nagyon csalódott vagyok őszinten ki tettem a lelkem is, hogy gyorsan hozzam nektek a fejezetet, felmérés szerint 54-en olvastátok azon a napon amikor feltettem. Azota 9 nap telt el és senki nem véleményezte. Ebből mit értsek? Senkinek nem tetszik? Vagy nem akartok folytatást? Könyörgöm ha már méltányoltátok elolvasni akkor, írjatok egy aprocska vélemenyt, hogy én is tudjam mit gondoltok róla! Köszönöm.
Dark Angel